magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lázok János: Kovács Levente laudációja


 

   

Kovács Levente. Ajándékai az életnek azok az alkalmak, amikor szűkebb szakmai környezetünkben talál-kozhatunk egy ritka embertípussal. Ez az emberfajta nem szavakban, nem hangzatos nyilatkozatokban, hanem hosszú évtizedek napi aprómunkájában képes hirdetve őrizni és őrizve hirdetni a mandátumos emberek titkát, amelyet senkinek sem mondanak el, mégis mindenki által érzékelhető: azt, hogy nekik személyre szabott, csak általuk elvégezhető dolguk van e világon.

     Nem tudhatjuk – én legalábbis nem tudom – Kovács Levente kitől és mikor vette át az életét eldöntő mandátumot, amely sorsául szabta a színházcsinálást. Gyermekkori játszótársait kérdeztem: ma is kigyúló szemmel beszélnek az egykori játékokról, amikor legtöbbet olvasó kamasztársuk előbb elmesélte nekik, majd a strekk melletti farakások között eljátszották a Pál utcai fiúk történetét.

     Gyanítom, hogy a mandátumátvétel ekkor már megtörtént, noha a 16 évesen érettségiző nagykamasz döntése ezt ekkor még nem árulja el: szülei nem kis meglepetésére a kolozsvári bölcsészkaron köt ki. Ott csakhamar a Szabó József rendező körül kialakuló egyetemi diákszínjátszó csoport oszlopos tagja lesz; első rendezése is e csoporthoz kötődik.

     Az egyetem utáni kötelező kihelyezés traumája ismeretlen fogalom Kovács Levente számára. Rövid mezőcsávási közjáték után szülővárosa legnevesebb középiskolájába kerül. A Bolyai Gimnáziumban töltött két éve alatt megpezsdül körülötte a levegő, osztódással kezdenek szaporodni az osztályokban a diákszínjátszó csoportok. E különleges adottságának köszönhetően 1963 őszétől a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola gyakornokaként kezdi az új tanévet – az intézet vezetőségének meghívására.

     A késő-kommunizmus politikai abszurditásain edződött aggyal nehezen fogjuk fel, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évtized elején, az erdélyi magyar kultúrában oly sok nosztalgiával emlegetett évtizedfordulón e mandátumos emberfajta számára – bár rövid ideig – az értékteremtő, valóban hatékony cselekvés lehetőségei is megnyíltak.

     Kovács Levente – ekkor már a színművészeti intézet tanársegédeként – így kap újabb esélyt a sorstól mandátuma beteljesítésére. Megbízzák a marosvásárhelyi Diákművelődési Ház színjátszó csoportjának irányításával, ami mai eszünkkel csak azért tűnik abszurditásnak, mert ezzel a legalkalmasabb ember a legmegfelelőbb helyre került – később ez már elképzelhetetlen konstelláció a ceaušescu-i kulturális forradalom elvadulása idején.

    A fiatalokból tehetségük és elhivatottságuk maximumát kihozva, Kovács Levente diákszínjátszó csoportja a hetvenes években a város máig eleven, ma is ható legendájává változott. Olyan szerves kulturális képződmény volt, amely minden akadályoztatás ellenére, még a nyolcvanas években is máig emlegetett előadásokkal példázta az értelmes, megtartó közösségi cselekvés lehetőségét a legnehezebb viszonyok között is. A csoportban résztvevők számára együttlétük, munkájuk nemcsak a színházról szólt; életforma és értékteremtő közösségi cselekvés volt egy olyan korszakban, amely üldözte, vagy – a legjobb esetben is – nagyon nehezen tolerálta ezt a hozzáállást – különösen a kisebbségi magyar kultúrában.

     Közben és csöppet sem mellékesen főállású munkahelyén, a marosvásárhelyi színi stúdiószínpadán az általa rendezett előadások – mint jéghegy víz fölötti tömbje – csak sejtetik azt az iszonyatos mennyiségű adminisztrációs háttérmunkát, és nyilván, a tanári-rendezői működés minőségét, amely a színpad nyilvános-ságáig emel egy-egy ilyen előadást.

     Az intézetben végzett rendezőtanári munkája mellett – a tőle megszokott munkabírással – rendezéseket vállalt a marosvásárhelyi színházban és más erdélyi magyar társulatoknál is. Ha minden bemutatójára csupán négy hét próbát számítva, egymás mellé tesszük rendezéseit, megdöbbentő végeredményhez jutunk: 1973-as első önálló rendezésétől máig Kovács Levente 108 hónapot – tehát 33 évből kilenc egész évet rendezett.

1989-et követően az a muszáj-herkulesi színházcsinálás, amelynek legfőbb célja az intézményes keretek minden kompromisszum árán történő megőrzése volt, hirtelen meghaladott paradigmává vált nemcsak az erdélyi magyar színházban, de a színészoktatásban is. Kovács Levente mandátumához ekkor új lapokat mellékelt az Úr, és ő elsők között értette meg az új idők másféle tennivalóit: „fő feladat tehát a megőrzött struktúra megerősítése, az intézmények fokozatos feljavítása, a színészhiány fokozatos pótlása, a pályakezdő színészek” – s tegyük hozzá mi, hiszen ebbe tanárként biztosan növendékeit is beleértette – a színészhallgatók életkörülményének javítása.

     Az elmúlt másfél évtized szemtanújaként – és képességeim szerint részeseként is – bátran merem állítani: Kovács Levente ismét a mandátumviselő emberek módjára cselekedett. Tanári és rendezői életművébe – a színházcsinálás új fundamentumaként – így épülnek bele a Prospero Alapítvány pályázatai, amelyekben Kovács Levente egy személyben alapítványi elnök, kapcsolattartója és elszámolója a többéves futamidejű pályázatoknak. Volt év, amikor e pályázatok nagyobb összeggel segítették az intézeti munkát, mint az állami szubvenció.

     A zenepedagógia karnak otthont adó Pálffy-házon, a harmincöt hallgatót elszállásoló diákbentlakáson, a fiatal színészeknek otthont teremtő színészlakásokon emléktábla őrzi az adományozók és kivitelezők nevét – megálmodójuk elégtétele talán több: a csendes elégtétel, hogy újból eleget tudott tenni mandátumának.

     Végig a laudáció megírása közben és most, vége felé közeledve egyetlen kérdésre nem tudtam válaszolni: mindezek mellett, amit felsorolni is sok volt, ez az ember honnan teremtett magának időt és energiát, hogy két könyvében – értékes színháztörténeti adalékok mellett – maradandó emléket állítson Tompa Miklósnak és Harag Györgynek, annak a két rendezőnek, akik mesterei voltak pályakezdő éveiben.

     A kitüntetés hírének hallatán, amikor a laudáció megtisztelő feladatára felkértek, Shakespeare nemesi címerének jelmondata jutott eszembe, amelyet most – a kollegák, az erdélyi színházszerető közönség és oly sok tanítványa nevében is – fejet hajtva szeretnék tolmácsolni a kitüntetettnek. Ez a jelmondat magyarra fordítva csupán két szó, és olykor ennyi is elég a lényeg kifejezésére: „Nem érdemtelenül”.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
EMKE-LAUDÁCIÓK rovat összes cikke

© Művelődés 2008