Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Vetési László: Életet akarok a romok felett! Jajszó a Mezőségről. Emlékezés a Mezőség nagy misszionáriusára, Földes Károlyra, születésének 115. évfordulóján


     Földes Károly mezőújlaki lévitalelkész nevére ma már értetlenül kapják fel fejüket a fiatalok, szolgálatára már csak az idősek, a pályatársak és a legavatottabb szakemberek emlékeznek. Pedig a két világháború közötti erdélyi magyar szórványmisszió legendás nagy alakja ő, aki személyes helytállásának példájával, élete legszebb éveinek feláldozásával vállalta a legnehezebb régió, az erdélyi Mezőség magyarságának szolgálatát. E nem sok hálával jutalmazó közösségépítési munka mellett az írott szóval is szétszórta a világba népének pusztulását. Mindezekkel szórványgondozó iskolát is teremtett, és élettapasztalatával, fiatalokat nevelt munkára, felelősségre, együtt érző szeretetre. Hogy a Mezőség szavunk figyelmeztető, munkára serkentő jelkép lett, többek között neki köszönheti az erdélyi magyarság. Hogy e néptöredék mélyből jövő kiáltásait meghallotta a századelő és -közép erdélyi fiatalsága, szintén az ő eltulajdoníthatatlan életműve.

Apja a kalotaszegi Mérában tanító, amikor megszületik 1891. november 14-én. Élete, mint egy hatalmas inga, ide-oda lendül, hogy aztán megálljon a Mezőség közepén. Gyermek még, amikor apját Újpestre helyezik iskolaigazgatónak. ő is itt kezd tanulni, de tanítói oklevelét már Kolozsváron szerzi meg, ahová apja azért küldi, hogy megismerje, és ne feledje az erdélyi sorsot. Az inga azonban újra lendül. Tanári diplomát már ismét Budapesten szerez. Katonaság, világháború, szibériai hadifogság után újra itthon van, és nemsokára megözvegyült anyja is hazaköltözik Szucságba. 1922. október 22-én nősül, de nem taníthat, mert nem teszi le a román állami esküt, és így tanítói képesítésű, megbízott lelkészi, ún. lévita szolgálatot vállal tizenhét éven át, és köztük tizenhárom évig a mezőségi Mezőújlakon. Miközben Trianon után népének százezernyi tömege szalad Nyugat fele, ő az itt maradást, a hontalanságot vállalja, és a nyugodt tanári pálya helyett süllyedő népének sorsával együtt a sarat, nyomort és nélkülözést.

   Milyen hatalmas jelleműnek kellett lennie annak, aki tanári diplomával a kezében nem is akármilyen falura indul misszionáriusnak a sok-sok szociális és nyelvi nyomorral küszködő Mezőség közepébe. Egyszerre három templom és egy parókia építésébe kezd, és vele együtt népével is szinte reménytelen küzdelembe. Feneketlen sárban, úttalan utakon, gyalog, ritkábban szekérrel járja a nagy távolságokat Újlaktól Septérig, Lompérdtól Szentmihálytelkén át Nagycégre, Kiscégre, Mezőkecsedre és Viszolyára. Sem a közönnyel, sem az érdektelenséggel nem lehet kedvét szegni. Évekig napszámosa az épülő templomoknak, asztalosa a padoknak és székeknek. Lovat és szekeret vesz, hogy a nagy területen járni tudjon, és hogy összeszedje szétszórt híveinek nyelve hullajtott gyermekeit. Napokig úton van faluról falura, házról házra járva: tanácsot ad, tanít, nevel, vigasztal, és viszi a megtartás igéit a legtávolabbi településre is. Otthonába gyűjti össze a konfirmációra készülőket, és foglalkoztatja hetekig, hogy az anyanyelvre és a hitvallásokra megtanítsa. Ilyenkor ott van a helye az ábécének is, hogy majd a bibliai történetek melengető nyelvezetén át az anyai szó a kicsinyek szívében otthonra leljen.

Gyötrődéseinek verítékével írta meg 1934-ben, és augusztus 26-án fejezi be harcainak tanúságtételét egy kis füzetben Szórványmisszió címmel, és ha valaki nem értené fájdalmait, alcímként ott van ez is: Jajszó a pusztuló szórványokból. Magáról vall, népéről, gyötrelmes munkájáról, a döbbenetes helyzetről, arról, amit tesz azokért, akiket önként vállalt. Múlt és jelen, régiek bűne, tehetetlensége és a jelen tennivalói keverednek, forrnak benne, de nem jajong és kesereg céltalanul és értelmetlenül, mert a nagy közös összefogásba látja a lehetséges megoldások egyikét: egymás terhét hordozzátok!

Olvassunk csak bele jajkiáltásába! Nem csoda, ha egész más gondokkal küszködő egyházát, a két világháború közötti magyar társadalom jelentős részét és egész korát megdöbbentette ez a hang. Elődjének, a „Moldva-oláhországi misszionárius” Czelder Mártonnak jelentései óta ilyen fájdalmasan még nem kiáltott fel senki a nagy nyelvi pusztulásról.

 

*

    

Írása egyszerre a pusztulás visszatekintő tényelemzése és lesújtó helyzetkép, ez a hang ébresztő lelkesítés, és romantikusan profetikus jövőlátás. Mélyről jön és ezért vitathatatlanul hiteles szó: egy cselekvő, a sarat és a süllyedés gyötrelmét vállaló szolga hangja. Ezzel a hitelességgel látnokian megváltói magaslatra is emeli a szórványszolgák küldetését. Évtizedekre felrázott, megdöbbentett, el is keserített, de korát és egyházát nem taszította letargiába, hanem munkára is lelkesítette, hisz belekiáltotta a világba cselekvés hitét: Életet akarok a romok felett!

E kis füzetecske megjelenése fájdalmas könyvsiker. Néhány hónap múlva füzete egyik jelenetét feldolgozva a másik volt mezőségi lelkész-sorstárs, Nyírő József ír megrázó novellát a Keleti Újságban Papbeiktatás címmel, ahol gyülekezet nélkül maradt lelkész a csontoknak tartja meg prédikációját. A novella körül a lapban hatalmas vita kerekedik. A nagyobb hatás és figyelemfelhívás érdekében is Nyírő novelláját beépíti a Néma küzdelem című regényébe is. Megmozdul a közvélemény lelkiismerete. Mi történik itt, és tényleg ilyen nagy a baj? És a vitában szüntelenül a Földes életpályája és a hozzájuk csatlakozó többi tragikus vallomás a bizonyíték: nagy baj van, és azonnal tenni kell valamit. Hogy mi a feladat, azt maga Földes Károly fogalmazta meg: „legyen a szórványgondozás mindannyiunk terhe”.

Füzetét azon melegében fordítják le több nyelvre, és valami bűvölt romantikával fordul feléje a Nyugat is. És mert a füzet és a körülötte kialakuló gyűjtési láz jövedelmet is hoz, és ez kis alapot jelent a templomépítő munka folytatásához. Földes Károly járja az országot, a gyülekezetekben, a teológián, a református gyülekezeti fiatalok és a főiskolások körében, az IKÉ-ben és a FIKÉ-ben előadásokat tart, viszi szét a Mezőség helyzetének dokumentumait, szavait. Közben épülnek a templomok, épül a lélek is.

  
Később Földes Károly már nincs egyedül a Mezőségen: ifjú teológusokat is munkára lelkesít példája. Az ő teológián és ifjúsági találkozókon tartott előadásainak hatására indul el az Erdélyi Fiatalok főiskolás ifjúsági lap falumunkájának egyik oldalhajtásaként a szórványmisszió, amikor teológusok, egyetemisták és falukutatók indulnak a Mezőségre szórványmagyarokat menteni. Ki a Mezőségre! – hangzott a szolgálatra buzdító jelszó. Elkezdődik a szórványgyülekezeti munka, az egy-két lelkes kis települések megkeresése, a rendszeres istentiszteletek szervezése, az évközi és nyári gyermekfoglalkoztatás, énektanítás, az anyanyelvi kultúra eljuttatása, elsősorban Kolozsvár környékén. A pusztulás döbbenetélményén és a személyes kapcsolat nevelő erején át a fiatalokat a szolgálat értelmére, az áldozatvállalásra nevelte, és életre szólóan indította őket misszióba. Ki kell mondanunk azt, hogy tulajdonképpen a Földes Károly érdeme, hogy a Mezőség jelkép lett, de az elfogyó anyanyelven és pusztuláson túl a cselekvő összefogásra indító erő jelképe. Itt és általa születik meg „a pusztuló Mezőség” ma is élő mitikus, nemzethalálos jelképvilága, egy sajátos beszédmód, mely egyszerre válság és cselekvés.

    

Tizenhárom évet tölt Földes Károly Mezőújlakon. 1940 őszén, a Bécsi-döntés után Mezőújlak román határfalu lesz, élete és munkája túlságosan figyelmébe kerül a román határőröknek, akikkel folyamatos nézeteltérésbe kerül. Nemsokára mennie kell. Nem jószántából hagyja ott féltve őrzött kicsinyeit: fegyveresen űzik ki a faluból. Mintegy menedékért, Észak-Erdélybe távozik. Előbb Kolozsváron lesz tanár, majd az EMKE miniszteri megbízottja, és ilyen minőségében járja Észak-Erdély falvait. Nagy tervei vannak az elnéptelenedett falvak benépesítésére, nagycsaládosok telepítésére. Ekkor kezdődik el a Kis-Szamos menti Néma szórványának betelepítése nagycsaládos parajdiakkal, és a Nagy-Szamos menti telepítés is Kackón, székiekkel. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkár, és ilyen minőségében szervezi falvaink kulturális életét. De a négy év kevés idő számára is a nagy horderejű szórványépítési programok megvalósulásához. Meghurcoltatás, börtön, Bukarest és a félelmetes nevű Jilava következik, majd szatmári otthona száműzetésében csendes öregkor.

77 éves korában, 1968. január 9-én hunyt el ez a szerény, kis növésű törékeny ember. Sírja ott van a szatmárnémeti temetőben. Fél évszázadig nem volt szabad írni, beszélni róla, emlékezni is csak szűk baráti és munkatársi körben. A Földes Károly által szervezett nyári teológus missziók, a gyülekezetgondozás, a templomépítő közmunka, közösségépítés, családlátogatás egy másfajta szolgálati iskola, egy „mezőségi teológia” népakadémiai arculatát körvonalazhatja. Nyomában őt ismerve vagy ismeretlenül is a szórványmisszió legenda-világát olyan nagy nevek őrizték és őrzik Mezőségen innen és túl, mint Szegedi László magyarigeni, Herman János nagysármási, Bányai Ferenc kérői, Nagy Ödön havadi, Dávid Ödön plojesti lelkészek. Velük együtt vannak a két világháború közötti népes Mezőség-járó lelkészi és főiskolás társadalomnak olyan jeles tagjai, mint Tonk Emil, ifj. Nagy Géza, Dobri János, Tőkés István, Hegyi István, Sántha Pál, Bántó Bálint, Puskás Bajkó István, Jenei Sándor, Horváth Béla, Kis Ferenc nyári Mezőség- és Regát-gondozó teológusok, egyetemisták első nemzedéke. Mellettük pedig, mint oktató, szervező atyák, ott állottak a missziói munka irányítói: Imre Lajos, Nagy András teológiai tanárok és a háttérben anyagilag is támogató, segítő Bíró Mózes hídelvei lelkész. E szolgálatnak közvetlen termékei a kolozsvári Református Theologiai Fakultás szórványfüzetei, és a maga korában és sokáig páratlan Adatok a téli néphagyományok ismeretéhez című népszokás-gyűjtemény, melyet nem véletlenül szedett össze két református teológus, Nagy Ödön és Makkai Endre.

     Az is köztudott, hogy Szabó Dezső és Németh László szellemisége mellett Földes Károly munkássága és füzete közvetlenül vagy közvetetten is jelentős hatást gyakorolt az erdélyi tényirodalom oldalága, a Mezőség-irodalom, az erdélyi magyar népi felszámolódást, a pusztulást rögzítő jajszó-irodalom, vagy talán pontosabban fogalmazva: nemzeti lelkiismeret-irodalom megszületésére. Nyírő József fentebb említett novellája közvetlenül indított el egy parázs vitát és erősített fel egy irodalmi irányzatot. A Néma küzdelmében az erdélyi magyar térvesztésről több más szerző mellett hosszasan idézi Földes Károlyt is. Ezzel nagyjából egy- és a következő időben többen írják meg pusztulásélményeiket, a Dél-Erdélyt, Mezőséget és a moldvai magyarságot rögzítő regények, útirajzok lapjain. Majd fél évszázaddal korábban Rákosi Viktor kezdi a sort az Elnémult harangokkal (1903), majd a két világháború között Makkai Sándor 1936-ban a Holttengerrel,  és szinte ezzel egy időben a másik arcát is megrajzolja a székelyek Regát járásának és szétszóratásnak Bözödi György a Székely bánjában (1938). Ignácz Rózsa a keleti magyarok között járva úti beszámolót ír, majd regényt, a Anyanyelve magyart és Született Moldovábant. Vámszer Géza ekkor már járja és felfedezi a dél-erdélyi, Szeben megyei szórványt, Oltszakadátot (Szakadát, 1940). Az észak-erdélyi négy magyar év és gróf Bethlen Béla főispán és kormánybiztos támogatása teremti meg Szabó T. Attila Szolnok-Doboka magyarsága (1944) című nagyszabású monográfiáját, melynek példányait pincébe zárja és elsodorja a háború.  A sor a második világháború után a szórványirodalmat már csak Wass Albert folytathatja, és az emigrációban ezt követő időszak felrázó regényirodalmának néhány jelentős alkotója. A szál egészen a kortárs Sütő Andrásig és Bágyoni Szabó Istvánig vezet. A nemrég elhunyt Sütő András életművének utolsó szakaszában egész alkotói korszakot fog át a veszélyeztetett mezőségi szülőföld féltése.

     A széppróza mellett nem felejthetjük a még hatásosabb megjelenítésű jajköltészetet, a templomi és művelődési közösségteremtő hitbuzgalmi irodalmat Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán vagy a kortárs Kányádi Sándor és egészen frissen megjelent Lászlóffy Aladár szórványversén keresztül. A szál pedig egészen a máig, az emlékező és emlékíró erdélyi magyar nemesi társadalomig, a szentbenedeki Kornis Gabriella önéletírásáig és a szenvedést társadalmilag és nyelvileg egyaránt átélő aktív „Mezőség-sérült”, a nemrég elhunyt, mezőlekencei Kabós Éva és az ajtoni Sándor Judit verseiig és visszaemlékezéseiig vezet.

    De a lesújtó helyzetképek mellett szinte mindig megjelenik az apostoli lelkű népszolgáló arca, hangja, életteremtő példája is. Valamiképpen mindenik pusztulás-irodalom lapjai mögött ott bujkál Földes Károly küzdelme, az azonos problémakör tettekre sarkalló reménye is: az életet teremtés a romok felett!

 

                                                                                    *

   

Földes Károly részletes életrajza 115 év után is megíratlan, pályája, életműve még most is feldolgozatlan, életének hagyatékanyaga begyűjtetlen, és jobbára a szétszóródott családja tulajdonában van. A sok hányódás, költözés nyomán a szorosabban családi vonatkozásúakon túl alig maradt meg dokumentum. Földes Károly nyomán lelkész utód nem maradt, csak a vő, Ilona lányának férje volt lelkész, a régebben elhunyt, a szabadabb emlékező időket meg nem ért Kabai István. A tárgyi és szellemi hagyaték ilyen családi környezetben másképpen él és érik tovább. Földes gyermekei, Ilona és Károly, túl a hetvenen, nyolcvanon, a közel és távolra szakadt népes unokasereg közösségében őrzik édesapjuk, nagyapjuk emlékét.

Az újlaki, mítosszá váló időszak mellett Földes Károly EMKE-munkásságának korszaka a dokumentumanyag Bukarestbe történt elszállítása miatt mindmáig hozzáférhetetlen. Újlaki „szórványiskolájáról” is kevesen írtak teológus diákjai és a kortársak. Az idők nem voltak alkalmasok a tiszteletteljes emlékezésekre. A tőle oly sokat nyert utódok hálája valahogyan elmaradt, az emlékezés hangja elhalkult, a családi dokumentumok is feldolgozatlanok, és a róla írott emlékek is gyéren maradtak fenn. Legutóbb Nagy Ödön, a néhány éve elhunyt nyugalmazott havadi lelkész is teológuskori FIKE szórványtitkár és szórványgondozó naplóját idézve, emlékezett nagy szeretettel Földes Károlyra egy néhány éve megjelent lelkipásztori vallomáskötet egyik írásában:

„1934 – ebben az évben jelent meg Földes Károly mezőújlaki lévita lelkész élménybeszámolója, amelyben megrázó képet ad a gondjaira bízott szórványok hitbeli és anyanyelvi helyzetéről. Írásának alapgondolata az, hogy Maros és Szamosok közötti terület, amelyet Mezőség néven ismerünk, az erdélyi a magyarság temetője. (…)

1934. október 25. Ma tartotta az IKÉ-ben Földes Károly a mezőségi szórványok gondozásáról szóló előadását, amely bennünk, teológusokban megerősítette azt az elhatározást, hogy a nagyvakációban a Mezőségre menjünk. Földes előadása után megbeszélés következett, amelynek során megalakult a Szórványpártolók Szövetsége. (…) Földes Károly emberi nagyságát az is bizonyítja, hogy ebbe a faluba költözött népünket szolgálni az újlaki fantomparókiához beosztott kilenc szórványba… Eredetileg polgári iskolai tanár volt, művelt, gyakorlatias, sokoldalú ember, akivel élvezet volt órákig elbeszélgetni. Nehéz szolgálatának ellátásában nagy segítségére volt szerény, szorgalmas felesége, no, meg lova és szekere az, amellyel szórványait látogatta. (…)

Ó, ha már gyakorló lelkész lehetnék, hogy szolgálni tudjak magyar református népünk megmaradása érdekében. Lelkiismeretes munkatársakkal meg lehetne menteni a szórványokban kallódó testvéreinket. Ez volna az erdélyi magyarság reneszánsza.

(Nagy Ödön, Hermán János, Nyitrai Mózes: Palástban. Mentor Kiadó 2001. Válogatás a 75–84. közötti lapokról.)

   

Földes Károly példáját évtizedekig nem csak az újlaki megmaradt néhány lélek és a megöregedett pályatársak őrizték, hanem tettre kész fiatalok is, akik az ő nevével és emlékével járták a Mezőséget. Hatása olyan nagy volt, hogy a kolozsvári teológiai hallgatók az 1930-as évektől tulajdonképpen soha nem hagyták abba a szórványgondozást. A legnehezebb időkben, sokszor a kommunista hatalommal, zaklatással és ellenőrzésekkel szembefordulva is mindig jelen voltak a város környéki kis gyülekezetekben. Legtöbbször maguktól, közvetlen lelkészi kérésre, teológiai tanári irányítás nélkül, vagy azzal dacolva szolgáltak. Egyszerre vállalva fel az iskola és élet, a tanulás és a gyakorlat egységét. Földes Károly öröksége a késői utódainak munkájában is a szolgáló, tanuló vidékjárás, egy sajátos teológus terepoktatási gyakorlatként élt tovább a 89-es változásokig. Herman János nagysármási szolgálata örökös zarándokhelye volt a szolgálatba induló fiataloknak. Juhász István teológiai tanár gyülekezeti kirándulásai, teológusköre és nyári ifjúsági építő- és tanulmányi táborai átfogták a dél-erdélyi területeket, Szegedi László magyarigeni lelkész működési területét, Gyulafehérvár környékét és a Mócvidéket is, és ezek jelentős példateremtő nevelőerőként jelentek meg a lelkészképzésben.

 

*

Földes Károlyra születésének századik évfordulóján, 1991. november 14-én emlékeztünk először szabadon, Kolozsváron a család a szórványgondozó lelkészek közösségében. A lelkészek tudományos, szakmai tanácskozása önmagában is nagy tett volt, hisz először volt alkalmunk együtt lenni. Azonos gondokkal, azonos élethelyzetből, kiutat is együtt kerestünk. A református egyház vezetőségének is először volt alkalma szembesülni hivatalosan is azzal, hogy a széleken nagy baj van. Sajnos sem akkor, de még később – az egyházak és az egyetemes magyarság vezetői – sem tanultak belőle. Az 1991-es alkalomra Székely Géza kolozsvári grafikus egy arckép-kompozíciót is készített, Essig Józseffel egy mezőségi riportfilmet is összeállítottunk Földes Károly mezőségi útjait mai szemmel bejárva, az ő Szórványmisszió című vallomásfüzete alapján. Ezzel és most éppen tizenöt éve indult a román televízió magyar szerkesztőségében a Juhaimnak maradékát összegyűjtöm című szórvány-riport sorozat is.

Hogy akkor még méltóbbá tegyük az alkalmat, az egész ünneplő és emlékező gyülekezettel Mezőújlakra is ellátogattunk, és ott hálaadó istentiszteletet tartottunk. Együtt volt ott a család, gyermekeik: a lelkészözvegy Kabai Istváné Földes Ilona és testvére, Földes Károly, az unokák, az idős és fiatal szórványgondozó lelkészek, és a kis gyülekezet. Ifjú Szegedi László kőhalmi lelkész javaslatára ott határoztuk el, hogy országos szórványgondozó alapítványt hozzunk létre, és ápolni, őrizni fogjuk Földes Károly emlékét is. Azóta tizenöt év telt el, többen is örökre elmentek az idősek, a szórványgondozás nagyjai közül. Id. Szegedi László magyarigeni, Herman János nagysármási, Bányai Ferenc kérői, Nagy Ödön havadi, Dávid Ödön plojesti lelkészek, később Sárkány Ferenc besztercei tanító, Kövesdi Kiss Ferenc tanár, mezőségi mindenes. Bizony erősen megfogyatkozott az emlékezők tábora is. Csak a legendák maradtak és élnek még, az elfogyó gyülekezet és a fogyatkozó kortársak emlékezetében. Amíg élnek még az emlékezők.

 

*

Születésének száztizedik évfordulójára 2001-ben is a tisztelet, a mély főhajtás és a cselekvő figyelem jegyében készültünk. Az indulás helye, Méra, a szolgálat állomásai, Mezőújlak, Kolozsvár, Szatmár és a végső nyughely, a szatmárnémeti temető, a nevét viselő szórványdíj, és nevével kitüntetett szórványszolgák sora is velünk együtt emlékezett. Külön kegyelmi ajándéka volt annak az ünnepnek, hogy a mérai szülőfalu lelkésze, Mezei Csaba, Mezőköbölkútról beszolgálva évekig volt Mezőújlak lelkipásztora és így Földes Károly utóda. Földes Károly nevét 1993-tól egy szórványdíj is viseli, melyet Jenei Tamás lelkész és a Diaszpóra Alapítvány azért alapított, az erdélyi református egyházkerület elnöksége évente azért ítél oda, hogy épp ott és azoknak nyújtsunk figyelmet, szeretet és csekélyke anyagi támogatást, ahol és akik a nehézségeket felvállalva, fáradtságot nem ismerve, nélkülözve, szinte életáldozattal szolgálnak az erdélyi szórványokban. A mezőségi misszionáriusról elnevezett Földes Károly-díjat évente egy nem lelkészi jellegű egyházi munkásnak, gondnok, presbiternek adjuk. A regáti magyarság ügyét felvállaló Czelder Márton-díjat pedig egy szórványlelkésznek nyújtjuk át minden évben a november 14-hez legközelebb eső napok valamelyikén.

2001-ben ennek a díjátadásnak ideje a születésnap, helye pedig épp az emlékező szülőfalu, a kalotaszegi Méra volt. Úgy a legméltóbb, hogy ezzel a díjjal a névtelenekre, „a legkisebbekre” figyeljünk oda. Úgy illendő, hogy azokra tekintsünk, akik évtizedeken át ismeretlenül, névtelenül bújtak meg a sokszor hála és köszönet nélküli szolgálatukban, és nélkülözniök kellett, és most éppen ők részesedjenek figyelemben és szeretetteljes ünneplésben. És azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a két díj – a svájci, Bern-környéki gyülekezetek adományából a maga 800-800 svájci frankjával – tizenöt év után is a romániai magyarság legnagyobb anyagi juttatással járó kitüntetése.

 

*

A Földes Károly életművének van néhány nagyon jelentős mai tanulsága is. A helytállás örök példája mellett mindenek előtt rá kell jönnünk arra, hogy a hosszú ideig végzett szórványmunka nagy lelki terhet rak a munkás lelkére. Ez a fajta munka nem lehet életmű, hanem a szolgálat egy ideig tartó állapota, de akkor és azóta is inkább magánügy. Földes Károly szűk környezetében és a teológusoknak is többször elmondta – és ez azóta is alapelv –, hogy nem egy életet kell a szórványokra rááldozni, hanem egy működő intézményes rendezést kell teremteni. A szolgák ne maradjanak tíz évnél többet e nehéz helyeken, mert a nagy kihívások terhe alatt óhatatlanul leépülnek. Ma így mondanánk: tenni és menni.

A hozzá hasonló szolgák sorsa és küzdelme szinte mind átmeneti, magányos, meg nem értett, olykor tragikus volt már előtte és utána is, vagy önmegnyugtató, magánkiutat kereső, önfeladásos. A múlt század végén – a kicsinyes bosszú miatt – már Koós Ferenc is elmenekült Bukarestből, Czelder Márton is, elhagyva „Moldva-Oláhországot”, a Nagybánya melletti Sikárlón belehalt önpusztításába. A huszadik századnak közepén – külső vagy belső okokból kifolyólag – Bukarestből Nagy Sándornak és a Mezőségről Földesnek is mennie kellett. És ez a közegyház és a magyar érdekképviselet számára is egy kicsit mindig azt jelentette: magától oldani meg a kérdéseket, és úgy tenni, mintha az nem lenne. A szolgálat itt szinte mindig magánügy volt, a szolgák sorsa tragikus vagy önfeladásos. A baj nem az elmenés volt, hanem inkább az, hogy nem az elhívás, lelki és szakmai nevelés, a megteremtett életfeltételek, a küldetés irányítja a szolgákat misszióba, hanem a véletlenszerűség. Földes Károly és még nagyon kevesen voltak ez alól kivételek.

Földes Károly optimistán bizakodó volt és lelkesen, messianisztikusan naiv is, ami már korának nyári missziós diákjairól, sőt a későbbi ifjú szórványgondozókról is még elmondható. Hitt a helyi cselekvés, a központi tervezés és segítés mindent megváltoztató erejében. (Nagy Ödön idézett emlékiratában is többször utal akkori romantizmusára és naivitására. De élete vége fele már, a személyes beszélgetések rendjén pedig egyenesen az értelmetlenségig eredménytelennek minősítette a munka megtartás-hitét.) Földes Károly optimista volt, mert hitt a cselekvés erejében és hatalmában és abban, hogy munkával, hűséges és támogatott szolgákkal meg lehet fordítani a helyi közösségekben zajló folyamatokat. De mondjuk ki azt is, hogy lényegében nem ismerte és nem fogadta el a természetes asszimilációt. „Megdöbbenve olvastam elődeim vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kell pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztul az a gyülekezet, amelyik béresnek tartja papját.” Szentül hitte tehát, hogy hűséges munkával, szolgálattal, jó tervekkel és támogatással a folyamat megállítható, sőt vissza is fordítható. Ennek a hitnek nagy mai tanulásága az is, hogy csak a lélektől lélekig ható, naponta elvégzett missziói munka adhatja meg a szórványgondozás hitelét. Minden más csak beszéd arról, de nem a munka maga.

 

*

Különös kortörténeti adalék az is, hogy Földes Károly mezőségi munkásságával párhuzamosan küzd híveiért a Regátban Nagy Sándor bukaresti lelkész, és épp ezalatt írja ő is A regáti kérdés címmel elemző, gondos és átfogó, példátlanul szakszerű dolgozatait a bukaresti Egyházi Újságban. Nem sokkal utána jelenik meg Dávid György és Nagy Zoltán kis füzete is a Kárpátokon túli magyarok múltjáról és jelenéről. Oda is főként a mezőségi misszió nyomán jut odafigyelés, teológus lelkesedés. Úgy látszik, hogy ennek a kornak elsősorban nem a gondos szakelemző értékelésre volt szüksége, hanem hihető, tömbökhöz közeli, sárosan és nyomorban asszimilálódó döbbenetes sokkterápiára. Úgy látszik, hogy kellett a Nyírő-féle irodalmi jajreklám is, hogy ébredő cselekvésre ösztönözzön. De az őket megillető kiemelt bánásmód, tervezés, a lelkes, romantikus figyelem azonban valamiért elmaradt.

Földes Károly nagy kihívása volt korának és minden lelkészt, tanítót, népművelőt képző kornak. Már a kortársak is elismerték, hogy Erdélyben, de az egész magyar nyelvterületen az ő életével, munkásságával és füzetével indult el a szórványgondozás és a közösen cselekvő felelősségvállalás felismerésének új, nagy, mozgalommá terebélyesedő hulláma. Ennek nyomán született meg Nagy Ödön szórványhelyzetet értékelő Hitel-beli cikke, a kérdést felveszi programjába az Országos Magyar Párt is, a kérdésről vándorgyűléseket szerveznek, konferenciáznak. Nagy Ödön már teológusként a FIKE szórványtitkára, 1939-ben pedig segédlelkészként ennek a munkának és tapasztalatnak nyomán írja meg a máig is érvényes A mezőségi magyar szórványkérdés megoldásának vázlata című stratégiai dolgozatát. Ennek a hullámnak terméke a Szórványaink című Kiáltó Szó sorozat és kötet, A szórványgondozás elméleti és gyakorlati kérdései című szemináriumi anyag, és még sok minden.

De a legnagyobb tett az volt, hogy a Bécsi-döntéssel Dél-Erdélyben maradt területeken Nagy Ödön kissármási, majd mezőméhesi, Jenei Sándor pusztakamarási lelkészek kezdeményezésére is a Mezőségen szolgáló lelkészek saját jövedelmükből tanulmányi alapot hoztak létre a Mezőség tehetséges gyermekeinek taníttatására. Ennek egyik legkiemelkedőbb eredménye volt egy pusztakamarási parasztgyermek, Sütő András nagyenyedi taníttatása is, akiben a jövőt épp Jenei Sándor fedezte fel.

Földes Károly példa és hivatást teremtő erő lett, hiszen lelkipásztorok születtek a mezőségi sármisszió nyomában. Példakép volt és szolgálati minta a teológus ifjúságnak több mint háromnegyed évszázadon át. Nagyon nagy dolog ez a mai, szolgálati példakép-szegényedett világunkban. A szolgálatra indító minta volt ő, és ereje nemzedékeket vezetett a lelkészi szolgálatra, az ő gyötrődő, építő éveiből születtek hoszszabb-rövidebb ideig tartó mezőségi évekre.

 

*

Száztizenöt év után sem könnyű a visszautazás és hazatekintés Mezőújlakra. A hajdani gyülekezet, az ezredfordulóra már négy lélekre fogyott Mezőújlak – Földes Károly ottani tevékenységére vonatkozó – népi emlékezetét sem gyűjtötte be senki. Nem volt rá idő, erő, ember, pénz, elegendő figyelem. Pótolhatatlan mulasztás ez: örök adósság teherérzete és furdaló lelkiismeret maradt utána. Már itt is, az emlékezésekben is az utolsó percben vagyunk. Elfogytak az emlékek, mert elmentek az emlékezők is. Lassan már csak a jajkiáltó füzet és a gondok maradtak meg.

1990 után, a szabad cselekvés végre megnyíló nagy lehetőségei közepette születtek nagy eredmények is, de el-elmaradoztak a nagy esélyek is, kihasználatlanul. Vannak reménykeltő jelek: az ott maradottak, a maradékok maradékai hűséges lelkészekre vannak bízva, akik gondosan és rendszeresen viszik nekik a reménység Igéjét. Földes Károly lovas-szekeres misszióját lényegesen jobb, de még mindig nem elég jó feltételek között három-négy lelkész próbálja folytatni és pótolni. Az irányt adó lelkipásztori példa pedig ezen a vidéken a hűségből és munkából ma is ott fénylő köbölkúti és újlaki utódé, Zöld Györggyé. Ma a Mezőköbölkútról beszolgáló Kovács Jankó István presbitereivel soha nem hiányzik a szórványjelképek történelmi helyéről, Mezőújlakról. Septért pedig Mezőörményes szórványaként Benkő Mihály után Ledán István hűséges szolgálattal látja el. A Mezőség-patakának felső völgyében, Kissármáson, ahol Földes a templomépítést elkezdte, már nem lakik lelkész. A sokat emlegetett Kurmatura alatt, Nagycégen, ahol szintén templomot épített és Budatelkén már csak néhány lélek maradt. A lompérdiak Fűzkútra járnak az oda átgyalogló Tárkányi István újősi lelkész istentiszteleteire. Kiscégre, Viszolyára, Szentmihálytelkére és Mezőkecsedre pedig már nem kell a lelkésznek kijárni, mert nincs kihez.

Az ottani maradék életét bemutatva azonban, száztizenöt év után is elsősorban a gondokról és nem reményekről szól a szórványgondozók mai számvetése. Földes Károly akkori fájdalmai között a legtöbb máig tovább sokasodva megmaradt. Ez is mutatja, hogy az asszimiláció törvényei kegyetlenek, szinte feltartóztathatatlanok. Ami pedig elmúlt, az már elmúlt, mert megoldotta az idő. Aki ezt érzékelni szeretné, ha van lelki ereje hozzá, járja be ma Földes hajdani apostol szolgálatának helyszíneit: az akkori 30-40 helyett ma néhány lelket talál ott, és az egész Komlód-patak völgyében omló templomokat, széthordott sírkövű temetőket, magyarul nem tudó gyermekeket. Kisnyulason és Mezőszentmártonban elárvult haranglábat talál, a nagynyulasi kastély is romos, a Szekeres István tanyáját eladták és széthordták, csak az udvaron árválkodó kút maradt meg a környék népének itatóhelyeként. Septéren megtalálja a „színmagyar” Váradi Mihály református gondnok és harangozó családját, ahol a szülők nyolc gyermeküket nem tanították meg magyarul, mert nem tudtak szembe úszni a nagy nyelvi sodrással, és nem is látták ennek értelmét.

Elfoszló magyarság-emlék van mindenütt: egy nagy csobbanás utáni teljes és lassú elcsendesedés. De itt a lelkészeken kívül nem jár senki, hogy ne legyen gondja, hogy „könnyebb legyen az álma”. Elvégeztetett.

 

*

A felszámolódó, elnéptelenedő időkben Földes Károly kiáltó és figyelmeztető szava száztizenöt év után is biztatóan, reménykeltően, szolgálatra parancsolóan örök maradt.

Az ő érdeme az is, hogy a Mezőség jelkép lett, de a szó a halálra ítélt, szétszórt népcsoportunk elfogyó anyanyelvén, a nyomoron és sáron, a testi és szellemi süllyedésen is túlmutat. Több mint fél évszázada fel-fellángoló, szalmalángoló, cselekvő összefogásra indító erő is. A késői utódnak és a fiatalságnak száztizenöt év után is meg kell hallania Földes Károly jajszavát a pusztuló szórványokból.

Földes Károly óta a Mezőségen is körvonalazódott néhány mai cselekvési irány, feladat. A legelső és legfontosabb felhívás épp az ő példája nyomán: tanítót és lelkészt a szórványba. Épp én magam készítettem el néhány éve a Lámpás programot arról, hogy miként lehetne mintegy 300 tanítót kitelepíteni Erdély és a Regát veszélyeztetett területeire oktató, közösségszervező misszióra. A terv megvalósulása még várat magára. A mezőségi szórványvidékek körlelkészségekké való szervezése már lényegében megtörtént. Az itt szolgáló maradék közösségeket összekapcsoltuk, gépkocsival láttuk el, és igyekszünk élet- és munkafeltételeiket is megteremteni. Ehhez nem csak belső fizetés kiegészítést kapnak, de a magyar állam jelképes támogatását is. Rendszeres ma is az egyetemista fiatalok mezőségi falujárása, a lélektől lélekig misszió. Itt ők nem csak istentiszteletet tartanak, de a gyermekekkel, öregekkel is foglalkoznak, orvosnő hallgatja meg a betegek panaszait. Építő, felújító táborokat szervezünk egy-egy romos templom, felújításra váró parókia árnyékában. Rendszeresen igyekszünk segélyben is részesíteni a rászorulókat. A legjelentősebb a karácsonyi csomagakció, amikor is nagy gyülekezetek gyermekcsomagot készít a kicsinyeknek.

Egy átgondolt oktatási terv szerint iskolaközpontok, szórványbentlakások születtek, iskolabuszok járnak országszerte, hogy önhibáján kívül senkinek ne kelljen az anyanyelvi oktatást mellőznie. Sikeresen folyik a Mezőség úthálózatának felújítása is, de várni kell a gazdasági fellendülésre. A nagy gondot a hiányzó, el-el elmaradó művelődési élet jelenti: művészegyütteseinknek, falusi színjátszóink ezt a vidéket messzire elkerülik, nincs pénzük sem arra, hogy a kistelepülésekre kilátogathassanak. Fontos tennivaló a közösségi élet megteremtése és fenntartása, a gyermekekkel, fiatalokkal való foglalkozás. Tenni kell valamit az itt élő nép megélhetési feltételek javítására, a fiatalok itthon maradásának megteremtésére is. Fel kellene erősíteni a népi mesterségeket, a régi foglalkozási hagyományokat, a szövést, fonást, gyékény és nádmegmunkálást, de be kellene indítani a faluturizmust, sőt nyugodtan mondhatnánk Mezőség-turizmust is. Egyetlen kis völgy, a Füzes-mente három jeles személyt indított útjára, alig tíz km-es távolságra egymástól: Vasasszentgothárdon volt Wass Albert birtoka, Katonában született Barcsay Jenő szentendrei festő, és Pusztakamaráson született a nemrég elhunyt Sütő András, ugyanitt van Kemény Zsigmond író sírja is. Ez már megérne egy turisztikai célpontot vagy kitérőt a felújított mezőségi, kolozsvár–szászrégeni aszfaltúton, néhány kirándulással, emlékező főhajtással, tóvidéki ínyencséggel, halászattal összekötve. E vidékek kis településeinek is igyekszünk testvérkapcsolatot keresni. Nem csak nyugati támogatót és magyarországit, de testvért idehaza is a nagyobb közösségekből. Megérett az idő arra is, hogy pl. a Wass Albert települései belső testvéri szövetségre lépjenek.

 

*

Mai munkánkhoz, szolgálatunkhoz halljuk meg Földes Károly programteremtő üzenetét úgy, hogy vállaljuk a figyelmeztetését is: Egymás terhét hordozzátok! De halljuk meg Nyírő József szórványvitát záró figyelmeztetését is: a történelem nem tréfál, hanem ítél!

Kolozsvár–Mezőújlak – 2006. november.

 

 

Vetési László



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008