magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Wagner Péter: Erdély-járó naplómból


 

Az itt látható rajzok két időszakban készültek, fele részük a hetvenes évek elején négy egymást követő évben, a többi pedig 1998 nyarán három hét alatt.

Az erdélyi szászok valahogyan mindig kiestek az Erdély-járó magyar fiatalok útjából, hiszen – akár csak magam is – elsősorban a magyar vonatkozású emlékeket, a magyar zenét és táncot, a magyar falvakat, templomokat és házakat, a szokatlanul gyönyörű magyar szót keresték, kerestük. Mint építészhallgató, és az építészettörténet nagy rajongója azonban nem mehettem el az erdélyi szász városok és az erődtemplomok mellett. Ezért aztán minden Erdélyben töltött hónapból legalább egy hetet a szászok vidékét jártam.

Ezek az élmények jelentősen eltértek a magyar vidékeken átéltektől. A városok – Nagyszeben, Brassó és mindenekelőtt Segesvár – hatalmas építészeti élményt jelentettek. A történelem levegője, a megállt idő és ugyanakkor a múlt és a jelen drámai minőségkülönbsége nagyon megrázó volt. Ezekben a városokban akkor sokkal jobban érezhető volt az űr, amit az alapítók hagytak maguk után, mint a falvakban.

A falvak ugyanis az Erdélyben megszokott vegyes falvak képét mutatták, erős szász dominanciával. A magas oromzatú díszes vakolatú téglaházak rendje a szegénység és a szegényesség ellenére tiszteletreméltó erőt és tartást sugárzott, akárcsak a falvak közepén trónoló erődített templomok. Minden faluban volt pap és minden faluban volt összetartó szász közösség. Természetesen ezt a közösséget már azokban az években kikezdte a kivándorlás és az azzal kapcsolatos belső és külső ellentétek halmaza, én, mint kívülálló azonban ebből nem sokat érzékelhettem. Mindenütt – talán német nevemnek és nyelvtudásomnak köszönhetően – szívélyesen fogadtak, ez a szívélyesség azonban többször volt formális és helyenként kissé bizalmatlanul távolságtartó, mint a magyar falvakban. A szászok mindennapjaihoz és ünnepeihez nem sikerült olyan közel kerülnöm, mint, mondjuk a székiekéhez, de az általuk létrehozott és konokul megőrzött magas szintű építési kultúra lenyűgözött. Az erődtemplomok építészeti világa, mely alapvetően kevésszámú alaptípusra épül fel, a táji és topográfiai adottságok, továbbá a sokszor századokra elhúzódó építés spontaneitása következtében hihetetlenül változatos. Noha a templomok alkotják ezeknek a falvaknak legfőbb vonzerejét, hiszen ilyen számban, változatosságban, ilyen kis területen összezsúfolva a világon egyedülálló látványosságot képviselnek, mégis számomra a táj, a település, a templom és az azokat létrehozó emberi gondolat egysége jelentette ennek a világnak a legfőbb vonzerejét. A védekezés sokszor paranoiával határos gondolata telepíti zárt völgyekbe, rejtett kis szegletekbe a csűrök körkörös védvonalával körülvett falvakat, melyeknek minden portája egy-egy kis erőd. A templom, mint vár, a végső menedék, néha magas falakkal körülvéve a piactéren, de többnyire egy különálló dombon, nehezen megközelíthetően többszörös falgyűrűbe zárva hirdeti egyszerre a közösség félelmét és erejét. A sok évszázados különállás és később a kisebbségi sors nagyon zárt és szabályozott világot hozott létre, melynek konzervatívizmusa a legutóbbi időkig érezhető volt. A vallás és a nyelv összetartó ereje a magyarokhoz hasonlóan a szászok világának is alapját képezte.

Tekintettel arra, hogy a szászok építészeti emlékei javarészt már a szakirodalomban megtalálhatók voltak, a rajzok csupán egy rendkívüli élményre való rácsodálkozás dokumentumai. A formáknak – tömegeknek és felületeknek – sokféleségét és azonosságát akarják megragadni, és sokszor a konkrét téma csak inspiratív ürügy egy leendő építész számára éppen akkor érdekes szerkesztések, egybeesések, tanulságok vonalas ábrázolásához. Mindegyikük egy pillanat szülötte, a szándék inkább a birtokba vétel, mintsem a dolgok megmutatása.

Merőben más a helyzet az 1998-ban készült rajzok esetében. Mint az talán sokak számára ismert, a fordulat után a szászok tömegesen hagyták el Romániát, egyes források szerint 1989 és 1991 között több mint százezren vándoroltak ki Németországba, kétszer annyian, mint a Ceaušescu-rendszer húsz éve alatt együttvéve. A szászok falvai mára részint elnéptelenedtek, részint pedig lakosságuk döntő hányada kicserélődött. A teraszos szőlőket, a gyümölcsösöket, a kerteket senki sem műveli, az üres házak az enyészeté lesznek, még anyagukat sem használja fel senki, legfeljebb az elégethetőt. A falvakba csak nagyon rossz utak vezetnek, a tömegközlekedés megszűnt. A kivándoroltak egy része megtartotta házát, és egy helybelire bízta gondozását. A paplakok is sok helyen jó állapotban vannak, a régi papok, akárcsak néhány őslakos, egy-egy hónapot eltöltenek volt falujukban. A megmaradt néhány evangélikust autóval vagy kisbusszal viszik háromhetente istentiszteletre, valamelyik városba, vagy nagyobb lélekszámú faluba. Papok a falvakban nem igen vannak már, istentiszteletre Szebenből vagy Medgyesről küldenek papot. A templomok kulcsát egy-egy megmaradt szász ember, vagy asszony őrzi, sok helyütt azonban a kulcs őrzője nem beszél németül, ami nem is csoda, hiszen az öszszes szászok elköltöztek már... A szászsebesi templom egyik mellékhajójában például egy sor vasszekrény áll, amelyekre falunevek vannak írva. Ezekben a szekrényekben őrzik a környékbeli elnéptelenedett falvak hajdani szász anyakönyveit. A templomok padjaiban pedig a párnákat és az imakönyveket pontosan úgy találjuk, ahogy azt az utolsó istentiszteletkor hagyták. A templomok, a templomerődök, a falvak fontosabb épületei és a települések elrendezése akkurátusan fel vannak mérve és kiadványokban megjelentek. A tudományt nem érte tehát veszteség.

1998 nyarán azért indultunk el Erdélybe, hogy minél több szász falut felkeressünk, és a huszonötödik órában még egyszer találkozhassunk azzal a világgal, amely a hetvenes, de még a legsötétebb nyolcvanas években is annyi szépséget és élményt nyújtott nekünk. Az utazás során a teljességre törekedtünk, igyekeztünk a rendelkezésre álló idő alatt a lehető legtöbb helyre eljutni, minél több benyomást szerezni. A szászok világa alaposan megváltozott, ma talán inkább a volt szászok világáról beszélhetünk. A bénító szomorúság azonban hamar átadja a helyét egyfajta kíváncsiságnak. Gondolatban igyekszünk rekonstruálni a helybeliek elmondása és a saját emlékeink alapján azt a világot, amelyet teremtői otthagytak, de amely még romlásában is lenyűgöző. A táj, amelyben haladunk, még őrzi a hajdani művelés nyomait, de a domboldalakon a teraszos szőlőskertek erodált lépcsőin már nem sorakoznak tőkék. A gyümölcsösök lassan elvadulnak, belesimulnak a környező ligetekbe. Sehol egy üzem, a csendet nem veri fel a traktorok hangja, még csordákat sem igen látni. A természet lassan kezdi visszahódítani azt, ami hajdan az övé volt, és amit a szászok dolgos elődei hosszú évszázadok alatt eloroztak tőle...

De hagyjuk a melodrámát, inkább élvezzük azt a szépséget, melynek párját Európában nem igen találjuk: a dimbes-dombos tájat, melynek rejtett völgyeiben, egymástól pár kilométerre, de mégis csupán az utolsó kanyarban feltárulva kis falvak húzódnak meg, és mindegyikben egy középkori templomerőd található, szárnyas oltárokkal, festett karzatokkal és mennyezetekkel. A házak ilyen távolból mind épnek látszanak, kanyargó soraikat szolgai párhuzamossággal követi a hatalmas csűrök tetőinek már foghíjas sora. Ennek az idilli, vagy talán idealizált (?) világnak a képei az 1998-ban készült rajzok.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008