Művelődés

„Ha a régi századok embereivel társalgunk, ez majdnem olyan mintha utaznánk.”

                                                                                                                     Descartes

A mottóul választott descartes-i gondolatot parafrazálva mondhatnánk: ha utazunk, és történelmi emlékhelyeket látogatunk meg, az majdnem olyan, mintha a régi századok embereivel beszélgetnénk.

Jókai Mór erdélyi útjai során írt Úti levelei és naplófeljegyzései arról árulkodnak, hogy számára ez a táj sokféle jelentéssel bír. Ezekben az írásokban a táj egyáltalán nem áttetsző elem, hanem jelentéshordozó szerepe van. Minden egyes helységnek, épületnek, természeti képződménynek sajátságos, helyi értékű története van, amit Jókai (mint soraiból kitűnik) nemzeti kincsnek tekint.

Megfogalmazza az 1853-ban, első erdélyi útja során írt leveleiben, hogy ennek a tájnak, ha sokhelyütt már nem tökéletes eredetiségében, de még mindig igazi történelmi jellege van. Jókai időben és térben egyaránt utazik. Az itt látott történelmi helyek, régi korok letűnt dicsőségéről árulkodnak, de amit még ennél is sokkal fontosabbnak tart az, hogy nem szakadt meg a kontinuitás; az elődök szelleme elevenen él az utódokban: „Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetkőztetett, mely ahány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arca vonásain, szívében, szavában.”

Vita Zsigmond szerint Jókai „elsősorban a forradalom utáni évek még friss emlékei között mutatkozó megbékélés és építés jövőbe mutató jeleit keresi.”

Jókai nagy jelentőséget tulajdonít annak az alapszabálynak, hogy a jövő építését nem lehet úgy elkezdeni, hogy ne az elődök által letett alapokat fejlesszük tovább. Úgy gondolom, a múlt iránti tisztelet és annak példaértékűvé tétele a romantikus eszmerendszer egyik alapvető tulajdonsága. Az is igazolhatja ezen álláspontomat, hogy az egyének (ennél fogva a társadalom egésze) kulturálisan integráltak egy hosszabb folyamatba, amit történelemnek nevezünk. Így az elődök összes tapasztalata genetikailag öröklődő, természetszerűen és tudat alatt adott, és a társadalom minden tagjának sajátja.

A nemzeti egység gondolata fogalmazódik meg Jókai 1853. május 11-én Kolozsvárott keltezett levelében: „Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, anynyiszor megszeretett Erdély fővárosában, ahol úgy érzem magamat, mintha régi ismerősök, régi rokonok közé érkeztem volna, kiknek arcait is látni véltem valaha – talán képzeletemben? Talán a történet könyveit olvasva? – amidőn a hajdankor hőseinek, nagyjainak, bölcseinek tetteiben elmerülve, azoknak alakjai végighúzódtak lelkemben, és most, midőn Erdély földjén állok, megelevenülten állnak szemeim előtt.”

Ebben a levélben egy kisebb szociológiai elemzést is találunk. Erdély társadalmának jellegzetes képviselőit sorolja fel: „a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke, bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, a szorgalmas, becsületes népet”. Csodálatának ad hangot, amikor az erdélyi népet jellemzi: „most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dűlő utak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl”. Itt is igazolódik a történelmi kontinuitással fentebb leszögezett megállapításom. Ugyanazon a földön (területen) évszázadok óta élő nép kitartása és szorgalma semmit sem változott és ugyanolyan ragaszkodás fűzi őket szeretett szülőföldjükhöz, amilyen ősapáikat is fűzte. Büszkék és állhatatosak, az ősi földet szeretik, ápolják, és utódaiknak adják tovább, mert tudják: a szülőföldet annak minden kincsével nem elődeiktől örökölték, hanem unokáiktól kapták kölcsön.

„A részletes kolozsvári beszámoló azonban elmaradt.” Nem a város bemutatására fekteti a hangsúlyt, mint ahogyan az olvasó azt egy megszokott útleírástól elvárná. Sokkal összetettebb ez az élménybeszámoló. A tér itt jelentéssel, jelentésekkel bír. Mondhatjuk, hogy az erdélyi táj Jókaira Kolozsvárral gyakorolta az első nagyobb hatást. Ugyanis leveleiből tudjuk, hogy a Királyhágót éjszaka haladták át, így a történelmi értelemben vett Erdély, ahogyan ő fogalmaz: fővárosával, Kolozsvárral mutatkozik be neki.

A város bemutatásánál csak a színház leírására szorítkozik. (Egy úti levélnek ugyanis tartalmaznia kell klasszikus értelemben vett térleírást is.) Ennek a térleírásnak több jelentésmezejét különböztethetjük meg. Egyik sík a tulajdonképpeni leírás, vagyis a város bemutatása, ami a színház leírásában ki is merül. Sokkal fontosabb azonban a másik sík, ami a teret jelentésessé teszi. Ez – A. Gergely András szerint – egy „társadalmi közösségi tér, az ember és környezet megszemélyesített viszonya, amely azonban nem tulajdonviszonyban, hanem szimbolikus kapcsolatrendben nyilvánul meg, mert a szimbólum nem valamely mechanikus reflexió vagy a politikai valóság egyszerű reprezentációja, hanem nagymértékben függ az őt körülvevő érték-tértől, értékszelekciós attitűdöktől.”

A térben levő embereknek és épületeknek egy sajátságos jelentést tulajdonít. A fentebb idézett részletek tökéletesen bebizonyítják ezt a hipotézisemet. A leírás terjedelme is választ ad arra a kérdésre, hogy az íróra milyen hatást gyakorolt e táj. Ebben a levélben Jókai – Dávid Gyula megfogalmazásában – „inkább az élménykivetítésre és saját romantizáló érzelmeinek rögzítésére fekteti a súlyt, mint az útszakasz eseményeinek leírására”.

Ahogy Vita Zsigmond is látta, a részletes beszámoló elmarad, azaz nem marad el, csak nem a megszokott útleírással találja szemben magát az olvasó, hanem egy sokkal komplexebb élménybeszámolóval. A tájélmény egy olyan formájával, amit csak egy igazi romantikus művész élhetett át. Vita Zsigmond könyvéből megtudhatjuk, hogy ez a beszámoló még kiegészült azzal, „amit Jókai a Kemény Sámuel főtéri házában tiszteletére rendezett fogadáson fogalmazott meg”.

Itt elmondta, hogy Erdély földjén derült ég és mosolygó arcok fogadták. Ez a föld volt mindig lelke édes álma, ennek a köszönhet mindent, mi legkedvesebb neki: legszebb írói gondolatait, legjobb barátait és szeretett feleségét. Ennél őszintébb vallomással nem is fejezhette volna ki jobban, mik a legfontosabb értékek számára, s mit jelent neki Erdély.

Olyan leírást tartalmaznak ennek a rövid levélnek a sorai, ami arra enged következtetni, hogy írójának örökké maradandó élményt jelentett az első találkozás Erdéllyel.

Az író lírai elragadtatással fogalmazza meg, milyen élménnyel gazdagodott az erdélyi földdel való első találkozása alkalmával. Kolozsvárról május 14-én Kővári László kíséretében indul el Jókai arra a körútra, amelynek egyes epizódjairól következő úti leveleiben számol be.

1853. május 16-án Bencencen írt leveléből kiderül, hogy útját Torda, Enyed, Gyulafehérvár útvonalon folytatta. Erről az útszakaszról beszámoló levelek arról tanúskodnak, hogy útitársa és barátja kitűnő és bőséges történelmi adatokkal szolgált ennek a tájnak a nevezetességeit illetően.

Jókai mindent érdeklődéssel végighallgat és lejegyez, így az erdélyi útja során írt levelei közül ez tartalmazza a leggazdagabb történelmi leírásokat. Élénk érdeklődést tanúsít a természeti érdekességek iránt is. Ámulattal szemléli a vidék különös növény- és állatvilágát, természeti képződményeit. Gondosan lejegyzi a vidék érdekességeihez fűződő legendákat (például a tordai hasadék keletkezésének mondáját).

Útja további részének leírásai is arról árulkodnak, hogy Jókai természettudományos érdeklődése továbbra sem lankadt. Néha a képzeletét is szabadjára engedi, hogy megmagyarázza az ott látott állatok, növények meghonosodásának történetét. Ezeket a tapasztalatokat előszeretettel használja fel későbbi műveiben. Az erdélyi táj képe sokszor tükröződik a regényeiben olvasható tájleírásokban.

A természet és történelem búvára egyszerre jelentkezik Torda leírásakor. Leírja, hogy a város egy ókori település sírján fekszik, a Torda körül található egykori csatahelyszínekről is említést tesz, valamint a tordai sóbányák és sóstavak jellegzetességeit is számba veszi. Sajnálatának ad hangot, hogy a zsúfolt program miatt nincs idejük kilovagolni, és a tordai hasadékot közelebbről megszemlélni. Ez a táj a romantikus művésznek igazi kincsesbányát jelent. Az érdekesebb természeti képződményeket és történelmi emlékhelyeket rajzban is megörökíti.

Torda után Enyed felé folytatják útjukat. Jókai ebben a levelében – ismét Dávid Gyulát idézve – „Enyed képének figyelmeztető felidézésével a békesség és a megértés útját kívánja egyengetni.” Enyed leírásakor ellentétes érzelmek kavarognak benne. Egyrészt emelkedett hangvételben ír Nagyenyedről és a város világhírű kultúrateremtő múltjáról. Másrészt a leégett, romos, lakatlan házak, kormos falak, gyom verte udvarok lehangolják. A kollégium leégett könyvtárának látványa elkeseredetté teszi, és ez érzékelhető a leírás hangvételében is: „A pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová lett? – felelnek rá a kapu alatti kormos falak.”

Az újra induló élet színei azonban bizakodásra adnak okot. Egy derűsebb jövőképet mutat, hogy az itt játszó vendégszínészek kultúrahordozó, értékteremtő munkája új erőt önthet a város elcsüggedt polgárságába („nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni”– írja Jókai).

Az „udvarias véletlen” folytán a szomszédos Csombordra hívta meg a kollégium akkori főgondnoka, Kelemen István, így nem kellett az éjszakát a kísértetvárosban töltenie. A következő állomás Tövis volt, ahol megtekintették Hunyadi János templomát, „melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett”. Jókai beszámol ebben az úti levélben a templom történetéről is. Innen tovább utazik az akkori idők egyetlen közlekedési eszközén: szekéren. A Tövis környéki román településeket megelevenítő soroknak anekdotázó hangvétele van: „Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az bevonva sövénnyel, megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglya alakú szalmatető, melyen egy lyuk van hagyva, ahol a konyha füstje kijöjjön: úgy néznek elő e kedves házak, mintha con amore szivaroznának; utcáknak híre sincs, ki-ki oda épít, ahova könynyebben leverheti karóit; a házak egymásnak háttal és oldalt fordulva; mindenütt idilli szenny és ideális restség.”

Meglátogatja Gyulafehérvárt, Marosszentimrét és Alvincet, majd Marosvásárhely felé indul. Az ezt követő három nap eseményeit csak a radnóti kastélyról és a marosvásárhelyi várról készített rajzaiban örökíti meg. Útja során érinti még Kelementelkét, Parajdot, Korondot és Székelyudvarhelyt is. A Kelementelkén és Bencencen keltezett levelek alapélménye: Jókai találkozása Erdély közeli és távoli történelmi múltjával.

Jókai május 22-én látogatja meg a homoródalmási barlangot. Ennél a leírásnál még érezhetően második helyre szorítja a romantikus tájélményt az úti kalauz, Fekete István természettudományos magyarázata, s az csak néha (például a barlanghoz vezető út leírásakor) kap szabad utat.

Azt az észrevételt, miszerint Jókai tájélményét az első erdélyi úton a múltbeli (székely) népi legendavilágot rekonstruáló fantázia és az erdélyi tájon élő nép tulajdonságai határozták meg, jól példázza az utolsó két úti levél hangvétele. Tájélményével összhangban van a tájon élő népek eszményi tisztasága, a tájat benépesítő emberek szorgalmának, derűs hangulatának, testi és lelki kiegyensúlyozottságának jeleiről győződik meg. Dávid Gyula székely-idillről beszél az erdélyi emberről Jókaiban kialakult kép kapcsán.

Az Úti levelek hatodik, utolsó darabjában Jókai Mór elragadtatott hangvételben ír az erdélyi táj lenyűgöző szépségéről. A Szent Anna-tó és környéke mély benyomást tett az utazóra. Olyan mély érzelmi hatás érte az írót, hogy még az évekkel később megjelent műveiben is visszhangzik az Erdélyben szerzett tájélmény. A Szent Anna-tó leírásában a romantikus írói képzelet, Jókai feltüzelt lelkiállapota szabadjára engedi az írói fantáziát. A szerző minden érzékszervét működésbe hozza ez a táj. Megfeszült figyelemmel fordul minden apró jel felé; a havasi pásztorkürt, a víztükör látványa, a szellő érintése mind nagy hatással vannak az utazóra. A „háborítatlan ősi csendben felhangzó pásztorkürt mélabús hangja nyomán belőle is a természet, a táj és az egész föld iránt érzett rajongó szeretete tör fel” – írja Vita Zsigmond.

A természetbúvár és történész a tavat és környezetét alaposan szemügyre veszi. Az érdekes virágfajtákat mind megvizsgálja, a tó környéki nevezetesebb helyeket leltárba veszi. A tóhoz és a környező történelmi helyekhez fűződő legendákat gondosan lejegyzi, és olykor maga is talál ki legendát az ismeretlen emlékhelyekhez. (A romantikus írói fantázia egy sajátságos legendát teremt – A tengerszem tündére – a romokban heverő Szent Anna kápolna néma harangjáról.)

A Jókai első erdélyi útján keletkezett Úti levelek, ha eseményekben nem is, de az élmények lényegét tekintve híven tükrözik mindazt, amit Jókai számára az Erdélyben eltöltött egy hónap jelentett: „az eszmény és valóság találkozását, s természetesen – Jókai romantikus alkatát ismerve – az eszményi kép valóságelemekkel telítődését.” Dávid Gyula szerint Jókai könnyen lelkesedett és mélyen, maradandóan tudta rögzíteni a felemelő élményeket. Ezeket aztán előszeretettel terjesztette ki uralkodó benyomássá.

A hat úti levélnek aránylag kevés a tárgyi közlendője. Ezek a levelek nem eseménybeszámolók, hanem a szerzőjük érzelmeiről tudósítanak. Az utazásnak csak arról a szakaszáról (Kolozsvártól a Kenyérmezőig) találunk tárgyi jellegű beszámolót, ahol az író idegenvezetője a neves erdélyi történész, Kővári László. Annak ellenére, hogy ezek a leírások nagyrészt tárgyi jellegűek, a levél hangulata itt is közvetíti a szerző érzelmi világát.

Minden egyes levél teljes, kerek egész, lezárt jegyzőkönyv; a táj és az egyén kapcsolatának tükre, a szerzőben végbement lelki jelenségek, azaz a tájélmény tudósítója. Annak ellenére, hogy minden levél más-más tények, helyzetek, emberek, tájak rögzítésére hivatott, van bennük valami közös. Ez a közös pedig az az uralkodó benyomás, amely a levelek „hangulatát, sőt az élmény tárgyi anyagát is meghatározza.” Minden benyomás, minden élmény az idő multával szépirodalmi alkotássá érlelődik, valamely regény szerves részét alkotja majd. Jókai a szívében magával hazavitt erdélyi tájat gondosan elraktározza, és a kellő időben felhasználja, kamatoztatja, mert „lelkében oly mély benyomások vésődnek – Dávid Gyula szerint –, amelyektől még évtizedek múlva sem tud szabadulni.”

Feltehetjük azt a kérdést, hogy Jókai orientalizálja-e Erdélyt. Staud Géza szavaival igennel válaszolhatunk erre a kérdésre: „A magyar romantikának a lírizmusa legerősebben a természettel szemben jut kifejezésre. Romantikánk természetszemlélete teljesen szubjektív”. Még Jókainál is ezt állapítja meg Zsigmond Ferenc: „Az életnek az az objektív képe, mely a regény és novella legfőbb célja volna, menthetetlenül elmerül a természet iránti rajongás áradatában”. Ezek szerint Jókai orientalizmusának alapja a nemzeti érzés, a nemzeti irodalom alapjainak keresése.

A nemzeti érzés tetten érhető az első erdélyi úton írt levelek hangvételében is. Ha az orientalizmus egyik kritériuma ez az érzés és a természet-utazó (író) szoros kapcsolata, akkor nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy Jókai orientalizálja Erdélyt. Anynyira mélyreható ez az erdélyi tájélmény, hogy a szerző az utolsó két, de különösen a hatodik úti levélben csodavilágként festi meg ezt a tájat. Egy olyan világ tárul elénk, amilyet csak a nagy utazók említenek egzotikus tájakról írt élménybeszámolóikban. A Szent Anna tava és környéke valóságos tündérvilágként tárul elénk, és az író – Vita Zsigmond szerint – „romantikus tündérek lábnyomait fedezhette fel az ingovány nyílt víztükrein”. A székely-idillben, a tó és a Kokojcás leírásában egy romantika korabeli toposzt vélhetünk felbukkanni, az Erdély–tündérkert toposzt.

Méltán a hatodik levél zárja le az Úti leveleket, mert ebben a levélben benne van minden, amit a romantikus író első erdélyi útja során fontosnak tartott, minden, ami felejthetetlen hatást gyakorolt lelki világára: a történelemi dicsőség emlékhelyei, a táj egyedi természeti képződményei (az állat- és növényvilág, a Kokojcás, a tó).

Ezt a hat úti levelet tekinthetjük egyfajta itineráriumnak is. Ha összességében vizsgáljuk őket, egyfajta kontinuitást fedezhetünk fel, tehát útinaplóként is helytállnak. Ez az útinapló viszont, mint már korábban említettem, nem annyira tárgyi jellegű, sokkal inkább a szerzője lelkében végbe ment lelki folyamatokról nyújt átfogó képet. A naplót olvasgatva pontosabb képet kaphatunk Jókai Mór pszichikai attitűdjéről, megtudhatjuk, mit tartott fontosnak az erdélyi táj szemlélése közben, milyen jelentésekkel ruházta fel a korántsem áttetsző tájat, milyen embertípusokkal találkozott. A Bethlen Mihály útinaplójához hasonlóan Jókainak a naplóban csupán jelzésként megörökített találkozásai az utókor számára azt tanúsítják, hogy Magyarország és Erdély utazói révén is szoros kapcsolatban tudott maradni.