Művelődés

A tájalakulás több évszázados, esetenként akár évezredes folyamat, melyet az egyéni és közösségi érdekek erőteljesen befolyásolnak. A táj, mint élettér, tudatos és tudattalan emberi tevékenységek együttes következményeként alakult ki, egy adott hely és az ott élő emberek szellemiségén alapszik.

Egy hely, egy vidék, bár fizikailag létezik, mint a helyhez kötődő emberi közösség élettere, önmagában még nem táj. Az ott élők emlékezete, szellemisége: hiedelmei, hagyományai, kultúrája révén válik azzá. Ahhoz, hogy megértsünk egy tájkultúrát, az egymást követő generációk tájszemléletének alakulását is ismernünk kell: hogyan látták, érzékelték, értékelték és ennek függvényében, hogyan alakították környezetüket. Mennyire tudatosan formálták szűkebb vagy tágabb életterüket, felismerték-e a birtokrendezésben, erdőgazdálkodásban - mint a tájtervezés elődszakmáiban – rejlő lehetőségeket, tudták-e ezeket a saját és utódaik hasznára kamatoztatni.

Tájkultúra és nemzeti identitás összefüggései kézenfekvőek a különböző nemzetek kultúrtörténetében. A táj formálása olyan tartós jelek tudatos kialakítását, elhelyezését jelenti, mely jelképrendszer segítségével egyértelműen megmutatkozik az illető tájrészlet kulturális hovatartozásában. A nagytájak összessége maga az ország, az egyes tájrészletek összerakásából kialakuló kép pedig, az országban lakó nemzet vagy nemzetek közösségeinek összetartozását, vagy éppen ezek kulturális különbségeit jelzik. A gazdag, változatos tájképet a különböző természetföldrajzi adottságokon túl az eltérő kultúrák keveredése biztosítja. Erdélyt az eltérő etnikumok jelenléte jellemezte, melyek évszázados együttélésük során kulturális gyökereik különbözősége és sokszínűsége révén is alakították, formálták e tájat. A szászok (germán kultúrkör) városépítészeti kultúrájukkal, szorgos, polgári életvitelükkel segítették felvirágzását. A havasi románok (balkáni kultúrkör) pásztorkodással alakították sokhelyütt bérceit. A magyarok (eurázsiai kultúrkör) létrehozták mindazt, ami az erdélyi létnek keretet, lényeget ad: azt a hajdanán méltán Tündérkertnek nevezett kultúrkörnyezetet, melyet az évszázados székely falutörvények, a hagyományos tájhasználat, az arisztokrácia ízlése és a természeti adottságok szerencsés ötvözése eredményezett.

A tájalkotás is a nemzetek közti versengés, rivalizálás tárgyát képezte és képezi, a nemzeti önkifejezés egyik eszköze. Amely nemzet ezzel bánni tud, az a helyhez, tájhoz való kötődését, társadalom és táj kapcsolatának folytonosságát a lehető leghatározottabban tudja megmutatni. Amely nemzet ezzel úgy tud bánni, hogy saját érdekében másokat is érvényesülni hagy, az a tolerancia (ha úgy tetszik: transzszilvanizmus) szép példáját mutatja, melyből hosszú távon ő is kellőképpen profitál.

Az angol Shaftesbury 1712-ben Letter concerning design című művében, a kertművészetben és tájalakításban (de egyéb művészetekben) kifejezésre jutó nemzeti íz (national taste) szükségességéről ír. Alexander Pope angol filozófus életművében az Essay on criticismben párhuzamot von az angol és a francia („born to serve”) nemzetek között.  Az angol tájképi kertmozgalom klasszikus példájaként említhető, Bridgeman, majd Capability Brown által Stowe-ban kialakított korai tájképi kertet az önkényuralmat szimbolizáló Versailles-i barokk kert ellenpéldájaként említi. Az összehasonlítás lényege: a természet győzedelmeskedik a művészet fölött, a szabadság a zsarnokság fölött, és végső soron az angol nemzet a francia nemzet fölött. Pope művében a Tájképi Kert (mint a nagy léptékű tájalakítás első tudatos példája) először azonosul Angliával, a felvilágosult brit életeszmével, mely felfogás a következő évszázadokban világszerte ismertté és elfogadottá válik.

A német példa az útkeresés, a vívódás kézzelfogható bizonyítéka ebben a tekintetben. Christian Cay Lorenz Hirschfeld főművében, a Theorie der Gartenkunstban sajátos német stílus, tájkarakter kialakításának lehetőségére és szükségességére céloz. Szerinte a német tájalakításban az arany középút lenne a helyes a francia természetellenes (Unnatur) barokk és a brit természet közeli tájkert szolgai utánzása (sklavischen Nachahmung) között.

Bár a kertet (még ha tájkert is) a tájjal azonos súllyal említeni nem minden esetben ildomos, jelentősége a tájkép szempontjából jóval nagyobb mint első hallásra tűnhet: a kert – filozofikus megközelítésben – az édenkert földi másaként, „az emberiség egyik legjobb találmánya és eszköze, hogy otthon érezhesse magát ebben a világban” – írja Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében. Érthető hát az a folyamatos törekvés is, melynek célja a vad természet, Mircea Eliade szerint: a kozmosz határain kívül eső idegen területek meghódítása. Ha a tájtervezés nem egyéb, mint a parkosítás, sőt a várostervezés meghosszabbítása, akkor még nyilvánvalóbbá válik a kertépítészeti módszerekkel elindított tájalakítás jelentősége. A tájkert, erőteljes komponáltsága ellenére is a környező tájelemekből inspirálódott, melyek a maguk idejében a több évtizedes, évszázados hagyományos tájhasználatnak köszönhetik megjelenésüket.

Az uradalmi központ, ahol a vidék egyetlen jelentősebb kertje kialakulhatott, szimbolikus jelentőségű: a térség kulturális, gazdasági és társadalmi központját jelentette. A hasonló kulturális gócpontok számának növekedése a környezet egyre erőteljesebb alakításához vezetett. A kastély, a kúria és a hozzá kapcsolódó díszkert a piramis csúcsa csupán. Ennek fenntartása megfelelő hátteret (birtokrendszert) feltételez, melynek kiterjedése nagyságrendekkel meghaladja a díszkert méreteit. A birtok rendezése, művelése, az erdőgazdálkodás, a legelőművelés stb. ily módon – közvetve bár – de a tájalakítás tárgyát képezi ugyancsak. Daniel Defoe Tour through Great Britain című művében 1724-26 közötti angliai körutazásának élményeit közli, kihangsúlyozva, hogy útja során minduntalan kisebb nagyobb birtokokba (county estates) ütközött, melyek a kultúra terjesztői, az eszmei áramlatok, és a modern kertészeti vívmányok meghonosítói az ország különböző vidékein. Ugyanezek a gondolatok hatják át Kazinczy Ferenc majd száz évvel későbbi (1816– 1819) erdélyi leveleit is: „Fehéregyháza síkon fekszik a szűkülni látszó rét szélén... Amint a faluba érénk, két oda rendelt gyermek megnyitá előttünk a helység vesszőkből font kapucskáját, s utánunk be is tette. Egy kiszegezett veres tábla hirdeti, hogy míg a faluból kiérnek, ne pipázzanak. … Balra a szép hegyek oldalán művelt földek s a vadas kerítése látszott. A gloriette, melyet éppen akkor végzének a kőművesek, messzire fehérle az út szélén. … A kastélyt elrejtve tartják a kert és lakosok házai. De útunk behajla a templom mellett s itt majd egy ékes gabonaház tűne fel szemem előtt, majd nagy tengeri kasok, majd a zsindelyes tetejű sövénykerítés, tovább két üvegház s végre a négyszögletű klastrom-formájú régi kastély… A hely urát, gróf Haller Jánost nem találtuk most; igen néhány napok múlva… Balra indulánk s az agg tölgyek alatt kerülénk a gloriett felé, gazdag virágszakok között. A gyeptáblákon még virítanak a rózsák; a mások piroslottak; a heliánthus óriási növésében mutogatta sárga virágait, a delphinium nemei messzire kéklettek… Víg erőben nőtt és állott minden, amit láték s a tisztán tartott út, a tisztán tartott gyepszakok, a szép tó hosszú deszka rostélyaival, a virágtáblák s semmi nem inkább, mint a királyi tölgyek, gyönyörrel tölték el szememet, lelkemet. Valóságos tündérlak!”

Az erdélyi reprezentatív rezidenciák építtetői, alkotói Magyarország ismert gondolkodói, akik úgy szellemi, mint gazdasági téren is meghatározó személyiségek nemzetünk történelmében. A Rákóczi, Teleki, Bánffy, Haller, Bethlen vagy Mikes családok tagjai – hogy csak az ismertebbeket idézzük – felvilágosult nézeteikkel, külföldi kapcsolataikkal rendszeresen a haladás szószólói, és elindítói voltak.

Minek tudható be, ha nem a nemzeti identitás és tájkultúra összefonódásának az a tény, hogy az erdélyi barokk kastély és kert – bár közvetlenül Béccsel állott kapcsolatban, épp e szerencsétlen politikai függőség következtében megtagadott mindent, ami bécsi barokk, és a francia barokk elemeit vonultatta fel, a helyi visszafogott, a szó jó értelmében vett vidéki stílusjegyekkel ellátva. Míg a 18. század második felének nyugat-magyarországi kertjei kevéssé követik a központi tengely nagy vízfelületeivel jellemezhető francia barokk kert mintát (mely egyébként Bécsben is hiányzik), addig az erdélyi barokk kastélykert kedveli a víztükröt.

„Megpillantván a tót a kastély előtt s a királyi hattyút rajta, s túl a tó tükrén tíz vagy tizenkét obeliszkekké nyírt fenyőt, s ezek között a kastély körlineájával átellemben a gloriettet…”– idézhetjük ismét Kazinczyt.

„A nagy csatornató meg éppen régi erdélyi hagyomány, hiszen például a torockószentgyörgyi grófi kastély egykori díszkertjének halastavához még monda is fűződik…a férjeik által elűzött rossz asszonyok ebben a tóban tündérekké váltak, s az út mentén elragadták a férfiakat, majd bosszú gyanánt felkeringőztek velük a torockószentgyörgyi várba, ahol addig táncoltatják őket, míg csizmájuk szárán ki nem csordul a vér – jegyezte fel Bíró József. Ugyanő említi, hogy a kerlési Bethlen kertben is „dísznövényekkel telizsúfolt partiak (értsd: parterrek) között hatalmas tó, a mulató ház, Vénusz képével, siste viator, ubi stare jubet, adstupenon artis, sed naturae delicis felírássa.” Pedig Bethlen Lajos többször is Bécsbe utazott kastélya és kertje divatos berendezése végett, onnan hozatva udvari szobrászát Schmelzert is, aki aztán nem csak a kerlési parkot faragta tele mitológiai ihletésű szobrokkal, hanem Kolozsvárra is meghívták, és Jósika Miklós magyarfenesi parkjának szobrait is ő készítette. Sajnos a kastélyt és a parkot az 1848-as szabadságharc idején a helyi románság feldúlta. A dúlásnak köszönhetően épült ki az árokaljai Bethlen kastélykert, tájképi elvek szerint, sok más erdélyi helyszínre is jellemző lucfenyő és gyertyán allékkal, többek között.

Elsősorban Erdélyre jellemző vonás a szobrok átmentése a barokk kertekből átalakított tájképi kertekbe, sőt szobrok tervezése a tájképi kertbe.

Ahogyan a magyarországi tájkertek legkedveltebb fafajai között – mint amilyen a jegenyék, hárs, tölgyek, vadgesztenye – regionális fajként jelentős helyet foglal el az akác, úgy Erdélyben a klimatikus adottságok, de ugyanakkor legalább hasonló mértékben az erdélyi lélek szimbólumvilágának köszönhetően is rangos helyet foglal el a fenyő.

Az erdélyi arisztokrácia vidéki kastélyaiban élt. A család tagjai aktívan használták kertjeiket, így a személyes jelenlét az erdélyi kastély-kert együttesek esetén bensőségesebb kapcsolat kialakulásához vezetett egyrészt a tulajdonos és a kert, a birtok között, másrészt a tulajdonosok és alattvalóik között. Az előbbi következtében – melyre még a változatos domborzati adottságok is rájátszottak – alakulhatott ki az erdélyi angolkertek esetében általában a vonzóbb, egyénibb, mondhatni meghittebb hangulat, ami a síkvidéki, nagykiterjedésű magyarországi tájkertekből hiányzott. Az utóbbi vezethetett oda, hogy egyedi módon a kertépítészeti kompozíció elemeiben is fellelhetők népművészeti díszítőelemek (pl. gernyeszegi parter).

A nyugattól – azaz az eszmei központtól való távolság nem csak az egyes áramlatok időbeni késését eredményezte Erdélyben, de sok esetben ezek stílustörténeti szempontból is átértékelődtek, kevésbé tisztán, egymással vagy a helyi népi művészeti formaelemekkel keveredve jelentek meg. Ez a tájképi kertekre is érvényes, Erdélyben az angolkertek „gyakran megőriztek valamit az előző kertalakításból, így némileg kevert stílust mutatnak, ragaszkodva a régihez és a hagyományoshoz” – írja Zádor Anna.

Rapaics Raymund erdélyi kezdeményezésnek véli a sziklakert elterjesztését is a Kárpát medencében, mely kezdetleges formájában a szentimentális kertek időszakában jelent meg, Cserey Farkas krasznai kertjében. Cserey ugyanis Kitaibel Pál híres botanikus halálakor „ép azon a helyen, ahol egy szőlőlevelű Kitaibelfüle van, Kitaibel nagy érdemeinek megtisztelése végett egy emlékezetkövet állított fel”, mely köré a későbbiekben sziklakerti növénycsoport települt.

A táj Möcsényi Mihály meghatározása szerint: „a társadalmi igényeknek megfelelően a bioszférából nooszférává alakított, emberiesített természet, emberi környezet”, vagyis a tájat formáló társadalom tükre. Táji léptékű környezetalakítás Erdélyben elsősorban a nagybirtokos családokhoz fűződik. Ebben az országrészben a kedvező természeti adottságokat kihasználva, azokba szervesen beépülve tudott a hagyományos tájhasználat, a különböző etnikumok építészeti kultúrája és az arisztokrácia több évszázados kapcsolatrendszere egyedi tájjelleget kialakítani.

A nooszféraként értelmezett, kultúra és civilizáció burkát képező kollektív emlékezet Erdély esetében egészen a trianoni csapásig fejlődött, vastagodott. Erdély elcsatolásával azonban olyan társadalmi és politikai folyamatok bontakoztak ki, melyek semmibe vették a nemzet megmaradása érdekében is fontos, sokunk számára a transzszilvanizmus részét képező, hagyományokba gyökerező tájkultúrát. Ezáltal annak az eszmei, kulturális háttérnek a tudatos elsorvasztása indult meg, mely a tájfogalom földrajzi, fizikai kereteit folyamatos szellemi jelenléttel kiegészítve, a tájat a nemzeti identitás egyik fő kifejezőjévé emeli.