Művelődés

Történik az első világháború után az Első Lábtörlő Intézetben.

Igazgató ül nagyon magas asztal mellett, hivatalban. Az ajtóra szigorú betűs felirat van függesztve KÉRJÜK A LÁBAT LETÖRÖLNI. Igazgató komor, behemót ember.

Első hivatalnok be, dossziéval a hóna alatt, közelebb akar lépni.

Igazgató Letörölte a lábát? Első hivatalnok szótlanul kilép, kisvártatva vissza, leteszi a dossziét az asztalra, el. Kis szünet. Igazgató még komorabb. Második hivatalnok be.

Igazgató felugrik, kiabálva Egy tapodtat se! Letörölte a lábát? Második hivatalnok szótlanul ki, ugyanaz a játék, el. Igazgató dühösen néz utána, végigsimít homlokán, panaszosan.

Igazgató Érthetetlen! Egyszerűen érthetetlen! Mintha olvasni se tudnának. És még ők csodálkoznak! Még ők csodálkoznak! Feláll az asztal mellől, az ablakhoz lép, kibámul, eközben az ajtó zajtalanul megnyílik, kézi hajtású tolókocsin begördül egy férfi, akiről később megtudjuk, hogy Szakáll Dánielnek hívják, derekáig pokróccal van betakarva. Odagördül az asztal mellé. Szakállnak csak a melle látszik, ha szemből nézik, úgy tűnhet, ül, vagy nagyon alacsony. Igazgató eljön az ablaktól, nem veszi észre Szakállt, leül, szórakozottan veszi kezébe a dossziét. Hirtelen néz fel.

Igazgató vészjósló kíváncsisággal Maga hogy kerül ide?

Szakáll Szakáll Dániel vagyok, de tessék csak Daninak szólítani.

Igazgató Nem fogom. Kicsit megemelkedik. Én pedig az Első Lábtörlő Intézet igazgatója vagyok. Megértette?

Igazgató szeme kimered Semmit? Szóval azért jött, hogy ne akarjon semmit? Hogy mer idejönni valaki, aki nem akar semmit?

Igazgató dühösen Úgy...? Aki szeretne, az akarna! Tehát mégiscsak akar valamit? Tehát ez az egész csak játék volt?! Gyalázatos játék! Hogy felkeltse az érdeklődésemet! Gondolhattam volna, hogy nem jön csak úgy szerelemből. Szóval akar valamit? Fojtottan. Hogy mer idejönni valaki, aki akar valamit?!

Szakáll alázatosan Olyasmit akarok, amit ön is akar.

Igazgató felhördül Tanulja meg, hogy nekünk nem lehet közös akaratunk.

Igazgató felcsattan Nincs! És nem is lehet! Én vagyok én, maga pedig maga!

Szakáll sejtelmesen Márpedig mi egy dologban nagyon is megegyezünk. Egy a vágyunk.

Igazgató mintha meglepődne a másik sejtelmességétől Hagyjuk a talányokat. Beszéljünk nyíltan.

Szakáll Ön azt akarja, hogy mindenki letörölje a lábát. Én is.

Igazgató ingerülten Na és, mi ezért rokonok vagyunk? Tejtestvérek?

Szakáll Nem, uram, csak azért jöttem önhöz, mert leghőbb vágyam, hogy letöröljem a lábam.

Igazgató élesen Ezt az ajtó előtt kellett volna megtennie.

Igazgató Nem. De ha már itt tartunk, letörölte maga a lábát?

Igazgató Nem. De mondja csak, miért nem törölte le a lábát? Mert nem akarta, azért?

Szakáll Nem. De ha tényleg nem jutok eszébe, hát megmondom, ki vagyok. Én vagyok Szakáll Dani, a tizenhatos gyalogosoktól. Százados úr, most sem ismer meg?

Igazgató mintha kissé meghökkenne Nem. De vallja meg őszintén, miért nem olvasta el kint azt a táblát. Nem tud olvasni?

Szakáll Nem. De ha már elmondtam eddig, elmondom tovább is, szóval én a százados úr katonája voltam. Én voltam az a katona, aki az utolsó percig ott állt abban a nagy hófúvásban őrségen, aztán ott felejtettek a visszavonuláskor. Emlékszik?

Igazgató más irányba néz, ingerülten Nem. De miért nem akarja jóvátenni a hibáját, nem gondolja, hogy kötelessége lenne letörölni a lábát?

Szakáll Nem, de ha már idejutottunk, azt is elmondhatom, hogy jártam később. Szóval, ott feküdtem a hóban sebesülten, az ellenség elhaladt, azt hitték, halott vagyok... De maga ezt már tudja...

Igazgató Nem. De ahelyett, hogy háborús élményekről csevegne, jobban tenné, ha kimenne és letörölné a lábát. Gúnyosan. Vagy talán nem tudja megtenni?

Igazgató fojtott dühvel Azonnal letörli a lábát!

Szakáll tettetett alázatossággal Azt nem lehet, kérem.

Igazgató az asztalra csap Majd én megmutatom magának, hogy lehet. Azonnal törölje le a lábát!

Szakáll Nem lehet, kérem. Nincs. Lefagyott. Tőből amputálták mind a kettőt. Mert nem hívtak vissza a százados úrék az őrségről, pedig már minden mindegy volt... Szünet.

Igazgató Bocsásson meg, fiam, nem akartam megbántani... Ott sok katona volt. Nem törődhettem mindenkivel. Ott sok katona volt. Magára nem emlékszem. Egyedül magára nem emlékszem.

Szakáll szeme megvillan Mindig az jön, mindig az jön el, az az egy, akire nem emlékszik, épp az, akire nem emlékszik... Azért jöttem...

Igazgató Hagyja, ne is beszéljünk róla. Nem tesz semmit. Igazán nem tesz semmit. Fel sem vetődik a kérdés. Kis szünet. Nem menthettem meg mindenkit. Ott sok katona volt.

Szakáll Azért jöttem, százados úr, hogy a parancsát teljesítsem.

Igazgató Ne tréfáljon, fiam, nem vagyok én már százados, nem adok én parancsot.

Szakáll tompított hangon De én szeretném, nagyon szeretném.

Igazgató zavart szégyenlősen De Szakáll, csak nem képzeli...

Szakáll hangja csattan Parancsolom! Parancsolom, hogy parancsoljon!

Igazgató De Szakáll, hogy is gondolhatnék én effélét?

Szakáll Mondja azt, amit Jézus Krisztus mondott Lázárnak: Kelj fel és járj, és töröld le a lábad!

Igazgató Ugyan, Szakáll! Hogy is mondhatnék én hasonlót!

Szakáll szinte kiabálva Parancsolom! Parancsolom! Így! Katonás hangon: Szakáll Dániel közlegény, törölje le a lábát!

Igazgató mind nagyobb balsejtelemmel De Szakáll, maga... ezt nem gondolhatja komolyan!

Szakáll Parancsoljon! Hirtelen a pokróc alá nyúl, revolvert vesz elő, és rászegezi az Igazgatóra. Parancsoljon!

Igazgató Szakáll! Uralkodjék magán! Elment az esze?

Szakáll Kötelezzen engem, hogy letöröljem a lábam. Közelíti a revolvert. Különben lövök!

Igazgató rémülten Szakáll! Az istenért! Megőrült?!

Szakáll Igazgató homlokához nyomja a fegyvert Esküszöm elvesztett két lábamra, hogy ha nem mondja utánam, amit mondok, lelövöm!

Szakáll Szakáll honvéd, parancsolom, hogy azonnal törölje le a lábát!

Igazgató homlokához kapva Szakáll honvéd, ne bomoljon... hogy gondolhat ilyesmit, hogy én...

Szakáll homlokához szorítja revolverét Mondja, mert lövök.

Igazgató ijedt hadarással Szakáll honvéd, parancsolom, hogy törölje le a lábát!

Szakáll bal kézzel szalutál Százados úrnak alázatosan jelentem, parancsát végrehajtani nem tudom, mert nincs lábam!

Igazgató De Szakáll! Én nem komolyan mondtam...

Szakáll eligazítja Igazgató homlokán a revolvert Most pedig azt mondja... Utánozza a századost. Mi? Nincs lába? Mi az, hogy a honvédnak nincs lába? Egy magyar honvédnak minden körülmények közt van lába! Más hangon. Mondja!

Igazgató De Szakáll... Az azonban megmozdítja a revolvert, Igazgató verejtékezve mondja. Nincs lába? Egy magyar honvédnak... Szakáll, őrültség ilyet mondatni velem.

Igazgató gyorsan, mint aki hamar túl akar esni rajta Egy magyar honvédnak minden körülmények közt van lába.

Szakáll Nem jó! Úgy mondja, mint egy igazi százados! Úgy mondja, mint ahogy ott mondta volna! Még egyszer! Megmozdítja a revolvert.

Szakáll meggyőződéssel Maga most hisz abban, amit mond. Egy magyar százados hisz abban, amit mond.

Igazgató Szakáll, könyörgöm, hogy hihetek én...

Szakáll Hisz! Egy magyar százados hisz! Hinnie kell! Mondja!

Igazgató megtörli homlokát Mi? Mi az, hogy nincs lába?

Szakáll Meggyőződéssel! Hinni! Megmozdítja a revolvert.

Igazgató mintha beletörődne, ettől a perctől kezdve elképzelhetjük, hogyan adta a parancsot százados korában, arcán és hangján azonban olykor átremeg a félelem játéka Mi? Mi az, hogy nincs lába? Egy magyar honvédnak van lába! Egy magyar honvédnak minden körülmények között van lába!

Szakáll sanda elismeréssel Valahogy így. Katonás hangon. Százados úrnak alázatosan jelentem, nekem még sincs lábam! Más hangon. Maga erre azt mondja... Utánozva. Mi? Ha a hon kéri, van a honvédnak lába. Megértette? Saját hangján. Na mondja!

Igazgató Mi? Ha a hon kéri, van a honvédnak lába. Megértette?

Szakáll katonahangon Százados úrnak alázatosan jelentem, megértettem, de nekem még sincs lábam. Lehet, hogy a Haza nem akarja, hogy lábam legyen. Más hangon. Maga erre azt mondja... Utánozva. Szakáll honvéd, teljesítse a parancsot! Legyen lába!

Igazgató Szakáll honvéd teljesítse a parancsot! Legyen lába!

Szakáll katonahangon Százados úrnak alázatosan jelentem, nincs! Ha legalább műlábam lenne, azt is letörölném, de az sincs! Adjanak egy műlábat, hogy letörölhessem! Más hangon. Maga erre azt mondja... Utánozva. Magyar honvédnak nincs műlába, műmelle, műfogsora! Magyar honvédnak igazi lába, igazi melle, igazi fogsora van! Teljesítse a parancsot!

Igazgató Magyar honvédnak nincs műmelle, műlába, műfogsora. Magyar honvédnak igazi lába, igazi melle, igazi fogsora van! Teljesítse a parancsot.

Szakáll katonahangon Százados úrnak alázatosan jelentem nincs se műlábam, se igazi. Nem teljesítem parancsát! Más hangon. Maga erre azt mondja... Utánozva. Ha nem teljesíti, lelövöm, mint egy kutyát! Más hangon. Tessék, itt a revolver, és kényszerítsen, hogy letöröljem a lábam! Igazgató remegő kezébe nyom egy másik revolvert, amit a takaró alól húz ki.

Igazgató remeg, s a revolvert lefelé tartja Ha nem teljesíti, lelövöm, mint egy kutyát!

Szakáll Emelje fel azt a revolvert, szegezze rám, és üvöltsön, hogy zengjen a ház. Utánozva. Még egyszer mondom, törölje le a lábát! Saját hangon. Mondja!

Igazgató Még egyszer mondom, törölje le a lábát!

Szakáll megmozdítja revolverét Hangosabban! Kiáltsa! Ordítsa!

Szakáll Nem teljesíthetem! Nem! Nem! Védem magam! Meghúzza a ravaszt, dörrenés, Igazgató hátradől székében. Kis szünet. Hivatalnokok rohannak be és Rendőr.

Rendőr Mi a helyzet a fegyvertartással? Az engedéllyel, mi? Noteszt húz elő.

Szakáll alázatos, csendes, panaszkodó hangon Jöttem, hogy elintézzek egy kérést. Valami munkát szerettem volna. Háborús rokkant vagyok, kérem, mind a két lábamat elvitte ez az átkozott háború... Felemelik a pokrócot, jól látszik, hogy mind a két lába tőből amputálva. Iszonyodva nézik, kis moraj. Az Igazgató úr pedig azt parancsolta, hogy töröljem le a lábam! Mondtam én neki, hogy nem tudom, mert nincs. Nézze meg. De nem nézte meg, csak kiabált, hogy töröljem le. No mármost, megmondhatják maguk is, hogy törölhetném én le a lábam, amikor nincs... Aztán rám fogta a pisztolyát, hogy lelő, ha nem teljesítem a parancsát, erre én is előkaptam az enyémet, mert tetszik tudni, mióta ilyen magatehetetlen vagyok, pisztollyal kell járnom, mert akárki megtámadhat, oszt védekeznem kell. Én hamarabb lőttem, mert jó katona voltam én, jól céloztam... Hát így történt.

Rendőr jegyezve Magát őrizetbe veszem. Velem jön. A tolókocsira bök. Ezt is hozza!

Első hivatalnok Igazoljuk, hogy a megboldogult valóban betegesen szigorú volt a lábtörlést illetően. Valósággal mániákus.

Második hivatalnok Ahogy az ajtó előtt egyszer elhaladtam, hallottam az igazgató hangját, amint nagyon erősen, parancsolóan kiáltja, hogy ez az úr törölje le a lábát!

Harmadik hivatalnok Engem nem egy ízben megfenyegetett, hogy elbocsát, ha nem törölöm le a lábam. Nagyon szigorúan vette. Azt is mondhatnám, hogy a megboldogult ezért mindenre képes lett volna.

Rendőr jegyzi Maguk majd jönnek tanúnak. De csak az igazat mondani! Csak az igazat! Int Szakállnak, hogy induljanak, az együttérző pillantások közepette Rendőr kíséretében el. Kis szünet. Igazgatóhelyettes gyorsan be.

Hivatalnokok egyszerre Jó napot, Igazgatóhelyettes úr!

Helyettes Csúnya ügy, nagyon csúnya ügy, kérem. A lábtörlési mozgalmat meglehetősen kompromittálja majd. Igyekezzünk mindent megtenni az ellenpropaganda érdekében. Egyelőre... Körülnéz, mint a megboldogult helyettese, átveszem az Intézet vezetését... Mindenki folytassa a munkáját. Semmi fejvesztettség. Mindent folytatunk, mindent folytatunk!

Első hivatalnok a táblára bök Mi lesz a táblával?

Helyettes A táblával? Csodálkozva. Természetesen ott marad. A tábla helyes és hasznos.

Második hivatalnok megkockáztatja Talán mégis... módosítani kellene ...

Helyettes Módosítani? Elgondolkozik. Igen, valami fontos módosítás nem árt. Töpreng. Fessék át. Az alapszíne ne fehér legyen, hanem fekete, a betűk ne feketék legyenek, hanem fehérek.

Helyettes A szöveg marad. Semmi sem változik. A szöveg marad.

Második hivatalnok félénken Mégis, hogy az ilyen eseteket elkerüljük, legalább valamit... pár szót... mondjuk „kivételt képeznek, akiknek nincs lábuk”. Mondjuk.

Helyettes Nem, ez nem jó! Mert akinek egy lába van, az azt is letörölheti.

Helyettes Kevesen vannak, erre való tekintettel ezeket az elemeket számításon kívül hagyhatjuk. Eme elemekért nem fogalmazzuk át egy ilyen ősi intézmény jelmondatát. Különben is, minél több kivételt teszünk, annál többen bújnak ki a kötelezettség alól.

Nincs egérút, nem adunk egérutat. Egy szabály minél szűkszavúbb, annál többen tartják be!

Második hivatalnok A szabály erősül azáltal, hogy megnevezi a kivételeket, mert mint definíció mindent kívül rekeszt önmagán, ami nem beletartozó. A kivétel szűkíti, pontosabbá teszi a szabályt, amely ezáltal tehát erősül.

Helyettes szárazon, parancsolón Mi olyan szabályokat alkotunk, amelyeket a kivétel csak gyengíthet. Azt tegye, amit mondtam. Egyetlen kivétel van az alól, amit említettem ez pedig maga a kivétel. Ha a kivételt az Első Lábtörlő Intézet Szabállyá teszi, akkor ezt minden más szabály, mely ennek a kivételnek nem mond ellent – csak erősítheti. Tehát csakis szabályos kivételeket! Csakis szabályos kivételeket! Megértették?

Helyettes Várjanak csak! Egy új táblát is ki kell tenni a kapu alá.

Második hivatalnok kopogó hangon Igen, értem...

Helyettes mintha diktálná Az az ügyfél, aki a lábát letörölni beteszi az intézetbe, minden fegyverét, szúró vagy vágó szerszámát, életveszélyes tárgyát köteles leadni a kapusszobában. A kapus motozni fog. A régi kapust leváltjuk, új kapust nevezünk ki. Valami elszánt, erős embert. Abba az irányba néz, amerre Szakáll elment. Valami nagyon elszánt, nagyon erős embert. Uraim, holnaptól, de legkésőbb holnaputántól új kapusunk lesz.

melyet ajánlatos kis szünettel, sötétség után az Első részben játszani.

A Lábtörlő Intézet kapusfülkéje Felirat KAPUS. A fülke üres. Valószínűtlenül nagy ablaka fölé tábla van kitéve KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FÖL A FEGYVEREKKEL! A kapusnak jogában áll motozni. Igazgatóság. A fülke pontosan a szín közepén van, előtte térség. A fülke ablaka óriási, sosem látott képkerethez hasonlít. Baloldalt a mélyszürke falon hatalmas, szinte ember nagyságú kilincs. Jobboldalt lépcső, nem látni, hova visz. A szín néhány pillanatig üres. Most jobbról tolókocsiján begördül Férfi (vagyis Szakáll Dániel), mögötte jön Helyettes, aki közben már igazgató lett, szinte nyájasan tereli maga előtt Szakállt, mint gazdasszony szokta csibéit a ketrec felé. Szakáll szinte vidáman „kocsikázik”, hirtelen áll meg.

Igazgató körülmutat Hát ez lesz a birodalma, Szakáll. Amit itt lát, ameddig szeme ellát — mind a magáé. Ez a térség, ez a fülke, ez a telefon, ez az óra, ez a szék, ez az ablak, ezek a táblák. Sorra mindegyiket mutatja). A lelkére bízom, a lelkének adom leltárba! Itt maga az úr. Nincs az az ember, kivéve engem, aki itt beléphet a maga tudta és beleegyezése nélkül. Maga itt király, maga itt császár, maga olyan, mint fronton az őrszem, a tábornokot is megállíthatja, ha nem tudja a jelszót. Érti?!

Szakáll Tudom én a dolgot, méltóságos uram, az isten se megy be, ha nem tudja a jelszót.

Igazgató Maga itt egy őr, maga itt egy határ, maga itt egy sorompó!

Szakáll Én itt egy őr, én itt egy határ, én itt egy sorompó!

Igazgató mint aki nem hallotta Magát a bíróság felmentette. Ártatlannak ítélte elődöm halála ügyében. Tettét jogos önvédelemnek vélték, de magának, fiam, tudnia kell, hogy a tárgyaláson a mi tisztviselőink voltak a tanúk. A mi hivatalunk tisztviselői. Ezt jól jegyezze meg. Azt, hogy magára nem bizonyíthatták a bűnösséget, elsősorban intézetünknek köszönheti. Meg kell azt is mondanom, azzal volt szerencséje, hogy elődöm nem örvendett népszerűségnek beosztottjai körében. Egészen másképp alakul a maga sorsa, ha abban az igazgatói székben akkor én ülök. Ebben az esetben maga ma be van zárva mint aki kevesli a mondottat, fokozni akarja, főbe van lőve, fel van akasztva, érti?!

Szakáll Már hogyne érteném, igazgató úr. De én magát nem lőttem volna le. Gyorsan odakocsikázik Igazgatóhoz, megragadja kezét, megcsókolja. Én magát, Igazgató úr, sose lőném le, még ha tulajdon apámat ölte volna meg, akkor se. Mert én akkor is tudnám: az igazgató úr – igazgató, és nekem jó ember. Aki igazgató, az jó ember — nekem az jó ember. Azt a másikat én mint századost lőttem le, meg aztán nem volt az én igazgatóm, meg már a századosom se, mert vége a háborúnak. Amíg a századosom volt, nem emeltem volna kezet rá az istennek sem. Becsülöm én a rangot. De amikor civilben volt, az már más. Azért mondom, én az igazgató urat se lőném le mint igazgatót.

Igazgató mint aki nem szívesen hall erről a témáról Hagyja, hagyja, Szakáll. Maga csak ne gondoljon ilyesmikre. A hivatal azért alkalmazza magát, mert bízik benne, hogy egy olyan ember, mint maga, jól látja el a feladatát. Nekünk erős, elszánt emberekre van szükségünk. Bízunk abban, hogy erélyes lesz, és rendet teremt a portásfülke tájékán. Gondoljon arra, milyen nagy megbecsülés az, hogy magát sánta ember létére épp a Lábtörlő Intézet kapusának nevezzük ki. Eltekintünk attól az egyáltalán nem mellékes szemponttól, hogy maga nem járhat elöl jó példával a lábtörlést illetően. Maga kivételezettje hivatalunknak, maga egy kivétel, Szakáll! Magával együttműködünk, mert maga erős ember, s nekünk most ilyenek kellenek, Szakáll. Együttműködünk magával, ezért pedig tisztesség, jó munka, nyitott szem jár cserébe, Szakáll! Isten tartsa meg! Kezet ráz, el. Szakáll egy darabig nézdegél, majd mámorosan körülkocsizza a térséget, szinte hízik a szeme, mint annak, aki új birodalmával ismerkedik, mint annak, aki új hont foglalt el. Az itt következő játékban egy ember mámorát látjuk új, eddig nem látott helyzetben, azután a mámor átváltozását – a környező léttel való ismerkedés folyamán – félelemmé, kételyekké, magány- és értelmetlenség-érzetté, hiábavalóság- és fölöslegesség-érzetté, mely a hatalom birtokában is felmerül benne. E folyamat képben elbeszélve: éhesek vagyunk, s egyszer csak piros almát találunk, örömünk határtalan. Felvesszük, nézegetjük, kis lyukat fedezünk föl, beleharapunk, férges. Éhesek maradtunk, de most már még jobban érezzük kifosztottságunkat, mert az almával örömünk is elromlott, örömünk, amely legalább olyan érték volt számunkra, mint az éhségünket csillapító alma. Közérzetünk romlása azonban még itt sem áll meg, az alma újabb gondolatokat hív elő: a szép külső mögött betegség rejtezik, történhet velünk is így. S itt már saját halálunkra kell gondolnunk. Íme, nemcsak almánk veszett el, hanem örömünk is, nemcsak örömünk, hanem távlatunk, létreményeink is borúsabbá lettek.

Szakáll A teremtésit! Ez van olyan nagy, mint egy veteményeskert! De nincs benne vetemény, oszt nem kell kapálni. Hogy mondta az igazgató úr: „Ez mind a magáé, Szakáll!” De vajon hogy gondolta ezt? A nevemre íratják? A fülke felé néz. Vajon ezt is? Szilágyi bácsinak se volt nagyobb a háza, s milyen jól megfért benne. Megtapogatja a fülke falát, a táblához is fölágaskodik, nem látja jól a feliratot. Tán még a nevem is ki van írva. Hát bent, vajon bent mi van? Hátra kocsikázik, egy pillanatra eltűnik, majd az ablakkeretben jelenik meg, melltől látszik. Telefon… Én még sose telefonáltam... Majd csak megtanulom. Senki se ringott a bölcsőben a telefonnal. Lekönyököl, jó erősen próbálgatja az asztalt. Kibír ez kettő olyat is, mint én. Körülnéz. Sóhajt. Olyan jó erős itt minden. Ott az a lépcső, az is milyen erős. Meg ez a kis portáskunyhó. A szék, az asztal... lenyúl, lába van, jó erős lába. Itt lába van ám mindennek! Hirtelen hallgat el, kis szünet. Szóval ez az enyém, ez mind az enyém. Minek kellene már az a vacak főd, ha van ilyen takaros kis kunyhója az embernek. Innen engem az isten se túrhat ki. A fődet meg, azt mondják, elveszik. Hát akkor nem jobb ez?... Ezt nem veheti el senki! Ezt a telefont... Felveszi a kagylót, fülel. Ez nem mond semmit. Hallgat. Nem lenne jó? Majd megreperálja az igazgató, holnap meg is mondom neki, reperálja meg. Leteszi a kagylót. Elfáradtam egy kicsit. Felnéz az órára. Pedig még egy óra sem telt el a hivatalból. De csak megszokja az ember. Megszokja az ember, hogy itt üljön a kis ketrecben, mint a kutyus, oszt ne csináljon semmit, csak a kaput nézze, mikor nyikorog, hogy ugasson, ha nem a gazda jön. Hát ez az. Ezt az ülést is meg lehet szokni... a... a... Ásít. Elpilled az ember, ha nagyon figyeli a kaput. Mert ha moccanna valami, de semmi... Néz, fülel, de valóban semmi sem moccan és csend van. Ha mocorog valami – mindjárt hegyes lesz az ember szeme, a füle meg jól kitárul... Legyezgeti magát. Csak bár egy kis cúg lenne... A szín valamivel homályosabb lesz. Mintha sötétedne. Pedig nappal van. Feje kissé megbillen, majd hirtelen kapja fel, szinte dühösen. Hát nem jön senki? Miért nem jön senki? Felnéz az órára. Egy óra telt el… Egy óra? Egy nap? Megint fölnéz. Egy nap? Egy év? Felnéz. Egy év? Tíz év? Lehajtja fejét. Oszt nem jött senki. Felszegi fejét. Milyen hivatal ez? Igazgató úr, milyen hivatal ez? Felkapja a telefont. Igazgató úr! Ide nem jön senki! Miért vagyok én itt? Mint akinek hirtelen jut eszébe. Lehet, hogy ez a kapu be is van zárva... Akkor miért kellek én? Ha egy kulcs is elég, minek kellek én?! Vagy a kulcs, vagy én! Tessen választani. Én a kulcsot meg a zárat szét fogom verni, mert ők eszik meg a munkámat. Nem jön be senki, mert a kulcs nem hagy bejönni senkit. Hogy nekem legyen munkám. Belefúj a telefonba. Ez néma. Leteszi. Megint sötétebb van. Még mindig nem jön senki. Mért van az, hogy nem jön senki? Ki hiszi el, hogy van kunyhóm, van telefonom, van székem, asztalom, van órám meg táblám is, ki hiszi el, ha nem jön senki? Ki hiszi el, hogy nem jön senki, ha nem jön senki, hogy lássa, hogy nem jön senki. Kis szünet. Majd hazamegyek, és otthon senki nem fogja elhinni, hogy nekem itt mim van. Mert nem látta senki. Mert nem jön senki. Mert nem jön senki, hogy lássa, hogy nekem mim van. Otthon mondhatom az asszonynak, a fiamnak, a lányomnak: van egy kuckóm, van telefonom, asztalom, székem, ki fognak kacagni, mert azt kérdezik ki: látta azt? S én csak azt mondhatom: senki. Miért? – kérdezi az asszony. Mert nem jött senki. Amikor minden van – nem jön senki, hogy lássa, hogy nem jön senki, hogy lássa, hogy minden van. Miért van ajtó, minek van kapu, ha nem lép be senki? Feje az asztalra hanyatlik, hosszabb szünet, kintről most mintha zaj hallatszana, fejét felkapja. Jön valaki! Mámorosan. Jön! Egy pillanatra eltűnik, majd tolókocsiján megjelenik a térségen, sebesen a kilincs felé indul, két kézzel megragadja, de az meg se moccan. Be van zárva, tudtam én, hogy be van zárva! De hol lehet a kulcs? Kinél van a kulcs? Mert nekem nem adták... Körülnéz, majd föl, majd le, majd felénk. Kinél van a kulcs?! Szünet. Mer ezért nem jöhet be senki, mer be van zárva, és én, a kapus se tudhatom, kinél van. Pedig nekem tudnom kell. Micsoda dolog az, hogy a kapus se tudja, kinél van a kulcs? Nekem, a kapusnak, tudnom kell, ha senki se tudja, de nekem szabad tudni. Ha mindenki előtt dugdossak is, nekem mondják meg, hol van, kinél van, mert én kapus vagyok, s hogy lehetek én kapus, ha még ennyit se tudok. Titkolják, nem bánom én, titkolják csak, tagadják le reggeltől estig, hazudják le, a tisztviselők előtt, az igazgató előtt, a vendégek előtt, az egész világ előtt rejtsék csak, de én itt kapus vagyok nekem kell tudni, nekem szabad tudni. Istenem, milyen kapus vagyok én, ha ezt nem tudom, ha még ezt se tudhatom? Sebesen cikázik tolókocsiján, mintha keresné. Kinél van a kulcs? Megáll. Ki hiszi el nekem, hogy kapus vagyok, ha éppen én nem tudom, ha sohase tudhatom meg... Tolókocsiján a lépcső aljáig megy. Ott fönt tudja valaki? Halló, emberek, van ott valaki? Emberek ott fönn, mondják meg kinél van a kulcs? Felénk néz. Fordítsák ki a zsebüket! Innen addig senki se megy el, amíg meg nem kerül a kulcs! Hallgatózik, nagy a csend. Csend. Csend! Hallgat, reménytelenül. De hát úgyse jön senki, csend van, úgyse jön senki. Minek a kulcs, ha nem jön senki. Majd ha jön, tán hozza a kulcsot is. Eszébe jut. Lehet, hogy annál van, aki jön. Annál lenne a kulcs, aki először jön? De nem jön, senki se jön. S én kapus vagyok. És ki hiszi el nekem, ha senki nem jön be a kapun, hogy nem tudom, kinél van a kulcs? A kilincset se tudom megmozdítani. Milyen kapu ez? Kire szabták ezt a kaput? Vagy tán nem is kilincs ez? Olyan nagy, mint egy ember... Egy ember volna a kilincs? Emberből van ez a kilincs, s akkor a kulcs is... A kulcs is emberből lenne? Vagy nincs is kapu? Egyhangúan mondja, mint aki a változatokat sorolja fel. Nincs kapu, csak kilincs van. Nincs kulcs, csak portás van. Nincs kulcs, csak kilincs van. Nincs kapu, csak portás van. Komor hangok, kis szünet után, felénk nézve. Nem jön senki. Mindenki azt mondhatja majd ránk, hogy én egy semmi, hazug ember vagyok, mert azt mondom, hogy portás vagyok, de nincs kapum, mert a csordásnak van csordája, a kondásnak van kondája, a gulyásnak van gulyája, a földművesnek van földje, de ennek a Szakállnak nincs kapuja, milyen kapus az? S ha elhinnék, hogy van kapum, akkor azt mondják: nyomd le a kilincset, s én nem tudom lenyomni. Azt mondják: nyisd ki a kaput, s én nem tudom, hol a kulcs. Ki hiszi majd el nekem valamikor, egyszer, későn, másszor, hogy kapu nélkül voltam kapus. Ki hiszi majd el nekem valamikor, későn, egyszer, majd, majdan, hogy míg én itt voltam, nem jött be a kapun senki? Én így nem merek hazamenni, nem merek az emberek szemébe nézni, mert én voltam a fronton is, ott lőttünk, és a golyó talált, s ha nem is talált, valahol csak megállt. De ide nem jön senki. És engem mégis ide tettek, hogy őrizzem a kaput, ami nincs, hogy nyomjam le a kilincset, ami nem moccan, hogy megfordítsam a zárban a kulcsot, ami nem tudom, hogy hol van, kinél van... Ez mind így van. S közben nekem azt mondják: te vagy a kapus. Ezt én nem bírom sokáig... Komoran, lassan visszamegy a fülkébe, körülhordozza a tekintetét, sorjában megnézi a tárgyakat meg is tapogatja, ettől mintha új erőre kapna, felfrissül, kiegyenesedik, mintha megint hatalma birtokába kerülne, farkasszemet néz velünk. És mégis azt mondom, ne kerteljünk. Mert azért én mégis kapus vagyok itt! Mert itt ez a fülke, né! Meg lehet tapogatni. Itt a telefon. Felemeli, mutatja, leteszi, lebök. A szék, az asztal... ez nem hazugság. Ez VAN. Mert elveszíthetem én a fejem egyszer-egyszer, mikor megijedek, ha látom, hogy nem jön senki, meg nem lelem a kulcsot, de azért én csak a portás vagyok, mert ide tettek, s a többi engem nem is érdekel van kapu, nincs kapu, van kilincs, nincs kilincs, van kulcs, nincs kulcs, de portás az van, és engem az nem érdekel, hogy mi nincs, mert egyet tudok: van portás, és a portás én vagyok még akkor is, ha nem jön be a kapun senki. Engem ide tettek, s ha ide tettek, akkor van minden, mert nem véletlen, hogy ide tettek és engem tettek ide. Akkor ez azt jelenti, hogy én itt felelek. Én felelek a jelszóért. Kis szünet. Néha elvesztem a fejemet, mer gondolkozom, de ezt nem kell tenni, ehelyett csak arra kell gondolni, arra az egyre kell gondolni, hogy engem ide tettek és én kapus vagyok. A többi nem számít. Azért mondom fordítsák ki a zsebüket, adják elő a kulcsot, innen a lábát addig ki nem teszi senki, míg a kulcs itt nincs a kezemben. Én a kapus vagyok. Kis szünet. Nem jön senki? Én akkor is a kapus vagyok. Én tudom, hogy a kapus vagyok, s ha én tudom, hogy a kapus vagyok, akkor a kapus tudja, hogy a kapus vagyok. Mintha zajt hallana, fülel. Ha! Jön valaki. Mégis jön valaki. Jelentőségteljesen. Annál van a kulcs. Aki jön, annál a kulcs. Egészen kihajol az ablakon, úgy fülel, lassú függöny.

mely az előadás nagyszünete után következik. Ugyanott. Szakáll fejét karjára hajtva alszik a fülkében. A térség üres, félhomályos. Így múlik el néhány pillanat, aztán megmoccan a kilincs, egyre láthatóbban, egyszer, kétszer, háromszor, mintha lenyomnák, aztán szinte észrevétlenül a fal is megnyílik, majdnem teljesen sötét tér tátong mögötte, úgy tűnik, valami vagy valaki van ott, mert körvonalai látszanak, néhány pillanatig így marad a kép, majd a valaki vagy valami megmozdul, s lassan, nagyon lassan közeledik; amikor a térségre ér, már láthatjuk: egy férfi, később megtudjuk róla, hogy Domának hívják, tolókocsin ül, óvatosan hajtja, figyel, hogy zajt ne csapjon, meg-megtorpan, ijedten néz, hol felénk, hol a fülke felé, így halad szinte lépésről lépésre, meg-megállva, fülelve a fülkéig, kissé túlhalad rajta a lépcső irányába, de nem juthat tovább, mert ekkor Szakáll, aki közben megébredt, s kihajolva, mintegy gonoszkodón figyelte, hogy settenkedik amaz, rászól.

Doma riadtan pillant hátra, Szakáll mutatóujjával, amely most mintha megnőtt volna, hogy a másik jobban lássa, jelentőségteljesen, lassan, kéjesen hívja.

Doma rémülten meggyökerezik a fülke és a lépcső között hátratekeredett nyakkal, mint egy szobor.

Szakáll Na jöjjön. Ujjával lassan hívja, élvezi. Jöjjön.

Doma megembereli magát, mozdul egyet, aztán még egyet, lassan, meg-megtorpanva közeleg.

Szakáll Kikerülni a hatóságot? Hangja félelmetesen nyájas, hátborzongatóan jóindulatú. Átmenni a sorompó alatt? Szép ez?

Szakáll Ilyen hajnali órában áthágni a szabályzatot, míg más tisztességes ember még alszik, és nem is álmodik arról, hogy áthág, maga áthág, mi?

Szakáll Sántának lenni, mi? De némának is? De vaknak is? Kezével bizonytalan mozdulatot tesz a levegőbe mutatva. Nem látta a sorompót?

Doma most is, később is mindig rekedtes félelemmel válaszolgat, minden kurta felelete más és más hangulatú szorongó, ijedt, rémült Nem.

Szakáll Sántának lenni, mi? De süketnek is? Nem hallotta, hogy fütyöltem?

Szakáll Hát szép ez? Nem hallani, hogy a hatóság fütyöl? Hát mondja meg, szép ez?

Szakáll Hát a jelszót, amikor a jelszót kérdeztem, azt hallotta?

Szakáll Nem hallani, hogy a hatóság a jelszót kérdezi, most mondja meg, szép ez?

Szakáll hangja lassan érdesül Látja? Maga bejön egy hivatalba, igaz?

Szakáll felemeli hangját Egy hivatalba, ahova rengeteg ember jár, ahol egymás kezébe adják a kilincset, igaz?

Szakáll Bejön egy hivatalba, és nem tudja, hogy mi nem szép. Hát szép ez?

Szakáll Hát ha tudta, akkor... Felhúzza a szemöldökét. akkor mért nem állott meg a fütyölésemre, mért jött át a sorompó alatt, mért nem válaszolt, mikor a jelszót kérdeztem?

Szakáll Nem-e? A legfontosabbat. A jelszót. Nem. Fejét csóválja.

Szakáll Hát akkor legalább mért nem jött ide, hogy igazolja magát, ide ni?!

Doma Nem... nem akartam... felébreszteni az urat. Szünet, Szakállnak mintha fejébe tódulna a vér.

Szakáll Maga bejön egy hivatalba, nem igazolja magát, átmegy a sorompó alatt, nem áll meg a füttyszóra, nem mondja meg a jelszót, és maga még szemtelenkedik is a hatósággal, tudja mi ez? Az ablak alá piszkolni és bekopogni a házigazda ablakán papírért...

Szakáll Magának amit a hatóság mond, az vicc? Amit a hatóság mond, az nem vicc.

Szakáll Akkor vicc vót, mert más mondta. De most a hatóság mondta, most nem vicc.

Doma Hát ez egy vicc vót, hát kérem szépen én megesküszöm, hogy eztet én hallottam mint viccet, tessék várni, meg is mondom kitől... kicsit gondolkozik, na igen, Kese Zsiga mondta nékem, mikor egyszer a sörgyár előtt levizeltünk egy plakátot.

Szakáll Plakátot? Hogy? Plakátot? Miféle plakátot?

Doma Egy antikoholista plakát volt. Oszt részegek voltunk, azért vizeltük le, meg mondtuk is, mit keres épp a sörgyár kapuján egy antikoholista plakát. Hát ezért...

Szakáll Na látja. Még beszélni se tud. Az ivás ellen vót a plakát?

Szakáll Ezt könnyű mondani, ezt senki se hiszi el, mert ki látta?

Doma Nekem mindig hittek, kérem. Én Doma András vagyok, nekem mindig hittek, mert sose voltam olyan, akinek nem hisznek.

Szakáll úgy tesz, mintha egy könyvbe vagy füzetbe nézne, felpillant Ilyen név nincs.

Doma Már hogyne lenne, kérem, ha én vagyok az, hogyne lenne.

Szakáll jelentőséggel lefelé bök, mintha valami listára bökne Itt! Itt nincs! Itt nincs ilyen név. Márpedig ha itt lebök... nincs ilyen név, akkor nekem nincs ilyen név. Mert ha máshol van is – az nem itt... lebök van, hanem máshol, s ha máshol van, akkor nincs, mert nem itt... lebök van!

Doma aggódva Itt... fejével arrafelé bök nincs?

Doma közelebb gördül Tessen már még egyszer megnézni! Be akar hajolni az ablakon, Szakáll ijedt eréllyel tolja el.

Szakáll Nem közeledni! Nem közeledni a hatósághoz.

Szakáll Azt hiszi, én nem tudok olvasni? Azt hiszi, hogy a hatóság ma nem tud olvasni?!

Doma Már hogy gondolnék én ilyet? Meg osztán én úgyse tudok olvasni, se írni...

Szakáll szúrósan néz rá Úgy? Akkor mért akarta megnézni? Úgy? Maga... elgondolkozik maga hazudik, mert... töpreng maga, ha nem tudna olvasni, akkor nem akarná megnézni a nevét itt! Lebök. Ha meg meg akarja nézni, akkor tud olvasni. Ha meg tud olvasni, mért mondja azt, hogy nem tud. Azért... diadalmasan azért mondja, hogy nem tud, hogy megmutassam magának ezt itt... lebök, hogy merjem magának megmutatni, mert maga úgysem tud olvasni, pedig tud. Hát maga nem jár túl az én eszemen.

Szakáll Tudja maga egyáltalán, hogy hova jött?! Azt mondja, nem tud olvasni, hát akkor mért jött ide? Mit keres itt maga, ha nem tud olvasni? Egy hivatalba csak az jöjjön, aki tud olvasni...

Szakáll Ügye? Magának? Itt? Fejét ingatja. Az ki van zárva.

Szakáll Mert ez egy hivatal. Azért magának itt ügye nem lehet.

Doma komoran Az vagyok, kérem. Mindkét lábamra, kérem. Tőből, kérem. Felhajtja a pokrócot.

Szakáll felemelt kézzel Ne! Ne! Hagyja. Az ember nem él vissza azzal, hogy sánta. Mert akkor, aki nem sánta, megharagszik, mert azért ő is ember. Hát nem? Aki nem sánta – az is ember. Meg mit tehet arról ez a hivatal, hogy maga sánta? Épp ez a hivatal... Tudja, milyen hivatal ez?

Szakáll Na most már magának, hogy a lába hiányzik, semmi keresnivalója ebben a hivatalban, érti?

Doma Én kérem... Az igazgató úrral... Belezavarodik. Szakáll rámered. Kis szünet.

Szakáll Hívatta, ugye? Hajnalban, ugye? Amíg a portás... nézi a névsort itt... lebök, amíg a portás feje lehajlik a lajstromra, addig maga hívatva van, és be akar menni, míg a portásnak, mert nézi a névsort, lehajlik a feje, hívatva van, ugye?

Doma Féltem, hogy nem tetszik beengedni, a másik kapus sose engedett be. Pedig hívatva voltam.

Szakáll A másik kapus? Itt mindig én voltam a kapus, amióta az eszemet tudom. Én pedig magát sose láttam. Méregeti. Mit akar maga az igazgató úrral?

Szakáll rámered Beszélgetni, ugye? Hirtelen. Milyen rangja van az igazgató úrnak?

Szakáll Nem tudja, szóval nem tudja. De azt csak tudja, hogy tüzér volt-e az igazgató úr vagy gyalogos?

Szakáll mintha megnyugodna Szóval maga az új igazgatót keresi?

Doma Én nem tudom, új-e, régi-e az igazgató úr, de én őt keresem. Kis szünet.

Szakáll Szóval a fronton?! Még jó, hogy ezt beismeri. A fronton, mi? Rámered. És az igazgató urat keresi, akinek nem tudja a rangját, akiről nem tudja, hogy a tüzéreknél vagy a gyalogosoknál szolgált, mert nem tudja, ugye?

Szakáll Na akkor nem is fogja megtudni, mert maga az igazgató úrral nekem itt nem fog beszélni. Mert én nem engedem be, Doma, mert úgy hívják, ha jól értettem. Maga itt be nem teszi a lábát.

Szakáll felfigyel Nagyon érzékeny a lábára, látom. Ahogy a lábát emlegetik, mindjárt törne-zúzna. Maga nagyon gyanús illető nekem, nagyon gyanús, azért mondom, menjen isten hírével! Sunyi szemmel méregeti, erélyes hangon. De menjen! Karja kilendül, a kilincs felé mutat. Szünet. Doma mintha elborzadva nézné az ablakból kifelé mutató kart, tekintete követi az irányt.

Doma könyörögve Tessen már beengedni. Jussak már egyszer be én is. Hát én miért nem juthatok be? Én már sohasem juthatok be? Sehova se... Sohase?! Miért nem juthatok én be?

Szakáll Akárhova, Doma, de ide nem. Itt nem. Bejuthat, ahova akar, de ide nem. Amíg én itt vagyok, Doma, ide be nem jut.

Doma De miért haragszik rám az úr? Mi rosszat tettem én magának, hogy nem enged be, mikor be is engedhetne, oszt mégse enged. Hát engedjen már be. Nem vagyok én rossz ember, akkor miért nem enged be. Bizony isten jó ember vagyok én, na engedjen már be.

Szakáll Hogy maga milyen ember, Doma, az engem nem érdekel. Engem azért tettek ide, hogy maga itt ne jusson be. S ha engem azért tettek ide, hogy maga ne jusson be, akkor maga itt nem is jut be, Doma. Mert látja, volt itt egy másik portás valamikor réges-régen, aki egyszer beengedett valakit, oszt baj lett belőle, nagyon nagy baj. A portás repült miatta. Hát én nem repülök, Doma, repüljön, aki akar, repüljön, aki szeret, de én nem. Mert látja, abból még sose lett baj, ha nem engedtem be valakit, csak abból, hogyha beengedtem. Mert milyen az ember, Doma? Ha nem engedik be, elmegy. De ha beengedik, nem megy el. S ha nem megy el, itt marad. S ha itt marad, ki tudja, miket csinál, s azt a ki tudja, miket itt csinálja, nem máshol, itt... Lebök. Itt pedig én felelek a jelszóért. Ez a helyzet, Doma. Magának se lába nincs, se igazolványa, mije van magának, Doma, hogy én beengedjem, hogy én beengedhessem? Semmije. Hát akkor, ha semmije, hogy engedhessem én be?

Doma Hát mit mondjak, hogy beengedjen? Mert én szép szavakat nem tudok.

Szakáll Se szép szóval, se csúnyával nem ér el itt maga semmit. Menjen csak szépen haza. Abból semmi baj nem lesz. Soha nem volt semmi baj abból, ha az ember hazament, csak ha az utcán tekergett, meg a kocsmában, meg a hivatalban. Ha hazament, az mindig jól jött ki. Menjen hát haza. Nincs semmije, menjen haza. Azt mondta nekem egyszer egy nő, egy rosszféle, akivel a Három tetűben ittunk hajnalig, „van még pénzed, apuskám?” Azt mondtam, ami igaz is volt, hogy nincs, de mondtam én, van egyebem! „Egyebe a bolondnak is van, ha nincs pénzed, menj haza!” Oszt ott hagyott az utcán hajnalban. Azért mondom, Doma, menjen haza, ha semmije sincs.

Szakáll Ilyet maga nekem ne mondjon, Doma! Én itt felelek. Én nem a pénzért mondom. Nekem itt fizetést adnak, nekem itt azért adnak fizetést, hogy magát be ne engedjem, ezért nekem, ha lenne, se kéne a maga pénze, Doma. Én itt a jelszóért felelek, nem a pénzért, a jelszóért. Menjen haza, mert míg én vagyok itt, maga nem jut be.

Doma Pedig az úr is olyan magunkfajtának látszik.

Szakáll Hogy én milyen fajta vagyok, Doma, azt csak bízza rám. Az, hogy én itt vagyok, hogy engem ide tettek, az már maga megmondja, milyen fajta vagyok. Magával én nem diskurálok. Menjen haza.

Doma Nem akartam én megsérteni az urat, nem úgy értettem én, hogy magunkfajta, hogy olyan szegény, mint én, hanem hogy meglett ember, aki látta a háborút is... Szóval ember, meglett ember, aki látta a harcot.

Szakáll Hát látni láttam, de engem ezzel nem lágyít meg, Doma. Haza kell menni. Ez a helyzet, Doma!

Doma Szétbombázták a házamat, nincs házam. Hova menjek haza?

Szakáll Én nem azt mondtam, hogy a házába menjen haza. Én csak azt mondtam, hogy menjen haza. Menjen haza, én azt úgy értettem, hogy innen menjen el. Ha innen elmegy, az nékem már az, hogy maga hazament. Hogy aztán hova megy, az a maga dolga. Menjen akárhova, csak innen menjen el. Gyanús szelíden. Hát menjen haza. Szünet.

Doma Mért tart tőlem az úr? Nem vagyok én rossz ember. És semmi egyebet nem mondhatok, csak mindig ezt az egyet, ami igaz is, hogy nem vagyok én rossz ember. Nem tudom én ezt bebizonyítani semmivel magának, csak azzal, hogy mondom. De én tényleg nem vagyok rossz ember.

Szakáll Mindenki azt mondja, hogy nem rossz, oszt mégis rossz. Mert mondani könnyű. Mert mondani a legkönnyebb. Annak a régi portásnak is azt mondták, hogy nem rossz emberek ők. Mégis kitekerték szegénynek a nyakát. Tudja, mire fizetett rá? Hogy jó ember volt, jó, mert beengedte őket. A régi portás jobb volt, mint én, jobb ember. Az magát annyi rimánkodásra már rég beengedte volna. Jó volt a szíve, de a jó szívből nem lehet megélni. Hát én nem akarok jó lenni, legyen jó az úristen, neki csak ennyi a dolga. Kis szünet. Menjen haza, Doma!

Doma Amíg be nem enged, én itt maradok. Én most már látom, innen nem megyek el, amíg be nem enged. Itt maradok.

Szakáll Lehet, hogy itt marad, Doma, de én nem akarom, hogy itt maradjon. Jobb, ha most megy el. Sokkal jobb, ha most megy el. Én mondom. Én felelek. Itt én felelek a jelszóért.

Doma Én akkor most már maradok. Lássam, mi lesz. Sose vártam még ki, hogy mi lesz. Álltam sorban a kenyérért, míg fiatalabb voltam, oszt meguntam, hogy lökdösnek, meg kiabálnak, meg egymásba izzadnak az emberek, hát inkább elmentem a restibe, vettem drága pénzen zsemlét. De most én kivárom, mi lesz, mert most már öregecske vagyok. Hát kivárom.

Szakáll Én azt mondom, ne várja ki, Doma. Én nem haragszom magára, ha elmegy. Ha elmegy, ha most elmegy, sohase fogok magára haragudni. Meglátja. Én betartom a szavamat. Én nagyon szeretném, ha elmenne. Nincs semmi értelme...

Doma Kivárom, jut-e kenyér nekem is. Megvárom itt a sorban – soron kívül, kivárom, mert sokszor van úgy, hogy épp akkor fogy el, mikor már bejutnál az üzletbe, épp előtted fogy el. Annak, aki előtted áll a sorban, még jut kenyér, s épp az orrod előtt húzzák le a rolót. Annak idején átmentem a restibe zsemlét venni, mert untam a sort, nem volt türelmem, mert volt pénzem, meg fiatal is voltam, meg volt resti is, de most... most már nem unok semmit, van türelmem, nincs pénzem, öreg is vagyok, a restit meg lebombázták. Sor meg nincsen – nekem, mert nem állok sorba, mert nincs mivel sorba állni. Hát soron kívül állok sorba, várom, jut-e nekem is valami.

Szakáll Én azt mondom, ne várja ki. Én csak jót akarok magának. Bizony isten jót akarok, higgye el, Doma, én most az egyszer igazán jót akarok magának! Én most magát védem, Doma. Azzal, hogy nem engedem be, magának teszek jót. Magának meggyűlhet a baja, ha itt ácsorog.

Szakáll Láttam én már konok embereket. Volt egy barátom... oszt rászánta magát, hogy megkeresi a századost... igen, a századost... azt, aki... Pillanatnyi szünet. Na mindegy, menjen haza, Doma.

Doma Ha nincs semmi értelme, akkor maga miért van itt? Miért áll utamban, ha nincs értelme? Engedje, hadd lássam én is, hogy nincs értelme. Más az, ha én látom, hogy nincs értelme, oszt megint más, ha nem engedik, ha elállják az utamat, hogy ne láthassam, hogy nincs értelme. Ha nincs értelme, mért nem enged be?

Szakáll Épp ezért. Mintha felriadna. Maga hogy érti azt, hogy nincs értelme? Minek nincs értelme?

Szakáll Annak sincs. Nem segít az magán. Puff! És kész. Aztán itt ül... itt ül és nincs kulcs. Nincs kapu. És nem jön senki... Nem jön senki... Nem jön ide senki, Doma, bizisten senki.

Szakáll Hát ez az, hogy maga jött. Nem kellett volna. Higgye el, nem kívánta senki, hogy maga jöjjön. Jobb volt, hogy senki sem jött, mint hogy maga jött. A baj az, hogy maga jött, nem más. Épp maga. Mert én mindenki mást beengednék. De magát, Doma, én nem engedhetem be. Csak magát nem. Mindenki mást igen, de magát nem. Egy másik portás tán magát engedné be, csakis magát, senki mást. De az egy más portás, azt maga keresse meg, keresse meg a portását, azt, aki magát engedi be. Az a portás nem én vagyok, mert én csak magát nem, mindenki mást igen. Érti?

Szakáll rábeszélően Mondjon le róla. Majd itt fog ülni, vagy máshol. Ül egy ilyen fülkében, és azt mondja maga is, nincs értelme. Mondjon le róla. Hirtelen. Milyen rangja volt?

Doma Honnan tudnám? Lehet, hogy fel is volt mentve. Az ilyen nagy urakat felmentik.

Szakáll Doma, Doma, nem értjük mi egymást. Nem hiszek én magának, mert nem hihetek. Ha maga azért akar bemenni, amiért én gondolom, hogy nem, akkor talán végtére csak beengedném, de ha nem azért, akkor nem engedhetem be, mert... Érti?

Szakáll Mert volt már egyszer valaki, aki azért ment be, amiért maga, ahogy mondja, nem akar bemenni, s ha már volt egy, aki azért ment be, mért engedjem én be magát, amikor az a másik már megvolt, szép ügy volt, nagy ügy, a magáé meg – kicsi, Doma, kicsi.

Doma Én nem értem, nem is bánom, mit mond, csak engedjen be. Én nem értem, mit mond, csak engedjen be. Ha azt akarja, azt mondom, azért akarok bemenni, amiért maga gondolja. Ha azt akarja, azt mondom azért, amiért én gondolom. Csak eresszen be.

Szakáll Nem eresztem, Doma. Mert semmi értelme. Maga mégiscsak azért akar bemenni, amiért én gondolom. S én magát nem eresztem be, én itt felelek. Mondjon le róla. Én már az igazgatóhoz soha senkit be nem engedek. Olyat, mint maga. Soha, Érti?

Szakáll Hagyja. Rendes ember. Én jól ismerem. Nagyon rendes ember. Családja van, Doma, gyerekei. Három gyerek, tudja mi az? háború után? Szegény megúszta a háborút, hazajött, él! Menjen haza, Doma!

Szakáll ő jó ember. ő becsületes ember. ő egyenes ember. ő igazgató. Mondom, ilyen ember. Lehet, egy kicsit rátarti, de azért lehet vele beszélni. Egy ilyen ember legyen is egy kicsit rátarti, ha van neki mire. Igazgató. Mégis jó ember. Vagy talán épp azért jó ember, mert igazgató. Mindenki jó ember, aki igazgató, Doma. Ez meg pláne jó, lehet vele beszélni.

Szakáll Ha maga most megmondaná az igazat, de jó lenne. Tán be is engedném. De maga, ha azt is mondja, hogy az igazat mondja, lehet, hogy nem az igazat mondja. Hát ezért nem engedem be. Nekem maga már ha az igazat mondja is, akkor se hiszek magának. Mert volt egy ember, épp olyan, mint maga, aki a másik portásnak azt mondta, hogy az igazat mondja, oszt nem az igazat mondta. Látja, azért nem engedem be. Menjen haza. Szünet.

Doma  Énnekem itt kell maradni addig, amíg be nem enged.

Szakáll Nekem itt kell maradni addig, amíg maga be nem jut. Ha maga bejut, én már nem maradok itt. Szünet, méregetik egymást.

Szakáll Menjen haza, Doma, én azt mondom, menjen haza. Szünet.

Doma Nekem van időm. Engem nem vár a munka. A család se. Van időm.

Szakáll Nekem kell, hogy időm legyen. Én felelek. Én felelek a jelszóért. Szünet.

Szakáll Engem azért tettek ide, hogy legyen türelmem. Én felelek a türelemért. Szünet.

Doma  Akkor jöjjön ki a kuckójából, mert én mégiscsak bemegyek.

Szakáll Mért menjek én ki, ha engem ide tettek?

Doma  Akkor én megyek be magához.

Szakáll Ne jöjjön be, Doma. Ez hivatal. Ez hatóság, Doma, ide ne jöjjön be.

Doma  Akkor hát beenged?

Doma Akkor én megyek, most már megyek! Keze rácsap a tolókocsi fogantyújára, indul.

Szakáll feje hirtelen eltűnik, majd tolókocsiján megjelenik, s Doma elé áll Álljon meg, Doma!

Doma megtorpan, rökönyödötten bámul rá, mint két harckocsi állnak egymással szemben, méregetik egymást Te... Te... Hát te? Mindketten szinte egyszerre indítják a tolókocsit, egymás mellé érnek, karjuk összetekeredik, félig kihajolva tolókocsijukból tusakodnak, csavarják egymás karját, le s föl, egyre ádázabb a küzdelem, Szakáll hirtelen kirántja a karját, elgördül Doma mellől. Most a szín két oldalán állnak, szemük összeszűkül, mintha a távolságot méregetnék.

Szakáll Vigyázz, Doma, megver az isten! Kezet emeltél a testvéredre!

Doma  Most testvér vagyok, ugye? Most már testvér lettem?! Hát most már későn lettem testvér! Későn!

Szakáll sebesen mondja, mint aki meg akarja előzni a másik dühét Megver az isten, mert ha kapus is vagyok, csak a testvéred vagyok, oszt kezet emeltél rám! Megver az isten!

Doma kissé lihegve, mintha imát mondana Téged ver meg az isten, mert nem engedted be a testvéredet, mert elfelejtetted, hogy alattad sincs láb, mint alattam, azt hitted, hogy az a kuckó elfelejteti a világgal, hogy nincs alattad láb! Azt hitted, az a kuckó lábad lesz a lábad helyett, elárultad azokat, akiket elhagyott ez a föld, mert nincs alattuk láb, akiket a kerék fogadott be fiúnak. Felnéz. Áldott legyen a kerék! Óh isten, óh kerék, segíts Domának! Keze lecsap, egymásnak indulnak messziről, karjuk, amint egymás mellé érnek, égbe emelkedve viaskodik, Szakáll gyengül, hátrál majdnem a kilincsig, ebben a pillanatban megjelenik a lépcsőn Igazgató, lassan jön alá, s merev arccal, mint akinek mindegy, ki győz, az alsó lépcsőfokról nézi a viadalt.

Igazgató félhangosan Mint két szarvasbogár... Mint két szarvasbogár... A két küzdő karja most valóban hasonlít két szarvasbogár összefonódott agancsára, különösen pedig árnyékuk a falon, az Igazgató is észreveszi, s most már inkább az árnyékot nézi. Szakáll karja apránként gyengül, ereszkedik, Doma a torkához kap, szorítja, Szakáll feje a mellére hanyatlik, ekkor Doma nagy erővel löki hátra Szakállt, aki tolókocsistól a falnak zuhan, a kilincs alatt a fal megnyílik, Szakáll a sötétbe zuhanva eltűnik. A fal mögötti tér nyitva marad. Doma megáll, lihegve néz Szakáll után, hallgatózik, semmi zaj, körülhordozza pillantását, mintha nem is hinné, hogy megnyílt az út, hogy nincs ellenfele. Most hirtelen megelevenedik, körülkocsikázza a térséget, éppúgy, mint annak idején Szakáll tette, mámorosan élvezi, hogy szabadon gördülhet, ahova akar, mindent sorra szemügyre vesz, ez a játék jó néhány pillanatig eltart.

Doma megáll Nem engedtek be, beengedtem magam. Ismét elindul, most már a lépcsőig jut el, most veszi észre Igazgatót. Igazgató úr! Meg akarja ragadni a kezét, hogy megcsókolja, Igazgató kissé finnyásan húzza el. Haragszik rám, Igazgató úr? Mert én győztem? Haragszik rám? Tétován fejével arrafelé int, amerre Szakáll eltűnt. Neki kellett volna győznie? Kis szünet.

Igazgató Nem haragszom, Doma. Magának megmondtam a tegnap, amikor az utcán megállított, hogy adok magának valami állást. Mondtam, hajnalban jöjjön, hogy maga legyen az első, mert ide nagyon sokan jönnek. Én a frontkollégákat nem szoktam elfelejteni. Együtt szenvedtünk, nem igaz? Egész éjjel törtem a fejem a maga ügyén. Majd csak lesz valami üres hely. Az ilyen elszánt, ilyen erős embereknek mindig akad valami hely. Egy asztal, egy szék, egy telefon. Egy ilyen hivatalban mindig akad valami. Na jöjjön! Indul föl a lépcsőn, Doma utána a tolókocsin, de csak két lépcsőfokot tud megtenni így, a kocsi visszagördül, Doma keze kapkodva a lépcső felé nyúl, Igazgató visszanéz, biztatóan mondja. Na jöjjön! Továbblépeget, Doma hatalmas erőfeszítéssel, mint valami sánta Sziszüphosz, mert ez kell hogy eszünkbe jusson küzdelméről, a harmadik lépcsőfokig jut el, de onnan is visszagördül, Igazgató ismét hátrapillant, ha lehet még nyájasabban, még barátságosabban hívja. Na jöjjön csak, jöjjön, ha mondom! Továbblép, Doma arca görcsös a lendülettől, a negyedik fokig jut el, onnan is visszahull, Igazgató megáll, bátorítóan, atyáskodón mondja. Jöjjön csak bátran, Doma! Jöjjön utánam bátran, ne féljen, jöjjön! Indul, most eltűnik, Doma kétségbeesetten bámul utána, arca megfeszül, eszeveszett gyorsasággal gördíti kocsiját a kilincsig, ahol még mindig tátong az űr, majd meghajtja nagy erővel, úgy igyekszik, hogy szinte nyög bele, verejtékezik, a nagy lendülettől majdnem odáig jut el a lépcsőn, ahol az igazgató eltűnt, a kocsi azonban most is tehetetlenül gördül vissza, egyre sebesedve, s amikor félúton van a lépcső és a tátongó fekete űr között.