Művelődés

Az utolsó vacsora a keresztény vallásban Jézus és apostolai utolsó közös vacsorája. A Biblia szerint Jézus ezen a vacsorán mondta a kenyérre és borra, hogy az ő teste és vére; a misék során a mai napig utalnak erre. A korai keresztények az utolsó vacsora emlékére rendezték az agapékat (szeretet-vacsora). Az utolsó vacsora történetét a római katolikus egyházi mise az eucharisztikus imádság keretében meséli el.

 Ez a tematika évszázadok óta minden művészeti ágban jelen van, visszatérő motívumnak tekinthető.

Jelen írásomban két alkotás segítségével szeretném megvizsgálni ezt a motívumot, különös figyelmet fordítva az érintett művek Jézus-alakjaira. Ez a munka nem egy vallástörténeti, vagy liturgikus tanulmány kíván lenni, sokkal inkább művészettörténeti szemmel kívánja vizsgálni az említett keresztény szimbólumot. Különösképpen arra kíváncsi, hogy ez a szimbólum az adott korokban mit jelenthetett, hogyan ábrázolták azt a szerzők. Ezzel együtt jár annak a kérdésnek is a megválaszolása, hogy a két, műfajilag nagyon eltérő művészeti ág milyen formában eleveníti meg központi alakjaként a Messiást, és ennek a szimbólumnak milyen jelentéseket tulajdonít, milyen értelmezést próbál a befogadónak sugallni. Annak ellenére, hogy a két művészeti ág (festészet és zene) eltérő eszközökkel fejezi ki, és közli az értelmezővel ugyanazt a szimbólumot, mindkettőben központi helyet foglal el Jézus alakja. A festészeti alkotások koronként eltérő kifejezési módban közelítenek ehhez az állandó motívumhoz. Az általam vizsgált képen (Leonardo Da Vinci: Az utolsó vacsora) Jézus központi alakja köré szerveződnek a tanítványok, elhelyezkedésük, testtartásuk nyugtalanságot, döbbenetet sugall. Leonardónak a térbeli ábrázolással nagyszerűen sikerül kiszélesítenie a kép és ezáltal a befogadó horizontját is, úgy hogy közben mindvégig éreztesse a központi alak elsődlegességét, erősítve így annak szimbólumértékét.

Minden mozgalmas a képen, kivéve a központi alakot, aki teljes nyugalmat, beletörődést és alázatot közvetít a befogadó felé, jelezve ezzel áldozatkészségét. A Leonardo Da Vinci által megfestett Jézusalak megfelelően igazodik a korabeli befogadók elváráshorizontjához. Az első, amit ki kell emelnünk ennek a képnek a vizsgálatakor az az, hogy Jézus alakja tökéletesen hű a reneszánsz emberképhez. Az ezt megelőző korok – legfőképp a középkori ikonfestészet – szokásaitól eltérően itt már nem láthatunk színes glóriát a feje felett, és az alak is többdimenziós, megszűnik a síkábrázolás. Mindezek ellenére Da Vinci meg tudja teremteni azt a szoros kontaktust a kép és befogadója között, ami élménnyé teszi annak olvasását. Az egyik legfontosabb elem a már említett mozgalmasság és nyugalom közötti szembetűnő ellentét. A tanítványok döbbenete, amikor megtudják, hogy egy közülük a halálba küldi szeretett mesterüket, mindegyikük arcára kiül, és ez szinte sokkolja az értelmezőt is. A másik elem, ami nem engedi a nézőt elszakadni a képtől, az a hihetetlen nyugalom és szeretet, ami a kép központi alakjáról sugárzik felé. Az előtér-háttér, fény-árny játék méginkább kihangsúlyozza Jézus központi alakját.

A festmény elkészültekor, 1498-ban, azonnal a téma legtökéletesebb megjelenítéseként kezdték méltatni. Sokan a nyugati világ főművének tekintették, nem csupán a mesteri módon felépített jelenetek miatt, hanem azért is, mert a kompozíció, a színhasználat a világítás és egyes alakok tartása és mozdulata is a bibliai szavakra utal: „Ti közületek egy elárul engem”. Vasari már akkor így írt a freskóról: „mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében”. Vasari szavai tökéletesen tükrözik, mennyire megdöbbentették a korabeli befogadót a festmény újításai, illetve az a hihetetlennek ható képi kompozíció, amit Da Vinci ennek az őskeresztény motívumnak az újragondolásával eléje tárt.

A művész egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát, ezzel is erősítve a befogadóban azt az érzést, hogy Jézus emberi és isteni mivolta egyszerre volt jelen abban a pillanatban, amikor beteljesülni érezte a próféták jóslatát. A középkori keresztény hagyománnyal ellentétben akarta megmutatni azt, hogy Jézus lelkében az emberi félelem és fájdalom egyszerre hatott azzal a biztonságérzettel, ami isteni mivoltából fakad – a feltámadás biztos tudatával.

Mint már említettem, Jézus központi alakja szimbólumértékű ezen a képen. Szimbolikája nagyon összetett, hiszen itt egyszerre hat az őskeresztény hitvilág, a középkori eukarisztikus liturgia és a reneszánsz emberközpontúság. Ehhez az összetettséghez még hozzáadódik persze a befogadó szubjektum saját értelmezési síkja, de erre most nem térnék ki külön, mert ennek alapját is a tanult, kulturálisan meghatározott szimbólumértés képezi. Azt viszont mindenképp el kell mondanom, hogy az akkori és a mostani szemlélőnek is hasonló az elváráshorizontja az egyetemes emberi értékek tekintetében. Ezek közül ki szeretném emelni az élethez való ösztönös ragaszkodást, és ezáltal a túlvilági létben való hitet, reményt, amit Jézus képe  egyetemesen szimbolizál(t) a keresztény világban. Ezt Da Vinci képén a központi státusz, valamint a testhelyzet, az arckifejezés nyugalma biztosítja a befogadó számára. Ezzel együtt jár egy magas fokú biztonságérzet, megnyugvás és mély, ősi, atyai szeretet. Úgy gondolom ezek a legfontosabb és egyetemes értékű jelentései Jézus szimbólumának. A teljességre törekedve ezt meg kellene vizsgálni más világvallások képviselőinek szemszögéből is, hiszen csak így tehetnénk egységessé és általánossá ezt a szimbólumképet, valamint annak konnotációit. Ezt a vizsgálatot itt hely és kompetencia hiányában mellőzöm.

A másik művészeti ág, amelyiket az említett szimbólumhoz kapcsolok, az a zene. Johann Sebastian Bach Máté Passióját láttam a legalkalmasabbnak arra, hogy a zenét is segítségül hívjam a krisztusi szimbolika értelmezésében. Ez a mű eléggé autentikus ahhoz, hogy az általam választott témához megfelelő példaanyag legyen. A zenében nem annyira látványos a művészi eszközök használata, mint a festészetben, de annál nagyobb intenzitással hat a befogadóra. Ez azonban már egy bizonyos képzettségi fokot is igényel, ugyanis a zenei jeleket sokkal nehezebb dekódolni, mint a képieket. A zenei képeket először meg kell érteni, és csak aztán lehet őket értelmezni, felismerni üzenetüket. A festészettel szemben azonban sokkal nagyobb az intenzitásuk ezeknek a képeknek, sokkal jobb érzelmi hatást képesek kifejteni, és sokkal gyorsabban, szinte sokkszerűen hatnak a hallgatóra.

Várnai Péter szerint Bach művének értelmezésekor figyelembe kell vennünk, hogy azt 1729-ben mutatták be először, már amennyire a dátumban biztosak lehetünk, ugyanis semmiféle híradás nem maradt fenn erről az eseményről.

 A Jézusszimbólum értelmezését a zenei jelek dekódolási nehézségein kívül még az is bonyolítja, hogy ez alapvetően egy protestáns szerző műve, és eredeti közönsége is a lipcsei evangélikus templom (Thomaskirche) gyülekezete volt. Nem tudhatjuk pontosan, hogy a német polgári szellem protestantizmusa milyen szempontok szerint értelmezhette ezt a szimbólumot, ha egyáltalán értelmezte, nem csak a zene esztétikai élvezetére összpontosított. Így sokkal nehezebb dolgunk van a 18. századi polgári gondolkodás retrospektív elemzésekor, mint a 15. századi olasz, katolikus közönség esetében volt. Itt az is közrejátszik, hogy a lipcsei közönség térben, időben és a vallásról alkotott nézeteiben is sokkal távolabb áll Rómától, mint Az utolsó vacsora első közönsége volt. Mindenesetre azt bátran leszögezhetjük, hogy az egyetemes emberi értékek, valamint a zene által oly hatásosan kifejezett jézusi fájdalom éppoly nagy hatással lehetett az akkori befogadókra is, mint a maiakra. Legnagyobb hatással talán a kórusok motívumtöredékkel való felelgetése, és a tizenegy „Én vagyok az?” kérdés utáni csend van a hallgatóra. Az intenzív kérdések utáni döbbenet kifejezésére a csend a legalkalmasabb, hiszen a csend is hang, zene, jelentéssel bír. Ez a pár másodperces csend az, ami rádöbbenti a hallgatót a jóslat beteljesülésének valódiságára, ilyen lehet a végzet hangja is. Bach oratóriuma mozgalmassá, hallhatóvá és fizikailag érezhetővé teszi az általam vizsgált szimbólumot. Ugyanakkor összetetté is teszi annak értelmezését több érzelmi és kevesebb értelmi tulajdonságot adva neki.