Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Máriás József: „És visszatérőben a Mű”. A novellaíró Bánffy Miklós


 

A kolozsvári Polis Könyvkiadónak, jelesen pedig Dávid Gyula igazgatónak, irodalomtörténésznek köszönhető, hogy a kiváló erdélyi író, Bánffy Miklós művei újra visszatérnek az erdélyi irodalmi köztudatba, ismertté válik az a szellemi hagyaték, amely az elmúlt század első felében, különösen az anyaországtól elszakított keleti országrészben oly nagy megbecsülésnek örvendett. A korabeli sikert sok évtizedes hallgatás, kényszerű elhallgatás követte, művei forgalomba nem juthattak, könyvei a könyvtáraknak a közönség elől elzárt polcaira kerültek. 1981-ben a Kriterion Könyvkiadó a Romániai Magyar Írók sorozatában adta ki két kisregényét a Reggeltől estig és Bűvös éjszaka című alkotásokat. Megtörni látszott a csend. Megvolt a szándék a folytatásra is, ám az megfeneklett a totalitárius rend osztályszempontú, ideológiai beállítottságú irodalompolitikája zátonyain. Az újabb visszatérés a kolozsvári Polis Könyvkiadó nevéhez kötődik. Az 1998-ban megjelentetett, A koronás tízes című elbeszéléskötettel kezdődött. Folytatódott az író emlékiratainak – Emlékeimből, Huszonöt év – kiadásával (2000), főművének az Erdélyi történetnek – Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol – a Kalota Könyvkiadóval és az Erdélyi Református Egyházkerülettel közös kiadásban való ismételt közkinccsé tételével (2001). Ugyane könyvkiadó – Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész, a két háború közti erdélyi magyar irodalom kiváló ismerője értő és elmélyült tárgyismeretről tanúskodó munkájának köszönhetően – adta ki Bánffy Miklós leveleit és felesége naplóját – Bánffy Miklós estéje címmel (2002). Összes novellái 2004-ben jutott az olvasók kezébe. Közös e kötetekben – amelyeket akár egy életműsorozat darabjainak is tekinthetünk – az azonos formátum, valamint az, hogy a borítólapok mindenike, Unipan Helga tervezése, mintha megelőlegezné számunkra a prózai művek hangulatát.

Bánffy Miklós Kisbán Miklós néven, drámaíróként vált ismertté, a Naplegenda című drámájának 1906-os bemutatója hírt s nevet szerzett neki, Ady Endre figyelmét is felkeltette. A Nagyúr című, 1912-ben bemutatott színpadi művét Kós Károly méltatta elragadtatással: „Katona József óta a legmonumentálisabb és legtökéletesebb históriai magyar drámá”-nak nevezte. A harmincas években a Martinovics című drámájával keltett viharos/vitatott visszhangot. Utolsó bemutatott darabja, Az ostoba Li, Kolozsváron került színpadra, 1946-ban.

Első novelláit, elbeszéléseit 1914-ben A haldokló oroszlán címen adta ki. A novella, elbeszélés, a kisregény a későbbiekben is kedvelt műfaja maradt, végig kíséri pályáján, minden szakaszában jelen van. Kötettel ugyan ritkán jelentkezik – Reggeltől estig (kisregény, 1927) Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (elbeszélések, 1931), Farkasok (elbeszélések, 1942), Bűvös éjszaka (kisregény, 1946) –, de azok mindenkor kedvező kritikai visszhangra találnak.

A mai olvasó számára sok tekintetben reveláció a mostani kötet, hisz szemléletesen tételezi, jeleníti meg író érdeklődésének széles horizontját, alkotásainak sokszínűségét. Nyelvezete ma is élvezetes, kifejezési formái, megjelenítő ereje magával ragad, szuggesztivitása elénk varázsolja, érzékletesé teszi azt a világot, amelyből hőseit választja. Novellái, elbeszélései sok tekintetben megelőlegezik számunkra az Erdélyi történet világát – a szalonokét éppúgy, mint a hegyekben, havasokon élők sajátos életszemléletét –, ízelítőt nyújtanak műveltségének, ismereteinek évszázadokat átölelő univerzumából, képzeletvilágának gazdagságából.

Ha a kötetben olvasható alkotásokat tematikailag csoportosítanánk, művészi értékük szerint osztályoznánk, elsőként a hegyek, havasok világát megjelenítőket kellene említenünk. Közülük, mint napfényben csillogó, szemet gyönyörködtető havas hegycsúcs, kiemelkedik a Farkasok című novella. A cselekmény két síkon bontakozik ki: egyfelől az 1784-es erdélyi parasztlázadás vezére, Horea helyettesét tőrbe csaló parasztokat, vezérük, Maftyé személyiségét tárja elénk; másfelől a félelmetes farkasfalka önnön ordastermészetéből fakadó zsákmányszerző útját írja le. Az író tudatosan állítja párhuzamba a kapzsiság motiválta ember cselekedeteinek és az állatok viselkedésének motivációját. Máftyét és társait a felkelés alvezére fejére kitűzött vérdíj indítja arra, hogy elfogják és kiszolgáltassák őt a hatóságnak. A toszeráti fűrészmolnár, Maftyé, embertelenségét húzza alá az a törekvése is, hogy a menekülés lehetőségének a felcsillantásával – a maga külön hasznaként –, zsarolással megtudja a topánfalvi beváltó kirablásából származó arany rejtekhelyét. Velük szemben a farkasfalka természetes ösztöneit követve keresi a zsákmányt, falja fel a megsebzett vezért. Szerepcsere történt? Az ember lett a farkas, a farkas az ember? Remekmű!

Ugyancsak a hegyek rejtélyes világába vezet el A rettentő Safranics és a kis Borbálka című novella is. Az uradalmi erdész a vadorzók, az erdőt dézsmálók réme, aki mindig ott terem, ahol valami törvénytelenség készül, történik. Titokzatosságát fokozza sajátos, senki által nem ismert életvitele, a gonosz ábrázatú, várszerű, zord, sivár ház is, amelyben az erdész élt. Ellenpólusként ott találjuk Borbálkát, az ábrándos tekintetű szép jegyzőlányt, a dolnakeresztúri segédtanító menyasszonyát. Tonkanecz Cirill vadorzó elhatározza, hogy megöli az erdészt, visszahódítja az erdőt. Kitervelik, hogy tőrbecsalják és végeznek vele. Borbálka, szokott rejtekhelyén ülve, fültanúja lesz az erdész ellen való bűnös szövetkezésnek, figyelmezteti őt a csapdára, amit elveszejtésére eszeltek ki. Az erdész leszámol az ellene támadt vadorzóval. A gonoszság azonban nemcsak a vadorzók világát szállja meg. A Borbálkát feleségül vevő segédjegyzőben is ott él, a házasságkötés után jut felszínre, kínozta, verte feleségét. Szóljunk egy harmadik alkotásról is, amelynek vezérmotívuma ugyancsak a kapzsiság. A Havasi történet című novella főhőse, Damaszkin, magának kívánja megtartani, megszerezni a felesége első házasságából származó nagykorú, uradalmi erdésszé lett fiának a földjét, vagyonát. Ördögi tervet gondol ki: elárulja az uradalomnak, hogy miként érheti tetten a falu tilosban legelésző gulyáját, olymódon, hogy az árulás gyanúja az ifjúra terelődjön, akinek, emiatt, a népharag elől világgá kell mennie. A feleség, Irina, megérzi, tudja, hogy az árulást nem a fia, hanem a férje követte el. Emiatt, a régi babona, a néphit szabályai szerint bünteti: reáböjtöl. Nem térítheti el ettől sem a férj brutalitása, sem a pap átka. Amikor Damaszkin „annak következtében” meghal, a falu hallgat, bár tudja, hogy mi volt kimúlásának okozója. Megrázó, súlyos írás, balladai mélységekre emlékeztető, a néplélek rejtekeit feltáró, katartikus erejű alkotás. Ugyancsak a népi igazságszolgáltatás példája a Kikiáltás című novella. Egy mezőségi faluban a hatalom tiltása ellenére tovább él az a szokás, miszerint Szent György-napján, az est leszálltával kikiáltják, pellengérre állítják mindazt, amiről az elmúlt évben nyilvánosan nem, csak a pletykák suttogó hullámhosszán eshetett szó, ami sérti a nép erkölcsi normáját, igazságérzetét. Ilyenkor persze sugallatok, rosszindulatú ösztönzések is vezethetik a kikiáltót. Erre vetemedik a szép molnárnét hiába megkörnyékező Vokurka is: pénzt ajánl fel a kikiáltónak, hogy az adja hírül a falunak, hogy a magányosan élő asszony gyermekének ő az apja. A kikiáltó megalkuszik, jócskán rákér a beígért összegre, hírbe hozza az asszonyt, de azt is a falu tudomására hozza, hogy ezért őt megfizették. Ily módon a lakosság szemében felbújtó válik erkölcsi halottá. A népi humánum hangja szólal meg a Lememámé című novellában. Cselekménye a harctérre vezeti az olvasót. Lememámé szelíd és jólelkű, de a faluban lenézett, semmibe vett ifjú, szanitécként keresi a csatában megsebesülteket. Ott találja falubelijét, a gonosz lelkületű, erőszakos Csobánt, aki sebesülten, magatehetetlenül, halálra szántan fekszik az elcsendesült csatatéren. Lememámé fejére olvassa minden bűnét, vele szemben elkövetett gazságát. Megbosszulhatná, ott hagyhatná varjak, dögkeselyűk martalékának. De nem teszi, társat hív, hogy a kezelő helyre szállítsák. Közös ezekben az írásokban a morális töltet, az az erkölcsiség, amelynek megléte vagy hiánya teszi az embert jóvá vagy gonosszá. Kicsengésük, az író szimpátiája mindenik írásban a jó mellett van. Nem moralizál, nem hittételeket sorol, nem ítél, hanem a gondolatszálak felfejtésével, vezetésével juttatja kifejezésre a maga írói üzenetét, állásfoglalását, szándékát.

Adott a kötetben olvasható novelláknak egy másik vonulata is: a képzelet teremtette világból, a romantikus látásmódból eredő írásokba foglalt történetek sora. Forrásaikat tekintve igen tarka képet mutatnak: a csodás mesevilágot elénk hozó, egzotikus tájakat megidéző keleti életszemlélet (Szőnyeg, A császár titka, Az ostoba Li), Görögország és Itália regényes, szerelemmel, idilekkel teli romantikus univerzuma (Lóki Gáspár csodálatos története, Élő kísértetek, A kísértés temploma, Heléna Spártában), a szalonok világa (Boriska grófné kendője, Haláltánc, Tannhäuser és a kis princessz), Erdély múltja (A fileglorietta, Files Máriskó szolgálólány gonosz hazudozásai, Commendáns uram vörös kaputrokkjának vándorlásáról). Az írások közös jellemzője a könnyed elbeszélésmód, a szemléletes és színes ábrázolás. Ez korántsem jelent valamiféle szórakoztatásra törekvést, nincs köztük egyetlen olyan írás sem, amely ne hordozna valamilyen erkölcsi, etikai üzenetet az életről, szerelemről, halálról. A cselekményt biztos kézzel bonyolítja, vezeti a végkifejlet felé. Említsünk e nagyon eltérő és változatos tematikájú írások közül kettőt – Valahol, Haláltánc –, amelyek előrevetítik a későbbi nagyregény miliőjét, felvillantják a kisebbségi sorsba jutott magyar értelmiségi szembenállását azzal a világgal, amelyet Trianon mért rá. A Valahol című novella XVI. Lajos versailles-i udvarába vezeti az olvasót, az udvari élet intrikáit, erkölcstelenségét és etikátlanságát vetíti elénk. Miközben a fényes termekben áll a bál, az udvaron „valami Marat”, az artois-i gróf lovászai bolondnak tartott orvosa kiabál: „el kell ezeket pusztítani”. De vajon csak a véres forradalom hozhatja el a főnemesség pusztulását? Bánffy Miklós az Erdélyi történettel igazolta: darabokra szaggattatott az anélkül is. A Haláltánc tudós geológusa azt példázza, hogy mire jutott az erdélyi magyarság Trianon után: kisemmizték abból, amit az évszázadok, évtizedek alatt maga alkotott, szellemi nagyságait kidobták azokból az intézményekből, amelyeket létrehoztak. Az új hatalom szemében nincs kímélet a szobroknak sem. Főúri világa ugyan kényesen ügyel a látszatra, méltóságára. Mindent elvesztettek, de tudják, hogy egyvalamit nagyon féltően kell őrízniük: a hitüket. A geológus bosszúja – kutatásai eredményeinek ellenszolgáltatás nélküli átadása az Erdély altalajkincseit fürkésző angol kutatónak – sejteti az olvasóban azt a reményt, amelyet a jogfosztott magyarság a nyugati világ beavatkozása iránt mindenkor táplált, ami ezúttal is, mint annyiszor a történelem során, nem több csupasz illúziónál.

A kötet utolsó lapjain azok az írások olvashatók, amelyeket Bánffy Miklós a „felszabadulást” követően alkotott, jelentetett meg az Utunk hasábjain. Apafi Mihály erdélyi fejedelem szavajárását idézve: Beszéljünk semmit felcímmel adta közre azokat. Valóban semmitmondó írások voltak? Távolról sem! A múltból vagy az udvarházak, a vidék világából merített életképek, kedves, hangulatos történetek, adomák ugyan egy letűnt világból merítették tárgyukat. Olvastukkor nem nehéz megértenünk az új politikai, szellemi áramlat szolgálatába szegődött lap főszerkesztőjét, aki mihamar leállíttatta azok közlését, megfosztva íróját a nyilvánosságtól, hisz e témák nem illettek bele a hatalomra törő, a régit ledönteni kívánó, a harc eszközeiben nem válogató „új világ” építési koncepciójába..

Írásunk kezdetén említettük, hogy Bánffy Miklósra, első drámája bemutatásakor, nem kisebb nagyság és szigorú ítélő figyelt fel, mint Ady Endre. Később, 1914-ben, a Nyugatban közöl elismerő kritikát A haldokló oroszlán című elbeszéléskötetéről, megelőlegezve a bizalmat egy későbbi igazi nagy mű megszületésére: „Egy kivételes intelligenciájú asszonybarátom figyelmeztet reá, hogy néhol-néhol Kemény Zsigmondot juttatja eszünkbe ez a könyv. (…) Kisbán Miklós könyve kuriózus és jeles írásesemény, s talán Bánffy Miklóssal egyezkedve kapunk hamarosan valamit, előkelőt, művészit s Kemény Zsigmondhoz méltó Kisbán-könyvet.” Csodás jövendölés, hisz a két évtized múltán megjelenő Erdélyi történet valóban beváltja. Írásművészetének értékeit a későbbiek során oly erdélyi nagyságok méltatták, mint Kuncz Aladár, Molter Károly, Makkai Sándor, Kós Károly.

Elbeszéléseit egyöntetű elismerés övezte. A Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című kötetét a Nyugat hasábjain a kor egyik legnevesebb kritikusa, Schöpflin Aladár méltatta, kiemelve annak sajátos nyelvezetét: „régies, de nem régi, filológiai hűséget affektál, és minduntalan elárulja magát modern szavakkal és szólásokkal, az avatag szavak mai rafinált stílusfűzéssel vannak összerakva, mindig érezni, hogy valaki tréfából beszél Apafi Mihály korának nyelvén… Irodalmi csemege Kisbán Miklós könyve, azok közül a luxuscikkek közül való, amelyekre egy sokszínűségre törekvő irodalomnak szüksége van.”

A múlt század negyvenes éveinek elején megjelent Farkasok című novelláskötetét Örley István méltatja a Magyar Csillag című folyóiratban, szerzőjét „gazdag látású, dúsan szálazó-szövő elbeszélő”-nek nevezi, aki „éles tekintetű, hűvös, könyörtelen – egyike legférfiasabb íróinknak”. Ugyane kötetről az Erdélyi Helikonban Lőrinczi László közöl méltatást: „Figurái erényeikkel és elesettségükkel egyaránt súlyosak. Elképeszt, majd megráz, mint a toll klasszikus mesterei… Nem különleges sorsok és emberek ezek. Éppen csak az élet keményebb feléből valók, onnan, hol, ha elindul egy kavics, esetleg, mint lavina érkezik a völgybe.” Méltatását a novellák írójáról, alkotói vonásairól máig érvényes megállapítással zárja: „Bánffy Miklós azok közé az irodalmi magánosok közé tartozik, kiket nehéz lenne ide vagy oda sorozni. Tusakodása, osztályából nem kis írói-erkölcsi bátorsággal ki-kinyúló magatartás – érdeklődési köre az átfogó világlátotté, de hazai példákon is okuló és belátóé –, gyökere pedig az erdélyi táj, a maga keménységével, ormaival és lankáival, kalászaival és rengetegeivel, s a levegőben el-elhúzó csodálatos ösztönű madaraival, amint ijedten szálldosva, tekintetüket a végtelenbe fúrják.”

A hetven éves írót köszöntő pályaképében, 1943-ban, Kovács László – az Erdélyi Helikon szerkesztője – kiemeli, hogy a századfordulón, amikor „az irodalom eliparosodott, polgári foglalkozás” lett, Bánffy Miklós nem sodródik a divatos koráramlattal, „a szellem európai sznobságával” szemben egy sajátos keleti, erdélyi világot állít elénk. Különösen vonatkozik ez novelláira. „A Farkasokban az erdélyi ember a néma tájak egyikét szólaltatja meg. A magyar főváros felszínes optimizmusa közepette, amely a nemzetiségi vidékekről is szinte csak anekdotákat és ízes történeteket hall, sötét történelmi árnyakat idéz. A couleur locale, amely pár évtized múlva oly sokféle hangot és annyi színt hoz majd az irodalomba, előfutárként és mintapéldaként jelenik meg ebben a novellában. Mintha kísérteties előképe volna annak az irodalomnak, amely a trianoni megszállás alatt szólal meg majd Erdélyben. Mély együttélés a tájjal és embereivel.”

Szegedy-Maszák Mihály, ötven év múltán, a Protestáns Szemle 1993. évi július–szeptemberi számában – Baltazár lakomája – méltatja Bánffy Miklós alkotó munkásságát: „sokoldalúsága szinte páratlan az újabb kori magyar kultúrában”. Tanulmányában részletesen foglalkozik elbeszéléseivel, amelyek „valóban a századelő legjobb magyar prózájához számíthatók”. Novellái elemzésekor a Kovács Lászlóéval sokban egybecsengő értékelést nyújt: „Azoknak a korai novelláknak, amelyeknek legtöbb esélyük lehet a maradandóságra, semmi közük a századforduló szépségkultuszához. Szószaporítás helyett hangsúlyozott szűkszavúság jellemzi őket. Sőt, olykor kifejezetten a hiány, a kihagyás tekinthető meghatározó jegyüknek. A példázatszerűség is jobbára hiányzik belőlük. Ha föladnak rejtvényt, nem közlik a megoldást.” Ezen novellák közt említi A császár titka, A rettentő Safranics és a kis Borbálka, a Farkasok, Havasi történet című alkotásait.

Az értékelések során – novelláival és az Erdélyi történet vonatkozásában is – vissza-visszatér, kifejezetten pozitív értékelésként jelenik meg Bánffy Miklós természetábrázolása. A hetven éves írót köszöntő Erdélyi Helikon-számban Málnási Bartók György külön tanulmányt szentel e témának Bánffy Miklós természetlátása címmel. „Lépten-nyomon rajtakapjuk, hogy szinte várja az alkalmat, amikor a természet szemléletében elmerülhet, és a létnek új oldalait ragadhatja meg. Vannak alkotásai, amelyek a természeti látás híján létre sem tudtak volna jönni.” Nem véletlenül. Ennek eredőjeképpen idézi magát az írót: „Hiszen a természet a maga törvényszerű gazdagságában úgy telíti a mi képzeletünket az alakjaival, hogy öntudatlanul az ő képeit visszük bele alkotásunkba.” E vonatkozásban a Farkasok, a Havasi történet, A szőnyeg, A rettentő Safranics és a kis Borbálka, A koronás tízes novellákat emeli ki. Kihangsúlyozza, hogy a természet jelenléte távolról sem öncél, beépül az írói mondanivaló szövetébe: „Ez a természetlátás nemcsak esztétikai, hanem erkölcsi jellemű is; valami felemelő, valami lesújtó van benne; olyasféle lelki kiállás lehet az alapja, mint a fenséges érzése, amely eleinte lesújt és megfélemlít, hogy aztán a magunk erejének tudatára keltve ismét felemeljen… Bánffy természetlátása erdélyi lélekből fakad s alkotásait minden ízükben erdélyi élettel teszi gazdaggá, jellemzővé és páratlanná.”

Az Összes novellái kiadásával hozzáférhető a rendkívül fontos életmű nagyon fontos szelete, ismételten ráirányul a mai olvasók figyelme az évtizedekig méltatlanul mellőzött íróra. A Bánffy-sorozattal közkinccsé váltak azok a művek, amelyek az erdélyi gondolat hordozói voltak, a sajátosban tükrözték az egyetemes magyar értékeket, nemzeti identitásunk őrzésének szolgálatában álltak. Bánffy Miklós azon erdélyi szellemi nagyságok sorába tartozik, akik a kisebbségbe sodort nemzettestben ébren tartották, éltették, erősítették hovatartozásunk tudatát.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008