Művelődés

A hír arról szól, hogy 2007. február 25-én a marosvásárhelyi Kövesdombi Unitárius Egyházközség gyönyörű, múlt év decemberében felszentelt templomában a tanácstermet Bözödi György Teremnek, a még készülő, ifjúsági és gyermekfoglalkozásoknak szánt helységet Balázs Ferenc Teremnek hívják e naptól.

Névadó ünnepi istentisztelet volt, mégpedig zsúfolt házzal, amit kiállítás-megnyitó követett. Kecskés Csaba tiszteletes egyházi beszédében a lelkész-író Balázs Ferenc személyiségét idézte meg, Bözödi Györgyről pedig Gálfalvi György, a Látó főszerkesztője, az író barátja beszélt. Balázs Ferenctől A szépség és a mélység meséjét, Bözödi Györgytől a Régi kertünk című verset én olvastam fel.

Vallomással kell folytatnom. Innen kezdve már akár a naplómat írhatnám, mert az ötletgazda is én voltam.

Szülővárosomban, vagyis Marosvásárhelyen jövésmenés közben számtalan új utcát, de főleg utcanevet fedezek fel, olyan személyiségekről, akiknek nemhogy semmi vagy alig van közük a városhoz, de az sem számít, ha tömeggyilkosok, s nemcsak Antonescura gondolok, de a 19. századi Ion Buteanuról is elmondható 1849-es „dicső” tettei nyomán, s a róla elnevezett utca itt van a szomszédomban. Ez nemcsak nálunk van így, de Erdély minden városában. Az új gyarmatosításhoz hozzátartozik a módszer, miszerint „minden a mienk, és mi mindig itt voltunk” stb.

Az ellenállásnak is sokféle módszere, lehetősége van politikai, közéleti, egyházi és egyéni síkon. Úgy gondolom, mindenkinek tennie kell a dolgát, ott és azt, amihez legjobban ért. Az egyházaknak nemcsak az a dolga, hogy Isten igéjét hirdessék, hanem az is, hogy a keresztény újkor és reformáció egyik legnagyobb vívmányát, az anyanyelven tartott istentiszteletet megőrizzék, az anyanyelv ápolóit, a nemzeti kultúra nagy egyéniségeit felmutassák a jövő nemzedéknek, és emléküket minden lehetséges módon ápolják.

Az unitárius egyház igazán élenjár. Csak itt, Marosvásárhelyen hány meg hány irodalmi, képzőművészeti, zenei, a magyarságot érintő-érdeklő előadásnak, legyen az történelmi vagy tudományos, adott otthont a Bolyai téren lévő unitárius templom és tanácsterem. Most, hogy már ilyen gazdagok lettünk, és a Kövesdombon is felszentelhettük az unitárius templomot, itt is megindult az élet. A szellemi élet. Istentiszteletet már egy éve tartanak benne, de most, ahogy mondani szokás, eljött az ideje a munka dandárjának. A hívek mindig megtöltik a templomot, és igénylik a velük való foglalkozást, törődést. Ez így is van rendjén.

Na és ezért érdemes nevesíteni dolgainkat. Nevesíteni azt a termet, ahova begyűlünk havonta többször is, vagy akár hetente. És annak a teremnek olyasvalakit kell megidéznie, aki érdemes arra, hogy sajtóban, magánbeszélgetésben naponta szóba kerüljön a neve, elődünk volt, ő már megtette kötelességét egyházával, hitsorsosaival és népével szemben, csak mi, a hálás utókor feledkeztünk meg róla, vagy segítenek nekünk a feledésben, és érdemteleneket tolnak előtérbe, amint azt már utcanév-ügyben jeleztem.

Beláthatatlan az az idő, amikor Marosvásárhelyen még egyszer utcát neveznek el Mentovich Ferencről például. 1961-ben, amikor a kolozsvári egyetemre mentem a róla elnevezett utcában laktam, de mire elvégeztem az egyetemet már rég a Toplita nevet viselte. Tolnai Lajos, Petelei István, Molter Károly, Kemény János, Bözödi György, Sütő András, hogy csak néhány írót említsek, mert kiváló képzőművészeink is voltak, mint Bordi András, Barabás István, Izsák Márton stb. Vajon mikor kap utcát, teret, vagy kapja vissza az elorzottat, mint Tolnai vagy Petelei? Hát erre még várhatunk, de a mi intézményeink, létesítményeink, iskoláink mind-mind nevesíthetők. S ha ezek a nevek gyakran fordulnak elő mindennapjainkban, akár a jó reklám, megragadnak és életre kelnek. Lám csak, milyen igazam van, a minap, istentisztelet után jött oda hozzám egy úr, és arra kért, adnék neki a Bözödi-versből egy másolatot, mert akár az édesanyja kertjét írja le.

Balázs Ferenc az építkezők fajtájából való volt, Bözödi pedig mint hű kortárs és örökös, a felépítettek történetét kutatta, és azt, hogyan kellene megőriznünk nemzeti létünket, feltárva a pusztulás okait híres művében, a Székely bánjában. Balázs Ferenc fiatalon halt meg, de teljes életet élt. Bözödi György (1913–1989) halálakor a nyolcadik X-hez közeledett ugyan, de élete a kommunista rendszerben csak börtön, kényszermunka, és icipici nyugalom két házkutatás között, az örökös rettegés, s az íróbarátok féltő-óvó aggódása, hogy kivédjék az ellene irányuló támadásokat. Jó, hogy kedves, szelíd, szemüveges arca Hunyadi László szobrászművész egyik legjobban sikerült plakettjén mindig ránk néz huncutul a Bözödi György Terem ajtaja fölött, és talán azt gondolja, amit arra a damasztszalvétára írt, amelyet az Igaz Szó 25. évfordulóján a jelenlévőkkel dedikáltattam 1978-ban (nagyothalló volt): „Bözödi György is itt vala,/ de semmit sem halla.”

Az emlékezések mellett a mára is gondolván – a mai fiatal tehetségekre –, a Bözödi-termet birtokba véve került sor Marton Ágota Márta restaurátor, festőművész olajfestményekből álló kiállítása megnyitójára. Kedei Zoltán festőművész a megnyitón elhangzott gondolataiból idézek:

„Marton Ágota Márta festőalkat, pikturális szemléletű a meglátása. Hangulatot teremt. Visszafogott színeiben a női lélek finom rezdülései jelennek meg, nem lázonganak, nem kiabálnak, végzik feladatukat, csitítják az ember gyakran előforduló kirohanásait… Kiemelem a lombos fákkal gazdagított és nyári melegséget sugárzó tájképeit jól megkomponált és viszszafogott színeivel, ilyen a Nyár, a Borzos boglya, akár a Szakadáton festett kétfás képe láttán az az érzés fog el, hogy ezen a helyen már jártam, jártunk, otthon érezzük magunkat, vagy az Ünnep című képét, amely számomra kettős jelentésű: közelről valóban ünnepi ruhába öltözött női figura látható, de távolabbról érzem az alagutat, s túlsó végén már látom is a művészet pályaudvarát, ahová igyekszünk. …

Szeretettel fordul a költők felé, ahonnan inspirálódik, de nem illusztrálásként, mint az Evokáció egy csillaghoz Juhász Gyulától vagy Illyés Gyulától a Nadályszomj, s akkor még nem említettem az Aktot, amelyen a címét meghazudtolóan a bátorsággal megalkotott emberi formák olvadnak egybe a natúrával.

Marton Ágota Márta e zajos életben keresi önmaga igazságát. Keresi a béke szigetét, ahol nyugalom és melegség vesz körül….

Mértéktartása igazolja, hogy élmény nélkül nem létezik igazi művészet. A csönd ölelésében állandó készenlétben várja a világcsodákat. Tisztában van azzal is, hogy a megfestendő témára nem nézhet rémülettel. Tiszta tükröt mutat visszafogott indulatairól, feszültségeiről.”

A Dávid Ferenc tér 1. szám alatt az élet elkezdődött.