magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lakatos Bakó Melinda: Zöldágas Tasnádon és környékén


 

Az igazi tavasz érkezését, a meleg idő állandósulását és ezzel a tenyészidő beköszöntését minden időben mindenütt örömmel várták, és meg is ünnepelték. Erdélyben is a két Szent György nap, a magyar április 24-én és a román, a régi naptár szerinti május 5-e, s a köztük helyet foglaló május elseje a szertartásos és vígságos közösségi szokásokban s ezekhez is kapcsolódó mágikus praktikákban, hiedelmekben leggazdagabb jeles napok közé tartozik.

 E napok előtt fejezték be a tavaszi munkák nehezét, a szántást, a vetést, szervezték a közös nyájakat és csordákat, pásztorait és pakulárait megfogadták, a határpásztorokat (kerülők, zsitárok, hajtók) alkalmazták, e napokban hajtották ki a különféle csordákat, nyájakat a legelőre, ekkor volt a faluekével a határ körülbarázdálásának és a közös rétek árkolásának közösségben végzett, a termékenységet biztosító cselekményekkel s áldomásokkal járó szertartásos-ünnepélyes alkalma.

A nehezebb tavaszi mezőgazdasági munkák befejeztével s az állatok istállóból való kibocsátásával megapadt a földműves ember gondja és dolga. Kezdődött a kevés munkájú, társas életre, udvarlásra, lakodalomtartásra, ünneplésekre ráérő májusi időszak. Alkalom nyílott a szerelmi vonzalom, a párkereső szándék egyezményes formák szerinti jelképes és nyilvános kifejezésére is. Ilyen Európa-szerte ismert és különféle változataiban még távolabb is feltalálható tavaszi újjászületést termékenységet, szerelmet és örömet kifejező, illetve előidéző jelkép és cselekmény a jobbára május elsejéhez vagy néha más közeli jeles naphoz tapadó zöld fa, vagy zöld ág helyezése az ifjúság-legénység részéről a lányok öszszessége számára a település központjában illetve az egyes legények részéről választottjaik háza elé, vagy kapujába, illetve a tornácok ágasfáira.

Tasnádon és a környező falvakban még a 60-as években is eléggé általános volt a májusfaállítás szokása.

Ez a régió hagyományőrző, hisz egy agrárjellegű országrész eléggé elszigetelt környéke. Azt is mondhatnánk, elmaradt iparosodás, városiasodás szempontjából, ha ugyan ezt még ma is elmaradottságnak lehet nevezni. A lakosság földműveléssel és állattenyésztéssel foglakozik.

Az 1970-es évektől kezdődött meg az iparosodás, Tasnádot újból várossá nyilvánították, újból: hisz már volt mezőváros (oppidum). Tasnádra is ipart telepítettek: bútorgyárat, téglagyárat. A környékről került ki a szükséges munkaerő. Elkezdődött a szakmunkásképzés, megkezdődött a falusi lakosság városba történő ingázása.

A környékbeli falusiak legtöbbje az 50-es évekig alig járt a falu határán túl, legfennebb Tasnádra jártak néha a vásárba, üzletbe. Hosszú ideig fennmaradtak itt a zárt faluközösségek. A hosszú nemzedékek során át alakult szokásokkal, egyezményes jelrendszerekkel. Így maradt itt fenn sok ősi mágikus hiedelemre épülő szokás, többek közt a májusfaállítás, vagy ahogy több faluban is mondják a környéken: a májusfadugás.

Tasnádon és közvetlen környékén a legény már jóval május elseje előtt kinézett magának az erdőben, a mezőn vagy a szőlőben szép virágzó fát. A fa virágának fehérnek kellett lennie, hogy jelképezze a lány szűzi tisztaságát. A kiszemelt fa leggyakrabban vadcseresznye, vadmeggy, vadkörte vagy cseresznyefa, néha fehér virágú orgonabokor, de kedveltebb volt a fürtös virágzatú madármeggy, amit ezen a vidéken épp gyakori májusi felhasználása miatt májusfának neveznek.

Május elsejére virradóra a fiú elment a fáért, kivágta, a vállán hazahozta, otthon színes szalagokkal, fejkendővel, zsebkendőkkel feldíszítette.

A mellékágakat lenyeste, a koronáját meg szép kerekre kiképezte. A fa felékesítésében segítettek a fiú szülei és a lánytestvérei is, főleg, ha tetszett nekik a fiú választottja. Éjfél után a fiú nagy csendben a lány házához lopakodott, a kapufélfára kötözte a fát, vagy a kerítésre szerelte, valamelyik ágasfához is köthette, de ha nagyon nagy, hosszú törzsű volt, akkor gödröt ásott a kapufélfa mellé, és abba dugta, megtámasztotta, vagy bedöngölte a májusfát.

A májusfaállítás vagy -dugás után következett az éjjelizene. Tasnádon a fiúk együtt fogadtak meg egy zenész cigányt, hegedűst, odaálltak a lány ablaka alá, ott a legény énekelt hegedűszó mellett. Előfordult az is, hogy a fiú nem tudott énekelni, ilyenkor aztán csak a cigány muzsikált. Sok jó muzsikus cigány volt Tasnádon. Egy cigánybandához tartozott egy hegedűs, egy brácsás, egy bőgős s egy cimbalmos, valamint a cimbalmot a hátán hordozó cigány. Tasnádon a következő muzsikus cigánydinasztiák voltak: Bani Pali, Bani Kálmán, Bani Mariska, Bani Jóska, Dankó Pista, Dankó Bandi, Dankó Béla, Dankó Ferenc.

A májusfaállító legények és a cigánybanda sorba vették minden legény választottját, odaálltak együtt a lányok ablaka alá, s a májusfaállító legény énekelt, a banda húzta. A 30-as években az éjjelizenét rendszerint a Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát című nótával kezdték, az Akácos úttal folytatták. A leány azt, hogy hallotta és elfogadta az éjjelizenét az ablak mögött három egymás után meggyújtott gyufaszállal jelezte. Ilyenkor nem szokott sem a lány kijönni a legényhez, se a legény bemenni a lányos házba. Viszont már korán reggel kijött a lány, hogy megnézze a májusfát. Ha tetszett neki a legény, aki állította, otthagyta, ha nem tetszett a legény: ledobta a fát.

A Tasnád körüli falvakban: Tasnádszántón, Érkőrösön, Érszodorón, Pelekesziben, Tasnádszarvadon, Érszakácsiban, Krasznamihályfalván és Szilágypérben a tasnádihoz hasonló szokások voltak. Mert nem volt nagy a kivágandó fa, nem volt messzi az erdő, hisz csupán a határról kellett elhozni, vagy a szőlőből, a legény egyénileg meg tudta oldani a májusfadugás feladatát.

A fát krepp papírszalagokkal díszítette fel a fiatal legény, de ha már komolyabb volt a szándéka, akkor ajándékként zsebkendőt, fejkendőt, selyemszalagot kötött a fára, ha nagyon vágyott arra, hogy a lány értékelje a fát és az udvarlási szándékot, kölnivizet, és édességet is kötött a fára. Ha már gyűrűs menyaszszonya volt a lány: akkor szoknyát, ruhát, sőt 1-2 üveg likőrt is felkötött a fára. Az ilyen fát már őrizni szokták: hosszú subában, egy nagy bunkósbottal, valahol megbújva őrködött, hogy le ne dobja senki a fát, és nehogy leszakítsák az ajándékot a rivális legények. Meleg és száraz időben befeküdt a sáncba, vagy a kapu előtti híd alá bújt. A hosszú bunkós bottal a fát megcsúfolni akaró kezére koppintott.

Komoly verekedésről egy történet se szól. A fát viszont akkor nagyon kellett őrizni, ha a lánynak más legény is udvarolt és az állított fát leszerelhette a kerítésről, vagy az ágasról, és a földre dobhatta

Tasnádszántón is adtak éjjelizenét a lányoknak, de míg Tasnádon cigánybanda húzta az ablak alatt a nótát, addig Tasnádszántón csak a legény ment egymaga énekelni, vagy éjjelizenét adni. A legény énekét a társai kísérték szájharmonikával vagy harmonikával. A második világháború után már itt is cigányzenészt fogadtak, a tasnádi Bani vagy a Dankó muzsikus cigánydinasztia valamely tagját.

Érszakácsiban más volt a szokás. Ott utcánként mentek a legények a lányos házakhoz, májusfaként orgonafát, vadkörtefát, vagy májusfát (madárcseresznye) állítottak a lányoknak. Csupán a maga virága, fehér virága a fának, az volt a dísz, nem kötöztek rá semmit. Éjjelizenét adtak itt is. Hallgatóval kezdték, majd a lány kedvenc dala következett, és ropogóssal fejezték be. Nem cigányok muzsikáltak, hanem maguk a legények, vagy a helybeli parasztzenészek. Sokan hegedülnek a parasztemberek közül ma is, és nagyon sok a cimbalmos, érdekes módon sok a női cimbalmos.

Érkőrösön csak annak a lánynak állítottak májusfát, kinek már volt szeretője. Az udvarló fiú felállította a fát, s rá kizárólag fejkendőt vagy zsebkendőt kötött ajándékként. Az éjjelizenét fogadott cigánybanda húzta, mely hegedűsből, brácsásból, kontrásból és bőgősből állt. Híres kőrösi muzsikus cigánydinasztia a Varga, Lakatos és a Szécsi család. Az éjjelizenét a Jártam ablakid alatt egy holdvilágos éjszakán című népszerű műdallal kezdték. Általában három nótát húztak.

Tasnádszarvadon – mely már a dombos-erdős községek közé tartozik – minden lány háza elé állítottak májusfát. Valamilyen virágos fát vagy puszpángot. Éjjelizene viszont csak nagylányoknak, 16 év felettieknek járt. Tasnádról hozattak cigánybandát, de a faluban is volt hegedűs, mégpedig Koszta Dezső.

A már dombok, erdők övezte Ákoson a legények együtt mentek ki éjszaka az erdőre, mindegyik levágott egy-egy szép sudár nyárfát – ha pedig túl nagy volt csak meglopta – egymásnak segítettek a hazaszállításban, a szekérre emelésben.

Otthon a törzsét legallyazták úgy, hogy kerek gömblombja maradjon, az így lenyesett fát szalagokkal, kendőkkel feldíszítették, és a fa tövét a lány kapuja mellé a földbe ásták. Ha a lánynak más is udvarolni szándékozott, őrizni kellett a fát, nehogy a rivális ledobja a földre, vagy megcsúfolja, s helyette a saját fáját állítsa fel. Mindenik fiú igyekezett szép nagy fát állítani, a szerelem nagysága szerint, ahogy a szív diktálta. A májusfaállítás után a muzsikus cigányokkal sorba vették a lányos házakat, az ott fát állító legény énekelt, ha nem volt jó hangú, megfogadta a falu legjobb énekesét, az énekelt, a legény meg mellette állt, s várta, hogy gyúljon a szerenádot elfogadó gyufa lángja háromszor. Nagy versengés volt azért, hogy melyik lánynál kezdjék az éneklést.

A banda a falu első legényére hallgatott, de néha azért mentek előbb muzsikálni, mert többet fizetett egy-egy legény. Minden lánynak énekeltek, kinek volt szeretője, s olyan is volt, hogy a lány égő gyufaszállal kiírta az ablaküvegre: szeretlek.

Általában három dalt muzsikáltak-énekeltek el. A Szeretnék május éjszakáján kezdetűvel indítottak, aztán a lány kedvenc dala következett, de el kellett húzatni a lány édesapjának a kedvenc dalát is.

Krasznamihályfalván is nyárfát vagy sugármagas jegenyefát állítottak májusfaként. A fát színes szalagokkal díszítették, majd a kapufélfához kötötték. Az ajándékot a fa alá tették, s fát őrizték az ajándékokkal együtt. Éjjelizenét is adtak. Cigánybandát fogadtak, mely hegedűsből, brácsásból, combalmosból, és nagybőgősből állott. A bandával az épp divatos műdalokat húzatták. Mindig az Akácos út kezdetűvel indítottak, s folytatást a muzsikáltató legény parancsolta. Műdallal fejezték be az éjjelizenét.

Bogdándon gyakran megesett, hogy a korábban állított májusfákat ellopták, akik később indultak. Ezért a legény kint is hált a lányos ház tornácán, míg a gazda fel nem ébredt. Századunkban már itt is műdalok voltak az éjjelizene adók repertoárjában, mind a Valamikor fehér rózsa volt az én virágom, vagy a Májusnak szép éjszakáján orgonanyíláskor című dalok. Versengtek egy-egy lányért. A szegényebb sorú fiúknak nem tellett zenészre, ezért ő maga énekelt csupán a lány ablaka alatt, vagy pár jó hangú barát társaságában, és várta, hogy a lány a három szál gyufa gyújtásával jelezze, hogy elfogadta az éjjelizenét és a fiú udvarlási szándékát. Ha nem gyújtott gyufát, ez kosarat jelentett. Sokszor gyújtott volna ugyan a lány, de a szülők nem engedték, mert nem tetszett nekik a fiú, vagy annak családja.

Egy kissé különböztek a szokások a Szilágyság peremén elhelyezkedő Dobrán és Nántűn. Itt a legények közösen mentek ki az erdőre, kivágták a kiszemelt szép gyertyánfákat. Több lovas szekérrel hordták be az erdőről a kivágott fákat, miknek a koronáját kötötték be a szekér derekába, hogy az meg ne sérüljön szállítás közben. A fák törzsét vontatták a földön. A faluban mindenik legény levette a maga fáját a szekérről és hazavitte. Azért vitte haza, hogy otthon feldíszítse. Aztán a legények maskurának öltöztek. Kifordított bundát öltöttek fel, a fejükre kendőt vagy harisnyát húztak, amelyet a szem és a száj irányában kivágtak, s így az arcukat elfedve bejárták a környék kiskertjeit, a házak előtti virágos kerteket, ahonnan virágot csentek, s ezzel díszítették fel a fákat.

A díszítés úgy történt, hogy az így összegyűjtött virágokat madzaggal a gyertyánfa ágaira kötötték, jó sűrűn, főleg akkor, ha koratavasz lévén, kevés volt a zöld levél a fán. A fákat nem csak virággal, hanem színes papírszalagokkal is feldíszítették, s ezek mellé mindig kötöttek zsebkendőt, fejkendőt, rózsavizet, édességet. Dobrán az éjjelizene csak akkor jött szokásba, miután megalakult a fúvószenekar, és a zenekar megszűnésével az éjjelizene adása is elmaradt.

Mint látható, minden településen olyan májusfát állítottak, olyan fával kedveskedtek a lányoknak, amilyenből több volt a falu határában.

A különbözőségek ellenére arra a kérdésre, hogy mióta állítanak májusfát a lányoknak, mindenhol azt válaszolták: „amióta világ a világ”. Napjainkra viszont már több helységben eltűnt ez a szép szokás.

 

A Tasnád környéki májusfa rokonai

Ha jól megvizsgáljuk ezt a tavaszi szokást és utánaolvasunk, rájövünk, hogy ez egy ősi mágikus szertartás ma is élő maradványa. Ebből azonban az eredeti indíték és tartalom kiveszett, hangsúlyt kapott az ünnepi forma és kommunikációs vonatkozás. Valamikor a termékenységet idéző mágikus szertartások része volt, de a ma embere is magáénak érezheti. Ez az ősi egyetemes jelnyelv egy most is érthető részlete.

Nem csak a szilágysági és Szatmár vidéki falvakban él napjainkig, hisz a dél-erdélyi Halmágyon is fellelhető ennek a szokásnak egy változata. Itt a legények csoportosan mentek ki az erdőre, kivágták a nyírfákat, szekérre rakták és hazahozták. Minden 14 évet betöltött lány kapuja elé állítottak két nyírfát. Nem volt kifejezetten szerelmi ajándék a kapulevelező. A kortárs fiúk állították a lányoknak, és cserébe a lányok bokrétát kötöttek, a fiúk kalapját ezzel díszítették a húsvéti locsolás előtt. Nem kötöttek a nyírfára se virágot, se ajándékot. Mert a kapulevelező nem volt személyre szóló szerelmi ajándék, a kortárs lányok is kalákában készítették el a húsvéti bukrétát a legények kalapjára.

A májusfaállítás szokása élt a Maros megyei Havadon is. Negyed századdal ezelőtt a legények virágos májusfát állítottak a lány kapuja mellé. A földbe ásták a fa törzsét hajnalban. Szerelmi ajándék volt, ezért a legények, kik ugyanannak a lánynak udvaroltak, sokszor összevesztek a faállítás elsőbbsége miatt, néha verekedéssé fajult a dolog.

Ehhez hasonló szokást jelez dr. Kós Károly is mezőségi gyűjtésében. A mezőségi Kemencén hoznak a legények a vállukon egy-egy szép koronájú kőrisfát – mit előre kiszemeltek –, a falu közepén beássák a földbe, körülbelül egy méter mélyen, de volt úgy is, hogy tövestől ásták ki a fát, és úgy állították be a gödörbe, s jól bedöngölték a földet körülötte. Ezt a fát virággal, krepp papírral díszítették, úgy, mintha rajta termett volna. Még a földön fekvő fára kötözték rá  fonallal.

Arra, hogy ez a szokás régi, vannak írásos dokumentumok is: „Zöld farsangkor (Jakab napja) minden lány kapujába, kinek szeretője van, zöld ágat vernek (fehér- vagy lucfenyőt). A gazdagnak és szépnek, kinek több udvarlója van, többet. Az ily fa törzse, veres és zöld cifrázatokkal, arabeszkekkel van kiékítve, s mivel ezt hajnalban és titokban állították fel, vagy pedig mivel az ébredő szerelem jelképe, hajnalfa nevet visel. Az a lány ki ablaka alatt ily díszfát nem talál a kisütő nap, szerencsétlennek, elhagyatottnak érezi magát. Magyarlakta területről gyakori a szokás jelzése. Némely helységben a májusfa felállításában a lány édesapja is segített.” Aki lányt a szeretője becsült, májfát állított május elsejére. Előző éjjel a legények csoportban májfát vágtak, (csentek) szép sudár jegenyefát, s ki-ki vitte szeretője udvarára, hol a lány már várta gyertya mellett, feldíszítette drága  kendőkkel, s a vastagabb ágakra üvegeket is kötöttek tele borral, majd az ásott gödörbe beállították a lány apjával. Reggel már meg lehetett tudni melyik lánynak van – és milyen szeretője (a fa nagyságából), s milyen módos a lány: a kendőkből. Ezért akinek nem állítottak májfát, el is volt keseredve, mert nyilvánvaló lett, hogy nem kell senkinek. Sajátos vonás ezen a vidéken, hogy a lány díszíti a fát, és az apa is segédkezik.

Régen a mezőkövesdi matyó legények is csoportokba verődve mentek a lányos házakhoz májfát állítani. Különös szokás, hogy itt nem mindig a legények vitték a fát, hanem a lányos házakhoz közel eső fát díszítették fel, vagy a kerítés melletti fát szalagokkal, színes kendőkkel, mézeskalácsszívekkel. Az első világháború után azonban már csak a különösen szép és gazdag, „híres lányok” állíttattak maguknak májusfát. Az ilyen lány május elsején leánytársaival összeállva selyempántlikákat és színes selyemkendőket vagy csak színes papírszalagokat és üveg bort aggattak a fára, amelyet aztán maguk a lányok állítottak fel a kapufélfa mellett. E májusfa aztán így maradt pünkösdig, mikor is leszedték, és a bort elfogyasztották. A közeli Tardon (Abaúj-Zemplén megye) is a lányok maguk tűzik a kapura vagy a ház fedelére a májusfát.

A felvidéki Ipolyságban a legények miután az erdőből hazahozták az 5-6 méteres bükkfát, éjfél körül bevitték a lányos házba, hol a lány pántlikákkal, zsebkendőkkel feldíszítette, majd a legények a kapuoszlop mellett gödröt ástak azért, hogy a díszes májusfát beleállítsák, sőt néha még láncokkal is odakötözték. Ezt követően a legények visszamentek a lányos házba, hol étellel, itallal kínálták őket, s evés-ivás után a következő dalt énekelték:

Ki hallotta annak hírét,

Viski János legénységét.

Fűrésszel dönti a májfát,

hogy ne hallják kopogását.

Felveti a jobb vállára,

Viszi Julis udvarára,

Kelj fel Julis, csuhaj, Itt a májfa.

Jó éjszakát, vigyázz rája!

Egy hét múlva visszamennek a legények májfát dönteni, akkor is étellel, itallal vendégelik őket. Valószínű, hogy máshol is kapcsolódott dal a májusfaállításhoz. Erre bizonyíték az, hogy a fentebb idézett dalnak változatai is ismertek. Párosító dalként tartják számon.

Hallottátok ennek hírét,

Horvát Jóska legénységét.

Késsel faragja a májfát,

Meg ne hallják kopogását,

Teszi-veszi a vállára,

Viszi Bözsi ablakára.

Kelj fel Bözsi, itt a májfa.

Kendőt kössél a nyakába.

Május elsejére virradó éjjel az iparos ifjak valamelyik erdőbe összegyűltek, s nagy tűz mellett dallal és tánccal töltötték az éjt, lányok nélkül. Érdekes az is, hogy ilyenkor éjfélig rendesen bús énekeket daloltak, éjfél után meg víg, pajkos nótákat énekeltek. Éneklésről, dalolásról sok adat szól, de a dalok szövegét nagyon kevesen közlik. A legismertebb májusfaállító dal a következő:

Kedvesemnek háza előtt,

Az éjszaka magos fa nőtt.

Gyenge szellő lágy szárnyain,

Piros kendő leng ágain.

Tasnádszántón, a Szilágyság és Szatmár megye találkozásánál a legények maguk énekeltek a májusfaállítás éjszakáján s a következő dal volt szokásos:

Nem megmondtam, Kati, gyere ki?

De te, Kati, nem is jöttél ki.

Megállj, Kati, megbánja ezt valaki!

Ez a dal a cigányzene megjelenésével háttérbe szorult, s idővel teljesen elfelejtődött.

Az ugyancsak felvidéki Pusztafaluban (Abaúj megye) a május elsejei zöldágat a lányok állítják, egy 2-3 méteres zöld ágat vagy fát a templomba, míg a tulajdonképpeni hajnalfát a legények hozzák és állítják fel a szeretőjük házához pünkösdkor. Több legény összeállt és éjjel jávor-, hársfát, vagy épp virágzó cseresznyefát vágtak ki erre a célra. A közeli falvakban a nyírfa hajnalfaként való állítása is szokásos volt. Legallyazták a fák koronáját, hogy szép gömbölyű legyen. A fát a lányos ház oldalához kötözik kötéllel vagy dróttal.

A felvidéki Árva megye szlovák falvaiban lopták a májusfának való zöld fát. Itt fenyőfát állítottak a lányok kapujába, de itt a legény megvárta a hajnalban előjövő leányt, a fáért cserébe pár korona pénzt és deci pálinkát kapott és meghívást estére.

A természet ciklikus változásaival kapcsolatos – és mágikus rítusokat tükröz több zöldághoz fűződő szokás.

Így a Tasnád környéki falvak (Cégény, Tasnádszántó, Nántű) telepes katolikus lakóinak máig szokása a barkaág szenteltetése a templomban. Ezeket a rügyező, bimbózó ágakat a szentelés után hazavitték a templomból és a ház ereszébe dugták, abban a hitben, hogy így védelmet biztosít a háznak és lakóinak a villámcsapások ellen. Nehéz idő esetén egy darabot letéptek a szentelt barkából, és azt elégetve próbálták elűzni a vihart.

A mezőségi és Küküllő-vidéki román lakosok körében szokásos volt a pünkösdi ünnepkörben vagy Szent Iván napján az ökrök mezei gallyakkal és mezei virágkoszorúval való felékesítése, amit (înpenarea boului) melyet aztán egy álarcos legény a faluban udvarról-udvarra s végül az ökör gazdájának udvarára vezetett. Nyilvánvaló ennek a szokásnak is ősi termékenységvarázslat az eredete. A zöldág mágikus erejébe vetett hitre vall a Tasnád környéki katolikus lakosok Úrnapi szokása is. Úrnapra virradó hajnalban a legények kőris- vagy cseresznyefa lombot hoztak az erdőből, s ebből a templom köré lombsátrakat emeltek, ezeket a sátrakat a lányok virágfüzérekkel díszítették fel. Ezekről a lombsátrakról Úrnap után mindenki letépett egy ágacskát, s azt az istálló gerendájába tűzte, s úgy hitte, hogy e gally megvédi a tehenek tejét elvinni szándékszó boszorkányoktól, vagy ha a nagyállatokat megcsapkodják vele, elkerüli a kórság. Azt is hitték, hogy ha a kisgyermek párnája alá teszik az úrnapi ágacskát, megvédi a gyermeket a szemmel veréstől.

A zöld, rügyes vagy virágos ághoz fűződő hasonló hiedelem a Szeged környéki lakosoké, akik pünkösd hajnalán zöld ággal: fűzzel, s főleg bodzával ékesítették fel házuk táját, különösen a kerítést és az ablakokat, de régen a vízimalmokat is feldíszítették. Abban a hitben tették, hogy a zöld ág védő hatására a mennykő elkerüli a házat. Ezeket az ágakat eltették, s ha valakit szélhűdés ért, meggyújtották és ezzel füstölték a beteget. Úgy hitték, ennek a füstjével kiűzik belőle a gonoszt. Sok helyen, de főleg Szeged környékén, a pünkösd hajnalán szedett bodzavirágot foganatos orvosságnak hiszik. Ehhez hasonló a tasnádszántóiak pünkösdi rózsához fűződő hiedelme. A virágot a kisgyermek párnája alá teszik, hogy elűzzék a rontó szándékú szellemeket. A Tasnád környéki román falvak lakói (Malomszeg, Csög) hasonló hiedelmeket fűznek a rózsaághoz. Szent György napján a gazda virágos vagy rügyes vadrózsaágat vágott, ezt a kapu két oldalára tűzte,  a kapu fölött boltívesen a két ágat összekötötte. A két hajlékony ág összekötési pontjára egy kis virágkoszorút kötött. Nem csak a gyalogkaput, de a nagykaput is felrózsázták. Vadrózsaággal tűzdelték tele az istállót is, főleg az ablakaiban helyeztek el átlósan vadrózsaágat, de a lakás ablakai is rózsaággal voltak teletűzdelve. Azt hitték a vadrózsa – a rug – mágikus erővel bír, megvédi ennek folytán a ház lakóit a rontástól. Az istállóban azért tűzték ki, hogy megakadályozza a boszorkányokat abban, hogy elvigyék a tehén tejét. Sződemeteren és Malomszegen meg is locsolják a kapu mellé feltűzött rózsaágakat, azért hogy a nedvek induljanak el, kezdődjön el a szárban az élet, s ahogy a nedvek bőségesen buzognak a rózsaágban a ház lakói életében is idézzen elő bőséget, a zsendülő rózsaág varázserejével indítsa el az emberi életnedvek buzogását, és idézzen elő termékenységet. Nemcsak a rózsaágat locsolták meg Szent György napkor, hanem a lányokat is. Az asszonyokat meg kiváltképpen. A férfiak csapatba verődve megfogták a nőket, a kúthoz, patakhoz, forráshoz, vagy mezei tócsához vitték, ha ellenállt, akkor hurcolták, s vederrel locsolták őket, amit a kútból merítettek. Újnémeten a gödrökből merték a vizet vederrel, és a sivalkodó asszonyokat azzal locsolták meg. Ezt azért tették, hogy bő termést kérjenek az asszonyok által az úrtól, hogy az állatok bőségesen szaporítsanak, s a termőidőszakban jó legyen az időjárás, bő esők hulljanak.

A Szent György napi esővarázsló szokásról több adat is van: a Fehér megyei havasalji legények Szent György napkor az erdőre mennek, és az egyik legényt bükkfagallyakba öltöztetik, s lóra ültetve hazakísérik a faluba. A legénycsapat minden háznál megáll, a zöldágba öltöztetettet kísérők táncolnak, a lovas zöld alakot meg vízzel locsolják. A gazdától bort és pénzt kapnak. Nem csak szárazság idején végeznek esővarázslatot. Ilyen esővarázsló s evvel jó termést idéző, a juhok egészségét óvó paparuda-járás és öntözés volt itt még húsvét utáni harmadik kedden, nagycsütörtökön, és pünkösd utáni második csütörtökön is.

A Kis-Szamos menti Apahidán a század elején áldozócsütörtök reggelén az esőt és termékenységet hozó felvonulást szervező román legények a nagylevelű hársfáról (Filia grandifolia vagy plathyphylles) annyi gallyat metszettek le, hogy az három embernek teljes zöldbe való öltöztetéséhez elegendő legyen. A gallyak végeit gúzsba tekerve tetőtől talpig zöldbe öltöztették magukat, a középen járó fő paparuger fején gallyakból formált két szarva közé egy csókát vagy varjút kötöttek. Zeneszó mellett haladtak végig a falun, betértek minden ház udvarára s ott táncot jártak. Ezt a gazda pár fillérrel honorálta. A paparuger-járás célja az apahidaiak szerint az, hogy a juhokat óvja a varázslat a betegségektől, a jerkék jól tejeljenek, ne legyen szárazság, és jó termés legyen abban az évben. Ez utóbbira vonatkozik a zöld emberkék vízzel való leöntése. A paparugert itt is megöntözték, majd az általa viselt zöld ágakból eltettek egy-egy gallyacskát, azt a szoba mestergerendájára szögezték föl amulett gyanánt.

A Tasnád környéki és az érmelléki román falvakban is szokás volt az ökör pünkösdi felcifrázása. A leányok által gyűjtött mezei virágból font koszorúval az ökör nyakát ékesítették fel, de van olyan helység, pl. Csög, ahol az ökör egész testét zöld gallyakkal borították be, és virággal tűzdelték meg a gallyakat, s az így felvirágzott ökröt behajtották a gazda udvarára. Az ökröt vezető legény kéregből készült álarcot tett az orcájára.

Ha tovább keresünk a népszokások közt, rábukkanunk több olyan szokásra, ahol a fiatalságot, az ifjút a zöld ág vagy a fiatal fa jelképezi. A hétfalusi borica kelléke a tebe.

A tebe fenyőfacsúcs. Lányos házakat aprószentek napján, s az attól számított 4-6 héten át fölkereső boricások egyik alakja egy idősebb ember, aki a legények magaviseletére is felügyel, ő a tebehordó. A tebe, tehát a fenyőcsúcs, ez  fel van díszítve mint a karácsonyfa, almával, aranyozott dióval, színes papírral és kendőkkel. Ezt hordozza a csapat magával. A tebét minden lányos házba elvitték, és tánc közben benn állott félretéve.

A fiatal fenyő a románoknál gyakran megjelenik, a lakodalmon. A román lakodalmi menet vezetője a stegar vagy stegis (magyarul: zászlóvivő). Ennek a menetet vezető fiatalnak feltétlenül jó táncosnak kellett lennie. Kora reggel a stegis zászlót tűzött a násznagy házára, majd zászlóval a kezében, amely katrinca darabokból, pántlikából és virágfonatokból készült, táncolva vezeti a násznépet. A mócok a zászlót fiatal, vékony fenyőfából készítik, amelynek végét keszkenőkkel, pántlikákkal és különféle virágokkal ékesítik. A szilágyságban a zászló díszét, mely a mócokéhoz hasonló, még apró csengőkkel is kiegészítik. Tasnád környékén a legény, aki a lakodalmi menet zászlaját hordja, főképp pántlikákkal ékesíti fel. Nemcsak a lakodalomban s a boldogságban jelképezi a fiatalt a csemete, hanem a temetésen is.

Amikor meghalt egy fiatal legény vagy fiatal férfi, a hóstátiak (Kolozsvár) is fiatal feldíszített fát vittek a gyászoló gyülekezet előtt. Erdély románok lakta területein, de főleg Fogaras környékén és a Mócvidéken is , ha meghalt egy fiatal legény, egy csapat fiú – 7 vagy 9 – kiment az erdőre, levágott egy fiatal fenyőfát, 4-5 méter magasat, legallyazták a fát a csúcsáig, s csak a hegyében hagytak meg egy pár ágat. Ünnepélyes csendben a vállukra emelték a fenyőfát, hazavitték a halottas házba, itt feldíszítették szalagokkal, csengőkkel, virággal. A temetőbe vezető úton a koporsó előtt vitték. A sír mellé tűzték és ott is hagyták addig, míg el nem korhadt, és magától ki nem dőlt. A magyarországi románok kétágú almafagallyat készítettek a temetőbe a halott fejéhez. Ennek ágaiba különféle gyümölcsöket tűztek, ez volt a halott fája (pomul mortului). Ezt a temetési menetben a koporsó előtt vitték, majd az elhantolás után a sírfőnél beszúrták a földbe. Ezt a kétágú almafát a paradicsom almájának tartották, amelyre a lélek felmászván a mennybe az Istenhez jut. Tehát a zöld ág, a fiatal fa nemcsak örömvárás jele, nemcsak szerelmi ajándék, nemcsak gonoszűző varázseszköz, hanem a fiatal halott jelképe is. Nemcsak a halál jelképe, de a boldogságé is, az élet boldog pillanataiban is jelképezi az ifjút. A lakodalmakban ilyen jelképes ajándékot láthatunk: a lakodalmi perecet, mely a násznagy jelképes ajándéka. A lakodalmi perec a következő elemekből áll: másfél méteres választott fenyő, amelynek tövét kenyér nagyságú lyukasztott kalácson átszúrták, és egy saroglyadeszkára rögzítették. A kalács mellett különböző, a nemi életre utaló ajándékok hevernek. A fiatal fenyő csúcsán levő ágakat karácsonyfa módjára díszítették. A fenyő tetejére, a törzs felső részéhez erősítették a ruhagyertyát. A ruhagyertya más vidékek vőfélyzászlajához hasonlítható. 1-1,20 m hosszú bot, amelynek felső részére piros és kék szalagokat illesztenek, különböző színű fejkendőket kötnek, csúcsa pedig virágkoszorúban végződik. Ehhez hasonló a Tasnád környéki vőfélypálca is. Ezt a vőfélypálcát a lakodalmi menet előtt viszi egy legény. A feje fölött lobogtatja a szalagokkal, színes kendőkhel és csengőkkel díszített vőfélybotot, amely fiatal fából készül. Egyébként a fiatal fenyőnek, mint kultikus eszköznek az egyéni élethez kapcsolódó szokásrendszerben sokkal gazdagabb szellemi háttere van. Fenyőt díszítenek mindenféle fiatalság jelképezésére, hisz ember és természet meghatározza egymást. A fenyő a székelyek földrajzi viszonyaiban életfa, úgy ahogy életfa a szilágyságiaknak a gyertyánfa, a szászoknak a nyírfa, a mediterrán vidékieknek meg a ciprus. Mindenhol zöld galylyal díszítik a lakodalmi házat, a gazdaságot, abban a hitben, hogy megvédi őket a rossz szellemektől. Azt is hiszik, hogy életerőt és gyarapodást hoz a házra. A Szilágyság peremén fekvő Dobrán gyertyánfa ággal díszítik a lakodalmi házat, a Fogaras környéki magyar evangélikus szórványban és a szász falvakban nyírfával tűzdelik ki a lakodalmas ház udvarát, nyírfát állítanak májusfaként is, de a házra fenyőfagallyakból készítenek szív alakú koszorút, és beleírják: Isten veletek a lányos ház esetében, és Éljen az új pár feliratot a fiú házára tett fenyőkoszorúba. Nekik ez jelenti az életfát. Leírtam különböző vidékek zöld ághoz, életfához fűződő hiedelmeit, s végül idézzük a néprajztudóst is: „A májusfa a természet újjászületésének szimbóluma az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke. Egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi mozzanatait. A 18. században szokás volt még a templomban is májusfát állítani s ez a tanítók és a diákok dolga volt. A májusfa állításának napja a magyar nyelvterületen május elseje, de történeti és friss adatok szerint pünkösdkor is állítottak májusfát. Főleg a szász és felvidéki szászoknál és a szlovák népességnél volt szokásos.

A két ünnep kapcsolata annyira erős, hogy nehéz volna eldönteni, melyik is volt korábbi és melyik naphoz kötődik több zöldág hiedelem. A 15. századtól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régebbi.

A fa virággal, kendőkkel, hímes tojással való díszítése mellett más szokások is voltak, pl. Erdélyben, Csíkban, hol a fa törzsét ki is faragták, kicifrázták, a legény rávéste a monogramját és a lány nevét is szív alakú vésetbe írta. A fa bontása a szászok lakta vidékeken nyilvános közösségi megnyilvánulás volt, tánccal, mulatással, versenyzéssel tarkított ünnep, míg a szilágyságban, a szászföldi magyar szórványban egyéni cselekedet. A lány- vagy az apja bontotta le. A közösségi bontásnak több változata ismert: fáramászás, májusfa kitáncolása, lovas versenyzés, pünkösdi király és királynő választása.

Néha a májusfa mellett, vagy helyett májkereket állítottak, mely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni. Az ügyességi verseny győztese lehetett legénybíró vagy pünkösdi király. A hagyományőrző falvak e szokást megőrizték, s nekünk talán érdemes lenne a Lévy Strauss felállította kommunikációs jelrendszerbe elrendezni. A társadalomban a kommunikáció három szinten megy végbe: az asszonyok által kialakult kapcsolatok szintjén (ez az asszonyok cseréje), a javak, a szolgáltatások s az üzenetek cseréje, hírek kicserélődése révén. Mintegy negyedik kommunikációs lehetőséget nyújtják a házassági és családi szabályok.

A negyedik kommunikációs szinthez tartoznak a szerelmi ajándékok, s a termékenységi rítusok. Ezt Tasnád környékének szokásrendje is bizonyítja. A falvak zárt közösségek voltak, az emberek ismerték egymást, egymásról szinte mindent tudtak s még azt is előre látták, hogy mit várhatnak egymástól. Egymást ismerve a gyermekeiknek is a szülők választottak társat, és ezt már kis korukban tudatták is a gyerekekkel. Amikor legénysorba lépett a legényke – 14 éves kora után – már maga készítette a kiválasztott lánynak szánt ajándékot. A Szilágyságban is így történt. Az egész környéken szokás volt az ajándéktárgy készítése Ez egyben szerelmi vallomás is volt, illetve a viszontszerelem kifejezése, és az egymás iránti elkötelezettség kifelé is ismert jegye. A család is részt vett az ajándék elkészítésében. A legény anyja is segített elkészíteni az ajándékot. Ehhez hasonló szokások voltak a Bács-Kiskun megyei Szeremlén is.” A faluban a fiúkat és a lányokat már gyermekkorukban egymásnak szánják a szülők, kik gyermekük nevében látványos ajándékokat is küldözgetnek a másik gyermeknek, májusfát is szokás volt állítani a kiszemelt leánykának. A lány aztán 12 éves korától már eladónak is számított, bár az ajándékokat még mind a fiú szülei küldték ( pl. mosósulykot, pünkösdi evezőt, s más díszes munkaeszközt). A szerelmi ajándék sorába tartozik a májusfa is. Ha szemiotikai szempontból vizsgáljuk, észrevesszük, hogy a legény és társai: expeditor, kódoló; a jel, a kód: a májusfa és tartozékai; a receptor, a dekódoló: a lány és a közösség. A lány egyben vissza is jelez.

A fiatal fa mindig fiatal férfit, néha nőt jelképez. Ez nemcsak a májusfa esetében észlelhető, hisz fiatal fát vágnak ki az ifjú temetésekor, azt díszítik fel, ezt viszik háztűznézőbe, házassági szándék kifejezésére, s annak biztosítására, hogy a házasság termékeny legyen. Fiatal díszített fenyőt ajándékoznak a fiatal párnak, s szépséget és termékenységet kívánnak a „kidugott ” májusfával is, hisz ez mindig fiatal és virágzó ág. Ez a „szerelmi jel” –„zöld ág” – más tavaszi ünnepek szertartásán is szerepel. Húsvét nagyhetében a legények gallyakat hoznak az erdőből, és ismerőseik kapuit, főleg ahol lányok is vannak, feldíszítik fenyőgallyal. Húsvét másodnapján a legények elmennek a nevezett házakhoz öntözni. Az egyik legény a „kokos”, fehér inget és fehér gatyát vesz fel, fakarddal ijesztgeti a családtagokat, s a gyermekektől kokót gyűjt. Ehhez hasonló szokásokat észlelhetünk a Tasnád környéki falvakban is. Itt is díszítenek zöld ággal, locsolni járnak, tojást kérnek és kapnak, de nem öltöznek fehér gatyába és az ing fölé fekete lájbit vesznek, de a kalapjukban zöld rozmaringszál van, piros muskátli és a nadrág is fekete, akárcsak a fehér ing fölé vett lájbi. A húsvéti ünnep alkalmával több jelzés is történik a termékenységre. Nem csupán zöld ággal jeleznek. Ilyen jelzés a húsvéti locsolás, a tojás, a tojás vörös színe (vérszínű) vagy a piros tojás, a gatya, az ing és a kakas. Biztosan ebbe a mágiasorozatba tartozik a kakaslövés hagyománya is Szakadáton.

A májusfa szerelmi jel. Tasnád környékén minden adatközlő arra a kérdésre, hogy kinek állították a májusfát, azt felelte: „annak, akinek a szív diktálta”. A szerelem volt a fontos, nem az, hogy eladó volt-e a lány. A fa nagysága és díszítettsége a szerelem intenzitását mutatta. Udvarlási szándékát a lány ajándékkal jelezte: fejkendőt, zsebkendőt, édességet kötött a fára. Még teli üveg bort is.

Házassági szándékát már úgy bizonyította a közösség előtt, hogy ruhát, szoknyát, drága fejkendőt kötött a fára. A lány vissza is jelez. Az elfogadás jele az, ha nem dobja le a fát, hanem estig ott hagyja, ahová tették. Ugyancsak az elfogadás jele az, ha a ráaggatott ajándékokat megtartja, viseli, és nem ajándékozza tovább – állítják Dobrán. A májusfa dugása után éjjelizenét adtak vagy adattak a lányoknak. A lány három szál gyufa egymás utáni meggyújtásával jelzi, hogy észrevette és fogadja. Magyarcsaholyban az első szál gyufa meggyújtása azt jelentette, hogy hallotta a lány, nem alszik. A második szál gyufa meggyújtása azt jelentette: elfogadja és örül az ajándéknak. A harmadik szál gyufa felvillantása a viszontszerelem jele volt. Ha sötét maradt az ablak, az egész Tasnád környékén a visszautasítás jele volt. Arról keveset tudunk, hogy mit énekeltek a lány ablaka alatt. Valószínű, hogy a cigányzene megjelenésével tűnt el az erre az alkalomra szolgáló népdal. Nemcsak a sötét ablak jelentett visszautasítást, hanem az is, ha a lány az ajándékba kapott két zsebkendő közül nem küldte vissza kihímezve az egyiket. Az elsőbbségért is folyt a harc. Minden legény azt szerette volna, ha az ő szeretőjének van a legszebb fája. Szép lányoknak több legény is állított májusfát. Magyarcsaholyban a főhely a tornác első ágasa volt. Vigyázni kellett arra, hogy a rivális legény nehogy leszerelje és a második ágasra kösse az előzőleg odaállított fát. Éjszaka viadal folyt itt a legények között. De nemcsak a szerelem jelei ékeskedtek a házak előtt, hirdetve az ifjúságot, a szerelmet, hanem a megvetés jelei is. Híres „rossz lányok” kapujára száraz ágat kötöttek, tüskebokrot, íziket, és döggel, üres konzervdobozzal vagy záptojással díszítették a fát. Ez is a szerelmi állásfoglalás jele.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008