magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Földes Károly: Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból


 

     Pusztulunk. Panaszkodunk a világ nyomorúságáról, az életlehetőségek megromlásáról. Sok a nyomorúság, sok a szenvedés, de a jó Isten ad drága alkalmakat, hogy enyhítsük fájdalmunkat. Ad munkatársakat, hogy könnyebb legyen terhünk. Ad megtartó erőt egyházunkban, Isten igéjében, ad örök reménységet, hogy el ne vesszünk.

     Vannak testvéreink, akiknek megvannak e világ szerinti nyomorúságaik, de nincsen vigasztalójuk. Úgy élnek a nyomorúság tengerében, hogy minden pillanatban keresztülcsap felettük a hideg, ellenséges hullámhegy. Elszórva laknak idegen vallású, idegen nyelvű, idegen gondolkozású, sokszor ellenséges érzületű népek között. Nincs vigasztalójuk, nincs bátorítójuk, nincs tanácsadójuk. Nincs templomuk, temetőjük. Nincs aki anyanyelvükön hirdetné nekik Isten üzenetét, Isten akaratát, Isten vigasztalását. Nincs lelkipásztoruk.

     Testvérem! Te, aki mindennap elmehetsz a templomba; Te, aki hallhatod anyanyelveden Isten igéjét – dobbanjon meg szíved és lelkiismereted azokért, akik szórványokon laknak, a mi árva, elhagyott, örvényben vergődő testvéreinkért.

 

*

     Mit tettek eddig a szórványokért? Felosztották őket az anyaegyházközségek között. Ez a felosztás a legtöbb helyen nem vette figyelembe a földrajzi helyzetet, csak arra ügyelt, hogy a szórványok lélekszámával a kicsiny egyházközségek megkívánt lélekszámát kikerekítse. Így állott elő a mai lehetetlen állapot. Ha szórványaimat látogatom, erős egyházközségek mellett halad el utam, vagy rajtuk keresztül jutok oda. Az én egyházközségem Mezőújlak, Kolozs megyében a Mezőségen, a sármási járásban fekszik, szórványaim Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég. Ezek közül Nagycég szórványom Katonától 3 km, tőlem 14 km, Septér Örményestől 2 km, tőlem 5 km, Kiscég Sármástól 5 km, Kissármástól ½ km, tőlem 21 km.

     Ez a beosztás is világosan mutatja, hogy a szórványgondozás lehetőségeire nem figyeltünk. A szórvány halálra ítélt töredék volt.

     Hogyan keletkeztek a szórványok? Népünk töredéke beköltözött idegen területre mint cseléd, gyári munkás, napszámos, vagy iparos. Az ilyen szórványokon nincs történelmi múlt. Nincs templom. Nincs temető. Nincs gyökere népünknek. Vagy régi egyházaink néptelenedtek el háborús veszedelmek, gazdasági nyomorúság s a lelkigondozás hiánya miatt. Szórványaink nagyobb része történelmünk darabja, népünk temetője. Összeomlott templomok, hajdani papi kertek, legelővé változott temetők figyelmeztetnek bennünket mulasztásainkra, vétkeinkre.

     Vannak egyházközségek, amelyek szórványszámba mennek. Megvan a történelmi múltjuk, sokszázéves templomuk, omladozó papilakásuk, kifizethetetlen adóhátralékuk, nyomorgó lelkészük. De nincs gyülekezet. Az kipusztult, kihalt, elköltözött, beolvadt. Ilyen Mezőújlak, 11 család, 47 lélek. Még ma anyaegyházközség, de lehet, hogy rövidesen szórvánnyá lesz, és a hozzá beosztott 8 szórványnyal együtt, a 92 család elvész idegen pásztorok idegen nyájában.

 

*

     Bemutatom Mezőújlak történetét. Ez a története majdnem minden szórványunknak. Az események ugyanazok, csak a szereplők változnak. Ha látjuk a beteget, talán segíthetünk rajta.

     Az egyház ládájában őrzünk egy 300 éves fehér selyemre arannyal hímzett terítőt. Az 1693-ból való kehelytakarón Ábrahám és Nyirő K. nevek olvashatók. 1746-ból való  gr. Teleki Mihály és Teleki Sámuel adománylevele, melyben a papi földeket adományozza. 1766-ban Láposy Sámuel abroszt adományoz. Van egy aranyozott ezüst kehely, eredete ismeretlen. Egy aranyozott ezüst tányér 1718-ból, Szelecskai István ajándéka.

     Az anyakönyvek 1785-ből vannak meg. Lelkészek voltak: 1795 előtt Márkosfalvi Mihály, 1795-től 1803-ig Szentgericzei Nagy Zsigmond, 1803-től 1824-ig Tétsi Dániel, 1824-től 1826-ig Orbán György, 1628-tól 1866-ig Domahidi György, 1866-tól 1924-ig Lőrinczy Miklós.

     Mezőújlak kipusztult családai: Fileki, Rákosi, Talamin, Márkosfalvi, Kászoni, Benkő, Halász, Németh Győrfi, Szász, Halmi, Szarvadi, Szatmári, Balogh, Boér, Bölkényi, Kerekes, Rigó, Horváth, Kovács, Szigethi, Lakatos családok.

     Az utolsó száz év alatt Mezőújlakon és Septéren elrománosodott családjaink: Szentgericzey Nagy család. Nagy Zsigmond református lelkész nagyszámú utódai ezek. A helybéli román tanító, Naghiu Nicolai dédunokája a református lelkésznek.  A Török család. Ma Turcu a nevük. Római katolikus lelkész volt Török Dániel az 1700-as évek végén. Hogy megnősülhessen, görög katolikus pap lett. Családjából sok román pap került ki. A Koncz családból való a septéri görög katolikus tanító. Septéri Lőrinczy Dénes táborszernagy leánya, Lőrinczy Róza kitért, 1930-ban görög katolikus lelkész temette el. Lőrinczy Róza leánya, Török Lujza még konfirmált, ma Turcu Lucretia a neve. Fogarasi Alexandru, Sebessy Árpád alispán unokája már görög katolikus vallású cseléd. Domahidi György lelkész unokái Deac Iuon és Deac Dãnilã ma napszámosok. Nemeš Constantin édesapja még négylovas hintón járt, a Bónis család temetőjében van eltemetve, ő pedig ma görög katolikus vallású napszámos.

     A római katolikus Bakó család a görög katolikus egyháznak nagy erdőt és templomkertet ajándékozott, a református egyháznak nem adott semmit.

     Pataki, Józsa, Kis, Deák, Váradi, Romonczi, Balázs, Nagy, Konc, Török nevű görög katolikusok lakják Mezőújlakot és Septért. 1848-ban Domahidi György lelkészt a híveivel együtt átkeresztelte a görög katolikus lelkész.

     Két magyar temető van Mezőújlakon. A temetők beszélnek a múltról. Amit Basta rémuralma és 48 meghagyott, majdnem megsemmisítette a bűnös könnyelműség.

    1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békételenségben. Emlékirataiban írja:

     „A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva, tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira süllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám... Holtom után arra kérem utódomat, hogy gondolja meg, mikor ide jön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság.”

     Megdöbbenve olvastam elődeim vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kell pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztul az a gyülekezet, amelyik béresnek tartja papját.

    Híveim visszaemlékezéseiből, elbeszéléseiből előttem áll Lőrinczy Miklós. Évekig élt törvénytelen házasságban. Természetes, hogy a hívek egy része ma is így él. Egyházi számadásait rendesen mások készítették. Amikor ő próbálkozott meg vele, ilyen számvevői megjegyzések olvashatók a számadásán: „Sz 43/913. Mezőújlak egyház jelen számadása éppen olyan silány mint volt mindenkor. De miután ezen a földön jobbat ki nem állít – hegyben hagyatik.”

     1903. augusztus 26-án dr. Bartók György püspök, Kenessey Béla egyházkerületi főjegyző és Nagy Károly generális direktor meglátogatták Mezőújlakot. A falu elején zöldágas diadalkapu várta őket. A vizsgálóbizottság alaposan leszidta a papot, a presbitereket és híveket, és bizonyára volt elég ok rá. A feldühödött presbiterek otthagyták a gyűlést, és lerontották a díszkaput. A vizságlóbizottság ebéd nélkül távozott. Egy másik alkalommal esperesi vizsgálat volt. A jegyzőköny megírásához az esperes tollat követelt. Lőrinczy Miklós nyugodtan utasította az esperest, hogy keresse meg a tollat, hiszen ő tette el ezelőtt három évvel, a múlt vizitációkor. Odaszúrta valamelyik gerenda mellé.

     A papi telek körül kerítés soha sem volt. A szemben levő kocsmából az üdülni vágyó részegek az udvar gyepén heverésztek. A papi föld ekét ritkán látott. Elvadult, kökénybokros juhlegelő lett. A néphumor Sinai hegynek nevezi. Ilyen körülmények között nem csoda, ha Lőrinczy Mihály a húszadik működési évében így kiált fel: „Boldog vagyok! Megértem azt is, hogy már két pár csizmám van!” Megérte azt is, hogy temploma összeomlott. Megérte azt is, hogy egyházközségében 11 család maradt.

 

*

     Ennek az összeomlott gyülekezetnek lettem a lelkésze. Kilenc szórvány gondozását bízták  rám. Beköltözésemkor nem fogadott senki. Az omladozó papilakás udvarát bürök és keserűlapi nőtte be. Egyetlen egy magyar sem jött ide, sem segíteni, sem csodálkozni. Kíváncsi románok jöttek, és segítettek a bútorok behordásánál. Az ajtók nyitva voltak. Nem volt zárja egynek sem. Feleségem sírni kezdett, amikor ezt az elhagyatottságot látta. Papja lettem egy olyan egyházközségnek, amelynek egyetlen hívét sem ismerem. Hát vajon lakik ebben a faluban magyar? Ha laknak, miért nem jönnek ide, amikor a papjuk beköltözik?! Ilyen beiktatása nem volt még soha papnak. IV. Béla a tatárjárás után nehezen szedte össze a megmaradt, elbujdosott, elvadult embereket. Hát nekem sikerülni fog-e összeszedni az elszórt csontokat?

    Első utam a boltba vezetett. A zsidó itt is semleges nagyhatalom. Bemutatkoztam. Megkértem, hogy mondaná meg nekem, hol laknak a magyarok, és hány magyar család van a faluban? Örvendett, hogy magyar szót hallott, és elsorolta híveimet. Hamar kész volt velük. A kurátor tanyán lakik. A volt öreg pap özvegyasszony leánya szintén tanyán lakik gyermekeivel. A faluban Szilágyi, Ajtai, Bölönyi, Pálfi, Szabó családok élnek. Még otthon a családban is többet beszélnek románul, mint magyarul.

     Kimentem a kurátorhoz a tanyára. Schwob Adolf evangélikus gazda, a felesége katolikus. Meglepetve hallotta, hogy én vagyok a magyar pap. őszintén megmondotta, hogy attól fél, hogy rövid ideig leszek papjuk. Megszököm én is, mint elődeim, akik az öreg tiszteletes úr után voltak. Elmondotta, hogy 40 év óta összedűlt a régi, 800 éves templom. Az utolsó istentiszteletet a papi lakás egyik szobájában tartották. Elődömmel sokat pereltek, ez volt az oka annak, hogy senki sem fogadott megérkezésemkor.

     Meghívtam a kurátort a vasárnap tartandó istentiszteletre, és felkerestem a többi híveimet. Mind megígérték, hogy vasárnap meglátogatnak. El is jöttek. Tele lett a lakásom velük.  Megnyugtattam őket, hogy én nem fogok perlekedni velük. Póli néni, az öreg pap özvegy asszony leánya felvilágosításképpen figyelmeztetett:

     – Tiszteletes Úr, mi mindnyájan rokonok vagyunk. Ha egyet megbánt közülünk, mindnyájunkat megbántott.

      Megnyugtattam, hogy a pap nem azért van, hogy bántsa híveit, hanem azért, hogy szeretettel Istenhez vezesse őket.

     A következő vasárnap hiába vártam a híveket. Nem jöttek. Harangozáskor az öreg Pálfi Istvánt láttam, amint igyekezett az új, díszes görög katolikus templom felé. Utána kiáltottam:

    – Pálfi bácsi! Nem az a mi templomunk! – az öreg restelkedve sompolygott vissza, és bejött hozzám. Csüggedten szóltam:

     –  Már beharangoztak. Miért nem ide igyekezett? Maga református ember. Itt a helye!

Az öreg  lesütött szemmel válaszolt:

    – A többiek is oda mentek. Én is oda akartam menni a templomba. Mi csak templomban tudunk imádkozni. Nekünk nincs templomunk, 40 éve összedűlt. Ez a szoba, ahol a Tiszteletes Úr prédikál, nem templom. Nem lakik ebben az Isten.

    –  Pálfi bácsi! Az Isten a szívekben lakik. A kézzel csinált templom szent hely, de Isten nem a kövek Istene, hanem az emberi szívek Istene. Imádkozni lehet akárhol. Ha nekünk nincs templomunk, imádhatjuk Istent ebben az imádságra rendelt szobában is. Menjen, öreg, és a másik istentisztelet után gyűjtse össze a reformátusokat ide.

    Gyűlést tartunk. Lassan  gyülekeztek. Szemrehányást tettem nekik, és kértem őket, hogy máskor ide jöjjenek. Konokul védekeztek:

   – Jönnénk mi, ha templomunk volna – de nincs templomunk.

     Úgy éreztem, mintha ingovány szélén állnék. Hogy tartsam meg ezeket a veszendő lelkeket? Éreztem a tömjénfüst fojtó leheletét, a mélységeket áthidaló, gyertyafényben ragyogó sápadt szentek ölelését. És láttam az Isten-kereső véreim vergődését a zászlódíszes, szentképes oltárok előtt. Hogy vezessem a szentképektől az Istenhez őket?

     Prófétai hittel kiáltottam feléjök: lesz templomunk, ahol imádkozunk Istenhez.

     Egy bátortalan, hitetlen hang felelte:

     – Kevesen vagyunk ahhoz, hogy templomot építsünk.

   – Elegen vagyunk! – kiáltottam. – A kő itt van a beomlott templomban. Az asztalosmunkát adom én. Hát maguk mit adnak?

     Hitetlenkedve tekintettek rám. Gondolták, ígérhetnek akármit, úgysem lesz belőle semmi. De már a lélek megragadta őket, és hét család megajánlott 35 ezer lejt a templomépítésre! És ki is fizették ezt néhány év alatt!

     A templomrom mellett a Domahidi György sírjánál állottam. Durván faragott, írás nélküli fejfája volt Domahidi György 1828-tól 1866-ig volt Mezőújlak református papja. Ez alatt az idő alatt pusztult el itt az egyház. Domahidi György unokái görög katolikusok lettek. A pusztulás hűvös szele csapott az arcomba. Mi lesz az én unokámból? Lopva letöröltem a legördülő könnycseppet helyét. Belenéztem a hanyatló napba, és imádságos szívvel sóhajtottam: életet akarok a romok felett.

      Felépült a mezőújlaki templom. Csak a jó Isten tudja, hány álmatlan éjszakámba került. Mennyit koldultam, mennyit dolgoztam. Most, utólagosan csodálkozom rajta, hogy hogy is mertem nekikezdeni. E kicsi templom árnyékában húzódik meg pusztuló népünk. Innét kezdtem meg a szórványok gondozását.

     Minden negyedik vasárnapot a szórványokban töltöttem. Amikor délelőtt az anyaegyházközségben van szolgálatom, aznap délután Septér leányegyházközségében tartok istentiszteletet. Szórványgondozó napokon 40-50 km utat teszek meg. Szórványaim között Nagycégen találtam a legtöbb reformátust: 70 lélek. Uradalmi béresek voltak, akik a földreformmal néhány hold földet kaptak – most nyomorgó gazdák.

     A kurátor házában tartjuk az istentiszteleteket. Vallásos, ragaszkodó hívek, akik a szétszórtságban egymásra találtak. Minden negyedik vasárnap nagy ünnep nekik, örömmel várnak. Sajnos csak irtózatos fáradtsággal tudom megközelíteni ezt a szórványt. Mezőújlaktól nyugatra emelkedik a Kurmatura nevű magas hágó. Ezen keresztül lehet Nagycégre jutni. Csúfabb, irtózatosabb utat nem ismerek. Szédítően  meredek, szürkepalás omláson át vágták be ezt az utat. Meredek ívben csúszik lefele. Az út felett vízmosásos, kopasz agyagos pala, de nem tud állandóan megkapaszkodni, mert a legelső eső kimossa.

     Még az árvalányhaj is irtózik ettől a kopárságtól, és tüntetően távol marad a többi dombon. Az út alatt tovább omlik a part. Mi sárt az eső felülről lemos, azt az útszélre lökik. A Kurmatúra alatt kör alakú agyagdombok emelkednek. A kerek dombokon túl, több ezer holdas legelő kezdődik. Csomós, zsombékos füvek nőnek itt, mint a turkesztáni sztyeppeken. Valódi ázsiai hangulat. Csak a kirgiz pásztor helyett pakulár tilinkózik. Dombokba vájt gödör a lakása. Gyeptéglából van az ágya kirakva. Az ágyneműje szalmaroncsalék. Csattogó fogú kutyái körbefognak, kipróbálják ügyességedet és bátorságodat. Amire kiérkeztem a nagycégi tetőre, csepegett az izzadtság rólam.

     Hazafele jövet a Kurmatura alatt a kimerültségtől leroskadtam. Az éhség is gyötörni kezdett. A hamvasodni kezdő kökény nem csillapította éhségemet. Egyórai pihenés után még mindig szédülő fejjel vágtam neki a meredek útnak. Többszöri pihenő után érkeztem haza.

     Olvastam egy amerikai magyar lelkészről, hogy repülőgépen járja be a nagy távolságra levő szórványait. Csodálattal írtak róla, ünnepelték. Nagyobb fáradtság Mezőújlak szórványait felkeresni.

 

*

     Elpusztulnak szórványaink, mert azok gondozására nem áldozunk semmit. Rongyos, nyomorgó mezőségi lelkészeink nagy része azért nem látogathatja nagyszámú szórványát, mert gyalog nem tud 15-50 km utat megtenni, szekérre nincs pénze. A szórványokon lakók pedig útiköltséget nem akarnak és rendesen nem is tudnak fizetni.

     A szórványgondozó lelkész rendesen csak akkor tud eredményt elérni, ha mindenképpen különb, mint a szórványokban lakó más egyházhoz tartozó kollégája. A helybennlakó lelkész minden nap hatással van a szórványokban lakó híveinkre. Mi 4-5 hétben csak egyszer találkozunk velök. Ennek a rövid 2-3 órás találkozásnak annyi lelki erőt kell kisugározni, hogy legyen elég ellenállása annak a léleknek a helybeli kísértésekkel szemben.

     Meg kell értetni a szórvány híveivel, hogy a vegyesházasság elpusztítja őket. Éreztetni kell velök, hogy Istennek legnagyobb ajándéka, hogy reformátusnak születtek. Sohasem szabad kérni tőlük. Ha kepehátralékért perbe fogják a szórvány híveit, azután hiába jön a lelkész, nem tudja többet összeszedni őket. Amit adnak szívök szerint, az a lelkészé. A szórvány sohasem jövedelem, az mindég anyagi ráfizetés, még akkor is, ha az önként vállalt kepét megfizetik, hiszen a szórványok közölt a legritkább eset, hogy a fuvardíj megtérüljön a jövedelemből.

     Nagy kísértés a templom. A zászlódíszes, oltáros templomok felszívják gyengébb híveinket. Ez ellen csak komoly konfirmációi előkészítéssel segíthetünk. Ez a legnehezebb feladat. A legtöbb szórványon sohasem volt református iskola. A legtöbben nem tudnak írni, olvasni. Hogy tanítsad a Kátét, amikor 4 hétben csak egyszer látod hívedet? Én úgy oldottam meg ezt a legnehezebb dolgot, hogy a konfirmálni akarók két heti tanulásra átköltöznek az anyaegyházközségbe vendégnek, és itt nem napi egy órát, hanem amennyit kibírnak, foglalkozom velök.

     Nem vádolni akarok, de mint szomorú tényt említem meg, hogy pusztulásuk egyik fő oka a római katolikus egyház azon tanítása, hogy bűn református istentiszteletet  meghallgatni. A katolikusok járjanak a görög katolikus templomba, mert az a testvéregyház temploma. Kereszteljék őket, temessék őket a görög katolikus lelkészek. Így volt és így van ez ma is. A római katolikus lelkészek, ha ritkán körutat tesznek, a görög katolikus templomba gyűjtik össze híveiket.

     Lovat vettem, hogy szórványaimat könnyebben látogathassam. Hol a ló visz engem a szekérrel, hol én vezetem a lovat a szekérrel. Így haladunk a Kurmaturán keresztül Cég felé. Mégis csak könnyebb az amerikai kollegámnak, az repülőgépen jár.

     Szibériai köszvénnyel telített lábam nem bírja a nagy gyaloglást, ezért vettem a lovat. De mi lesz akkor, ha a ló eldöglik? Reménységem sincs arra, hogy másikat vehessek, hiszen a nyomorúság sokszor el akarja adatni ezt is. Elgondolni is megdöbbentő, hogy a szórványaimon lakó 92 család lelkigondozása egy gebe életéhez van kötve. Ha megdöglik a lovam, nincs szórványgondozás?

     De ennél is van nagyobb veszedelem. A papilakás lakhatatlan. Fala kidűlt. Fedele behorpadt. Ablakai elkorhadtak. Híveinket a konverzió pókháló szála tartja csak az öszszeomlástól. A rovatal képtelenség. Rémít a hatalmas adóhátrálék. Két év óta a kongruámból levont rovatalokat az egyházközség nem fizette vissza, mert nincs rá fedezet és nem is lesz. Havonta 3-400 lej a kongruám, amit kézhez kapok. A kanonika föld a vetőmagot is gondolkodva adja vissza.

 

*

     Úgy érzem magam, mint az ellenségtől körülfogott tábori őrs. A telefonon dörög felém a parancs: „Utolsó emberig kitartani!” Sokszor felvetem a kérdést. Van-e célja e küzdelemnek? Egyedül megmenthetek-e 92 családot? Úgy rémlik, hogy még magamat, családomat sem tudom megmenteni. Jön felém lomha léptekkel az utcán Domahidi György unokája, mint a kikerülhetetlennek látszó végzet. Gyermekemet tanítja Szentgericzei Nagy Zsigmond dédunokája, Naghiu Nicolai. Tábort jár körülöttem a múlt és a jövő. Irtózom a jövőtől. Elődeim sorsára jutok. ők is küzdöttek bizonyára, de kimerültek és lecsúsztak. Én is sóhajtok éjszakákon: „Elég Uram! Nem bírom tovább. Vedd magadhoz az én lelkemet.” Néha úgy rémlik, mintha hallanám Isten üzenetét: „Elég neked az én kegyelmem!” És újrakezdem a reménytelen harcot.

     Az apostol tanácsolja: egymás terhét hordozzátok. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ez csak tanács, de nem valóság. Legyen a szórványgondozás mindannyiunknak a terhe. A szórványgondozó egyházközségek ma átmeneti nyomortanyák. Aki teheti, az menekül az ilyenekről. Ha nem tud menekülni, küzd egy darabig, aztán tágít a lelkiismeretén, lecsúszik, mint elődeim, és összeomlik utánuk minden. Ha meg akarjuk menteni szórványainkat, pedig meg kell menteni, mert így vérzünk el a legjobb, a leglelkesebb fiatal lelkészeinket kell elhelyezni ezekre a végekre. De ez ne legyen büntetés. Ezeket a misszionáriusokat mentesíteni kell a gondoktól, legalább annyiban, hogy gyermekeiket taníttassuk és útiköltségeiket megtérítsük.

     Meg kell alakítani a szórványmissziót. Ide lelkes, önfeláldozó emberek kellenek és áldozatos szívű hívek. Ha nem segítünk szórványgondozó testvéreinken, akkor munkájuk jutalma a nyomorúság és a pusztulás lesz. Ha csak tizedannyi imádság és tizedannyi morzsa hullana szórványainkért, mint idegen célokért, nem veszítenők el szórványainkat!

     Szórványaink megtartása nem lehet tovább is néhány ember magánügye. Az a néhány szórványgondozó, aki komolyan veszi feladatát, segítség nélkül a terhet nem bírja tovább.

     Egymás terhét hordozzátok!

     Mezőújlak, 1934. augusztus 26.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008