Művelődés

Budapesten, 2006 tavaszán a Magyar Pedagógiai Társaság Mozgalompedagógiai Szakosztálya megvitatta a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége és az Úttörőszövetség 1948-as egyesülését.

Az egyesülés (pontosabban: a cserkészet szétverése) kapcsán egy írásos előterjesztés szerint 1945 után elsősorban két cserkészirányzat került szembe egymással a kommunisták ármánykodása folytán. Mégpedig a (regös) protestánsok és a katolikusok. Most is, máskor is hajlamosak vagyunk a regösséget a protestánsokhoz kapcsolni, talán azért, mert a cserkészéletben – amikor a regösségről van szó – a gyakrabban szereplő személyek: Karácsony Sándor, Morvay Péter, Jánosi Sándor történetesen reformátusok voltak; azonban ez a leszűkítés erősen sántít, mert a regösség 1945 előtt és után is (míg engedték) átszőtte az egész cserkészetet. E mozgalomban a mennyiségi fordulat – Kristó Nagy István szerint – 1936-ban következett be. Akkor jelent meg az öregcserkészek monográfiája az Elsüllyedt falu a Dunántúlon – Kemse község élete, amelyhez Teleki Pál írt előszót, aki bár később hivatalból ellehetetlenítette a táj- és néprajzkutatást, de a cserkészetnél erőteljesen támogatta. Egy kisebb csoport útja a népi táborba, onnan a Márciusi Front irányába vezetett, de a nagy többség – így Morvay Péter is, aki a cserkészközpontban dolgozott – a politikamentességet választotta. Másfelől a nemzeti tudatosodás útja volt ez, mely hozzájárult ahhoz, hogy a cserkészet – a nagy külső nyomás ellenére – nem fasizálódott. Nem véletlen, hogy e széleskörű mozgalom bekerült az új cserkész próbarendszerbe, melyet 1942 októberében adott volt parancsba az akkori főcserkész, Kisbarnaki Farkas Ferenc. E szerint a Tinódi-próba, melynek kerete a lantosok, igricek, hegedősök, regösök élete – a következő követelményeket tartalmazta: tudjon legalább öt népmesét, 50 eredeti népdalt és egy népi táncot; ismerje tapasztalatból környéke magyar népszokásait, népviseletét, díszítőművészetét; ismerje a magyar nép történelmi szerepét; ismerje a magyarság nagy értékeit (tudomány, művészet, hadvezetés); ismerje a cserkészmozgalom történetét…

Egyébként a követelmények valóra válásának tanúja vagyok. 1940–44. között (pontosan 44. februárig) a kolozsvári 81. számú Báthory István cserkészcsapat tagjaként életre szóló élményben részesültem, a jelzők (regöshadak, regösportyák stb.) használata nélkül is. Táboraink, túráink félreérthetetlenül azok voltak. Parancsnokom a kiváló piarista pap-tanár Gerencsér István volt, akiről – sajnos – A Kolozsvári Piarista Öregdiákok Évkönyve csak említést tesz, a többi tanárról ugyanakkor oldalnyi életutat közöl.

Ezekben az években az erdélyi cserkészkerület vezetője, Jánosi Sándor (Juló bá), akit személyesen is megismertem, a csíkménasági regös táborában. Akkori gyermekfejjel felnéztem rá, de példaképemnek parancsnokomat tartottam, akinek vezetésével Észak-Erdélyben is páratlan cserkészetet éltünk. 1941-ben Topolyán munkatáborban az áttelepült bukovinai székelyeknek segítettünk, 1942-ben Észak-Dunántúlt jártuk be (Balatonfelvidék–Keszthely–Sümeg–Celldömölk–Győr) részben gyalog, 1943-ban Esztergomtól Apatinig a vízi utat ladikokkal tettük meg, a számos portya közül emlékezetes maradt a Kolozsvár–Zsibó közti majd 90 km-es gyalogportya.

Később, 1945 után Jánosi Sándor kulcsszerepet töltött be az anyaországi cserkészet sorsában, életútját egy kéziratban foglalta össze, melyben erdélyi éveiről is ír, s az egyik lapvégi jegyzetben meglepő megállapítást tesz. Azt írja, hogy Gerencsér István nacionalista beállítottságú vezető volt, akihez egy sztánai románellenes incidens is fűződik. A sztánai portyán én is ott voltam, és határozottan állítom, hogy a jegyzetben közölt vélemény nem igaz, vagy félreértésen alapszik, Sztánán nem volt románellenes incidens.

A piarista gimnáziumban és a cserkészcsapatban a különböző nemzetiségek – románok, németek, zsidók – barátságban éltek együtt, olyannyira, hogy nem is tartottuk számon azt, hogy ki honnan jött. A háború előrehaladása során inkább a német-náci veszély erősödött bennünk, melynek tudatosítója éppenséggel a parancsnokom volt. A leventeoktatást is elszabotálták, s fel is dereng bennem a régmúltból, hogy Béldi Alajos levente-főparancsnok egyszer váratlanul megjelent, bennünket, tanulókat az iskola udvarán felsorakoztattak, s fapuskákkal a fogásokat kellett volna neki bemutatnunk. Az is motoszkál bennem, hogy parancsnokom katonai behívójának volt valami ilyenféle előzménye. Mindenesetre 1943 nyarán váratlanul vált el tőlünk.

Ugyanilyen váratlanul – a magyar rendszerváltozás után Bodnár Gábortól, a külhoni cserkészet vezetőjétől megtudtam, hogy Gerencsér István az USA-ban él, s jelentős életutat járt be. A Sík Sándor Cserkészpark egyik kezdeményezője, megteremtője, s a bufallói piarista gimnázium alapítója. Számos tanulmányt, cikket is publikált angol nyelven. Levélben felvettem vele a kapcsolatot, azonban a tervezett találkozóra már nem került sor, mert elhunyt.

A már említett fővárosi pedagógiai tanácskozás jó ürügy volt számomra, hogy átnézzem a kinyomtatott cserkészkiadványokat, melyekben a Gerencsér– Jánosi viszonyra is találtam némi magyarázatot. S ezt a felekezetek közti vetélkedésben látom.

A két irányzat – a katolikus és református – közötti évtizedes versengésről adnak számot a forrásmunkák. 1945 előtt a tanulók létszámához viszonyítva a református vallásúak többségben voltak, mégis a vezetésben a katolikus befolyás erőteljesebben érvényesült.

1945 után sok minden más tényező mellett a törlesztés is szerepet kaphatott. A protestáns cserkésztisztek keskeny útja az értékei mellett akkor, végül is a meghasonlásba, kiábrándulásba torkollott.

Ez az irányzat negyven év múlva újból felbukkan. Majdnem egy időben, a cserkészet újjáalakulása két helyszínről, a Múzeum Kávéházból és a Népfront Székházból indult el. Az első társaság a cégbíróságnál ügyesebb volt, s ők lettek a feloszlatott Magyar Cserkészszövetség jogutódai. Az utóbbiak megalapították a Magyar Cserkészcsapatok Szövetségét (elnök: Morvay Péter, ügyvezető elnök: Bodolay Géza, társelnökök: Varga Domokos, Béres Ferenc), engem is társelnökként emeltek maguk közé – ahogy később megtudtam –, mert kellett egy katolikus is. A két csoport közti véleménykülönbséget a korabeli sajtóban végigkísérhetjük, a nemzetközi cserkésziroda közreműködésével végül is egybekeltek. S ami rejtve maradt, csak az értette meg, aki ez utóbbiak között volt. Ez nem valamiféle nem pártalan – valláserkölcsös liberális szemlélet, mely engem, a volt piaristát is megcsapott.

A vallási kötődésről évtizedek óta nem illik beszélni, pedig a színfalak mögött ott rejtőzködött s alkalmanként elő is bukkant, még ha nem is nevezi meg magát.