Művelődés

2006. május 5-e péntek gyönyörű, napsütéses délutánján, népes és őszintén lelkes közönség gyűlt össze a 4 órakor kezdődő Szabó Dezső-emlékplakettet felhelyező avatóünnepélyre a kolozsvári Református Kollégium tágas, barátságos udvarára. A Vetró András kiváló képzőművész, a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület titkára készítette bronzplakett felhelyezése révén immár méltóan hirdeti Szabó Dezsőnek, Az elsodort falu halhatatlan szerzőjének emlékét.

Az első szónok Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke volt, aki a Királyok 1. könyve 12. rész 14–15. verséből választott alapigére építette fel lelkéből fakadó prédikációját, s ennek során módot talált arra is, hogy Az elsodort falu különleges értékeire is rámutasson.

Érdemes most a továbbiakban Rónay Lászlónak, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem József Attila-díjas professzorának az Új Tükör c. folyóirat 1979/23. számából (június 10.) Száz éve született Szabó Dezső címmel megjelent cikkéből legalább szemelvényesen néhány mondatot idézünk: „Csillaga olyan időben ívelt fel, amikor a magyarságnak Adyhoz hasonló útmutatóra lett volna szüksége. Ő azonban prófétai küldetést érzett magában, s az elhivatottság lázas indulatával rontott a küzdőtérre. Képzeletében folyvást hatalmas erők zúgását hallotta, lávaként dobta ki magából a jó és rossz gondolatokat, hatalmas méretű romantikus szimfóniákat alkotott, melyekből azonban hiányzott a megnyugvás, a szemlélődés békessége és a történeti elemzés higgadt készsége.

Hatása mégis rendkívüli volt. A történelmi helyzet szorításában, a vesztett világháború és a megdöntött forradalom sokkjában tájékozódni próbáló értelmiség egy részének ő kínálta az új mitológiát, melynek középpontjában a paraszti őserő eszménye állott. Igaz, ez a mítosz sok salakot, hordalékot is vonszolt magával. Szabó Dezső kifejezetten nacionalista volt ezekben az években. Azt hitte, faji alapon meg lehet teremteni egy érintetlenebb, szilárdabb, romlatlan nemzeti közösséget, s »felharsog a magyar faj minden izma«, »felébred esze a demokrácia kihasználására«.

Szabó Dezső, aki pontosan igyekezett tájékozódni az európai politikában – még székelyudvarhelyi tanárként is (1909–1911) – folyóiratok és antológiák sokaságát járatta, hogy minden jelentős eseménnyel tisztában lehessen, de nem ébredt rá arra, hogy miközben hatalmas szónoklataiban az Új Magyarország virtuális képét villantotta elkápráztatott hallgatósága elé, s az akkori fiatalok legkedvesebb olvasmányává vált Az elsodort faluban, a magyarság »követelő tenyerét« tárta az élet elé. Voltaképpen naiv idealizmussal, késői rousseauista ábrándképeket kergetett (...), elképzelései sok vonatkozásban érintkeztek azokéval, akik a »bethleni konszolidáció« megszilárdulásán munkálkodtak szorgos buzgalommal.

A hajdani kitűnő pedagógus, radikális tanár, Szabó Dezső a harmincas évek végén keserűen ábrándult ki korábbi szerepéből, s egyre világosabban látta, hogy az a történelmi hely, melyet a németség mellett szántak vezetői a magyarságnak, egyenlő a katasztrófával. Egyre magányosabban vívta harcát Füzeteiben, elismerésre késztető bátorsággal állt ki a szellemi és a politikai függetlenség eszményei mellett. Élete legvégén nem hamvadó indulattal, sok helyütt tragikus őszinteséggel megírt, félben maradt önéletírásában igyekezett leszámolni hajdani önmagával, »vesztett illúzióival«.

Hatása, sikerei és nagy szereplései után is jelentékeny volt, jó néhány – kártékony és megszívlelésre érdemes – gondolata tovább élt a magyar szellemi életben. Születésének századik évfordulója jó alkalmat kínál a kritikai válogató, józan gesztusával.”

Hisszük, hogy Rónay László centenáriumi emlékezésének szövegét nem volt felesleges felidéznünk, mert mintegy kvintesszenciáját nyújtja a Buda ostrománál 1945. január 13-án elhunyt író legfontosabb jellemvonásainak. Ha még ehhez hozzáadjuk ugyanazon folyóiratszám legalsó, 3. hasábjából A vég c. rövid idézetet az Életeim c. emlékiratból, magunk előtt látjuk Szabó Dezső tragikus életének végkifejletét. „Most érzem igazán hajótöröttnek magamat, most látom életem teljes csődjét. Sokáig azt hittem, hogy egységben tudom látni az emberi együttélés jelenségeit, hogy látom az összefüggéseket, és mutatni tudom a kiutat a régi bűnök és új tragédiák vad rengetegéből. Ma már gőgös erőimnek minden délibábja szétfoszlott. Ó, milyen hiábavaló, milyen értelmetlen, szomorú semmi vagyok! Ma 1944. december 12-ike van, az ágyúk egyre dörögnek, a sziréna mindegyre felüvölt. Élelmet már nem tudok szerezni, valósággal éhezem. Még van valami kevés kávém, egypár szivarom és egy üveg likőröm. Ezek tartják bennem a lelket... Miért nem születtem a Balkánon vagy valahol Ázsiában, Afrikában? Most friss nép erős holnapjainak mozdító ereje volnék. Magyar lettem: circumdederunt me genitus mortis dolores inferni circumdederunt me.”