Művelődés

Kedves Judit Néni, tisztelt Egybegyűltek!

     Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a mai napon a Kriza János Néprajzi Társaság szószólójaként Szentimrei Juditot, a 20. századi erdélyi népművészet- tudomány nagyasszonyát magam köszönthetem, valamennyiünk iránta érzett tiszteletét és szeretetét magam juttathatom nyilvános kifejezésre. Jóvátételi lehetőség is ez számomra, hiszen sokkal több mindent kaptam tőle, mint amennyit valaha is meg tudtam köszönni neki. Judit néni ugyanis közvetve már akkor részese, kovásza volt a sorsom, pályám alakulásának, amikor még nem is tudtam a létezéséről. A Ion Andreescu Képzőművészeti főiskola textilszakos tanáraként olyan tartós hatékonysággal irányította rá tanítványai szemét a népi textíliák szépségeire, vezette be őket a mögöttük levő titkok vallatásába, hogy a bűvöletük nem aludt ki, inkább lángra lobbant, tovább harapózott, és művészi alkotások avagy tudós kutatások, felismerések formájában újabb gyümölcsöket termett. Egykori diákja, Gazdáné Olosz Ella textilművész sógornőm személyén keresztül így lettem magam is e lelki-szellemi folyamat kedvezményezettjévé.

     Szentimrei Judit textilművészi–nevelői–tudósi pályájának alakulását józan racionalizmusa és a szüleitől, Szentimrei Jenő költőtől és Ferenczy Zsizsi énekművésznőtől örökölt művészi érzéke és beleérző képessége befolyásolta. Még gyermeklányként a családfenntartás gondján osztozni kívánva, a szövészetet választotta a kereskedelmi iskola helyett. A népi festékesek nyomában eredve, majd felismerve a falusi asszonyok körében szerzett tapasztalatai továbbfejlesztésének szükségességét, a budapesti Iparrajz Iskolába iratkozott be, ahonnan később a budapesti Ferenc József Tudományegyetem Néprajzi Tanszékére, majd onnan a finnországi Museo Virastóba irányították. Györffy István, majd Tyyni Vahter és Halmi Halminen irányítása alatt széleskörű néprajzi, textiltechnikai, művészetelméleti és művészettörténeti tudást szerzett. Ezt kamatoztatta 1941–44 közt a kalotaszegi háziipar szakmai felügyelőjeként,  1946-tól Iparművészeti Szövetkezet alapítójaként, majd munkatársaként, és fokozottabban 1950–1974 közt a Képzőművészeti Főiskolán textilművészet oktatójaként, valamint az 1950-es években a Román Tudományos Akadémia Népművészeti Kutatócsoportja népi textília kutatójaként. Kászoni székelyeknél, a szilágysági, a Kis-Küküllő menti, széki, torockói magyaroknál, valamint a moldvai csángómagyaroknál, továbbá az Erdélyi szigethegységi, a Zsíl felső folyása menti románoknál, és a Barcaság különböző etnikumainál végzett monografikus terepmunkáira nemegyszer magával vitte négy gyermekét és kedves diákjait, életre szóló élményeket szerezve mindannyiuknak. „Mindenhol nagyon megszerettek minket, mert valódi érdeklődést mutattunk az életük iránt” – emlékszik erre az időszakra.

     Tudását, beleértve terepen szerzett ismereteit is, a közvetlen találkozásokon túl, 12 könyvnyi terjedelmű tudományos mű: monográfia, bevezető tanulmány, közte 9 könyv, több, mint 200 cikk, tanulmány, és megszámlálhatatlan előadás révén tette hozzáférhetővé. Országos terjesztésű folyóiratokban (Korunk, Művelődés, Dolgozó Nő, Jóbarát stb.) mutatott be megannyi technikát, textilmintát, formálta olvasói ízlését. Rovatvezetőként, szaktanácsadóként, többedmagával, a lapok szerkesztőivel, az erdélyi magyar néprajzkutatás jeles képviselőivel, Kós Károllyal, Nagy Jenővel, Faragó Józseffel több nagysikerű pályázatot irányított, ezzel társadalmi méretűvé terjesztve ki a néprajzi gyűjtőmunkát és a hagyományok iránti érdeklődést, s egyszersmind egész Erdélyre területét átfogó, igen gazdag és nívós néprajzi gyűjtemények létrehozásánál bábáskodott. A sors ajándékának tekintem, hogy az így keletkezett csecsemőkelengye- és gyermekruha, a babaméretű népviselet (Zsuzsi és Andris baba), valamint a Síppal-dobbal – népi gyermekjáték-gyűjteményeknek munkahelyemre, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba kerülésével szorosabb kapcsolatba kerülhettem vele.

  Nagyobb lélegzetű szaktanulmányaiból, monográfiáiból kirajzolódik emberi-tudósi arculata. Kortársaihoz, munkatársaihoz, Kós Károlyhoz és Nagy Jenőhöz hasonlóan, a textilmunkát a gazdasági-társadalmi élet részeként szemléli, de náluk érzékenyebben követi nyomon annak szellemi-rituális szférával való kapcsolatát, kölcsönhatását. Nemcsak az anyagminőségek és technikák sokaságának szakavatott ismerője és rögzítője, a technikai fejlődésrend rekonstruálója, a táji-etnikai sajátosságok, a köztük megnyilvánuló fáziskülönbségek feltárója, saját, szomszédos és egyetemes kultúrában való helyének kijelölője, összehasonlítója, értelmezője, a mintakincs eredetének, stílusrétegeinek avatott elemzője, hanem a tárgyak és díszítményeik összetett rendeltetéseinek gondos és aprólékos megragadója, beleérző felismerője. Szentimrei Judit tárgyi néprajzi tanulmányai mögött mindig ott látjuk a tárgyakat használó embert is, gondjaival, örömeivel és bánataival, szokásaival, legégetőbb problémáira adott szimbolikus válaszkísérleteivel. Ő irányítja figyelmünket a népi tárgy használati szokások szimbolikus dimenziói felé, ő mutat rá először arra, hogy azokból a használók által a tárgyaknak és díszítményeknek tulajdonított szellemi jelentések olvashatók ki. Szintetikus, a kultúrát belső összefüggéseiben szemlélő látásmódjával a hazai néprajzkutatást az antropológiai dimenzió felé irányítja. Elsősorban e perspektíva megnyitását köszönjük Neki.

     De persze, sok egyebet is. Rám kezdő muzeológus koromban a legmélyebb hatást toleranciájával, szakmai alázatával gyakorolta. Egy kiállítást rendezésekor tanultam meg tőle, hogy egy probléma eldöntésekor nem a saját hiúságunk a fontos, hanem az optimális megoldás megtalálása, akkor is, ha az éppen valaki másnak az ötlete. Kitüntetés volt számomra, hogy Szentgyörgyre jőve, mindig meglátogatott, és türelemmel vállalva részt emberi és szakmai gondjaimban. Emlékezetes számomra, az a piedesztál, amelyre tanítványa, a sógornőm állította, és az az anyáskodó szeretet is, ahogy Judit néni emlékezett meg minden alkalommal Elláról.

     Sokan és sokféleképpen gazdagodtunk általa. E megemlékezésen ezt köszönjük meg most neki. A jó Isten áldja meg és tartsa meg sokáig mindannyiunknak!

Elhangzott a Kriza János Néprajzi Társaság 14. évkönyvének bemutatóján 2006. december 19-én.