Művelődés

„Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogan,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

                                          (József Attila: A Dunánál)

Dolgozatom témája a varsolci Dénes család története. Családom történetének megírása érdekes kihívásnak, és ugyanakkor nehéz feladatnak bizonyult. Az értelmezés tárgyát képező adatokat az oral history módszerével gyűjtöttem. Legnagyobb részt a szülői, nagyszülői elbeszélésekre támaszkodtam az eseménytörténet megírásában, főleg az apai nagyapám, Dénes Sándor emlékezéseire, mivel írásos forrásokkal a bibliai bejegyzéseken, iskolai értesítőkön és családi fényképeken kívül nem rendelkezem, ezért nagy valószínűségnek tartom, hogy több információ vagy adat nem kerül be dolgozatomba, ugyanakkor családom történetének csak a 20. századi eseményei lettek megörökítve. Az adatgyűjtő és kérdezettek közötti viszony (unoka–nagyszülő, szülő) minden valószínűség szerint meghatározta a visszaemlékezés módját. Ennek a sajátos helyzetnek előnyével és hátrányával is számolnom kellett a dolgozat kivitelezésében, az adatgyűjtésben. Könnyebbséget jelentett, hogy előzetes ismeretekkel rendelkeztem a családról, a beszélgetésekre meghitt környezetben került sor, de ugyanakkor valószínű, hogy nem kerültek feljegyzésre olyan összefüggések, amelyek ismertségük, többszöri hallásuk miatt megszokottnak, számomra lényegtelennek tűnhettek.

A nagyszülőknek is szokatlan helyzetnek bizonyult az unoka kutatói státusa, azt tapasztaltam, hogy a korábban emlékeiről faggató néprajzi gyűjtőkkel a beszélgetés sokkal rendszerezettebb, kidolgozottabb volt.

A gyűjtési helyzet kontextusára azért tartottam fontosnak utalni, mert az így elhangzó adatokat elemzem. A környezet meghatározza az adatok milyenségét, és mivel írott forrásokra most nem volt lehetőség utalni, ez az egyetlen lehetséges módja a családtörténet megírásának.

A családom története a nagy történelmi eseményekhez, sorsfordulókhoz kapcsolódik. A megkérdezettek fontosnak tartották, hogy saját életútjukat a világtörténet eseményeibe helyezzék bele. A nagyapám hosszasan és pontosan elemezte az átélt történelmi eseményeket. A beszélgetés e vonulatának kihangsúlyozása, azzal is magyarázható, hogy saját ismereteit kívánta pontosítani, megerősítésre várt, vagy csak tájékozottságára utalt.

A Dénes család történetét, ami lényegében Dénes Sándor és a szülők, ifj. Dénes Sándor és Dénes Juliánna élettörténete, úgy mutatom be, hogy az általuk felidézet  élettörténetre hivatkozok. „Míg az életpálya egy kulturális képződmény, addig az élettörténet szelektív jellegű, konstruált, szorosan kötődik a jelenhez, a jelen nézőpontjából építi fel a múltat. Az élettörténetek legfőbb funkciója, hogy a megtett életutat, az életpálya egy adott szakaszát szimbolikus módon megjelenítse, hogy a múlt legitimálja a jelent, s a jelen legitimálja a múltat, azaz az élettörténet az egyén személyes és társadalmi identitásának szimbolikus manifesztációja legyen” – állapítja meg Niedermüller Péter: Élettörténet és néprajzi elbeszélés című írásában (Etnographia 1988. 386)..

Az élettörténetnek mindig tétje van, ennek tétje, hogy a családtagok újrafogalmazzák a maguk identitását, társadalmi hovatartozását, világnézetét. De mielőtt rátérnék az elmondottak értelmezésére, összefoglalom családom felidézett történetét, ami egyelőre nem nyert megerősítést hivatalos forrásokkal, amelynek megértéséhez segítséget a mellékletben vázolt családfa nyújthat.

A Dénes család a szilágysági Varsolcon él. A falu a Szilágysomlyói-medencében, a Nagyváradot Zilahhal összekötő forgalmas út mentén, a Kraszna termékeny völgysíkján fekszik 18 km Zilahtól és 10 km Szilágysomlyótól. A Csucsa irányából, a Meszesi hágón át érkező út pedig a falu belterületén kapcsolódik a megye székhelyére vezető úthoz. A falu nevének első írásos feljegyzése 1341-ből származik Worsolch néven. Történelme folyamán hol Kraszna, hol Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott, de mindig a Krasznai járáshoz kapcsolódó településként ismert.

A földrajzi környezet, a falu két városhoz közeli helyzete meghatározta az életmódját, típusát, foglalkozásválasztását. A fennmaradt források, és a nagyszülői elmondás szerint a falu jobbágytelepülés volt. 1361-ben Varsuch Tamás fia Miklós birtokaként ismert, 1545-ben Hadad várának tartozéka, a Jakcs család tulajdona. 1808-ban a legtöbb jobbágytelke báró Bornemisza Krisztinának és gróf Károlyi Józsefnek volt. A nagyszülői visszaemlékezés 19. század végi birtokosként két családot említ a Dologánokat (Donogánok), Dologán Jánost és Dologán Mártont, valamint az Anderlik családot, Anderlik Dénest, Anderlik Antalt és Anderlik Józsefet.

Nagy áttörést a falu életébe az 1848-as szabadságharc utáni jobbágyfelszabadítás, és az azt követő tagosítás jelentett, amikor a falu népe személyes önállóságot nyert és saját földtulajdonhoz jutott. A kapott földterület nagyságát a földesúrnak az ökrök számával tett szolgálat határozta meg. Az anyai részről az ősi telekhely azért sokkal kiterjedtebb, mint a környező szomszédoké, mert a szokásos egy helyett „négy ökörrel tett szolgálatot”.

A család apai ága a visszaemlékezések határáig varsolci származásúnak tartja magát, míg anyai részről bekerül idegen elem is. Emlékezet szerint az anya, Dénes Juliánna üknagyapja karcagi származású. Így kerül be a Kádár vezetéknév a faluba. A dédnagymama pedig a szomszédos településről, Krasznáról jött férjhez. Meg kell említeni, hogy Varsolc minden nyitottsága ellenére, amit földrajzi helyzete sugall, zárt településnek minősíthető. Sokkal hagyományőrzőbb, mint a szomszédos települések, a falu íratlan szabályainak betartásáról a faluerkölcs gondoskodott. Idegenekkel való ismerkedés házasság céljából, lenézett cselekedetnek számított még a szülők idejében is. „Nem mentünk mi el idegenekkel táncolni a bálba, még rájuk se níztünk. Nem is ment ki a falubu csak két leány, azok is jómagok vótak. Mindenki kapott magának itthon”(Dénes Vilma).

A történelmi események a falu és a család életét is befolyásolták. Üknagyapám, Dénes M. Ferenc részt vett az 1848-as szabadságharcban – „Bem apó táborában” –, de a család többi tagja kimaradt a világalakító eseményekből. Dédnagyapám betegsége miatt nem vett részt az első világháború harci eseményeiben. A második világháború idején őt idős kora akadályozta, a nagyapám pedig gyermek volt (Dénes Sándor, született 1928. január 8-án).

De a sorsfordító események, a falu életét, így az ő személyes életét sem kerülték el. A harci események távolléte miatt, a falu gondjára a katonaság elszállásolása hárult, ugyanakkor a családfők távolléte miatt a gazdaság vezetése az otthonmaradt nők és gyerekek gondja. Különösen nehéz feladatot jelentett az 1944. október 16-án a faluba bevonuló orosz katonaság ellátása. Erről az időről így vallanak: „Nappal jöttek Récse felől. Még kicsik vótunk, csak hallottuk, hogy jönnek az oroszok. Azt se tudtuk, mit jelent. Mik, a gyermekik virágkoszorút fontuk, azzal vártuk űket. De ehajítottuk mik a virágkoszorút, meg mindent. Béjöttek a házba elvittík a kenyeret, leakasztották a szalonnát , még az órát is elvittík. A kemencébe dugtunk el előlük mindent, mert azt nem tudták mi az”(Dénes Vilma); „Etőtöttek tetűvel meg rűvel, elvittík a disznót, majorságot, üldöztík a fehérnípet. Én a télidőbe mezítláb mentem gyalog Székelyhídig, odáig vittem a két ökörrel a feszerelíst. Mire hazaírtem tiszta lila vót a lábam” (Dénes Sándor).

A földművelés fontossága mellett, amit a következőkben részletesen kifejtek, az alapfokú oktatásra is nagy gondot fordítottak. A faluban hét osztályig volt lehetőségük tanulni, amit mindegyik nagyszülő sikeresen befejezett. Eredményességükre a fennmaradt iskolai bizonyítványok is utalnak.

A föld szeretete és a munkaerkölcs meghatározta az iskolával szembeni viszonyulásukat is. Az iskola addig volt fontos, amíg nem jelentett veszélyt a paraszti mentalitás feladására. A falu értelmiségi rétege – pap, tanító, jegyző – idegen, falun kívüli származású. A visszaemlékezések alapján egyetlen ember ment el városra továbbtanulni.

Elmondásuk szerint ez a viszonyulás általános volt: „Többre becsülték akkor a fődet, mint a tanulást. Akkor mindenki ezt csinálta, és annak örült, ha tudott egy darabot venni” (Dénes Vilma). Ez a magatartás nem jelentette az ismeretek, a tudomány megvetését, a kultúrával szembeni ellenszenvet, mert az alapismeretek elsajátítását, az értelmiségiek által szervezett rendezvényeken (színdarabok) való részvételt fontosnak tartották.

Ez a viszonyulás valószínűleg azzal a gyakorlattal is összekapcsolható, hogy a továbbtanult ifjúnak a jussként kijáró földrészét eladják, és ebből fedezik a tanulás költségeit. A paraszti társadalomban a föld a megélhetés, a biztonság érzését jelentette. A földtulajdon nagysága határozta meg helyét a falu társadalmi szerkezetében. Az idősek szemléletében ez az életszemlélet napjainkban sem veszített érvényességéből. Az 1989-es változást követően a föld újra magántulajdonba került. Az idősek ragaszkodása a földhöz semmit sem halványult. Számukra a föld felbecsülhetetlen érték, amihez nehéz fizikai munka és nélkülözés árán jutottak. „Eladtuk a disznót a padlásról, nem ettünk búzakenyeret, csakhogy egy darab fődet vehessünk.”

A világháborút követő politikai változások, a kollektivizálási törekvések, a paraszti társadalmak szerkezetének felbomlasztása, a társadalmi ellenség, a kulákok kategóriájának megteremtése a családomat is közvetlenül érintette. Történelmi krízishelyzet volt az ötvenes évek kuláküldözése, amit országszerte több tízezer nagy tapasztalatú birtokos paraszt szenvedett meg.

A Dénes család a középbirtokosok sorába tartozott. A dédnagyapám, Dénes Antal idején a család tulajdonába került pálinkafőzde miatt kulákoknak nyilváníttatnak. A nagyapám is megtapasztalta ennek a szónak a súlyát. A katonasága idejét 1950-től 1953-ig, lupényi szénbányában, munkaszolgálaton volt kénytelen teljesíteni. Megkülönböztetett státusát itt is  éreztették vele. Minden héten kötelezték, hogy a család otthoni anyagi helyzetéről beszámoljon: „mit is tudtam vóna mondani, mikor jöttek vissza a krasznai fiúk és mondták, hogy otthon elvették mindenünket. Mikor eljöttem otthonrú kilenc ökrünk vót, mire hazamentem csak egy vak tehenünk. Milyen lílekkel ültem én ott…”Az anyagi kizsákmányolás tovább folytatódott. A világháború után még sikerül egy darab földet vásárolni. De a kvótarendszer bevezetése, amely a termények beszolgáltatását tette kötelezővé, a család elszegényedéséhez vezetett.

1962-re, a kollektív gazdaság megalakulásának időpontjára, már megtört a család ellenállása. A hatóságok első felszólítására beiratkoznak a termelőszövetkezetbe. Ez nem a rendszerrel való megalkuvást jelentett, hanem annak a felismerését, hogy mindenféle ellenállás értelmetlen. Ez a felismerés részben saját megtapasztalásból származott, részben a falu közössége által átélt szenvedésekből. A tulajdonról való lemondatás nem nélkülözte az erőszakos módszereket sem. A nehéz fizikai munkával megszerzett tulajdonról nem volt egyszerű lemondani. „Meghalni meglehet, de élve a Demjén tagtól megválni nem” –  idős falusi ember válasza a kollektivizálási szándékra. A férfiak többsége, ameddig lehetőség volt nyújtotta a föld beszolgáltatási idejét. Mivel a családok zaklatása legtöbbször este kezdődött, éjszakáikat gyakran a faluban lévő üres házakban, vagy a szőlőhegyen lévő pincékben töltötték.

A nehézség és lelki megterhelés túlélésén a népi humor is segített, amint azt a következő eset is szemlélteti. A falugyűlésen a pártagok arról beszélnek, hogy Varsolcon a termelőszövetkezet megalakulása után lesz majd könnyebb az élet, Európa nyugati részén nagy az éhínség. Erre az egyik parasztgazda válasza: „ó hogy jönnének ide, hogy éhezzünk együtt”. A kollektivizálást végrehajtók idegenek, a szomszédos településekről hozzák be őket. A titkár szilágysomlyói származású volt, akinek az apja szamárral való fuvarozásból tartotta el a családot. Egy alkalommal a felbőszült titkár megkérdezi a beiratkozni nem akaró János bácsit: „Tudja, ki vagyok én? Tudom há, hogyne tudnám, Varsócon titkár, Somlyón meg a szamaras fia”.

Egy újabb kiemelt időpont a családtörténeten belül 1954. március 20., a nagyszülők házasságkötésének időpontja. A házasságkötés után az akkori szokásoknak megfelelően a fiatalok nem kezdtek önálló életet, nem vezettek önálló háztartást. Nagycsaládban éltek. A család gazdasági egységet jelentett. Az egyén csak a család viszonylatában foglalhatta el a számára kijelölt helyet. Termelési és fogyasztási egység volt, amelyben a birtokolt földterületnek kiemelt szerepet tulajdonítottak. A házasság útján a családba került asszony fontos munkaerőt jelentett. A különköltözés a paraszti birtok felaprózódását, munkaerő-veszteséget is jelentett volna. A nagyszüleim együtt éltek, a nagyapám testvérének, Dénes Jakabnak a családjával, valamint a szüleivel és nagyszüleivel.

A család egységén kívül kiemelt fontosságot tulajdonítottak a rokoni kapcsolatoknak. A családi és a tágabb rokoni kapcsolatok társadalmi tőkét jelentettek, amelyek alkalomadtán  gazdaságivá konvertálhatóak voltak (kaláka, szüret, disznóvágás, termény-betakarítás). Ezeket a kapcsolatokat rituális alkalmakkor, és az életfordulókhoz kötődő eseményekkor ápolták (névnap, lakodalom). Ez a kötődés és kapcsolatrendszer kiterjedt a faluközösségre is.

A 20. század második fele a nagycsaládok felbomlásához vezetett. Különköltözésre, saját ház építésére 1965-ben kerül sor, ami tulajdonképpen önállósulási törekvésként értelmezhető, de ugyanakkor a magántulajdon megszűnésével is magyarázható. A kollektív gazdaság megalakulása után saját tulajdonban csak a kert, vagyis 12,5 ár maradt, ami csak az önfenntartáshoz volt elegendő. A 89-es rendszerváltásig a termelőszövetkezetben dolgoztak.

A legnagyobb méretű életformaváltások a második világháború után következtek be, amikor tömegessé lett a falusiak városba áramlása, és a kollektivizálást követően megszakadt az évszázadokon keresztül eltéphetetlennek mutatkozó kapcsolat, ami a parasztokat a földhöz, egyik nemzedéket a következőhöz fűzte. Az ekkor felnőtt fiatal nemzedék egy újfajta életmóddal szembesült, amely hozzájárult az életforma megváltozásához is. A földrajzi mobilitást követően az iskolába, majd új munkahelyekre való kerülés, a látókör kitágulásához, a gondolkodásmód átminősüléséhez vezetett A magántulajdonba levő nagy földbirtok megszűnésével, a szülők nem ellenezték a továbbtanulást, de ehhez a kommunista propaganda is hozzájárult. Édesanyám a nyolc osztály elvégzése után Szilágysomlyón a Simion Bãrnuøiu Gimnáziumban tanul, könyvelőségi szakon, édesapám, szakiskolába járt, gépszerelői osztályba. A középiskola befejezése után, nem követik a szülők foglalkozását, édesanyám a tsz-ben könyvelő, édesapám gépész lett.

A középfokú végzetség és az új munkakörülmények, életkörülmények, szabadidő, lakáskultúra  megváltozásához vezetnek, a televízió, fürdőszoba, autó, a kirándulások és nyaralások nélkülözhetetlen tényezővé válnak.

Átalakul a falu közössége is. A város vonzóerőt jelentett, megkezdődik a környező városokba való beköltözés. A város magasabb életszínvonalt, az eddigitől különböző munkakörülményeket, a falusi közösségből való kilépést jelentett, annál is inkább, mert a 70-es évek végén, a  80-as évek elején kezdődik meg a megyeközpont iparosítása. A szüleim is megkísérelték a városba költözés lehetőségét.

Újabb kihívást és életmód-átalakulást jelentett az 1989-es rendszerváltás a maga bizonytalanságával, válsághelyzetével és kiútkeresési lehetőségével. A termelőszövetkezet felbomlásával a szüleim elvesztik munkahelyüket. Két fennálló lehetőség közül választhattak: új munkahely keresése vagy a visszakapott földterület művelése. A szülők az utóbbit választották. Megtörtént a család visszafordulása a földműveléshez, de ez nem egyszerűen az előző állapot felélesztését jelentette. Elkezdődik a piacorientált termelés, és a minőségi zöldségtermesztésre való szakosodás, amit a falu kedvező földrajzi fekvése, valamint a város közelsége lehetővé tesz és serkent. A mennyiség helyett a minőségre való orientáltság kedvező kereskedelmi kapcsolatok kiépítését tette lehetővé. De ugyanakkor még mindig hiányzik a magasabb fokú szakmai műveltég, a biztos felvevőpiac megléte. Talán a politikai változások a gazdasági élet jobbulásához is vezetnek, vagy a nemzedékváltással megvalósul az évszázados társadalmi helyzetből való kilépés.