Művelődés

Az egykori tél és gonosz űző szokások szelídített változatai elevenednek meg a február eleji napokban szerte az országban, hagyományosabb vagy polgáriasultabb formában egyaránt. Ma is szükségét érzik az emberek, hogy legalább egy napra vagy egy hét végére feje tetejére állítsák a világot, elfelejtsék gondjaikat, s mielőtt a tavasz ünnepére testben és lélekben megtisztulni vágyva böjtölni kezdenének, még egyszer kimulassák magukat.

Valamikor különösen nagy szerepe volt a farsangnak, a karneváloknak. Idehaza sokfelé szerveznek többé-kevésbé hagyományos farsangi mulatságot, hiszen sok az eladó sorba serdült szép leány, jó lesz ráirányítani a fiatalemberek figyelmét, meg aztán az elmúlt időszaknak sok koloncától is megszabadulhatunk, ha a farsang temetésével a bennünk rejtőzködő gonoszt is eltemetjük. Valahogyan úgy, ahogy például a torockóiak teszik. Dramatizált és nagyon látványos népszokásuknak egy fontos szereplője: a cigánypap. Aki az udvari bolondokhoz hasonlóan még a királyoknak is megmondhatja az igazságot. Alkalmi prédikációjában felsorolja az elmúlt esztendő eseményeit, kibeszéli a közösség számára fontos történéseket: ki, kivel, hol, mikor, miért vagy miért nem… Megkapja a magáét a bíró, a pap, a rendőr, nagygazda, kisgazda, mindenki, aki kilógott a hagyományos szemlélet szerint valamilyen sorból. És még csak megharagudni sem szabad rá.

A tavaly decemberi népszavazást megelőző ízléstelen kurtány-furcsány kampányról volt akinek a Báthory Zsigmond féle véres farsang jutott eszébe, amikor a szabadságjogaiban megbántott székelység fellázadt, felkelésüket a fejedelem a nemesi és zsoldos hadakkal leverte, utána véres megtorlás következett 1596 februárjában. Igaz, most senkit sem rövidítettek meg egy fejjel sem, csupán érzelmeinkben szenvedtünk rövidséget. És hogy saját egészségemet se károsítsam, cigánypapként kibeszélem a belém szorultakat.

Az, aki ma is felül a huszonhárommilliós román munkavállaló rémével riogatónak, legfennebb jobb sorsra érdemes jóhiszeműséggel még mindig hisz nekik – félszáz éves tapasztalata ellenére. Mint ahogyan azt se tessék nekik elhinni, még ha kormányfő vagy pártelnök is mondja, hogy a legújabb kor legnagyobb népvándorlása indult volna meg, ha igennel szavaznak. Mire is? Hogy alkosson-e meg egy törvényt a magyar országgyűlés. Ugyanannyi a valóságtartalma a nyolcszázezer kolduló-éhenkórász határon túlinak. A tényleges áttelepülők számánál nagyságrenddel több őshonos csőlakóról gondoskodnak a székesfővárosban.

Arra a szemenszedett hazugságra pedig, hogy mennyibe is kerülnék én a magyar szavazó polgárnak, ha elismernék kolozsvári létemre magyar állampolgárságomat – ahogy errefelé mondani szokták – rá is lehet könyökölni. De ez nem egyszerű füllentés, amit bocsánatkéréssel el lehet intézni, ez már rágalom, személyes sértés. Ezt csak egyféleképpen lehetne elintézni, ha a felelőtlen szónok kifizetné nekem és a hasonlóknak a különbséget, ami állítása és a valóság között van. Kívánságára tételesen is bebizonyítom, hogy nekem körülbelül 120 millió forinttal tartozik a magyar állam, s ebben még nincsenek benne azok az értékek, amiket felmenőim hoztak létre a magyar kultúra javára, s aminek szintén örököse lennék, és azok az értékek, amiket még a Fennvaló kegyelméből a Házsongárdba való kiköltözésemig a köz javára ezután teremtek. Nagylelkű leszek, nem fogom végrehajtani rajta, de gondolom nem fog meglepődni azon, hogy a továbbiakban egyetlen szavát sem hiszem el. És nemcsak én érzek közvetlen párhuzamot, szellemi rokonságot Kádár János kolozsvári dicstelen szereplésével.

Lehet, hogy pártpolitikailag pillanatnyi sikerként könyveli el az eredménytelen népszavazást, de a magyar baloldali gondolkodásnak hosszú távon rengeteget ártott a felelőtlen handabandázás. Nyilván nem egyforma közegben szocializálódtunk, de annyit elhihet mindenféle elnök a politika útvesztőiben kevésbé járatos alulírottnak, hogy hazugságra nem épülhet tartósan semmi. És ez a nem ez nem igen, mint ahogyan köpönyegét ide-oda próbálta forgatni egy tévéinterjúban.

A népszavazás eredménytelenségével kár a kelleténél többet foglalkozni. Azt mutatta meg, hogy az egymásra acsarkodó (párt)politikai csatározás ellenére hányan vállalják tudatosan magyarságukat (igen), hányan szégyellik (nem), és hányan vannak azok, akiknek vagy mindegy, hogy a földkerekség mely nációjához tartoznak, vagy elegük van mindenből, a politizálásból, a politikai elitből is. És van még egy üzenete a távolmaradóknak: a nemzeti retorika helyett a szociális az, amire érzékenyebben reagálnak a választó-szavazó polgárok. Hozzászoktatták a gulyáskommunizmus kényelmes-langyos évtizedei.