Művelődés

„Benéz a havas kéken Kolozsvárra.

A nagypiacról tisztán látható,

Amint a Monostor utat bezárja.

Most úgy érzem: ott vége a világnak.”

                                            (Reményik Sándor)

Számomra Kolozsvár az Örök Város. Éjjelente az utcáit járom, ismerem házait, minden utcasarkot és templomot. Nappal a rideg jelen magához ránt, tudom, hogy álmaim városa már akkor sem létezett, amikor benne éltem, és nem voltam elég erős, hogy ez a valóság odahaza tartson.

Nyáron – egy hosszú évtized után először – néhány napra Kolozsvárra utaztunk. Szerettem volna cseperedő lányaimnak mutatni valamit a városból, az én városomból. Utcáit járva kellett rádöbbennem arra, amit valahol mélyen már régóta tudatomban hordoztam, hogy a jelene számomra elveszett: ismerhetem a múltját, nyomon kísérhetem minden rezdülését, kifejezhetem aggodalmam, szeretetem, érezhetem hiányát, és bár itt születtem, de jogot nem formálhatok többé rá. Ez a sorsa annak, aki szülőhelyét elhagyja.

Most is – mint gyermekkoromban minden vasárnap – az ONCSA-telepről indulunk gyalogosan az istentiszteletre. A kis mézeskalács házikók balról sorakoznak, jobbról egy-egy tömbház árnyékába bújnak. A telep házai a visszacsatolás után épültek, és sok nagycsaládnak, közöttük dél-erdélyi menekülteknek, a reményt, az újrakezdést jelentették, ahogy nagyapáméknak is négy gyerekükkel. A beköltözők közül kevesen tudhatták, hogy a piros cseréptetők, fehérre meszelt falak, zöld zsalugáterek és boltíves tornácok Kós Károly tervei alapján készültek. Az első erőszakos beavatkozás a hetvenes évek elején érte a telepet (amikor születtem). A szép tágas kertekre tömbházakat építettek – volt ahová kettőt is – teljesen elnyomva ezzel a kis házakat. Mára a bennük élő régi-új lakóknak váltak korszerűtlené. Sokhelyütt emeletet húztak rájuk, ablakaikat kicserélve eltűntették a zsalugátereket, a legszélső ház például rikító kékre festett fallal szolgáltató egységként riaszt.

Délelőtt tíz felé jár az idő, a Györgyfalvi negyed tömbházai közé érünk: egy új ortodox templom, és még egy. A korábban épült román imaház templommá bővült magas tornyának tetejéről hangszórókból az egész lakótelep számára visszhangzik az „Uram, irgalmazz!”. Eszembe jut Budapesten, a lakossági tiltakozásoktól kísért békásmegyeri református templom építése, és az azt követő harangszentelés, amikor a tömbházakban lakók közül néhányan megfenyegették a lelkipásztorunkat: „ha nekik vasárnap délben a szájukba mer harangozni, beverik a templom ablakait”.

Útban a Házsongárdi temető felé a „csendes Petőfi utca” régi házai már foghíjasan, elhagyatottan, hályogos ablakszemekkel tekintenek ránk. A leomlott házak mögül, egyszervolt udvarok takarásából előtűnnek a várfalak. A középkorban a várost védték, majd támfalként szolgáltak, most nyugalomra és megmentésre várnak. A temető bejárata előtt élelmes cigányasszonyok virágot árulnak. Amikor tört románságomat, az új és régi fizetőeszköz okozta tétovaságomat tapasztalják, tízszeres árat fizettetnek egy csokor dáliáért. Hogy végre én is gyanút fogjak, búcsúzóul megkérdezik: „Úgyé, maga nem idevalósi?” Torkom összeszorul, nyelvem akadozva mondja. „Nem, nem vagyok”. A valamikori Biasini szálló tövében Péterként tagadtalak meg, örök városom! A fájdalom akkor lesz teljessé, amikor elolvasom az épület falán az óriási méretű emléktáblát. Rajta a szöveg románul és angolul hirdeti a világnak, hogy 1848–49-ben „a magyar nemesek vezetésével 40 000 románt gyilkoltak meg”. Hagyján, hogy nem igaz, de ha már itt tartunk, hová van felvésve Vasvári Pál neve, Zalatna és Abrudbánya legyilkolt magyarsága, és az elpusztult Nagyenyed, őseim bölcsője?

Az öreg temető megnyugvást hoz, itt „magyar még a szó” és a felirat. A főbejáratnál három református püspök impozáns emlékoszlopa fogad. Fejet hajtunk Szenci Molnár, Apáczai és Misztótfalusi Kis Miklós sírja előtt, felkeressük Dsidát és Reményiket. Mindenhol nemzetiszín szalagos koszorúk a mai Magyarország minden tájáról, az örök kegyelet jelei. Útban a nagy unitáriusok (Brassai, Berde Mózsa, Bölöni Farkas Sándor, Kriza) felé, olvassuk a feliratokat. Az arányok erősen változnak, a több mint 400 éves temető még most is fogadja lakóit és az új hódítókat. Egy frissen betonozott sírnál megállunk. A felirat mindössze két román név, férj és feleség, és csak a születési dátum. Még élnek tehát, de nyughelyükről előre gondoskodtak. A sírnak támasztva, oldalt egy másik sírkő, a régi tulajdonosok: Balika János és neje, valamint Czikó Sándor. Porcelán fényképükről élőként vádolnak, csontjaik már valahol a temetőárokban fehérlenek.

A tordai úti kijárat felé vesszük az irányt, a hősök sorfala között. Jobbra fent a szovjet és román katonák, balra lent a magyarok nyugszanak: a tordai csata hősei. Gyerekkoromban, amikor még nagyszüleim éltek, halottak napján a hősök temetőjébe mentünk és egy-egy Ismeretlen feliratú sírnál meg-megállva gyertyát gyújtottunk. Este a temető a dombtetőről nézve fényárban úszott, a sok ezernyi apró láng hátborzongatóan gyönyörű látvány volt. A változások után a második világháborús magyar sírok közé új hősöket temettek, az 1989-es megmozdulás kolozsvári áldozatait. Szintén a változások söpörték ki a város központjából a szovjet emlékművet. A tank most a szovjet katonák nyugalmát őrzi. Előtte hoszszú évtizedekig állt hátát az ortodox katedrálisnak vetve, csövét a protestáns teológia épületére szegezve. A város vezetése nem tétovázott, nem egyezkedett az orosz állammal, még csak azt sem latolgatta, hogy mutat majd egy tank a temetőben, kellett a hely a román nemzeti hősöknek. Ezzel szemben a budapesti Szabadság téren még mindig ott áll a szovjet emlékmű indulatok kereszttüzében, a nemzeti tudathasadás szimbólumaként.

A Györgyfalvi negyedből érkező buszok most már elkerülik a főteret. Leszállunk Avram Jancu szobránál, megbámuljuk az égnek meredő hatalmas havasi kürtöket és a sziklacsúcson egyensúlyozó móc vezért, ahogy megnyugodva néz Thália most már román temploma felé. Átvágunk a Hunyadi téren, és besétálunk a Deák Ferenc utcába. Korzózunk, ahogy nem is olyan régen a polgári időkben szokás volt. Jobbra éttermek sora, balra (már nem is meglepő) egy új ortodox templom. Pár házzal odébb, a sarkon a minoriták volt temploma. 1924-ben a rómaiak ezt a templomot nekik ajándékozták. Aztán az ortodoxok elvették tőlük. A 90-es évek elején a görög katolikusok szívós kitartással és néha tettlegességgel visszavették. A templomháborúnak egy műemlékház és a városkép látta kárát, az ortodoxok ugyanis ragaszkodtak a „hely szelleméhez”. Most a bizánci stílus majd szétveti ezt az ámulatba fagyott évszázados nyugati civilizációt. Ahol Bolyai János szülőháza állt, most a nevét viselő utcában víg valutaváltók kicsiny boltjai és rikító színű táblái sorakoznak. Ágaskodva meresztem a szemem, és megnyugodva tapasztalom, hogy a szülőház helyét jelölő emléktábla még megvan. Kolozsváron ugyanis csak azok a magyar emlékjelek maradhattak meg, amelyek a járdától legalább öt-hat méter magasságban vannak, lehetőleg az olvashatóság határán túl. Ilyen a Jókai utcában az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság emléktáblája, de ilyen Petőfié a Biasini szálló falán vagy Kővári Lászlóé az Óvárban. Bem Józsefét pár éve, az épület felújításakor nemes egyszerűséggel lemeszelték, majd újra kibontották, pedig egy erkély is takarta a kíváncsi szemek elől.

És ott állunk a Főtéren, Európa egyik legszebb főterén. A templomot övező öntöttvas kerítés még a régi, szeretettel olvasom róla a feliratot: Simonffi István Kolozsvárt. Funár gödre is összeszűkült, csak néhány négyzetméternyi szemben a szoborral. Úgy hallom, üveglappal akarják lefedni, hogy járni lehessen felette, és lenézni egy hajdan volt városra. Eszembe villan a városnak a Kondukátor által 1974-ben adományozott és máig hivatalos neve: Kolozsvár-Napoca. Igen, így lehetne minden várossal elbánni, mondjuk Budapest-Aquincum, vagy Pécs-Sopianae… De inkább nem folytatom a sort. A kötelező fényképezés következik Mátyás szobra előtt. Nem tudjuk eldönteni, kihúzzuk magunkat, hogy a talapzaton díszelgő feliratot takarjuk, vagy a gyerekek kuporodjanak az elé a förtelmes színű tábla elé, amely azt hirdeti, hogy a szoborra felmászni tilos. Végül úgy döntünk, inkább a hátteret biztosító zászlórudakat iktatjuk ki a láthatóságból. Lányaimnak ezután kissé felindultan magyarázom: nézzétek, gyerekek, ez itt Kinizsi Pál, és nem csoda, hogy ordít e fonák világ láttán.

Augusztus áprilist játszik velünk, esik néhány csepp, aztán kisüt a nap, és a fénysugarak huncutul cikáznak át a Sétatér évszázados lombsátorán. Jólesik pihenni egy padon a fák alatt, mielőtt a Fellegvár meghódítására indulunk. Átmegyünk a gyaloghídon, amely talán az utolsó fennmaradt hírnöke a kolozsvári Erzsébet-kultusznak. Alattunk tajtékzik a megáradt Szamos kávébarna vize. „A Szamos, ez az egyetlen folyó, A Szamos ez a megfordított Léthe…” A híd közepén megállva beleszédülünk a rohanó, örvénylő látványba, önkéntelen kegyelet ez a fiatal színésznőnek, ki a habokban lelte halálát a magyar filmgyártás hőskorában. Kapaszkodunk a csigákkal, kagylókkal teletűzdelt sziklatömbök között, az őskori tenger egykori szigetén, és kitárul szemünk előtt a hullámzó város. Templomok, tornyok, cseréptetős házak, tömbházak szorító gyűrűjébe zárva, és a város felett húzódó feleki tető. Szememmel hiába keresem a fenyőfasort, amelyet egykor a kettészakított Erdély szívébe ültettek. Gyerekkoromban hétvégi családi kiruccanásainkkor tövüknél ülve hallgattuk susogásukat: Magyarország üzenetét. Néztük az alattunk elterülő várost, amely húsz év után, ha csak néhány évre is, de magyar volt, és hallgattuk nagyszüleink történetét: a feleki határon keresztül menekülő magyarok krónikáját.

Számkivetettségünk súlyától terhelten indulunk vissza a valóságba, nem a megszokott sétányon. Hirtelen elfogy talpunk alól a kő, az út mély szakadékba suvad. A Sáncalja népének átkától kísért örökké mozgásban lévő domboldal most sem nyugszik. Városatyáink a múlt század fordulóján a nyomort kívánták takarni, nagyra törő városszépítő álmaik egyik megvalósulása volt a szeretett királyné, Erzsébet emlékére épített, Szamoson átívelő híd, és folytatásaként a domboldalban felfutó sétány, végében a mellszobrát övező köríves pihenőhellyel. A meglepetés erejével hat, amikor indákba, kiálló gyökerekbe kapaszkodva, nadrágféken belepottyanunk a félkörív közepébe. Az idők vihara megtépázta ezt az emlékhelyet, de Erzsébet királyné mellszobra nélkül is fenséget sugároz. A szobortalapzat ledöntve, a falak összefirkálva állják az idő próbáját és várnak. Leülünk a megmaradt kőre, nyugat felől hűvös szellő támad, lenyugvóban a Nap, és búcsúzunk…

„Hiszen kékek a budai hegyek,

Kékek s lilák is tán, ha jő az alkony,

De nincsen mégsem olyan alkonyat

Sehol a földön, mint a Szamosparton.”