Művelődés

Az 1848/49-es magyar szabadságharcban számos lengyel hazafi harcolt a magyarok oldalán. Elhatározásukat a lelkes szabadságszeretet és az a meggyőződés motiválta, hogy a magyarok szabadságharcát segítve a lengyel ügyet is szolgálják. Hiszen közös volt az ellenfél: független Lengyelország ekkor nem létezett, lengyel földön Ausztria, Poroszország és a cári Oroszország osztozott. A lengyel önkéntesek között a társadalom minden rétege képviselve volt: földbirtokos nemesek, polgárok, parasztok, fiatal diákok. Sokan voltak közöttük az osztrák hadseregben szolgált volt katonák és katonatisztek, akik értékes harci tapasztalatokkal rendelkeztek. Legtöbben északról, a Kárpátokon keresztül szöktek át Magyarország területére. A szabadságharcban részben a magyar csapatokhoz beosztva, részben pedig, mint a lengyel légió önálló egységei vettek részt, sok bátorságról, hősies helytállásról téve tanúságot. Legendás vezéreiket minden magyar ismeri: Bem József és Dembinszky Henrik honvéd altábornagyokat, de illő ismernünk Josef Wysockinek, a lengyel légió parancsnokának nevét is. (Mellszobra a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében látható.)

Világos után a lengyel katonák jelentős csoportja a dél felé való menekülés egyetlen biztos útját választotta: Szerbián át Törökországba, onnan Franciaországba. Sokan a Kárpátokon keresztül próbáltak visszaszökni lengyel földre, de közülük számosan osztrák vagy orosz fogságba estek. Az osztrákok kiszolgáltatták az oroszoknak azokat a lengyeleket, akik az orosz fennhatóság alatti területekről származtak. Az ő büntetésük először börtön, majd életfogytiglani szibériai száműzetés és kényszermunka volt. Aki mindezt túlélte, az 1868-as amnesztiával szabadulhatott és térhetett vissza Lengyelországba.

Voltak azonban olyanok is, akik magyar földön bujdosva, a lakosság segítségére számítva próbálták elkerülni elfogatásukat. Ez néha sikerrel is járt, néha azonban nem. A börtönbe jutottak közül szabadulásuk után többen nem tértek vissza Lengyelországba, hanem Magyarországon maradva, itt alapítottak családot. Közülük egynek a sorsa érdekesen kapcsolódott a gróf Teleki családhoz, utódai pedig jeles kolozsvári polgárok lettek.

Ez a lengyel férfi végigküzdötte a magyar szabadságharcot, s ennek bukása után ő is menekülésre és bujdosásra kényszerült. Volt katonatársa, gróf Teleki Domokos (sz. 1825) segítségével a Telekiek Szatmár megyei birtokán talált menedéket, ahol Teleki Blanka grófnő vette pártfogásába. Ekkor már iratai is voltak: egy harcban elesett halott osztrák katona iratait vette magához. E papírok szerint neve Josef Meisner, és Felső-Ausztriában, Linzben született 1823. szeptember 25-én.

Gróf Teleki Blanka (1806–1862) alakja ismert a magyar történelemben. A hazai nőnevelés úttörője, a női emancipáció szószólója a szabadságharc és Kossuth lelkes híve lett, támogatója és küzdőtársa Vasvári Pálnak (1827–1849), a forradalom mártírjának. A bukás után, 1849 őszén a Szatmár megyei Pálfalván lévő családi kastélyba húzódott vissza, 1849/50 telét itt töltötte vele Lővei Klára (1821–1897) is, Teleki Blanka pesti nőnevelő intézetének tanárnője, a grófnő későbbi rabtársa.

Teleki Blanka a forradalom számos üldözöttjét támogatta, bújtatta, pénzzel segítette. A pálfalvi kastélyban talált menedéket a Bem mellett harcolt Ócsai Ferenc (1819–1887) lapszerkesztő, a Honvéd című lap kiadója. Álnéven volt Teleki Blankánál alkalmazva, mint gazdatiszt. Ugyancsak álnéven tartózkodott itt Bereczki Máté (1824–1895), Vasvári Pál barátja és küzdőtársa, mint a grófnő írnoka. Teleki Blanka irányítása alatt a pálfalvi kastély valóságos kis forradalmi központ lett: gyűjtötték a forradalom és szabadságharc dokumentumait, az elesett hősök, a bebörtönzöttek és kivégzettek adatait, gyűjtötték és terjesztették a kormányellenes híreket, megfigyelték a nép közhangulatát, igyekeztek a forradalom szellemét ébren tartani. Mindezen adatokat eljuttatták külföldre, elsősorban Franciaországba, ahol Teleki Blanka húga, Teleki Emma (1811–1893), Auguste de Gerando (1819–1849) francia író felesége, illetve özvegye élt. Ezen az úton juttatták el az információkat a jeles francia publicistákhoz, történészekhez (J. Michelet, E. Quinet), és tartották a kapcsolatot a Franciaországban élő magyar emigráns körökkel. Foglalkoztak még forradalmi szellemű külföldi könyvek magyarra fordításával, a francia és a török nyelv tanulásával.

Ebbe a környezetbe került a fiatal lengyel Meiszner József néven, és mint kertész nyert alkalmazást Teleki Blanka öccse, Teleki Miksa gróf (1812–1872) hosszúfalusi birtokán 1849. augusztustól. Később nézeteltérés támadt a testvérek között Meiszner személye miatt, mivel Miksa meg akart szabadulni a politikailag kényelmetlen vendégtől. Teleki Blanka 1850. október 2-án öccséhez írt levelében védelmébe vette Meisznert és felajánlotta, hogy magához veszi őt. Ugyanaznap levelezési feljegyzéseiben ezt írta: „Mit tehetünk mi csekélyebbet, mi, akik nyugalomban élünk, azokért, akik vért és ezer életet adtak egy szent ügyért, mint ennek a Möcolynak – így nevezte őt – menedékeket nyújtani stb. Ha te el akarod távolítani, akkor én veszem őt magamhoz stb. Én a kompromittáltakat mindig támogatni fogom.” A Teleki Blanka elleni vádirat így folytatja: „Azután egy külön neki kijelölt szobában szállásolta el. Hogy ne legyen feltűnő, álnéven egy birtokbérletet járt ki neki, forradalmi könyveket olvastatott vele, és buzdította őt a francia nyelv megtanulására.” (Idézetek a Teleki Blanka elleni vádiratból.)

A grófnő tehát beváltotta ígéretét, maga gondoskodott Meiszner további sorsáról. A Meiszner elleni hadbírósági iratok is megemlítik a kastélyon kívül, külön neki berendezett kis szobát, ahová a grófnő egy kályhát állíttatott, és ahol vigasztalta őt, hogy segítségére lesz. Nagyon valószínű, hogy Meiszner házasságának útját is Teleki Blanka egyengette. Meiszner 1851. január 16-án a nagybányai katolikus plébánián házasságot kötött a 18 éves, református ikafalvi Dombi Rozáliával, a Telekiek szolgálatában álló Dombi Benjámin uradalmi tiszttartó leányával. (Dombit később a bírósági iratok udvarbíróként – Hofrichter – említik.)

Bármennyire is eldugott helyek voltak Erdélyben Pálfalva és Hosszúfalu, idővel az osztrák hatóságoknak feltűnt az innen folyó levelezés és a sok felbukkanó idegen. 1851. május 13-án a rendőrség házkutatást tartott Pálfalván, másnap letartóztatták Teleki Blankát, és a nagyváradi császári és királyi Hadbíróság börtönébe szállították. Lővei Klárát július 12-én Magyarországon fogták el, és Pesten került börtönbe. Letartóztatták Ócsai Ferencet is, míg Bereczki Máténak sikerült elmenekülnie. Meiszner ellen az elfogatási parancsot 1851. május 23-án adták ki, de nem jártak sikerrel: a rendőrség Meisznert nem találta meg. Vizsgálat folyt Meiszner apósa, Dombi Benjámin ellen is, de ő mindvégig szabadlábon védekezhetett.

A későbbi tanúvallomások szerint Meiszner 1851 decemberében tűnt fel Berence (ma Szamosberence, Szatmár megye) környékén, ahol 1852 februárjában földbérletet váltott, s nyílván már biztonságban érezte magát. Az osztrák hatóságok azonban a somkúti alkerület komisszáriusának (Unterbezirkskommisar), Schreibernek feljelentése alapján nyomára bukkantak és 1852. július 25-i letartóztatása után őt is a nagyváradi katonai börtönbe vitték.

A hadbíróság a Teleki Blankától elkobzott iratok alapján azzal gyanúsította Meisznert, hogy ő lengyel politikai menekült, aki a Pálfalván folyó szervezkedésben a grófnő bűntársa volt. Lengyel mivoltát Bereczki (álnéven Erdei) Máté egy levele is bizonyította, aki azt írta a grófnőnek: összebarátkozott a lengyel kertésszel, aki a német nyelvet művelt szinten beszéli. Schreiber több ízben megismételt feljelentései azonban még súlyosabb vádakat is tartalmaztak: ezek szerint Meiszner valóban lengyel, a galíciai tartomány kolomeai körzetéből származik, aki a magyar forradalom kitörésekor, mint császári és királyi katonatiszt csapatának egy részével átállt a felkelőkhöz, és a császári és királyi csapatok ellen őrnagyként harcolt. A matematikában, a technikában és a magasabb geometriában való jártassága révén a harcokban igen hasznosnak bizonyult. Úgy tűnik, nagyon veszélyes ember, aki a Maisl és Weiss neveken is előfordult. (Megközelítőleg szószerinti idézet a német nyelvű hadbírósági iratokból.) Mindezen vádakat Schreiber az általa meghallgatott tanúk elbeszélésére alapozta. Az osztrák hadbíróságra várt e vádak bizonyítása, és el kell ismernünk, hogy eljárásuk igen körültekintő és lelkiismeretes volt. Az iratok áttanulmányozásán kívül tanúk tucatjait hallgatták ki, számos helyszíni nyomozást végeztek, illetve végeztettek el a helyi rendőri szervekkel mind osztrák, mind magyar területen.

A kihallgatások során Meiszner két dologra koncentrált: eltitkolni, illetve letagadni lengyel mivoltát és részvételét a magyar szabadságharcban, valamint jelentéktelennek tüntetni fel Teleki Blankával való kapcsolatát. Mindezek érdekében elképesztő mesét talált ki. Előadta, hogy ő házasságon kívüli fia egy császári és királyi katonatisztnek és egy Hausner nevű szappanfőző mester Anna nevű lányának, 1822-ben Linzben, vagy annak környékén született. Anyja mindjárt a szülés után, szüleitől félve, elhagyta Ausztriát, és Erdélyben, Nagyenyeden telepedett le.

Kilenc éves volt, mikor anyja meghalt, és 21 éves koráig a nagyenyedi kollégiumban nevelkedett és tanult. 1843-ban Nagybányára került, előbb egy mérnök segéde volt földmérési munkáknál, majd kertész egy orvosnál 1848 végéig. 1849 januárjától egészen júliusig betegen feküdt Nagybányán, orvosi kezelés alatt. (Figyelemre méltó, hogy ennek az állítólagos betegségnek az ideje pontosan egybeesik azzal az idővel, mialatt Meiszner a szabadságharcban vett részt.) 1849. augusztusban lett kertész gróf Teleki Miksa szolgálatában. 1850-ben újra betegeskedni kezdett, ekkor vette őt pártfogásába Teleki Blanka grófnő, aki Nagybányára küldte gyógyulni, és pénzzel is támogatta. Ennyi és nem több volt a grófnővel való kapcsolata, s bár tanult tőle franciául, a grófnő által adott könyveket olvasatlanul adta vissza, és annak forradalmi tevékenységéről semmit se tudott. Házasságkötésekor apósával elhitette, hogy gazdag kereskedő fia, s 1851 nyarán eltávozott, hogy anyai örökségét felvegye. Ismét figyelemre méltó, hogy ez az az időpont – 1851. május – amikor Teleki Blanka letartóztatása után Meisznernek el kellett tűnnie. Feltételezhető, hogy rövid időre átszökött Galíciába, s talán rokonait is felkereshette, mivel visszajövetele után már valóban volt pénze földet bérelni és gazdálkodásba fogni, bár ebben apósa is bizonyára támogatta. Teleki Blanka feljegyzéseiben is van utalás arra 1850-ben, hogy Meiszner egy jómódú háztól (családtól?) támogatást kap. Végül – fejeződik be Meiszner vallomása – 1851. augusztus végétől 1852. február végéig ismét Nagybányán dolgozott földmérésnél, s ez után lett földbérlő Berencén.

Az osztrák rendőrség besétált a csapdába és elkezdett nyomozni Meiszner múltja után. Az eredmény tele volt ellentmondással. Linzben és környékén nem sikerült a születés körülményeit tisztázni, Nagyenyeden a megnevezett hét tanú közül öt már elhunyt, a még élő kettő semmit sem tudott Josef Meisnerről és anyjáról. A nagyenyedi kollégium anyakönyvei a szabadságharc alatt elégtek, de sem a professzorok, sem senki más nem emlékezett Meisznerre. A nagybányai, a berencei és a környékbeli tanúk azonban hibátlanul „működtek”: számosan tanúsították Meiszner lakó- és munkahelyeit 1843-tól egészen elfogatásáig. Valóban megható, ahogyan magyarok és nem magyarok – köztük néhány lengyel is, akik maguk is bírósági vizsgálat alatt álltak – egyöntetűen kiálltak Meiszner mellett, tanúsítva, hogy erdélyi illetőségű, nem lengyel, és nem vett részt a szabadságharcban. A vizsgálati jegyzőkönyv ugyan megjegyzi, hogy az alibik időpontjai nem mindig egyeznek, és nem is várható el, különösen a lengyel tanúktól, hogy terhelő vallomást tegyenek. A kihallgatott Teleki Miksa is a gyanúsított mellett szólt, és a börtönben kihallgatott Teleki Blanka sem igen látszott emlékezni Meisznerre. Apósa, Dombi Benjámin azt vallotta, hogy ő semmit se tud erről az emberről, s leányát is csak azért adta hozzá, mert Meiszner teherbe ejtette. (Ez természetesen nem volt igaz, Meiszner első gyermeke 1855-ben született.)

A nyomozati hatóságokat azonban legjobban az lepte meg, hogy teljesen szokatlan módon és minden kérés nélkül a környékbeli civil hatóságok számos olyan igazoló iratot küldtek be, amelyekben egész községek lakossága tanúsította Teleki Miksa gróf, Dombi Benjámin és Meiszner József kifogástalan magatartását a forradalom és szabadságharc alatt és után. Mindez azt a gyanút keltette – a vizsgálati jegyzőkönyv szerint –, hogy a Meiszner melletti kedvező tanúvallomások előkészítettek voltak, hogy Meiszner a fogságból titkos utakon maga toborzott mentő tanúkat. Nagyon valószínű, hogy így is volt.

Teleki Blanka grófnő ügyét már 1851 végén Nagyváradról áttették Pestre, s összekapcsolták a Lővei Klára ellen folyó vizsgálattal. Itt raboskodtak mindketten a hírhedt pesti Újépületben, és ide szállították 1853. április 10-én Meiszner Józsefet is. Teleki Blanka és Lővei Klára ügyében már 1853. június 30-án megszületett az ítélet (10, illetve 5 évi várfogság), míg a Meiszner elleni vizsgálat még közel egy évig tartott. A nyomozás valóban széleskörű volt: az osztrák rendőrség nyilvántartásaiban végigkutatták nemcsak a Meiszner nevet, hanem az állítólagos álneveket is (Maisl, Weiss). Weiss néven kettőt is találtak, akik részt vettek a szabadságharcban, de a vádlottal való azonosságot semmi sem bizonyította. Meisner nevű ember ellen a rendőrségi nyilvántartásokban semmiféle terhelő adat nem merült fel. Végül a Schreiber komisszárius által beterjesztett vádak sem nyertek bizonyítást: valamennyi kósza hírnek, hallomásból származó értesülésnek bizonyult.

A vizsgálati jegyzőkönyv ezen a ponton bizonytalanná válik. Kétségkívül igen fontos és meglehetősen gyanús oka lehet annak – olvasható a jegyzőkönyvben –, hogy valaki származását és egész életét 21 éves koráig eltitkolja, mivel elképzelhetetlen, hogy nagyenyedi éveinek semmi nyoma nem maradt. Ugyanakkor feltűnő, hogy valaki, aki magyar iskolába járt, magyar környezetben élt és vallomása szerint anyanyelve a német, a magyart csak rosszul, a németet pedig csak törve beszéli, a lengyelekre jellemző akcentussal.

A vizsgálati jegyzőkönyv írója végül az alábbi következtetésre jutott: „Bár ezen körülmények a gyanúsított politikai veszélyességére utalnak, nem képeznek ellene politikai vádat, mert túl általánosak és bizonytalanok ahhoz, hogy egy jogi eljárásban egy meghatározott bűnösség bizonyítására szolgáljanak, ezért a magyarországi-erdélyi hadbíróság 1849. június 2-i rendelkezésének 13. cikkelyeire való hivatkozással javaslom Josef Meiszner ellen, feltételezett császári és királyi tisztként a magyar forradalomban és a későbbi forradalmi mozgalmakban való részvétele vádjával folytatott vizsgálat bizonyítékok hiányában való megszüntetését.”

Ezen javaslat alapján egyhangú határozat született: a Josef Meisner ellen felhozott vádak elejtendők. (Pest, 1854. március 18.)

Az osztrák katonai bíróság ítélete több mint figyelemre méltó. Adva van egy ember, aki nyilvánvalóan hazudik, aki nem lehet sem német, sem magyar, akinek mentő tanúi kétségkívül részrehajlók és szervezettek, s akinek politikai veszélyessége valószínűsíthető, ez az ember nem ítélhető el, mert a vádak túl általánosak és bizonytalanok ahhoz, hogy egy jogi eljárás alapjául szolgáljanak. Kellő bizonyíték hiányában a vádlott felmentendő – ez nem egy megtorló államhatalom, hanem egy jogállam ítélete. Nem kétséges, hogy a szabadságharc leverése után bevezetett osztrák önkényuralom diktatórikus módszereket alkalmazott, és számos, igen szigorú megtorló intézkedést és ítéletet hozott – voltak azonban kivételek is, amint ezt Josef Meisner esete bizonyítja. Az apósa, Dombi Benjámin ellen folytatott eljárást – ugyancsak bizonyítékok hiányában – 1854. szeptember 19-én szüntették meg.

De hát valójában ki volt ez az ember, aki 1854 márciusában kiszabadult a fogságból? Eredeti lengyel nevéről írásos bizonyíték nem maradt fenn. Az utódok emlékezete csak szóban őrizte meg nevét, s utóbb így jegyezték le: Dzsevieszki, nyílván kiejtés és magyar helyesírás szerint. Ezt a nevet Jan Drzewiecki dzsidás hadnagy nevével sikerült azonosítani Kovács István történésznek a Magyarországon harcolt lengyelekről írt könyvei alapján. Az itt talált adatok szerint Jan Drzewiecki először a lengyel Rembowski őrnagy vadászezredében szolgált, mely 1848. december – 1849. január táján szerveződött Munkács, Ungvár és Eperjes körzetében. Ennek az egységnek szabadcsapat jellege volt, s a magyar hadvezetésnek később számos problémája támadt Rembowskival, így például a hadi pénztárból felvett pénzek elszámolása tárgyában. Itt találkozunk Jan Drzewiecki nevével, aki egy feljegyzés szerint több tiszttársával együtt kifizetetlen zsoldját kéri az Országos Honvédelmi Bizottmánytól (80 forintot). Drzewiecki később elhagyta Rembowski egységét, s a lengyel légió 2. zászlóaljában szolgált, mint százados. Századosi rangját Mészáros Lázár ideiglenes hadügyminiszter Debrecenben, 1849. május 2-án kelt rendeletével erősítette meg, visszamenőlegesen január 23-i hatállyal. (Megjelent a kormány hivatalos lapjában, Közlöny, 1849. május 4. 96. sz. A keresztnév Jan helyett Jánosként szerepel.)

Az 1849-es tavaszi hadjárat idején a lengyel légiót újjászervezték, Jan Drzewiecki egységét Hajdúnánás körzetében. A családban fennmaradt emlékezet szerint Drzewiecki a lovasságnál szolgált, s egyszer meg is sebesült, valószínűleg Szolnoknál. Ha ez igaz, akkor ez a nevezetes szolnoki csata lehetett 1849. március 5-én, ahol a lengyel lovasok különösen kitüntették magukat. Kovács István feltételezi, hogy Jan Drzewiecki százados később átkerült az erdélyi lengyel légió gyalogságához. Ez annál is valószínűbb, mivel Drzewiecki a harcok végén Erdély északi része felé menekült.

Jan Drzewiecki azonosítását nehezíti az a körülmény, miszerint egy Jan Drzewiecki nevű dzsidás hadnagy szerepel a Törökországba menekült lengyel tisztek névjegyzékében. Ez lehet egyszerű tévedés, de az is elképzelhető, hogy két azonos nevű lengyel tisztről van szó. A család által megőrzött lengyel név azonban bizonyíték arra, hogy Josef Meisner eredeti neve Drzewiecki volt, és részt vett a szabadságharcban. Nagyváradi fogságából tárgyi bizonyíték az a fekete ébenfa karkötő, amelyet a fogoly faragott, s amelyet a család ma is ereklyeként őriz. A karkötő felső lapján az EMLÉK szó áll, oldalsó részein ez olvasható: „Rózámnak a börtönből. N. Várad 1852.” (A karkötő kötő része állítólag a fogoly hajából, vagy szakállából készült, de ez nem maradt fenn.)

Meiszner József – nevét a továbbiakban már magyaros formában használta – életéről kevés konkrét adat maradt fenn. A Teleki család szolgálatában gazdatisztből jószágigazgató lett, de más erdélyi arisztokrata családok (többek között a báró Huszár és  Bornemisza családok) pénzügyi és gazdasági ügyeit intézte. Sikerrel hozta rendbe az eladósodott Afrika-kutató, gróf Teleki Samu pénzügyeit. ő maga is gazdálkodott: földet vett bérbe Szászrégen mellett, Abafáján, egy időben itt is élt családjával. Jómódúak voltak, az 1870-es években Meiszner Józsefnek már nagy háza volt Kolozsváron, a Monostori úton.

Az erdélyi magyar társadalom tehát befogadta az egykori lengyel szabadságharcost. Fia, ifj. Meiszner József 1939-ben írt levelében így emlékezett apjára: „Köztiszteletben álló ember volt szegény öregem, az bizonyos, jó emberei, úgyszólván barátai voltak az összes erdélyi mágnások.” A jó barátok között név szerint is említi berencei Kovács Bencét, Szatmár és Bereg megyei tekintélyes földbirtokos család tagját. A kolozsvári Meiszner házban gyakran volt vendég Brassai Sámuel, a neves erdélyi polihisztor is.

A családi hagyomány szerint Meiszner József művelt ember volt, németül és franciául is beszélt. Nincs adat arra vonatkozólag, hogy Meiszner József tartott-e valaha kapcsolatot lengyelországi rokonaival. Katolikus vallását megőrizte, fia tanúsága szerint élete végéig egy kis fekete keresztet hordott a nyakában. Első gyermekét még katolikusnak kereszteltette, a többiek már reformátusok lettek. A róla fennmaradt egyetlen fénykép határozott tekintetű, szép, szabályos férfiarcot mutat. Hetvenkét éves korában, házasságának 46. évében hunyt el Kolozsváron 1897. augusztus 30-án. Felesége 1903-ban halt meg.

Meiszner Józsefnek öt gyermeke volt, két fiú és három leány (Sándor, Mária, Róza, József és Anna, utóbbi fiatalon hunyt el). Gyermekeit gondosan nevelte: a fiúkat a kolozsvári református kollégiumban, a leányokat otthon. Leányai, Mari és Róza mellett egy időben két alkalmazottja is volt: a házitanító Dabóczy János marosvásárhelyi polgár, aki 1848-ban forradalmi kiáltványt intézett a város lakosságához, később az ottani református egyház tanácsosa lett, valamint német, később francia nyelvmester. A zenetanárt, évi 1000 forint fizetéssel közösen tartotta a báró Huszár családdal. Leányai taníttatásához hasznos tanácsokat kapott jó barátjától Sámi László (1817–1881) kolozsvári kollégiumi tanártól. Egy 1874-ből fennmaradt levél tanúsága szerint Sámi László három könyvet küldött a tizenéves leányok tanulmányaihoz: kettő az emberre vonatkozó ismereteket foglalta össze, a harmadik a csillagászatról szólt: „Les merveilles célestes”. Jellemző, hogy mindhárom mű szerzője francia volt. Sámi László továbbra is figyelemmel kísérte a leányok nevelését és az egyik, a kis Mari különösen a szívéhez nőtt. Az 1878-as évben számtalan levelet intézett hozzá, tele francia nyelvű Victor Hugo-tól és Lamartine-tól származó idézetekkel, ami azt bizonyítja, hogy a 18 éves Mari már jól tudott franciául. Megható az a gyöngéd hang, ahogyan a 61 éves férfi a fiatal leányhoz szól, s hogy az érzelmi kapcsolat kölcsönös volt, bizonyítja, hogy a leveleket a címzett egy kis összefűzött csomagban őrizte. (Ma is megvannak.)

Meiszner József idősebb fia, Sándor (1855–1910) Zürichben a műegyetemen tanult, majd Erdélybe hazatérve apjának segített a számtalan gazdasági-pénzügyi megbízás ellátásában. Nőtlen volt, utód nélkül halt meg. Másik fia, József (meghalt 1940-ben) az óvári gazdasági akadémia elvégzése után gazdálkodó lett Erdélyben, előbb, mint főbérlő, később, mint kisbirtokos építette ki mintagazdaságát Monó község mellett. A család katonai hagyományát mindkét fiú folytatta: mint önkéntesek a lovasságnál szolgáltak és tartalékos huszárhadnagyok voltak. Az ifjabb József is utód nélkül hunyt el. Meiszner József idősebb leánya, a Sámi Lászlóval levelezett Meiszner Mária (1860–1935) révén lett olyan család őse, mely számon tartotta őt, és őrizte a lengyel származás emlékét. Meiszner Mária 1883-ban ment férjhez Schilling Lajos (1854–1921) kolozsvári egyetemi tanárhoz. A Schilling-család ekkor már tekintélyes polgárcsalád volt Kolozsváron, házuk a Monostori úton volt, szemben a Meiszner-házzal. A Schilling-ősök Svájcból vándoroltak be Erdélybe a 18. század közepén, eredeti nevük Schelling volt. Meiszner József kisebbik leánya, Róza, egy kolozsvári bíró felesége lett.

Schilling Lajos fia, Schilling Gábor (1887–1957), a szegedi egyetem tanára, majd a pedagógiai főiskola igazgatója (e tanulmány írójának édesapja) az 1930-as évek végén kezdett lengyel nagyapja után kutatni. Származásának igazolására az akkori körülmények is kényszerítették. Schilling Gábor az első világháború végén, négy éves frontszolgálat után századosként szerelt le, és mint tartalékos tisztnek, 1939-ben be kellett mutatnia négy nagyszülője keresztlevelét, hogy keresztény származását igazolja. (Tiszti rangját csak ebben az esetben tarthatta meg.) Schilling Gábor csak három nagyszülő keresztlevelét tudta bemutatni, mivel lengyelországi kutatásai Meiszner József eredetére vonatkozólag nem jártak sikerrel. A szegedi katonai parancsnokság utasítására ekkor a linzi katolikus egyházi hatóságokhoz fordult Meiszner József adataival. Ausztriából két héten belül megjött a válasz: a linzi Szent Mátyás plébánia hivatala (Pfarramt St. Matthias Linz a/D) 1940. június 13-án kiállította a keresztlevél másolatát: Josef Georg Meissner, született Linz, 1823. szeptember 25-én, apja Johann Meissner, vámhivatalnok, anyja Anna Tremamundi, egy főhadnagy leánya és brünni származású. A kölcsönvett, és egy életen át használt és továbbörökített név tehát valóságos személyt takart, Jan Drzewiecki egy valóban élt osztrák katona iratait használta fel.

A katonai parancsnokság a keresztlevelet elfogadta, de Schilling Gábor a maga részéről úgy érezte, hogy ezzel a dolog nincs elintézve. Nem akarta a hamis adatokat igazként elismerni és nem akarta az osztrák származást vállalni. Ezért egy közjegyző által hitelesített iratban leírta mindazt, amit lengyel nagyapjáról a család akkor tudott, kijelentve, hogy az ausztriai Josef Meissner nem az ő nagyapja, a keresztlevél egy Josef Meissner nevű osztráké, akihez a családnak semmi köze nincsen. Az írás dátuma 1944. április 26., a közjegyzői hitelesítésé május 4. Döbbenetes dátumuk: alig néhány hete, hogy a német csapatok Hitler parancsára megszállták Magyarországot. Más talán örült volna a bizonyítást nyert osztrák származásnak, apám mégis az osztrákok ellen harcoló, magyarrá vált lengyel hős mellett tett hitet.

Kötelességemnek éreztem, hogy lengyel dédapám után a kutatást tovább folytassam, és mindezt közreadjam. Az erdélyi levéltárak még bizonyára több adatot is őriznek Meiszner Józsefről – talán egyszer azok is előkerülnek.