magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bodó Márta: Dsida Jenő ifjúkori versei a Jóbarátban


„Dsida Jenőt Benedek Elek fedezte föl, s indította el költői pályáján” – írja Lisztóczky László 2005-ben megjelent kötetének Dsida indulását tárgyaló fejezetében. (Ld. A csemetefa éneke. Dsida Jenő és a Cimbora. Vonások Dsida Jenő portréjához. Tanulmányok és dokumentumok. Kolozsvár 2005)

Már iskolás korában kapcsolatban állt a Cimbora szerkesztőjével s a diáknemzedékek mentorával, Benedek Elekkel: leveleztek, a verselgető fiatalember nemzedékek Elek apójával osztotta meg gondolatait, terveit, örömeit az irodalmi pálya vonatkozásában. „A versírás éppenséggel semmiféle nehézséget sem okoz, és pihenésül szoktam szórakozni vele” – írta például 1924. január 3-án (Benedek Elek irodalmi levelezése 1921–1929. I. 204.)

Valóban szatmári iskolai évei alatt rendszeresen írt, szórakozásból és alkalmakra. Ennek kéziratos emlékei még fellelhetőek. Egy ilyen zsengéjét, Az Igazgató Úr nevenapjára címűt, amelynek címzettje a későbbi vértanúhalált halt Scheffler János szatmári püspök, akkoriban a gimnáziumnak, ahol Dsida tanult, igazgatóhelyettese Bura László közölte. (Dsida Jenő ismeretlen zsengéje. Keresztény Szó 1995. december, 18–19. Dsida saját bevallása szerint ilyet egy negyedóra alatt képes volt megírni. Benedek Elek irodalmi levelezése 1921–1929. I. 204.)

Kétségtelen, hogy az iskolás Dsida tehetségét Benedek Elek ápolta, s a Cimborában való közléssel biztatta az ifjút. 1923-tól, Dsida 16 éves korától 1927-ig, a költő húszéves koráig jelentek meg versei, műfordításai Elek apó lapjában. Közben 1925-ben már elkezdte egyetemi tanulmányait Kolozsváron. De hogy a versírás valóban szórakozás, kikapcsolódás volt számára, mi sem bizonyítja jobban, mint éppen elkezdett egyetemi tanulmányainak iránya: nem bölcsészként, hanem a jogi karon indult ugyanis.

Időközben a katolikusok körében is elindult egy ifjúsági lap: a Jóbarát. Szerkesztői, a kolozsvári piarista főgimnázium tanárai P. Olasz Péter szatmári Új Nemzedék című szünidei füzetei folytatásának szánták, immár az iskolai év idejére. Olasz Péter jezsuita szerzetes volt Szatmáron, nemcsak a hitét, vallását rendszeresen gyakorló Dsida, hanem egész családja ismerte, kapcsolatban állt vele. A nagyváradi születésű szerzetespap korának ismert, nagyhatású szónoka, nevelője volt, kifejezetten azért tért haza Romániába – rendfőnöke kívánságára –, hogy az ifjúság nevelésével foglalkozzék. (Olasz Péterről Osvát Kálmán Erdélyi lexikona is megemlékezik – ennek a katolikus egyházra vonatkozó adatait összegyűjteni segített –, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 4. kötetáben életrajzi adatai megtalálhatóak.)

A Dsida családdal való közeli kapcsolatát bizonyítja, hogy az általa, a neve alatt kiadott A mai férfi életútja című tanulmánygyűjtemény (Szatmárnémeti 1926) fejezeteiből kettő a költő édesapjának, Dsida Aladárnak az írása. (Ld. erről: Lisztóczky idézett művét, a Dsida Aladár hitbuzgalmi írásai című tanulmányt).

 Marosi Ildikó azt is megfogalmazta: a jezsuita lelki gyermekének tekintette Dsida Jenőt. (Dsida Jenő, Séta egy csodálatos szigeten. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Bukarest 1992. 524. l.)

Pakocs Károly katolikus pap, költő, ez idő tájt szatmári püspöki titkár is emlékezett Olasz páternek a diákifjúságra gyakorolt hatásra, s hogy Dsida Jenő Mária-tiszteletét is a jezsuita Mária-kongregációs beszédei, tevékenysége formálták. (Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő. Szerk. Pomogáts Béla. Bp. 1998. 30. Olasz Péter szerkesztésében jelent meg A Mária-kongregáció kézikönyve Kolozsvárott 1925-ben.)

Mindennek ismeretében nem meglepő, hogy bár Dsida Jenő már elsőéves egyetemista, amikor a Jóbarát elindul, de szatmári lelki irányítója is szerkesztője az új katolikus ifjúsági lapnak, így a fiatal joghallgató már az első számba verset ad. Ahhoz is hozzájárul, hogy a Fiatal rügyek rovat az ő írásával induljon. A szerkesztők ezt azzal honorálják, hogy jelzik: az iskolás diákifjúság szárnypróbálgatásainak közlésére szolgáló rovat kereteiből kinőtt tehetségről van szó, akinek művét mintául és biztatásul adják közre. (Jóbarát 1925. október 15., 1. szám, 18. Fakadó rügyek rovat. A vers alatt ez áll: az Új nemzedék egyik „melegszívű” poétája, már nem itt a helye, de „meg fogják engedni, hogy az utánuk következők buzdítására most az egyszer ide tegyük a versüket”.)

 

Jéghegyet építek

A világ csábításának írom

 

Ezt a szikrázó, havas világot

soha, de soha el nem éred,

ahol én hegyet hordok össze

jégből és hóból, vakfehéret.

 

Azt akarom, hogy a kelő Nap

isteni, szűzi csodát lásson,

s ha minden démon rámesküdnék:

hideg marad a kézfogásom.

 

A jó Isten a jégvirágok

szirmait ide szórva adja

és így lakom a fehér várban

én, a jégvilágok jéglovagja.

 

De ha gonoszul érzem olykor,

hogy az élet így hideg, árva,

s hogy a jégcsúcsból Vezúv készül.

s a hóból izzó, vörös láva, –

 

imádkozom a bús miserérét,

irgalmat esdve felrivalgok

és jégvilágom jégvárában

megkondulnak a jégharangok.

A második vers a decemberi lapszámban három alcímmel jelenik meg, s az ünnep köszöntésére szolgál. (Karácsonyi hangulatok. Jóbarát 1925. december 15. 3. szám, 53.)

 

Útban

 

Csodálkozol:

Te balga kisfiú,

ma oly vígnak látszol!

hívogat máma engem is a jászol.

 

Megyek! Megyek!

 Az ajkam úgy dalol,

míg csörgős szánkóm megáll valahol,

s letérdelve a kis Jézus előtt

átnyújtom neki igaz ajándékul

ezt a kis tépett, száradó fenyőt.

 

 A kis Jézus beszél

 

Én szeretem a sápadt arcot is,

és szeretem a könnyes szemet is,

cirógatom a mellre bágyadt főt:

 

Akinek nincsen tettre kész,

merész,

lüktető, harcos, piros orgonája,

az hozzon egy kis álmodó gallyat,

sóhajtva-síró imádság-fenyőt,

s az én kezem megáldja…

 

Hazafelé

A gyertyák elalusznak,

a távolodó kórus

altató, bűvös, simogató mákony…

 

Repül a szánkó,

csörgős csengője csilingeli csendben:

Édes Karácsony!…

Tündér-Karácsony!…

Boldog Karácsony!…

Már a következő lapszámban ismét jelen van a tehetséges fiatal költő, e vershez tartozó szerkesztői megjegyzésből pedig az is kiderül: Dsida nemcsak verseivel támogatta az új kezdeményezést, a katolikus ifjúság számára készülő újságot, hanem ennél jóval többel: személyes jelenlétével a Jóbarát népszerűsítésére szervezett nyilvános alkalmakkor. (Diákimádság. Jóbarát 1926. január 15. 4. szám, 79. Alatta: Szerző felolvasta a Jó Barát 1925. november 15-én rendezett műsoros délutánján.)

 

Idegen szavak bábel-zavarából

félrevonulva, ím, lelket cserélek

s kezemet szépen összekulcsolom –

Te még megértesz, ugye, Istenem,

akkor is, hogyha – csendesen beszélek?

 

Künt sáros, hullott, őszi levelek.

Csupasz fák ólmos, felhős ég alatt.

Lomha köd fojtja a melódiákat,

és csak én vagyok egyedül merész,

akiből most is imádság fakad.

 

Engedd, Uram, hogy két karom kitárjam

s szívem igya fel mind-mind az esőt,

és tönkreszikkadt, szomjas talajából

csiráztassál ki valami szent álmot,

szépet, boldogat, nagyot, jólesőt.

 

Acélozzad meg két karomnak izmát,

hogy szebb jövendőm piros hajnalán

nagyon erősen megöleljelek

s kebleden sírjam le a múlt bűnét,

Utolsó Védőm, istenem, Atyám!

 

Hadd bontsam ki majd selymes lobogómat,

s míg sziporkázó, víg tavasz ragyog,

csordultig telve hittel, akarással, –

zenés ajakkal kiáltsam az égbe:

Istenem, olyan fiatal vagyok!

A versek figyelmes olvasása nyilvánvalóvá teszi: míg az első két közlés afféle diákpróbálkozás, talán a már jelzett, negyedóra alatt, szórakozásból készült gyakorlat, ez utóbbi több, más alkalmi verselgetésnél, a formálódó, költői súlyban és erőben gyarapodó, témáit és hangszínét egyre jobban megtaláló későbbi művész munkája. Címe szerényen jelzi fiatal korát, diákvoltát, tartalma pedig a helykeresést: ez a Jóbarát műsoros délutánján bizonnyal jól hatott a hallgatóság körében, mind a tanárok, mind az iskolás diákok számára mond, üzen valamit. Előbbieket megerősítheti egyrészt abban, mit és hogyan gondolnak, várnak a fiatalok, másrészt hivatásuk gyakorlásának irányában, annak helyességében: hiszen az értékekre nevelés láthatóan sikerrel járt egy a társai elé kiálló fiatalember esetében. A diákhallgatók valószínűleg magukra ismertek útkereső töprengéseikben és elszántságukban. Kétségtelenül abban is megerősödhettek, amire akkoriban (is) törekedett a kolozsvári piarista iskola: az önképzőköri tevékenység hasznos voltában. Az iskola évről évre kiadott értesítői sok más adat mellett mindig megörökítették a Pázmány Péter nevét viselő önképzőkör tevékenységét, ahol verseket, tanulmányokat, novellákat olvastak fel a diákok, saját műveket, próbálkozásokat nagyrészt, az önképzőkör jegyzőkönyveiben pedig bőséges feljegyzés található nemcsak az elhangzott mű címéről, a felolvasóról, de minden egyes mű bírálatáról is. Komoly, érvekkel alátámasztott kritikák, olykor parázs viták hangzottak el e keretek közt.

Költőnk következő közlése alkalmi vers, szomorú apropója egy szatmári diák halála. Dsida, aki maga is gyerekkorától betegségével küzd, s annak tudatában él, hogy a kór, amely őt fenyegeti, nem fogja túl sok ideig élni hagyni, kétségtelenül megrendült a fiatalember halálhírére. Az érzések egész skálája fogalmazódik meg e versében, s talán ezek az érzések hozzák azokat a gondolatokat, amelyek itt megszólalnak, s amelyek előlegezik az élet és halál kérdéseivel foglalkozó későbbi verseit. Azt a Dsidát látjuk itt, aki a maga vidám kereszténységével (Láng Gusztáv nevezte így Dsida költői világképének ezt a vonását. Ld. Dsida Jenő vidám kereszténysége. Láng Gusztáv irodalomtörténet-professzorral Tövissy Ildikó beszélget. Keresztény Szó 1999. május, 4–12.) a végső elszámolásra hittel készül, azonban ebbe belefér némi pajkos, diákos csínytevés is. Hiszen egész életművéből nyilvánvaló, hogy Isten-képe nem az ítélő, félelmet ébresztő szakállas úr, s hozzá nem a távoli, szigorú Atya, hanem az embertestet öltött, a teremtett világ szépségeit meglátni képes Fiú áll közel. (Halott barátomnak. A vers alcímeként ez olvasható: A Jó Barát halottjának, Ruprecht Sanyi VIII o. t-nak adom utolsó kézszorítás helyett, amelyre már nem jutott idő. Jóbarát 1927. január 15. 114. A Halottaink című alkalmi rovatban. A vers végén a mű születési helyéül Szatmár szerepel.)

 

Lilakék port a néma est ver

s az est porával szállsz magasra,

hogy utolsó vizsgádra állj –

A nagy teremben vár a Mester,

 

Téged, Testvér, nem féltelek:

Aki előtt te mostan állasz,

szigorúan is örök Jóság –

s te gyerek vagy, olyan gyerek!

 

Mégis van, Testvér, aggodalmam:

Ha véletlenül én is, én is

szóba jönnék és kérdeződne…

Meséljél neki nagyon halkan.

 

Mondd, hogy az esti imádságom

most is a régi, régi még,

s mindig megbánom, mikor daccal

sapkámat néha odavágom.

 

Mondd, hogy a régi biblia

most is itt nyüzsög a lelkemben:

Hegyi beszéd, virágvasárnap,

feltámasztott Naim fia,

 

a farizeus és a vámos –

… Vagy elég tán, ha annyit mondasz

susogva a Mester fülébe:

„Nagyon sápadt és nagyon álmos.”

Elkezdett jogi tanulmányait sosem fejezte be Dsida Jenő: 1927-től kenyérkereseti céllal a Pásztortűz szerkesztőségébe szegődik, technikai szerkesztő lesz, ezzel vége a könnyed és felelőtlen diákéveknek, elkezdődik a komoly élet. Szerkesztőségi munkája, az irodalmi életbe való bekapcsolódása nem hagy számára túl sok szabadidőt. 1928-ban saját kötete jelenik meg (Leselkedő magány), 1929-től tagja a Kemény Zsigmond Társaságnak s a marosvécsi Helikonnak, majd az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Pen Club romániai magyar tagozatának titkára, a kenyérkereset gondja további feladatok vállalására készteti: a Keleti Újság belső munkatársa lesz, publicista, az Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója. A húszas évek végétől a diákkort a felnőtt lét kihívásai váltják fel, a munka mellett a családalapítás kérdése is – s a földi lét egésze nagyon rövidre szabott számára.





vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008