Művelődés

Miklóssy Mária mindenekelőtt festő, piktor, bár a vonallal is tud bánni, fő eleme mégis a szín: tud színrétegekkel borítani felületeket, festeni végtelen finom szürkéket és harsogó színfoltokat, festeni portrét, aktot, tájat, jelenetet s elvont alakzatokat.

Valódi, vérbő látványközpontúságra törekszik. A sokféle variációban megtestesülő tagoltság, valamint a visszatérő rajzelemek és ecsetvonások ritmusa az, mely leginkább felelős e felületek képpé formálásáért, s no meg persze a színek, s a faktúra gazdag érzékisége.

A közelmúltban a sepsiszentgyörgyi Képtárban rendezett kiállítása több, jól tagolt részből állt össze egésszé. Igen gondosan válogatott, példásan előkészített tárlatot szemlélhettek meg a művészetkedvelők: technikailag/tematikailag igen változatos volt az újrajelentkezés – s ez, a felületes körültekintés helyett széles rálátást biztosított a nézőknek. A válogatás pontosan, módszeresen és érzékletesen tükrözött egy – a megtorpanástól még távol álló – művészpályát.

A hogyan és miért indítékainak keresése egyetemes emberi gondok feltérképezéséhez vezetett, s Miklóssy Mária munkáinak mozgatóereje a gondolatiság elvonatkoztatásának, illetve az érzéki megjelenítés konkrétságának feszülő ellentétéből adódik. Az elmúlt hozzávetőleg tíz év termését tekintve, talán elmondhatjuk, Miklóssy Mária merte az életszituációt, az ember és a természet viszonyát jelképiség nélkül is, közvetlen tartalmuk szerint is faggatni, nem a pillanatnyi lét, hanem az állandó mozzanat lényegének keresését vállalni. Gondolatokat, az ész, az értelem és a kikerülhetetlen érzelmek szűrőjén átengedett gondolatokat festett meg úgy, hogy ne vesszen el ide- és hozzánk kötődő valóságtartalmuk, természetes legyen képi értékük, illetve képszerűségük, hogy mindent átölelve, egybefogva, a festőiség kösse lényegüket a képzőművészethez.

Eddigi életműve, kiállításai, kísérletei a választás helyességét igazoló biztatások is egyben. Nemcsak a szentgyörgyiek, de a kolozsvári, szatmári, bukaresti, veszprémi, kecskeméti, csíkszeredai vagy német, lengyel városok művészetkedvelői is igazoló biztatásokkal jelezték a választás helyességét. Eseményszámba megy Miklóssy Mária egy-egy kiállítása, s az ezt szavakkal is visszaigazolók megérezték, a képek előtt megértették alkotói szándékát. Miklóssy Mária számára pedig világossá vált: művész csak az lehet, aki tudja, hogy a pályán maradáshoz akarat kell, az emberekhez szóláshoz a szándék vezet el, de a döntő szó a tényleges műé. A művész élete olyan magatartásforma, amelynek alapja annak tudata, hogy az akarat erős, a szándék tiszta, a mű pedig csak igaz lehet.

Tudjuk, Miklóssy Mária szembesült az emberi élet múlandóságával, s a szubjektív érzések veszejteni vagy éppen kényszerűségből felemelni tudó erejével. A hatodik évtizedet elhagyva, lehet, kísérő társa lett a kétely: mennyi idő marad a jól választott út végigjárására? Az idő emberre érvényes végessége iszonyatosan szorongatóvá tud válni a kínlódva, önmagát marcangoló, apránként dolgozó, egy-egy képet évekig formáló, alakító festő számára. Az időzavart csak fokozhatja, ha a végesség tudatát más érzések átélése is motiválja. Kívülállónak ez akár nyavalygásnak is tűnhet, de Miklóssy Mária műveivel kapcsolatban képértelmező szempontokat ad (vagy adhat) az elmúlt esztendők személyes élmé- nyeinek ismerete.

Az egyik legmegrázóbb, munkájában, lehet kezdetben bénító hatású élmény (de rossz, itt ez a szó, jobb volna inkább eseményt mondani!) férje halála volt. A halál tragikuma, a perlekedő, a sors igazságtalanságát vitató érzés indulata, lehet, Miklóssy Mária számára akkor szinte értelmetlenné tette élethivatását. Nem tudta feloldani a művészet csillogó örökkévalósága és a szükségszerű, megérthető, de mindenképpen esendővé tevő mulandóság közötti, az érzelmeket visszájára fordító ellentmondást. Feltehetően menekülni akart: a rendet, az ember életében értelmet adó rendet kereste. Meg akarta tudni, hogy mit tehet a művész a halál ellen, vagy ami még nehezebb: mit tehet az életért?

A sepsiszentgyörgyi Képtár lépcsőházban kezdődő sorozat 24 darabja is erről szólt, egyfajta személyes, családi históriát, mitológiát vonultatott fel. A sorozatindító kép az önarckép, fájdalmas önarckép, kusza, szaggatott vonalaktól övezett arckép, visszatekintő portré. Mert a sorozat is visszatekintés a Plugor- és a Furcsa-család történetére, személyes múltjára. Különleges technikájú munkák ezek, számítógépes nyomatokra, míves, merített papírra dolgozott rá Miklóssy Mária, egy-egy jellemző színnel, vonallal, s a háttérben egy család féltve őrzött dokumentumai villannak fel, személyes levelek, hozománylevél, berukkolási parancs, a frontról hazaküldött tábori levelezőlapok, fényképek, a kökösi ház, szerelmes vers… Egyikük roppant érdekes: a kiállítását szervező, rendező grafikus fiának diktálta a műtárgyjegyzéket, Magor pedig a képcímeket versorokká formálta, hogy végül Miklóssy Mária képpé alakítsa.

Az elmúlt tíz esztendőben született munkákat láthattuk: mindez nemcsak időbeli távlatot, de érzelmi keretet is teremtett e műegyüttesnek. E távlatnak a pólusait pedig az évszakok szerint változó táj, a lágy vonalú ívek, nosztalgikus felhőfoszlányok és a kemény vonalak, a racionális logikájú formációk jelentik.

Fogódzó, rendteremtő és egyben felkavaró állomáshelyek ezek, melyek olykor egybeesnek saját mindenkori léthelyeinkkel, olykor pedig más irányba továbblendítve, új, kevésbé ismert területekre vezethetnek el. Akárcsak Miklóssy Máriát, akinek munkáit fogadják szeretettel.

Miklóssy Mária

(Alsóhomoród, 1940. június 19.)

A marosvásárhelyi művészeti középiskolában tanult, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakán diplomázott 1963-ban. Mesterei: Piskolti Gábor, Nagy Pál, Barabás István, Crisak Vasile, Balaskó Nándor. 1964–1970 között Brassóban tanított, majd a sepsiszentgyörgyi művészeti középiskola tanára. A Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége és a Barabás Miklós Céh tagja.

Egyéni kiállításai: 1975 (Kézdivásárhely, Városi Múzeum;  Sepsiszentgyörgy, Kis Galéria; Csíkszereda, Kis Galéria), 1977 (Kolozsvár, Korunk Galéria; Brassó, BL Galéria; Dortmund, Garten Galerie) 1991 (Hajdúböszörmény, Művelődési Központ; Veszprém, Egyetemi aula) 1992 (Kecskemét, Kecskeméti Képtár; Varsó, Fehér Zsinagóga) 1993 (Illyefalva, Nemzetközi Ifjúsági Központ, Vártemplom), 1995 (Sepsiszentgyörgy, Képtár; Csíkszereda, Kriterion Alapítvány), 1995, 1996 (Budapest, Vármegye Galéria), 2000 (Kolozsvár, Korunk Galéria), 2002 (Szatmárnémeti, Megyei Múzeum), 2003 (Kézdivásárhely, Céhmúzeum), 2004 (Sopron, Erdélyi Ház)