Művelődés

Gábos Dezső. Petőfi követe. A rendszerváltás óta új zarándokhelye van a Kárpát-medencei magyar közös-ségnek: Fehéregyháza. Évről-évre július 31-én, Petőfi tragikus elmúlásának színhelyén, sok száz és ezer honfitársunk gyűl össze a költő gyönyörűen rendbe tett Ispán-kúti reliefjénél, a Múzeum-kertben a turulmadaras szobornál, betérve a korszerűvé és rendkívül látványossá varázsolt Petőfi Múzeumba.

     Ma már természetes, hogy nemzeti váteszünk előtti főhajtásunk kegyelet teljes pillanatai méltó körülmények között zajlanak.

     Az én nemzedékem azonban még emlékszik: nem volt mindig így. Petőfi arca a felismerhetetlenségig összeroncsolva siratta az ordas indulatokat, a szobor a pusztulás szélén állt, a múzeumot vidéki gyűjtemények szintjére süllyesztették.

     Petőfi szelleme azonban élt és munkált ezen a tájon. Szinte szájról-szájra szálló népköltészetté vált Petőfi intése: „tisztuljon meg a világ a szennytől, ne soroljanak a gyáva fajok, törpe lelkek közé”. Nem elegendő azonban csak meghallgatni az intést, azt cselekvő erővé is kell váltam. Gábos Dezsőnek nem csak füle volt az igére, de akarata és ereje is cselekvésre váltani azt. Életelvévé tette Petőfi másik intelmét: „legyünk nagyok, amint illik mi hozzánk, hogy az Isten gyönyörködve nézzen ránk”.

     Fehéregyháza szülötteként Petőfi üdvtanának gyakorló profétájává vált. Ebben a minőségében számára kőtelezővé vált a közszolgálat. Uralkodó ideológiáktól függetlenül, két irányban vállalta a köz szolgálatát. Egyrészt 45 éven át, pedagógusként melengette tenyerében a gyermeki lelkeket, felkészítvén őket arra, hogy az élet nagy kihívásaira emberként és magyarként tisztességgel felelhessenek. Másrészt be kellett kapcsolódnia szülőhelye gondjainak orvoslásába. Mint képviselő szerepet vállalt iskola, óvoda, kultúrközpont építésében, a földgáz bevezetésében, a helység aszfaltozásában. Mint kultúrotthon igazgató akkor is, amikor ezért nem járt dicséret, erősítette társaiban az önazonosság érzését, daloltak, táncoltak, színjátszottak, zenéltek – művelték azokat a műfajokat, amelyek a beszélt és zenei anyanyelv végvárai.

     Élete fő műve azonban a Petőfi-kultusz felélesztése a térségben. Megszállottan küzdött a Petőfi-kultusz újjáépítéséért. Nem csak azért, hogy az Ispán-kúti szobor régi szépségében fogadhassa látogatóit, nem csak azért, hogy a múzeum a helyi közösség kezelésébe kerülhessen és összefogva a budapesti Irodalmi Múzeum munkatársaival Petőfi méltó emlékhelyévé váljék az újjávarázsolt Múzeum-kertben, melyben immár ott áll Petőfi egész alakos szobra is körbeövezve verseit idegen nyelvre fordító költő társai alakjaival, nem csak azért, hogy a Petőfi kultuszt ápoló helyi egyesület saját székházban fogadhassa nemzeti váteszünk előtt tisztelgő kegyelettevőket, nem csak azért építette a kapcsolatokat a Kárpát-medence valamennyi Petőfi kutatójával és rajongójával, hogy együtt lehessen a nemzet, hanem azért, hogy Petőfi léleképítő üdvtanát gyakorlattá változtassa. Úgy gondolom, hogy Gábos Dezső éjt nappá tevő népszolgálata előtt nem csak munkája fizikai eredményei miatt kell főt hajtanunk, hanem mint Petőfi álmainak beteljesítője előtt is. Találkozásaink alkalmával, mikor hallgattam Gábos Dezső álmodozásait a tennivalókról, megacélozta hitemet a cselekvés értelmében. Mintha Petőfi üdvtanának egyik alaptétele visszhangzóit volna: „Félre kishitűek, akik mostan is / Kételkedni tudtok a jövő felett:”

     Bizony nagy szükségünk van erre a bátorításra, hisz sokszor erőt vesz rajtunk a jövőnkben való kételkedés, a félelem, hogy ezredéves jogaink visszaszerezhetetlenek, felrémlik előttünk a nemzethalál víziója. Gábos cselekedetei viszont Petőfivel üzenték: a csüggedés a pokol tana, a bizalom, a hit, a remény, amely nagyra bír és felemel.

     Méltó kézbe kerül tehát a 2006-os év EMKE közművelődési díja. Bízunk abban, hogy az életmű példája nemzedékekre szóló elkötelező üzenet lesz. Köszönjük Dezső!