Művelődés

     Velcsov Péter esperest nem kell külön bemutatnom. Bár nagy szerénysége miatt nem ismerik sokan. Pedig kiváló lelkész, öntudatos és hithű ember, aki tehetsége és tudása szerint mindenkin szeretne segíteni… Pár évvel ezelőtt brestyei plébániáján kerestem fel, Dettán és Dentán túl, abban a takaros, színtiszta bolgár faluban. Akkor az esperes úr nyugalmával, őszinteségével és halk szavával nyerte el azonnal a tetszésemet. Az egész interjú alatt is ezek a tulajdonságok nyomták rá a bélyeget ott-tartózkodásomra és magára a beszélgetésre. Azóta Vingára helyezték, a bánsági bolgárok fővárosába. Első kérdésem családjához, eredetéhez kapcsolódik.

      – Esperes úr, kérem meséljen családjáról, mikor, hol született, vannak-e testvérei?

   – 1946-ban születtem a Temes megyei Óbesenyőn, ahol édesanyám a mai napig is él. Szüleim mindketten földműves családból származtak, édesapám, sajnos, már elhunyt. Ketten vagyunk testvérek, egy pszichológus húgom van, aki Resicabányán él. Bennünket édesanyánk nevelt, aki háziasszonyként végezte a ház körüli munkák nagy részét, sütött, főzött, majorságot nevelt, kertet művelt stb.

       – Hol végezte iskoláit és milyen nyelven? Hát teológiai tanulmányait?

      – Az első hét osztályt szülőfalumban végeztem bolgár illetve román nyelven. Az elemit bolgárul, az általánost román iskolában. Ezután kerültem a Gyulafehérvári Kántoriskolába, amelynek befejezése után kezdtem el ugyanott teológiai tanulmányaimat. Mind a kántoriskolát, mind a teológiát magyarul végeztem. Ez utóbbit 1964–1970 között. Felszentelésemre a gyulafehérvári székesegyházban került sor 1970. április 5-én, felszentelőm Márton Áron püspök volt.

       – Milyen meggondolásból választotta az egyházi szolgálatot élethivatásként?

    – Mi, óbesenyőiek mindig nagyon vallásosak voltunk – és vagyunk ma is. E szabály alól az én családom sem volt kivétel. Már kisgyermekként én is nagyon szerettem ministrálni. Az első példaképeim a két szomszéd fiú, a Gergulov testvérek voltak, akik Gyulafehérvárra jártak a kántoriskolába. Az, aki azonban elindított ezen a pályán, az Ft. Kalapis Károly plébános úr volt. ő igen hamar megkedvelt és tudatosan irányított e pálya felé. Később is sokat segített, és beszélgetett velem e szolgálat szépségéről, nagyszerűségéről. A kántoriskolába akkor kilenc bolgár fiú járt, köztük én nagyon jól éreztem magam. Valahányszor szünidőre jöttünk, szinte be sem fértünk az óbesenyői plébánia épületébe. Itt hasznos módon töltöttük el az időt, minden tevékenységből kivettük a részünket, emellett jó légkör, kiváló hangulat uralkodott közöttünk.

      – Milyen helységekben teljesített eddig szolgálatot?

    – Felszentelésem után szülőfalumba, Óbesenyőre helyeztek káplánnak. Itt egykori irányítóm, segítőm, egyszóval mesterem,  Kalapis Károly esperes úr lett a principálisom. Óbesenyőn öt évig teljesítettem szolgálatot, ahonnan egy évre Pécskára helyeztek át. Innen 1976. szeptember 1-től plébánosnak neveztek ki az Arad megyei Nagylakra, ahol 17 évig szolgáltam. 1993 szeptemberétől újból Óbesenyőre kerültem káplánnak és óbébai plébánosnak egy időben. Ennek a kettős állapotnak vetett véget az 1999. december 1-jei kinevezésem ide, Brestyére, ahol plébános lettem. Míg 2000. december 8-tól a dettai, alsó-temesi esperesség esperese lettem, Msgr. Roos Márton megyéspüspök kinevezése révén… Vingára 2003 szeptemberében helyeztek át. Azóta itt tevékenykedem.

    – Esperes úr, hogyan szokta meg az itteni viszonyokat, körülményeket? Hogyan sikerült beilleszkednie az itteni életbe?

   – Megszoktam az itteni viszonyokat, és abban a reményben élek, hogy még jobban sikerül az egyházi életet megszerveznem, a helyi emberek közömbösségét leküzdenem, valamint megnyerni őket a templom, az egyház és a vallás számára. Ami az én beilleszkedésemet illeti, az szerintem egy hosszabb folyamat, és nem könnyű dolog. Hisz eddigi szolgálati helyeimhez képest, itt mások az emberek, más a mentalitás. Még el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy jól megismerjem az embereket, a híveket. Itt sokáig be volt telepítve a katonaság, és sok elkötelezett kommunista élt Vingán, akik egyfajta egyházellenes hangulatot keltettek az emberekben. Ez a mai napig is él az itteniek felfogásában, és közömbösségben nyilvánul meg. Ezt a felfogást örökölték ezen egyének gyermekei is, tehát őket is elég nehéz behozni a templomba.

   – Úgy tudom, hogy máris szép eredményeket ért el?

  – Vannak szép megvalósításaink is, de én ennél többet szeretnék. A hívek bizonyos része, ha segítségről van szó, jön és segít. Velük sikerült befednünk a templomot, pénzt is adományoztak jócskán erre a célra. A munka nagy részét is velük együtt végeztük el.

  – Mégis, hogyan sikerült a gyerekeket és a fiatalokat bevonni az egyházi életbe?

 – Mint említettem, a hívek egy része, örökségként, gyermekeinek az egyház iránti közömbösséget adta. Én igyekszem, hogy ezen változtatni azzal, hogy mindig megtartom a hittanórákat. Az iskolában elég nehéz a 2-3 osztályban szétszórt gyerekeket összeszedni egy bizonyos órában, hogy nekik közös hittanórát tartsak. Ha idehozom őket a plébániára, itt nagyon szeretik nálam, de inkább játszani akarnak, mint egy helyben ülni és hallgatni a magyarázatokat. Mindent megteszek, hogy jobban megszervezzem ezeket az órákat, hogy a gyerekek tanuljanak és valamivel maradjanak is. Volt egy kiváló csoport, amellyel nagyszerű eredményeket értem el, de ezek a gyerekek felnőttek, kiszálltak a fészekből. Ők még a mai napig is visszajárnak, péntek és szombat délután fogadom őket, és valamennyiükkel el is beszélgetek. Ezekre a fiatalokra ma is számítani lehet. De vannak a felnőttek között is elég sokan, akik mindenben segítenek. Csak Lipóczi Tibort és tanítónő feleségét, valamint Augusztinov József tanár nevét említeném, akikre állandóan támaszkodhatom, ők sokat segítenek nekem… Remélem, hogy fáradozásaim révén a lelki élet is fellendülőben van, jövőre például lesz első áldozás. Azt szeretném elérni, hogy sűrűbben legyen itt bérmálkozás, hogy fiataljaink ne morzsolódjanak le. Minden alkalmat megragadok, hogy a szülőket is bevonjam az itteni vallási életbe, hogy jobb kapcsolatuk legyen az egyházzal. Abban is reménykedem, hogy ha itt, Vingán beindul a líceum, akkor egészen más viszonyok alakulnak ki az egyházi és vallási életben…

  – Milyen segélyakciókat tudtak lebonyolítani az utóbbi időben?

  – Amint már mondottam, a hívek egy részére számítani lehet. Bár a településen 4 000 ember él, ebből csak 1 000 katolikus (500 bolgár, 350 magyar, 25 szlovák, 125 pedig román nemzetiségű). Tehát kis plébánia, kis hitközösség – kevés a bevétel is. Mégis, tavaly májusban a bánsági árvízkárosultak javára 10 650 000 lejt gyűjtöttünk össze. Ezt a pénzösszeget a püspökségen leadtuk, hogy a legjobb belátásuk szerint járjanak el vele. Ugyanabban az időszakban terménygyűjtést szerveztünk és a Caritas Szervezet gépkocsijával a bakovai farmra, a gyűjtési pontba szállítottuk, hogy később kiosztásra kerüljön. Így sikerült összesen 64 zsák ruhát, búzát és kukoricát összegyűjteni az árvízkárosultak javára. Emellett a hívek konzerveket, olajat és lisztet gyűjtöttek, amelyet szintén a Caritas Szervezet szállított és osztott ki.

     Egy másik akció a Jászvásári Püspökség érdeme, ők kértek fel, hogy az ottani egyházmegyében összegyűjtött 100 millió lej eljuttatását közvetítsem. Szívesen tettem eleget ennek a felkérésnek, hisz örvendtem, hogy segíthetek az embereken. Leutaztam Ótelekre és ott, Ft. Vodilã Szilárd plébánossal közösen, listákat állítottunk össze, amelyet aláírattunk az emberekkel (hogy el tudjak számolni a Jászvásári Püspökségnek), és kiosztottuk a családoknak a százmillió lejt.

    Emellett a tavalyi év folyamán gyűjtöttünk a szökőár áldozatainak és a váradi sziámi ikrek műtétéhez is hozzájárultak. Ezek nem voltak lényegesen nagy összegek, de híveim jóakaratáról és segítőszándékáról tanúskodtak.

     Ezeken az akciókon kívül a plébánia szintjén is segíteni szoktam az ide bejövő gyerekeken és felnőtteken, ha erre lehetőségem van. Pénzkölcsönt is adok, általában megbízható, komoly családoknak, akik pillanatnyilag szorult helyzetbe kerültek. De ezek a dolgok nem is méltóak említésre…