magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sas Péter: Aranymisés ferencesek


    

Romániában a római katolikus egyház, ezen belül a ferences rend 1944 utáni amúgy is nehéz működési lehetőségeit derékba törte az államosítás, majd a „klerikális reakció” elleni megszállott küzdelem. Mára már az enyészeté lett az ateista politikai hatalom, ezért az akkori eseményeket részletesen is megismerhetjük. Összefoglalásszerűen elevenítsük fel a korabeli történéseket. Az 1948-as esztendő a baloldali hatalom berendezkedésének, az 1949 pedig kiteljesedésének éve volt. A társadalmi, gazdasági és politikai átalakítások kommunista módon történő véghezvitelében az egyházak sem kerülhették el a marxizmus-leninizmus eszmerendszere alapján kitervelt sanyarú sorsukat. A nyitányt 1948. július 17-éje jelentette, amikor Románia egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött államközi egyezményt, a konkordátumot. Ezt követően a történelmi vallásfelekezeteket kiforgatták ősi javaikból, majd pedig mind szűkebb keretek közé szorították működésüket. Az 1948. augusztus 3-án kibocsátott 175. számú rendelet, a kultusz-törvény állami tulajdonba juttatott minden egyházi ingó és ingatlan vagyont, amely iskolák és más intézmények fenntartásával volt kapcsolatban. 1949. július 30-án azután a hírhedtté vált 810-es számú rendelettel feloszlattak minden olyan férfi és női rendet, melyek tevékenysége valamilyen oktatással, egészségügyi és társadalmi szolgálattal függött össze. Az év végére odáig fajult a helyzet, hogy a görög katolikus egyházat egyszerűen megszüntették, az ortodoxiába „vissza nem térő” papi személyeket bebörtönözték.

     A 810-es rendelet hatálya alá tartozó 15 szerzetesi közösségbe koldulórend lévén nem tartoztak bele a ferencesek.  Természetesen nem történt tévedés, sem feledékenység, hiszen a rendszer átgondoltan, jól működött. A keresztény értékeket elvető hatalom a Vatikánnal kötött államközi egyezmény hatálytalanítása után a szocialista országok egyházpolitikájára oly jellemző ún. békepapi mozgalmat akarta Romániában is megteremteni. Ebben szántak jelentős szerepet a ferenceseknek is.

     Abban az újabb történelemformáló időben olyan rendtartományfőnökre volt szükség, aki a fennálló politikai helyzetben és körülmények között biztosítani tudja a provincia jövőjét és ehhez a nem mindennapi feladathoz képes megszerezni a rendtagok egységes támogatását. Akkor és azért lett főatya P. Benedek Fidél szerzetesből. A Kolozsvárt, 1948. június 24-án megtartott választáson az elérhető 15 szavazatból csak azért nem szerezte meg mindet, mert mint szavazásra jogosult tanácsos nem tartotta illőnek önmagára voksolni. A provinciális tisztségét, vagy ahogyan ő fogalmazott „a keresztet, melyet vállamra raktak, elfogadom, mint szolgálatot”.

     Miután az állami egyházpolitika terve a provincia vezetőinek ellenállása miatt nem sikerült, elhatározták a rendtagok megtörését, végső esetben a rendtartomány szétzúzását. A külvilág felé az önfeloszlatás látszatát kívánták kelteni. Ennek érdekében a pátereket és a frátereket 1951-ben a máriaradnai koncentrációs jellegű táborba gyűjtötték össze. A szocializmust építő, majd a kommunizmus alapjait lerakni igyekvő Románia hivatalos és az ilyen feladatokra szakosodott szervei éppen a provincia védőszentje, Szent István király ünnepén – augusztus 20-án – erőszakkal vitték el a szerzeteseket zárdáikból.

     Egyetlen kivétel volt, az idős P. Boros Fortunát, az egykori provinciális, a brassói zárdafőnök. Õt egyenesen a Duna-deltához hurcolták kényszermunkára. 1953-ban a rend vértanújává vált, sírja a mai napig ismeretlen.

A máriaradnai kolostorba zsúfolódott be szinte az egész provincia: 75 pap, 4 klerikus és 43 laikus testvér, összesen 122 személy. Ebben a helyzetben nagy felelősség hárult a provincia vezetésére és a definitorokra, a tanácsadó testülete tagjaira. A Fidél főatya vezette ferencesek egyike sem lett fugitivus – szökevény. Ebben a sajátos erdélyi Fiorettiben Szent Ferenc igaz fiaiként éltek. Imádkoztak, dolgoztak, miséztek, tanultak. A kemény fizikai munka, az állandósuló zaklatások, a lelki és fizikai terror, a letartóztatási hullám ellenére is kitartottak fogadalmuk mellett az erdélyi ferencesek. Szerzetesi öntudattal viselték Szent Ferenc habitusát: a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas fogadalmával erősített rendi öltönyt.

     A hatalom meg akarta törni ezt az összekovácsolódott közösségi erőt, ezért a ferenceseket újabb állomáshelyekre, kolostorokba költöztették. Az útirány Dés, Esztelnek és Körösbánya volt. Fidél főatyát társaival együtt egy tehervagonban Désre szállították. Az itt tartózkodók személyazonossági igazolványába bekerült a hírhedt D. O. pecsét, mely a „domiciliu obligatoriu” (kényszerlakhely) fogalmat jelölte. Itt sem tétlenkedett, megszervezte a „dési szabadegyetem”-et, melynek spirituálisa volt. A nehéz, emberpróbáló időszak ellenére szinte abszurd a kifejezés, de bizony boldog lehetett az, aki ott és akkor hallgathatta Fidél főatya előadásait, lelki kapcsolatba kerülhetett vele, erőt, bátorságot, kitartást s mindenekelőtt hitet meríthetett-erősíthetett szellemi és emberi kisugárzásából. Saját mondásának parafrázisaként elmondható: ha volt Erdélynek Fráter Györgye, volt az erdélyi Ferenc-rendnek is Fráter Fidélje. Érdemes idézni és megjegyezni 1951. szeptember 10-én, a Radnai Szabadegyetemen mondott megnyitó beszéde részleteit: „Kellő tudomány nélkül a pap csonka, félszeg. Kenyere a tudomány, életszükséglet, feltétlen kellék, elengedhetetlen követelmény… A papnak, valamennyinek, mécsesnek, fáklyának kell lennie.”

     A 20. századi Románia egyházi szempontból is legnehezebb, emberpróbáló évtizedeiben, titokban lehetett csak az új papokat felavatni. P. Benedek Domokos kitelepített rendi közösségéből, szerzetes-fiai közül 1956. december 8-án – a szeráfi rend patrónájának ünnepén, a Szeplőtelen Fogantatás napján – éppen félszáz esztendeje szentelte pappá névrokonát, Benedek Andrást és a ferences papköltő, P. Papp Asztrik unokaöccsét, Pap Károlyt a dési ferences templomban provinciálisuk jelenlétében boldog emlékezetű Márton Áron püspök. A szerzetesi közösségben egyikük a Domokos, másikjuk a Leonárd nevet kapta.

     A ferencesek kitelepítésének megszűnte után Domokos atya Kostelken volt hosszabb ideig plébános, 1991-es provinciálissá történt megválasztása után Szászvárosban, majd a provinciellátus Kolozsvárra költöztetése után az egykori erdélyi fővárosban folytatta rendfőnöki tevékenységét. Jelenleg súlyos betegségéből való felépülése után Déván folytatják gyógykezelését. Leonárd atyát Mikháza után Kolozsvárra, tartományfőnök-helyettesnek, házfőnöknek és templomigazgatónak szólította a rendi munkamegosztás. Jelenleg Székelyudvarhelyen látja el a templomigazgató felelős tisztségét. Korábban mindketten betöltötték a megtisztelő definitori, a provinciális munkáját segítő rendi tanácsosi megbízatást.

     Mindketten komolyan vették és követték egykori vezetőjük, P. Benedek Fidél tanítását, köztük a már idézett, ma is időszerű kijelentését, hogy „Kellő tudomány nélkül a pap csonka, félszeg...” A maguk munkaterületén mindketten igyekeztek betölteni az egyházi szolgálat során a mécses, a fáklya szerepét. Az 1989-es romániai politikai változás után a rendi vonatkozású könyvek sorozatos kiadására 1994-ben létrehozott Szent Bonaventura – Új sorozat keretében végre megjelenhettek dolgozataik, könyveik. Domokos főatya Az erdélyi ferences rendtartomány nagyjai a XVII. századtól napjainkig (Kolozsvár, 1995) című kötetben az Erdélyi Szent István Ferences Rendtartomány 23 kiemelkedő képviselőjének rövid életrajzát ismertette az érdeklődő olvasóközönséggel. A ferences rend miniszter generálisának megbízatása lejártakor (1991) általános káptalant hívtak össze a kaliforniai San Diegóban. A hosszú útról és a kinti élményekről számolt be Egy erdélyi ferences San Diego-ban (Kolozsvár, 1996) című kötetében.  Provinciálissága alatt  vezetett Historia Domusban, majd a nyilvánosság elé lépve A kegytemplom karnagya. Valér testvér életútja (Kolozsvár, 1998) című kétkötetes művében P. Boros Valér élettörténetével állított emléket a ferencesek meghurcoltatásának.

     Leonárd atya az erdélyi ferences irodalom tanulmányozásának és feldolgozásának szentelte magát. P. Mészáros György rendtársával együtt megírta Az Erdélyi Ferences Rendtartomány Egyesült Államokbeli Kusztódiájának története című könyvet (Kolozsvár, 1995), melyben az amerikai youngstown-i (Ohio állam) Alverna zárda közösségéről számolt be. A feledhetetlen, nagy tudású P. Benedek Fidél exprovinciális kéziratos művinek közreadása során, a témákhoz kapcsolódó, saját kutatási eredményei is megjelenhettek. A Kájoni János alapította könyvsajtó működése Csíksomlyón (1675–1900) a Csíksomlyó (Kolozsvár, 2000),  A dési kényszerlakhely, A kolozsvári Szent Bonaventura könyvkiadó és nyomda, valamint kiadványai (1906– 1948) pedig Az erdélyi ferences rendtartomány (Kolozsvár, 2002) című gyűjteményes kötetben. Az erdélyi ferences irodalom a 20. században címen előadása jelent meg A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára elnevezésű, 2002. október 14– 16. között, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen rendezett konferencia tanulmánykötetében (Bp. 2005). Jelenleg a ferences harmadik rend történetéhez kapcsolható, kiemelkedő, példaadó tagjait bemutató életrajzi köteten dolgozik, hogy az ő emlékük se kallódhasson el.

     A. R. P. Benedek Domokos gyógykezelése színhelyén, Déván csupán egy csendes szentmisén, A. R. P. Pap Leonárd a helybeli harmadik rendi közösség meghívására a kolozsvári ferences templomban mutathatta be az 50. évfordulós ünnepeltnek kijáró aranymiséjét. Isten adjon erőt és egészséget a további rendi s papi szolgálatukhoz, irodalmi működésükhöz!



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008