Művelődés

I. kép

Szín: Székely falu a hegyek lábánál nyári esti sejtelmességében. A torony fehér fala, nehány ház belesüllyedve az éccakába, csak fekete, fehér, kék foltokban dereng háttérként. Egyetlen megvilágított pont a Júliáék kis kapuja. Fafaragással, festéssel díszített galambbúgos kiskapu.

A faluban valahol tánc van, de csak a zene tompított hangulata ver ide az egész jelenet aláfestéseként. A muzsikának érzékeltetnie kell nemcsak a táncra készülő falu kedvét, hanem a tornyosuló hegyek, a mélységes éccaka, a sajátos székely világ egész környezetét. Nemcsak az emberi lelket, hanem a természet lelkét is. Szerelem, mélység, szépség, természetfölöttiség is legyen benne, mint a hegyen klánétázó legény képzeletében és magafeledkezett teremtő kedvében. A hangulatok és fokozatok minden lehetősége nyitva van, de kísérje a cselekményt is, a Júlia és Jóska tiszta, lobogó szerelmét, kik ősi szokás szerint évődnek a kiskapuban. Együgyű, jóformán gyermek még mind a kettő: Júlia, az erdőpásztor szép leánya és Jóska, a szentmártoni bíró fia. Ennek a kapu ölében megbújt szerelemnek alig van szava. Inkább az érzések és a boldogság némasága az, amely arcukon, szemeikben, egész lényükben tükröződik. Olyanok, mint a balladák két összeölelkezett kápolnavirágja.

Jóska önkéntelen mégis azt mondja Ha megnézlek,

Megigézlek!

Júlia boldog kacagással kifordul a legény karjaiból, lekapja a legény dísztelen kalapját és édes nyugtalanságában abba köt bele Ni, nincs is virágod!

Nem is legény nálunk,

Kinek kalapjába

Harmatos virágból

Nincsen bokrétája.

Jóska merően, ragyogva nézi a leányt, mintha meg akarná enni De haragszom a szemedre,

Mért kacsintgat az enyimbe,

De még inkább a szívedre,

Mért gyullasztott szerelemre. Az úton legények, leányok csoportja közeledik. Éppen csak áthaladnak az ablakok kihulló fénye előtt. A két szerelmes csendesen behúzódik a kapu mélyébe, de mindjárt észreveszik őket. Van, aki mosolyogva megy tovább, de a többi odatréfál nekik.

Egyik legény Netene, te kecskebéka!

Kutya legyek, ha nem Jóska! Ismeri fel.

Másik legény a csókra célozva

Ti tán bajusznövelőt kerestek?

Édös téj kell még csak nektek! Legénykacagás, leányvihogás. A két fiatal szemérmesen búvik egymáshoz. Jóskát eszi a méreg, hogy nem tud visszavágni. Mire kigondolna valamit, újabb évődés éri.

Harmadik legény Ügyelj Jóska,

Meg ne tudja

Hajdu Péter uram

Kányaképű lánya!

Júlia ki már hallott a hírről, hogy a bíró fiával el akarják vétetni a gazdag Hajdu-leányt

Mit beszél e legén?

Jóska elsápad, hebeg Jár a szája! Én... én...

Egyik legény gúnyolódva közbevág Jóskára mutatva

Egy leánnyal megkínáltak,

De nem tudom, mit csináljak,

Elvegyem, vagy retiráljak.

Másik legény sietve megtoldja a rigmust

Ki nem kap a házasságon,

Hiába él a világon.

Jóska ökölbe szorított kézzel Aszondom, hogy!

Egyik legény büszkén leinti

Tanólgass csak tovább! mondja elmenőben

Másik legény Júliával huncutkodik

Ha meguntad Juliska vág szemével Jóska felé,

Visszajövök hajnalra. Legények, leányok elmennek. A két gyermek pillanatig utánuk bámul, majd Jóska emelt fővel újra maga felé fordítja Júliát.

Jóska Hazudnak a gazok!

Esküszöm az égre, földre,

El nem szakaszthatnak tőled.

Júlia megbékélten, boldogan Szeretsz? Egymás karjaiba borulnak és észre sem veszik, hogy a setétségből kemény, nehéz ember merül fel, a bíró, a Jóska apja. Nézi őket, de nem szól, csak két szeme mered rájuk vészjóslóan.

Júlia meglátja, halkan felsikolt Jaj, apád! Ijedten beszalad a kapun.

Jóska önkéntelen, halkan Apám! Pillanatig dacosan farkasszemet néz az apjával, de aztán lehajtja fejét és elindul az úton. A legény minden lépésével gyengül a fény, végül elenyészik és belemerül minden az éccakába.

II. kép

A Jóskáék házatája. A háznak csak a sarka látszik a virágos kis ablakkal. Előtte az élet, az udvar, kerítés, iratos galambbúgos kis kapuval. Vele szemben a Júliáék nagy székely kapuja vet árnyékot. Az úton szép, vasárnap délutáni hangulat finom tisztasága pihen. A bíró házában baj van. Az ajtó kicsapódik és a bent lefolyt dráma utolsó jelenete az udvaron éri el a tetőpontját. A legény visszautasította a neki szánt gazdag leányt s az indulatát fékezni alig tudó apa keményen fogja a fiút.

Bíró fenyegetve Hát megkötöd magad?

Ez a végső szavad?

Aszondom, hogy vigyázz!

Anyja kétségbeesetten igyekszik csendesíteni a férfiakat. Urát is sajnálja, a fiát is félti, önmaga is remeg

Lelkem fiam Jóska!

Istenem, Istenem,

Mit kelle megérnem!

Jóska elszántan, komoran néz szembe az apjával.

Bíró vészjóslóan Aszondom, hogy vedd el!

Jóska dacosan, fehéren Nem kell apám, nem kell.

Hajdu Péter uram festett képű lánya.

Bíró igyekszik meggyőzni Pénze, birtoka van,

Jószága sereggel.

Aszondom, hogy vedd el!

Jóska elönti az indulat

Verje meg az Isten sok szép gazdaságát,

Hordja el az árvíz szép szántóföldeit,

Jégeső verje el jó termő szőleit,

A mennykő csapja meg sok szép hintós lovát,

A dög eméssze meg azt a gulya marhát.

Szakadjon fejére kőből rakott háza,

Maga se érje meg a holnapi napot

Legyen gazdag halott!

Bíró fenyegetve Édes fiam, vedd el!

Anyja sírva kéri Ebb’ az egybe kedvünk

Betöltheted egyszer!

Jóska fejét rázza Nem szeretem, apám... Ragyogó elborulással. Csak az erdőpásztor

Szőke kisleányát,

Szőke Júliáját.

Bíró büszke, hajthatatlan haraggal felcsattan

Ha a leány nem kell

Szemem elöl menj el!

Akaszd a nyakadba

Csíkos tarisznyádat

S vedd magad elébe

Széles e világot!

Jóska csikorgó haraggal apja elé lépik

Neköm mondta, apám?!

Bíró visszatorpan Neked hát, ebadta,

Ördögadta fattya.

S te még kezet emelsz

Az édesapádra?

Megértél egészen

Az akasztófára.

Mindjárt eltakarodj!

Kóbor kutya karma

Ássa meg a sírod!

Anyja feljajdul Istenem, Istenem,

Mit kelle megérnem!

Jóska csillapodva Elmegyek, ne féljen!

Bíró az anyához Vess oda az ebnek

Pár koldusfalatot.

Anyja bánatosan bemegy a házba és kidobja a tarisznyát, fejszét, bujdosó holmit.

Jóska Nem kell nekem semmi

Ha már kitagadott. Csendesen a kapuig megy, onnan visszanéz. Halk, szomorú zene. A fiú édesanyját átkarolja.

Ne sírj, édesanyám!

Jóska énekel Mikor engem szültél,

Szültél volna követ!

Mikor feresztettél

Gyenge, meleg vízbe,

Feresztettél volna

Forró, buzgó vízbe,

S mikor takargattál

Gyenge gyócsruhába,

Takargattál volna

Forró parázsába! Elbúcsúzik az anyjától, azalatt még szomorúbbra fordul a nóta. A legény a küszöbön egy kicsit hallgat, utána dalolva lassan elindul.

Amott kerekedik

Egy fekete felhő,

Abban tollászkodik

Egy fekete holló. Dalolva átmegy a leány kapujába.

Állj meg holló, állj meg,

Hadd üzenjek tőled

Apámnak, anyámnak

Jegybéli mátkámnak. A harmadik verset már Júlia ablaka előtt dalolja. Azzal csalja ki a leányt.

Istenem, Istenem!

De megvertél engem,

Szerencsétlen társsal,

Holtig való gyásszal. A lenyugvó fénytől aranyos az utca, az ének szavára szembe repül vele az ő Júliája. Lenvirág a szeme, piros az orcája, karcsú a dereka, szegény legény karja átalvetve rajta.

Júlia örömmel Hová édes rózsám?

Jóska Ne is kérd, Júlia!

Örök bujdosásra.

Még magam sem tudom

Merre legyen utam.

Aj, de jó az Isten

Megsegít még engem!

Júlia Látlak-e valaha

Szívemnek szerelme?

Fordul-e valaha

Néked utad erre?

Jóska bánatosan Azt súgja valami,

Hogy sohasem lészen,

Mert engem nemsoká

A halál elviszen.

Júlia szorongva Oh, be megálmodtam!

Pénteken jó reggel

Olyan álmot láttam,

Vasárnap jó reggel

Fejemen történik.

Felmenék kertembe,

Lenézék kertemből,

Szebbik rózsafámnak

Lehajlik az ága,

Napkelettől fogva

Napnyugatig hajlott.

Akkor az én szívem

Gyászba felöltözött,

Gyászba felöltözött.

Oh, be megálmodtam!

Tudtam, hogy az álom

Nem telhetik jóra.

Jóska elkeseredve a fejét lehajtja

Júlia kérleli Ne menj el, ne menj el,

Ne hagyj itt engemet,

Ne vidd el magaddal

Minden jókedvemet!

Jóska keserűen Országútját járom,

Nincs már maradásom.

Júlia reménykedve

De mégis, mikor lesz visszafordulásod?

Mikor végezed el hosszú utazásod?

Jóska újra visszasüllyed nehéz bánatába

Mikor egy szem búzán száz kalongya lészen,

Mikor egy szem szőlőn száz vödör bor lészen,

Azt te tudod rózsám, hogy sohase lészen! Sóhajt.

Mennem kell bujdosni az idegen földre,

Nem jövök, nem jövök soha többet erre!

Megitatták velem a keserű pohárt,

Elém terítettek fekete gyászruhát!

Szabad a madárnak ágról-ágra szállni,

Csak nekem nem szabad már tégedet látni!

Rózsám, Isten veled!

Engem el ne felejts! Egymásra borulnak, aztán a legény kiszakítja magát és kitántorog a színről.

Júlia tehetetlenül utána nyújtja a kezét

Elment, mégis elment! Hívja, hívogatja vissza.

Én uram, Istenem

Fordítsd ide vissza!

Jaj, tán nem is hallja,

Nem fordítja vissza. Mint egy fényes árnyék, elindul utána. Áldott nap az égen

Borulj az útjába!

Jaj, a nap se hallja,

Szegény bujdosónak

Az utat mutatja. Tehetetlenül megáll.

Szép fényes csillagok

Már ne ragyogjatok,

Elszomorodjatok. A kapujukhoz tántorog.

Nyisd ki anyám, nyisd ki

Leveles kapudat,

Vesd meg nekem, vesd meg

A fekvő ágyamat.

Keresd is ki nekem

A haló ruhámat.

Csillag voltam, lefutottam.

Rózsa voltam, elhullottam.

A leányok hófehérbe,

A legények feketébe.

Úgy visznek a menyegzőre,

Ki a hideg temetőbe.

Ott van az én ágyam vetve,

Ott leszek én eltemetve. A nóta elcsendesül. Nehéz, sötét éjjel borul a világra.

III. kép

Szín: határőr katonák táboroznak a Hargita alatt. Nagy erdő között tábortüzek, sátrak, a setétben a paripák zöld szeme villog. Egy tekergő lantos jóízű tréfákkal, történetekkel mulattatja a vitézeket, akik egészségesen kacagnak, tekeregnek, nyúlnak el a jó kedvtől, mikor a függöny felmegy.

Lantos még irtózatosabb hazugságot indít Az még semmi! Ide füleljetek!

Nem vót több fertály háromnál, mikor az asszon megdöf az ágyban s aszondja, hogy: kied ejisze keljen fel, s azt a szikra födet odakünn Tanórokban szántsa fel, mert az magától nem fakad fel.

Igazad van asszon! – mondom. – De te es kerekítsd a pendelyt a nyakad köri s tarisnyálj fel, mert nem ide megyek!

És azzal ki a havas alá szántani. Ott van nekem egy hétvékás osztozó pityókaföldem.

I. katona Tiszta pokolszaga van, úgy hazudik! Ekét se láttál életedben, te tekergő!

Többi katona Ne zavard! Hagyd békén! A lantoshoz biztatva. Hogy volt tovább?

Lantos mosolyogva Hát szántottam délig. Volt is dél, mert a nap es erősen fenn vót s a hasam es javában korgott. Falatozom a tarisznyából s a lovakot es elcsapom, hogy egy szikrát harapjanak. Akkor már nem volt több szántani való egy pászmánál.

Eh – gondolom –, ezt a pántlikát fertály óra alatt úgy es kiviszem, én biza széjjelnézek kicsit az erdőben. Úgy is lesz. Megyek az ösvenyen. Hát, ahogy az ösveny srégen sirül, egyszer csak valami megmozdul. Megállok. Az es megáll. Esment megyek, esment megmozdul. Úristen, e mi lehet! Egye fene, akármi, és tovább; de alig lépek vagy hármat, egy nagyáldottnagy medve két lábra fel s nekem. Meg akar fogni. Én es meg az első lábát istenesen! Osztán kemény ember vagyok, úgy, hogy a medve nem tudott mozdulni. Erre meg akar harapni.

– No komám! – mondom szömibe. Ezt te es eltaláltad, mert fogam van nekem es olyan, hogy még az éveget es esszerágom. Én-e? Én essze, amennyi eszem van! Azzal békapom a medve ajakát.  A medve bőgött. Én es igen! Küjebb valami favágó emberek vannak, s úgy faragták le a medvét a szájamról, hogy essze ne rágjam... Mire a kacagás elcsendesedik, kivágja a csattanóját a lantos. S mégis, hallgassák meg, hogy milyen rossz az ember! Kérdőleg merednek rá a katonák. Ezek a disznyó favágó emberek béjönnek a faluba s aszondják, hogy ne higgyék kietek, mert az nem medve volt!

– Hát mi?

– Hát csángó leány! A kacagás kirobban: Ejjó volt! Ez már igen! Hijnye, akasszanak fel a neved napján! – dicsérik a lantost. Ezalatt halk zene zendül fel, távolról közeledő énekszót kísérve, mely folyton erősödik. Azt az ősi virágéneket fújja, hogy:

Hej búra termett idő,

Ködnevelő szellő,

Ködnevelő szellő.

Hej, megemésztett engem

Ez az egy esztendő,

Ez az egy esztendő. A katonák arra figyelnek. Ütött-kopottan belép a tábortűz fényébe a bujdosó legény fene szomorúan. A lantos mindjárt megtréfálja.

Lantos a bujdosó legényhez Vigyázz, ecsém! Hallod?

Túlhosszú az orrod! Fövegét kacagva orra elé tartja.

Sírj egy kicsit a sapkámba

Vigyem haza a kásámba! Jókedvűen a kezét nyújtja.

Jót kívánok ecsém!

Isten őrözzön meg:

Tűztől, víztől,

Dühös cinegétől,

Kártól, marhától,

Jószerencsétől,

Két szemed világától

S a mennyek országától!

Jóska a bujdosó legény, büszkén, bizalmatlanul

Maga ki cigánya?

Lantos kacagva Bokor alja,

Hol születtem

A palota.

Szeretőm a nóta.

Járulj hát kézcsókra!

Jóska megenyhülve Akkor szervusz koma!

Lantos Hát te hova?

Jóska elbúsulva Azt az Isten tudja!

Megyek bujdosóba.

Lantos bizalmasan Lány van a dologban?

Jóska reá hagyja Hát. . . hát. . . eltalálta!

Lantos hunyorítva Miféle fehérnép?

Hamis, kacér és szép?

Vagy áldott és árva,

Szegény ember lánya?

Jóska suttogva magában ő az én életem

Egyetlen virága.

Lantos biztatva Akkor nem marad más,

Tarts hát velünk pajtás! A katonák is kezet vetnek neki és maguk közé vonják. Jóska fáradtan leül a tűz mellé egy levágott facsonkra. A katonák jókedvének is vége. A bujdosó legény eszükbe juttatta az elhagyott otthont, a szerelmet. Az imént hallott nóta hangulata megfogta őket.

Egyik katona cimborásan Amit énekeltél

Hogy van az a nóta?

Jóska kicsit kéreti magát, de a klánétás cigány oda orozkodik és szépen fújni kezdi, míg a legényből is önkéntelen kibuggyan Hej ! Ha én azt tudhatnám,

Melyik úton mégy el,

Melyik úton mégy el.

Hej, felszántanám én azt

Aranyos ekével,

Aranyos ekével.

Hej! Be is boronálnám

Apró gyöngyszemekkel.

Hej, meg is öntözném én

Hulló könnyeimmel! A katonák elgondolkozva ülnek, néznek bele a tűzbe. Észre sem veszik, mikor közibük toppan a strázsamester nagy hangon.

Strázsamester Eb az anyátok!

Mit kornyikáltok? Körülnéz.

Itt van-e mindenki?

Nem hiányzik senki?

I. katona jelenti

Csak Kerekes Izsák,

Másképp a szám jól vág!

Úgy volt, hogy az este

Itt lesz a seregbe.

Strázsamester lemondólag int

ő már elvégezte!

Katonák meglepődve No! Mi történt vele?

Strázsamester kurtán, legénykedve Az utolsó korty bort

ő bizon lenyelte.

Vén kománk, a halál

Ágyát megvetette.

Katonák megdöbbenve Csak nem?

Ejnye!

Mi a fene?

Jóska míg a katonák hallgatnak, előlép

Strázsamester uram

Itt vagyok helyette!

Strázsamester mintha most venné észre az idegen legényt, kicsinylően mustrálja Te? Hogy te

Megfelelsz helyette?

Kerekes Izsákért,

A híres vitézért,

Aki egymagában

Száz legénnyel felért? Nyerítve kacag.

Nahát! Ilyen tréfát!

Halljátok katonák?

ő... Kerekes Izsák! Lelkéből kacag.

Jóska restelkedve Hogyha csak a halál

A katonamérték,

Az nálam könnyen áll!

Strázsamester hogy meghozza a katonák kedvét

Ne gondolj a halálra,

Igyunk a torára! Harsányan.

Hol a markotányos?

Bolond, aki álmos!

Bort a legényeknek

Akik harcba mennek! A cigányhoz.

Ne reszkess, az anyád!

Halljuk azt a nótát!

Toborzót! Toborzót! Int a katonáknak.

Gyepre ecsém, bükkmakk!

Ugyis holnap kiköpöd a lelked! A klánétán felbugyborékol a nóta, a táncos katona hujjant, a többiek félkörbe állanak, csak a bujdosó legény húzódik vissza a tűzhöz.

Strázsamester reá kurjant Ide, közénk pajtás!

Készen az áldomás. Mialatt a legény felemelkedik, újra a cigányra mordul. Fújjad cigány, az ebadta,

Örök világosság süssön a hasadra! A táncos katona a középre pattan és vérforraló táncba kezd. A strázsamester lelkesen a táncos katonákhoz.

Rúgjad azt a földet, hadd ébredjen tőle!

Feledést a gondra, erőt a szívünkbe,

A szeretőm csókja égesse a számat!

Járjad fiam, járjad,

Ott egye a fene az egész világot!

Járjad székely, járjad,

Amíg térdig véres lesz a lábad! A táncoló katona tüzesen felrikkant. Deres már a feje, de kemény a teste. A vén strázsamester már az öklét rázza.

Döngessed, döngessed a holnapi koporsót!

Fújjad cigány, fújjad, hasadjon az arcod! A katonáknak kibuggyan a kedvük a nótától, a sok táncfigurától, tekintetük előtt forog az erdő, de hirtelen trombita harsan. Ellenség lepte meg a táborozókat, lövések esnek, az erdőt felgyújtották, a zene elhallgat.

Strázsamester szikrázó szemekkel Lóra fiúk, lóra!

Ez osztán a nóta,

Jó halálos nóta! Az erdőt felveri a tűzfény, vérpiros a fák levele. A katonák meglepődve nézik.

I. katona derűsen tréfálva Strázsamester uram

Immár hajnal vagyon?

Strázsamester felkacag Kinek hajnal vagyon,

Kinek este vagyon!

Jóska halálsejtelemmel Nekem este vagyon

Strázsamester uram,

Nekem este vagyon!

Strázsamester keményen megnézi No, ha este vagyon

Adjon Isten neked

Könnyű betegséget! Kínálja kulacsát.

Igyál hát, áldomást!

Jóska elveszi a kulacsot. Orcája kipirul, ereje kivirágzik, szemeiben tűz fénylik. Szilárdan dobban a strázsamester elé

Strázsamester uram,

Úgy kacagjon rajtam!

Ez itt az én földem!

El nem veszik tőlem!

Esküszöm Istenre,

A fennvaló égre,

Erdőre, mezőre,

A kicsi füvekre,

Arra az életre,

Mit odadok érte!

Strázsamester uram,

Úgy kacagjon rajtam,

Amit mondtam, állom!

Strázsamester lelkesen markát veti a legénynek

Most már hiszem, látom! Rengeteg mélyéből furcsa neszek kelnek, levelek zizegnek, a golyók fütyülnek, de a vén katona csak tréfál fölötte. Mondja a katonának:

Nézd meg fiam, Gergő,

Mit akar az erdő! Bujdosó legényhez.

Igyál csak nyugodtan,

Vagyon még rá idő! A legény emeli a kulacsot, fejét hátra hajtja, hogy igyék, de ezalatt golyó járja át a mellét és megtántorodik.

I. katona odaugrik és felfogja Ezt lövés találta,

Mellét átaljárta!

Strázsamester kissé megrendülve szintén odaszökik

Ej, mordizom adta!

Mi löle, katona?

Jóska mosolyogva Csak a bor megárta!

Strázsamester Akkor húzódj hátra!

Ti többiek rajta!

Vérrel virágozzék

Minden bokor alja! A katonák elrohannak, a csatazaj mind távolabb hallatszik, végül elenyészik.

Jóska lehull a parlagra Hulló falevélre

Megírom levelem,

De nincs oly követem,

Kitől elküldhessem.

Méhemtől küldeném,

Félek, mezőre száll,

Kedve szerint való

Virágjára talál.

Készülj édes fecském,

Vidd el levelecském!

Se nem olyan közel,

Se nem olyan messze.

Harminc mérföldnyire,

Ahol nevekedik

Egy kerek dombocska,

Egy kicsi falucska.

Tudom megismered

Az én rózsám házát.

Ha kérdi, hol vagyok,

Mond meg, rágondolok.

A halál ül rajtam.

Az erdei moha

Testemet befogja,

Vérengző vadja

Csontjaim szétszórja.

De az én szerelmem

Meg nem fogyatkoza.

Júlia... Júlia! Haldokolva hanyatt esik. Egy bokorból az ijedt klánétás cigány félve előbúvik.

A klánétás cigány Mégis csak meghala

Bujdosó katona!

Szomorú nótája

Kísérje útjára! És szólni kezd a klánéta a halott feje fölött.

Hej! Ha én azt tudhatnám,

Melyik úton mégy el,

Felszántanám én azt

Aranyos ekével.

IV. kép

Szín: Búzamező a falu határában, Szép, dús, sárga, érett búzamező. Alig felvirradt, napfényes kora reggel. Júlia fehéren, a betegágyból kikelten, menyegzőre öltözötten, fehér pártával a homlokán ül, a távolba nézve egy fehér határkövön, az útszélen. A fű, virágok a térdéig érnek. Mindennap itt ül, mióta a szeretője elbujdosott. Egy öl búzavirág hervadoz a karján. Arató embercsoportok jönnek. Férfiak, asszonyok, legények, leányok. Finom részvéttel körülveszik a szerencsétlen leányt, ki szelíden néz reájuk, de nem szól.

Egy asszony szánakozva Mit csinálsz, Júlia,

Oh, te szegény árva?

Másik asszony kíváncsian Elment az eszed tán?

Hová mész ily korán?

Júlia különös, sejtelmes hangon, a betegek, lázasok félig magánkívüli hangulatával, majdnem eszelősen

Búzavirág szedni, magamat múlatni,

A szeretőm várni.

Itt ment el, itt ment el a nagy bujdosásra,

Itt jön ő, itt jön ő örök mátkaságra. Összerázkódik, magába révül, úgy néz, mintha senki se volna körülötte. Az emberek fejcsóválva nézik. Mind többen gyűlnek oda. Nehányan elgondolkodva dolgukra mennek, de annál többen érkeznek helyettük. Távolról panaszos, ijedt öregasszony-kiáltás hallszik.

Júlia anyja Nem látták a leányomat? Mindjárt fel is bukkan az úton a siető, lihegő, szegény öregasszony, a Júlia anyja. Meglátja a csoportot, benne az ő beteg, különös leányát, kétségbeesetten siet oda.

Júlia anyja Júlia! Júlia!

Júlia összerázkódik, mintha hirtelen mély álomból riadt volna fel, viaszsápadt kezével motoz a szemei előtt, mintha elűzne valamit, és mikor meglátja, megismeri édesanyját, sikoltva felugrik és a keblére veti magát, mintha nagy veszedelem elől akarna elrejtőzni Anyám! Édesanyám!

Júlia anyja ijedten csitítja

Mi löle, mi löle, lelkem szép Júliám?

Elborult a szemed, sárigviasz orcád.

Ki bántott, ki ijesztett, ki mert nyúlni hozzád?

Júlia borzasztóra tágult szemekkel

Anyám! Édesanyám!

Én is csak kimenék búzavirág szedni,

Búzavirág szedni, koszorúba kötni,

Koszorúba kötni, magamat múlatni.

Föl is, föltekinték a magas egekbe,

Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le.

Azon ereszkedék fodor fehér bárány,

A napot s a holdat szarva között hozván,

A fényes csillagot a homlokán hozta,

Két szép aranyperec aj, a két szarvába,

Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,

Mennyi szőreszála, annyi csillag rajta.

Szóval mondja nekem fodor fehér bárány:

Meg ne ijedj tőlem Júlia szép leány,

Mert most esett híja szüzek sereginek,

Ha elmennék véle, hogy oda vinnének

A mennyei karba, a szent szüzek közé,

Hogy betelnék vélem azok kegyes rendi.

A mennyei kulcsot a kezembe adja,

Első kakasszókor jönnek látásomra,

Másod kakasszókor engemet megkérnek,

Harmad kakasszókor engemet elvisznek.

Júlia anyja reszkető tenyerét leánya szájához szorítja

Aludtál, aludtál,

Jeles álmot láttál!

Ne adj neki hitet,

A nap elszédített!

Az égre kápráztál.

Gonoszok megcsaltak.

Ne higgy a báránynak!

Júlia fejét rázza Szellő se fuvinta

S az ég elhasada! Tétovázva felmutat az égre.

Ott! Ott!

Emberek egymásnak suttintják Megháborodott! Mindenki a szegény leányra bámul és senki sem veszi észre, hogy ezalatt a falu felé vezető úton a fák közül kibukkan a lantos, porosan, fáradtan, maga is sebesülten. A strázsamester küldötte előre, hogy hírt adjon a bujdosó legény haláláról, kit társai, a katonák, holtan hoznak haza. Mikor a lantos meglátja a jelenetet, azonnal megérti, hogy mi történt. Megrendülve néz rá és fél a halálhírt megmondani. Öreg koldusnótába kezd, hogy felhívja magára a figyelmet.

Lantos Megyek az úton lefelé,

Senki sem mondja, gyere bé.

Kitagadott szegény vagyok,

Jajistenem, be árva vagyok!

Júlia az énekszóra öröm fut át az arcán és elébe szalad a lantosnak, ki a leány szépségétől meglepődve áll meg

Ki vagy te, honnan jössz,

Énekes katona?

Lantos önmaga fölött tréfálva Ki vagyok, mi vagyok?

Országútját rovó

Jó pénzért hazudó,

Bor mellett virrasztó

Öreg nótamondó.

A világból jövök,

A világba megyek!

Júlia felcsillanva Ismered, ismered az én édesemet?

Lantos megrezzenve

Ismerem, ismerem, kenyeres pajtásom,

Jó legénybarátom. Mégsem meri megmondani a legény halálhírét egyenesen, de szólania kell, mert a katonák mindjárt itt vannak a holttesttel. Aggodalmasan tekinget vissza, és lesütött szemekkel rebegi.

Tőlem elmarada,

Egy burkusfa alatt

Kissé lenyuguva.

Ha nem jön meg este,

Megjöhet reggelre. Mégis bevallja meghatott részvéttel.

Ha nem is a teste,

Legalább a lelke

Szép álom képibe.

Júlia megriadva Mit beszélsz katona?

Lantos fájdalmasan elmosolyodik Tréfáltam, Júlia.

Ne búsulj, haza jön,

Nincs már semmi baja!

Mellén piros rózsa,

Mondom, piros rózsa.

Hej, csak az ne volna!

Júlia örömmel Hogyan? Piros rózsa?

Azt éntőlem kapta.

Lantos az emberekre tekint, kik megértik, hogy mi történt és úgy mondja tompán Akárkitől kapta

El van már hervadva!

Így volt az megírva! Nincs mit csinálnia, mert már itt vannak a halottal. Szólnia kell. Hozzák már a párod.

Ne ‘jedj meg, ha látod!

Fehér fátyol kendőd

Borítsd a szemedre.

Úgy hallom, jönnek is,

Mehetsz már elébe!

No Isten megáldjon!

Ne neheztelj reám,

Nóta bolondjára! Tovább megy. Az úton, hol a lantos jött, most a strázsamester lép elő, a melegben bozontos fejét törülve. ő is meglátja a leányt.

Strázsamester Végre, valahára,

Eszemadta lánya! Bámul el a szép leányon. A katonák ezalatt bejönnek a testtel, erdei faágakból kötözött hordágyon cipelve. Mondás nélkül is leteszik a leány elébe, ki rettenve hátrál.

Júlia szorongva strázsamesterhez Honnan jön, kit hoznak

Strázsamester uram?

Strázsamester fittyent a kezével Aj véres a deszka,

Rajta fekszik holtan

Elesett katona. Magyarázólag a néphez.

Szentmártoni bíró fia,

A kisebbik, Jóska.

Júlia oda se figyel, mit beszél a strázsamester. Remegve közeledik a hordágyhoz, óvatosan a halott mellé térdel, a tébolyodottak különös kicsinyességével vizsgálgatja. Megérinti külön az arcát, kezét, ujjait, a mellén a rózsát, a vérből való rózsát. Strázsamester uram! Rebegi megfázva.

Milyen mátkát hozott,

Hogy nem szól énhozzám?

Se kezit nem nyújtja,

Se szavát nem adja.

Strázsamester tompán Nem is mátkát hoztam,

De halottat hoztam.

Júlia mintha révületéből teljesen magához tért volna. Panasszal. Miért is vettem fel

Menyegzői ruhám,

Aranyfejű pártám,

Virághímes szoknyám,

Keskenytalpú csizmám!

Ez nem az én mátkám!

Ennek hideg arca,

Nincsen rózsa rajta.

Az ajaka néma.

Az elborulás újra láthatólag erőt vesz rajta.

De az én rózsámnak

Ölelő a karja,

Kacagó az ajka!

Ez nem az én rózsám!

Strázsamester vigasztalja Ne sírj hát Júlia,

Így szép a katona!

Júlia anyja tehetetlen bucsálódva

Miért is jövél ki a búzamezőbe,

Átkozott mezőbe!

Strázsamester a katonákhoz Nohát fiúk vállra,

Vigyük szállására! A katonák újra megragadják a hordágyat, de Júlia elibök áll.

Júlia Hova viszik, merre?

Strázsamester Ki a temetőbe!

Ott neki a helye.

Júlia halálsejtelemmel Akárhogy sietnek,

Ott leszek előtte!

Strázsamester tettetett haraggal a halott katonához

Ej, mordizom adta!

Mit csináltál, Jóska?

Júlia védőleg újra a halottra ereszkedik

Ne szidja, nem hibás!

ő az én édesem,

Holtan is mindenem Halottvivő katonákhoz.

Csendesen vigyétek,

Fel ne ébresszétek,

Lábujjhegyen járva,

Mennyei szép álma

Hogy beteljesedjék!

Vessétek az ágyát

Virágos mezőből,

Tegyétek a párnát

Megszakadt szívemből!

Tizenkét szép leány

Álljon a fejéhez,

Tizenkét szép legény

A véres sebéhez! Felsírva.

Istenem, Istenem,

Mit tettél énvelem!

Strázsamester megilletődve És te szép leányom,

Szomorú virágom,

El sem is kíséred

Utolsó útjára?

Júlia eszelősen tiltakozik Nem lehet, nem lehet!

Hogy is képzel ilyet?

Jaj sok az én dolgom! Körülmutat.

Ezt a sok virágot

Mind le kell aratnom. Egyik virághoz is fut, másik virághoz is fut, de csak visszaretten.

Júlia anyja aggódva megfogja Júlia, Júlia! Kétségbeesetten. Teremtő istenünk!

Itt vagy-e még velünk?

Adj hát jegyet róla!

Strázsamester lemondóan katonákhoz

Ennek immár vége,

Mehetünk már véle! A katonák felveszik a testet. Az embercsoportban valaki elkezdi a halotti éneket és levett föveggel mindenki énekli.

Már elhagylak drága szállásom,

Nehéz nekem tőled való válásom. A harangszó is megkondul a faluban, s a gyászmenet elindul. Sokan ott maradnak. Új emberek is jönnek. A beteg leány azonban semmit se vesz észre. Leül újra a fehér kőre, ismét felugrik, és mereven rárémül a virágokra.

Júlia Hát én hogy arassak,

Le hogyan szakítsak

Egyet is belőle

Az én menyegzőmre!

Ki látott ily csodát?

Véres minden virág Pillanatra, mintha magához térne. Sejtelmes hangon. Pedig szép a mező,

Hímes búzamező.

Fürj mondja: pitypalatty,

Fecske is cikázik,

Méh zengi nótáját,

Sáska nyújtja lábát,

A nap is sugárzik,

Ezer virág nyílik,

Arany mag, szem érik.

Kék az ég, zöld a föld!

Mégis jó az Isten,

Ki reánk tekintsen!

Júlia anyja csak azt hajtogatja

Minek is jövél ki búzavirág szedni?

Júlia hirtelen a magasból fény lepi be. Káprázik a szeme s úgy tesz, mintha napsugarakat tépne le magáról:

Mi az, mi van velem?

Helyemet nem lelem.

Ki az, ki csókolja,

Ki magához vonja

Mind a két orcámot? Mint aki álmából kél, úgy vizsgálja magát. Piros eső hullott?

Harmat is belepte

Fehér karincámat!

Júlia anyja lemondólag az ott maradt tömeghez

Ha csak eső volna,

Ha csak harmat volna! Ebben a pillanatban megjelenik az égen a valóságban is a látomás: a fehér bárány, teljesen a ballada előírása szerint feldíszítve, a napot s a holdat a szarva között hozván, oldalán két égő gyertyával. Júlia félig a látomás felé meredve játssza meg halálos nagy jelenetét. Az emberek önkéntelen térdre ereszkednek.

Júlia sikoltva Anyám, édesanyám!

Jaj, ha feltekintek a magas egekbe

Egy szép gyalogösvény, hát ott jődögél le, Ahogy mondja, látja. Azon ereszkedik fodor fehér bárány,

A napot s a holdat szarva között hozván.

A fényes csillagot a homlokán hozza,

Két szép aranyperec aj a két szarvában,

Aj a két oldalán két szép égő gyertya,

Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta!

Szóval mondja nekem fodor fehér bárány,

Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány,

Mert most esett híja szüzek sereginek,

Ha elmennék véle, hogy oda vinnének

A mennyei karba, a szent szüzek közi,

Hogy bételnék vélem azok kegyes rendi,

A mennyei kulcsot a kezembe adja.

Első kakasszókor jöttek látásomra,

Másod kakasszókor engemet megkértek,

Harmad kakasszókor engemet elvisznek. Alig, hogy kimondja, a földre alél Júlia. A bárány eltűnik.

Har... mad kakasszókor... engemet... el... visz... nek!

Júlia anyja leányára borul sírva

Harmad kakasszókor mégiscsak elvisznek!

Júlia elhalóan

Sirass anyám, sirass, hadd halljam éltemben,

Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban! A mennyei ösvényen lelke el is szálla.  Az ő édesanyja reája hanyatlik, búsan siratozza.

Júlia anyja Lányom, lányom, virágos kertemben

Első raj méhemnek gyenge lépecskéje,

Gyenge lépecskének sárguló viasza,

Sárig viaszának földön futó füstje,

Földön futó füstje, mennybe ható lángja,

A mennyei harang húzatlan szólalék,

A mennyei ajtó nyitatlan megnyílék,

Jaj az én leányom oda bévezeték!

Függöny