magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Végh M. Balázs: Az utolsó vacsora. Jézus alakjának szimbolikája


Az utolsó vacsora a keresztény vallásban Jézus és apostolai utolsó közös vacsorája. A Biblia szerint Jézus ezen a vacsorán mondta a kenyérre és borra, hogy az ő teste és vére; a misék során a mai napig utalnak erre. A korai keresztények az utolsó vacsora emlékére rendezték az agapékat (szeretet-vacsora). Az utolsó vacsora történetét a római katolikus egyházi mise az eucharisztikus imádság keretében meséli el.

 Ez a tematika évszázadok óta minden művészeti ágban jelen van, visszatérő motívumnak tekinthető.

Jelen írásomban két alkotás segítségével szeretném megvizsgálni ezt a motívumot, különös figyelmet fordítva az érintett művek Jézus-alakjaira. Ez a munka nem egy vallástörténeti, vagy liturgikus tanulmány kíván lenni, sokkal inkább művészettörténeti szemmel kívánja vizsgálni az említett keresztény szimbólumot. Különösképpen arra kíváncsi, hogy ez a szimbólum az adott korokban mit jelenthetett, hogyan ábrázolták azt a szerzők. Ezzel együtt jár annak a kérdésnek is a megválaszolása, hogy a két, műfajilag nagyon eltérő művészeti ág milyen formában eleveníti meg központi alakjaként a Messiást, és ennek a szimbólumnak milyen jelentéseket tulajdonít, milyen értelmezést próbál a befogadónak sugallni. Annak ellenére, hogy a két művészeti ág (festészet és zene) eltérő eszközökkel fejezi ki, és közli az értelmezővel ugyanazt a szimbólumot, mindkettőben központi helyet foglal el Jézus alakja. A festészeti alkotások koronként eltérő kifejezési módban közelítenek ehhez az állandó motívumhoz. Az általam vizsgált képen (Leonardo Da Vinci: Az utolsó vacsora) Jézus központi alakja köré szerveződnek a tanítványok, elhelyezkedésük, testtartásuk nyugtalanságot, döbbenetet sugall. Leonardónak a térbeli ábrázolással nagyszerűen sikerül kiszélesítenie a kép és ezáltal a befogadó horizontját is, úgy hogy közben mindvégig éreztesse a központi alak elsődlegességét, erősítve így annak szimbólumértékét.

Minden mozgalmas a képen, kivéve a központi alakot, aki teljes nyugalmat, beletörődést és alázatot közvetít a befogadó felé, jelezve ezzel áldozatkészségét. A Leonardo Da Vinci által megfestett Jézusalak megfelelően igazodik a korabeli befogadók elváráshorizontjához. Az első, amit ki kell emelnünk ennek a képnek a vizsgálatakor az az, hogy Jézus alakja tökéletesen hű a reneszánsz emberképhez. Az ezt megelőző korok – legfőképp a középkori ikonfestészet – szokásaitól eltérően itt már nem láthatunk színes glóriát a feje felett, és az alak is többdimenziós, megszűnik a síkábrázolás. Mindezek ellenére Da Vinci meg tudja teremteni azt a szoros kontaktust a kép és befogadója között, ami élménnyé teszi annak olvasását. Az egyik legfontosabb elem a már említett mozgalmasság és nyugalom közötti szembetűnő ellentét. A tanítványok döbbenete, amikor megtudják, hogy egy közülük a halálba küldi szeretett mesterüket, mindegyikük arcára kiül, és ez szinte sokkolja az értelmezőt is. A másik elem, ami nem engedi a nézőt elszakadni a képtől, az a hihetetlen nyugalom és szeretet, ami a kép központi alakjáról sugárzik felé. Az előtér-háttér, fény-árny játék méginkább kihangsúlyozza Jézus központi alakját.

A festmény elkészültekor, 1498-ban, azonnal a téma legtökéletesebb megjelenítéseként kezdték méltatni. Sokan a nyugati világ főművének tekintették, nem csupán a mesteri módon felépített jelenetek miatt, hanem azért is, mert a kompozíció, a színhasználat a világítás és egyes alakok tartása és mozdulata is a bibliai szavakra utal: „Ti közületek egy elárul engem”. Vasari már akkor így írt a freskóról: „mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében”. Vasari szavai tökéletesen tükrözik, mennyire megdöbbentették a korabeli befogadót a festmény újításai, illetve az a hihetetlennek ható képi kompozíció, amit Da Vinci ennek az őskeresztény motívumnak az újragondolásával eléje tárt.

A művész egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát, ezzel is erősítve a befogadóban azt az érzést, hogy Jézus emberi és isteni mivolta egyszerre volt jelen abban a pillanatban, amikor beteljesülni érezte a próféták jóslatát. A középkori keresztény hagyománnyal ellentétben akarta megmutatni azt, hogy Jézus lelkében az emberi félelem és fájdalom egyszerre hatott azzal a biztonságérzettel, ami isteni mivoltából fakad – a feltámadás biztos tudatával.

Mint már említettem, Jézus központi alakja szimbólumértékű ezen a képen. Szimbolikája nagyon összetett, hiszen itt egyszerre hat az őskeresztény hitvilág, a középkori eukarisztikus liturgia és a reneszánsz emberközpontúság. Ehhez az összetettséghez még hozzáadódik persze a befogadó szubjektum saját értelmezési síkja, de erre most nem térnék ki külön, mert ennek alapját is a tanult, kulturálisan meghatározott szimbólumértés képezi. Azt viszont mindenképp el kell mondanom, hogy az akkori és a mostani szemlélőnek is hasonló az elváráshorizontja az egyetemes emberi értékek tekintetében. Ezek közül ki szeretném emelni az élethez való ösztönös ragaszkodást, és ezáltal a túlvilági létben való hitet, reményt, amit Jézus képe  egyetemesen szimbolizál(t) a keresztény világban. Ezt Da Vinci képén a központi státusz, valamint a testhelyzet, az arckifejezés nyugalma biztosítja a befogadó számára. Ezzel együtt jár egy magas fokú biztonságérzet, megnyugvás és mély, ősi, atyai szeretet. Úgy gondolom ezek a legfontosabb és egyetemes értékű jelentései Jézus szimbólumának. A teljességre törekedve ezt meg kellene vizsgálni más világvallások képviselőinek szemszögéből is, hiszen csak így tehetnénk egységessé és általánossá ezt a szimbólumképet, valamint annak konnotációit. Ezt a vizsgálatot itt hely és kompetencia hiányában mellőzöm.

A másik művészeti ág, amelyiket az említett szimbólumhoz kapcsolok, az a zene. Johann Sebastian Bach Máté Passióját láttam a legalkalmasabbnak arra, hogy a zenét is segítségül hívjam a krisztusi szimbolika értelmezésében. Ez a mű eléggé autentikus ahhoz, hogy az általam választott témához megfelelő példaanyag legyen. A zenében nem annyira látványos a művészi eszközök használata, mint a festészetben, de annál nagyobb intenzitással hat a befogadóra. Ez azonban már egy bizonyos képzettségi fokot is igényel, ugyanis a zenei jeleket sokkal nehezebb dekódolni, mint a képieket. A zenei képeket először meg kell érteni, és csak aztán lehet őket értelmezni, felismerni üzenetüket. A festészettel szemben azonban sokkal nagyobb az intenzitásuk ezeknek a képeknek, sokkal jobb érzelmi hatást képesek kifejteni, és sokkal gyorsabban, szinte sokkszerűen hatnak a hallgatóra.

Várnai Péter szerint Bach művének értelmezésekor figyelembe kell vennünk, hogy azt 1729-ben mutatták be először, már amennyire a dátumban biztosak lehetünk, ugyanis semmiféle híradás nem maradt fenn erről az eseményről.

 A Jézusszimbólum értelmezését a zenei jelek dekódolási nehézségein kívül még az is bonyolítja, hogy ez alapvetően egy protestáns szerző műve, és eredeti közönsége is a lipcsei evangélikus templom (Thomaskirche) gyülekezete volt. Nem tudhatjuk pontosan, hogy a német polgári szellem protestantizmusa milyen szempontok szerint értelmezhette ezt a szimbólumot, ha egyáltalán értelmezte, nem csak a zene esztétikai élvezetére összpontosított. Így sokkal nehezebb dolgunk van a 18. századi polgári gondolkodás retrospektív elemzésekor, mint a 15. századi olasz, katolikus közönség esetében volt. Itt az is közrejátszik, hogy a lipcsei közönség térben, időben és a vallásról alkotott nézeteiben is sokkal távolabb áll Rómától, mint Az utolsó vacsora első közönsége volt. Mindenesetre azt bátran leszögezhetjük, hogy az egyetemes emberi értékek, valamint a zene által oly hatásosan kifejezett jézusi fájdalom éppoly nagy hatással lehetett az akkori befogadókra is, mint a maiakra. Legnagyobb hatással talán a kórusok motívumtöredékkel való felelgetése, és a tizenegy „Én vagyok az?” kérdés utáni csend van a hallgatóra. Az intenzív kérdések utáni döbbenet kifejezésére a csend a legalkalmasabb, hiszen a csend is hang, zene, jelentéssel bír. Ez a pár másodperces csend az, ami rádöbbenti a hallgatót a jóslat beteljesülésének valódiságára, ilyen lehet a végzet hangja is. Bach oratóriuma mozgalmassá, hallhatóvá és fizikailag érezhetővé teszi az általam vizsgált szimbólumot. Ugyanakkor összetetté is teszi annak értelmezését több érzelmi és kevesebb értelmi tulajdonságot adva neki.

Következésképp leszögezhetem, hogy a Jézusszimbólum jelentésessége nagyon szerteágazó, értelmezési síkjai több irányba mutatnak: érzelmi, értelmi, meggyőződéses, megtapasztalható, eleve elfogadott és állandósult jelentésrétegeit lehet kimutatni. Ehhez persze több művet is figyelembe kellene venni objektív és szubjektív szempontok szerint, kulturálisan meghatározott és kulturálisan elidegenedett értelmezői szemszögből.


vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008