magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


László Ferenc: A régizene művelése Erdélyben


 

(Szerzői megjegyzés. 2006-ban ellátogattam a Csíkszeredai Régizenei Fesztiválra, amelyen 1991-es újraalapítása óta nem jártam. Láthattam-hallhattam, milyen nagyszerűvé nőtte ki magát ez a hősies múltú, 1986-ban betiltott rendezvény. Karda Emese igazgatóasszony felkérésére örömmel kapcsolódtam be a 2007. évi Fesztivál előkészítésének munkájába. Ebből az alkalomból szedtem elő 1992-ben Grácban, egy nemzetközi előadóművészet-történeti konferencián tartott előadásomat, amely a régizene erdélyi honfoglalásának összefoglalásaként tudtommal egyetlen a maga nemében. Úgy érezem, kár volt ezt már akkor nem megjelentetnem magyarul is. Hiszen – amint a csíkszeredai fesztivál sikere is mutatja – nagy az érdeklődés nálunk a historikusnak nevezett előadói gyakorlat eszközeivel megszólaltatott régizene iránt. Ami a csíkszerdai eseményeket illeti, írásomat – amelynek terjedelmi határait természetesen a meghívó intézmény szabta meg – 1992 óta meghaladták a tények, de az ott valóságos mozgalommá lett régizenélés erdélyi előzményeit arányosan és valósághűen világítja meg. Ha kimondatlanul is, de tükrözi a tényt, hogy ennek az irányzatnak az erdélyi befogadása szűkebb pátriánk európai betagolódásának becses része volt. Persze ma is az. Amit nem tettem meg 1992-ben megteszem most: közlöm a magyar fordítást. Tudom, jobb szolgálatot tennék az ügynek, ha kiegészíteném, aktualizálnám. Ehhez a feladathoz azonban nincs elegendő értesülésem, forrásom. Fordításom közreadásával egy hasonló átfogású, de naprakész tanulmány égető szükségességére is kívánok figyelmeztetni. 2007. március 7.)

 

1. Bach-kultusz. Orgonazene és oratórium német templomokban és iskolákban (1922-től)

A régizene rendszeres művelése Erdélyben a huszadik század húszas éveiben kezdődött, a honi evangélikus németség legfontosabb kulturális és tanintézményeiben: a brassói Fekete templomban és a Honterus Gimnáziumban Victor Bickerich zeneigazgató, illetve a nagyszebeni Főtemplomban és a Brukenthal Gimnáziumban Franz Xaver Dressler révén. Mindkét zeneművész bevándorló volt, ifjúkorukban a berlini, illetve lipcsei Bach-kultusz tanúi és befogadói. Példaképük Karl Straube volt. Munkahelyüket egy-egy erdélyi Thomaskirchének és Thomasschulénak tartották. Mindketten több mint negyven éven át áldásosan teljesítették küldetésüket, mint tanárok, orgonaművészek, egy-egy Bach-kórus vezetői és rendszeres oratórium-előadások karnagyai. A kommunista hatalomátvétel után tevékenységük természetesen a templomra korlátozódott és csak kivételképpen terjedhetett ki az államosított zenei életre, mivel a totalitarizmus nem tűrhette az egyházzenét és az egyházzenészeket az iskolákban.

A totalitarizmus évtizedeiben a Bach-kultusz és az orgona-, valamint az oratóriumzene művelése Erdély német templomaiban fontos tényezői voltak egy több mint 800 éve Erdélyben élő népcsoport vallásos, kulturális és nemzeti önvédelmének. Dresslernek nem sikerült az osztályharc sztálini kiéleződésének legnehezebb éveit szabadságvesztés nélkül túlélnie. Többéves börtönbüntetés volt a sorsa két kiváló fiatal zenésznek, Erich Bergelnek és Klaus Knallnak is, akik Kolozsvárt vezették német egyetemi hallgatók oratórium- és motettakórusát.

Mindazáltal a Bach-kórusok tevékenysége sem Brassóban, sem Nagyszebenben nem szakadt meg. Ma is folytatódik, amikor a rendszer már nem kultúraellenes, a romániai németség létszáma viszont tragikusan megcsappant. A Fekete templom orgonistája és regens chorija Eckhart Schlandt. Nagyszebenben Ursula Philippi mint a főtemplom orgonistája, Kurt Philippi pedig mint egyházzenei felügyelő és a Bach-kórus karnagya tevékenykedik. A folytonosság megőrzéséért folytatott harcuknak hiteles történelmi jelentőséget tulajdonítunk.

2. Nagyszebeni múzeumi zenélések (1940–1945)

Közel húsz évvel Bickerich és Dressler letelepedése után, 1940-ben jelent meg a nagyszebeni zenei életben a fiatal honi zeneigazgató, orgona- és csembalóművész, Kurt Mild, aki három-három évig Lipcsében és Berlinben tanult, többek között Fritz Heitmann-nál is. 1940 és 1945 között adott múzeumi hangversenyei, amelyeken ő és zenésztársai rendszeresen barokk kamarazenét játszottak, zenei életünk fontos fejezetét képezik. Az ő Neupert-csembalóján kívül a szintén Lipcsében képzett, bukaresti George Iarosevici viola da gambája is hallható volt ebben a keretben. Mild orgona- és csembalójátéka romantikaellenes, energikus és objektív volt, olyanként a korra jellemző. (Iarosevici viszont egy csellószerűen domborodó hátú gambán, lábbal, acélhúrokon, érintők nélkül és felső vonófogással, csellóvonóval gambázott, úgy hogy – Paul Grümmer példáját követve – voltaképpen csellózott a gambán, így felfogásában mintegy nemzedéknyivel volt öregebb csembalós társánál.) A berlini Hans von Benda és Gerda Lammers is fellépett Kurt Milddel és zenészkörével, akárcsak a bukaresti fuvolaművész, Vasile Jianu.

 

3. Kurt Mild Kolozsvárott (1955–1970)

1945 után Mild is politikai üldözött volt, raboskodott is. Kiszabadulása után meg kellett válnia Nagyszebentől. 1955-ben Kolozsvárt telepedett le, ahol 1956-ban óraadó tanárként orgonát és csembalót tanított a zeneakadémián és rövidesen a szó teljes értelmében hangversenyképes orvoszenekar vezetőjévé is lett. Oktatói tevékenysége és még inkább sokoldalú részvétele a helyi zenei életben Kolozsvárt a régizene művelésének romániai központjává tette.

Állandó kamarazenei partnerei voltak Dumitru Pop fuvolaművész és a már említett (Bukarestből Kolozsvárra átköltözött) gambás, Iarosevici. Legnagyobb felfedezettje és „teremtménye” Emilia Petrescu bukaresti szoprán volt, akit a hatvanas években Göttingában is elsőrangú énekművésznek tartottak. Petrescu asszonnyal Mild néhány hanglemezt is fölvett, egyebek között Händel Lucrezia kantátáját. Ez az előadóművészi teljesítmény maradandó bizonyítéka a ténynek, hogy a hatvanas évek Romániájában a kései barokk előadói gyakorlata nemzetközi mértékkel mérve is figyelemreméltó színvonalat ért el.

Szerencsére Mild folyton iparkodott, hogy kolozsvári kamara- és zenekari hangversenyeihez új erőket nyerjen meg, mind fiatal énekeseket, mind hangszereseket. Nemzedékem nagyon sokat tanult tőle, olyan ismereteket, amelyeket az akkori Románia elszigeteltségében senki más nem adhatott volna át nekünk: teraszos dinamikát, egyértelmű és következetes artikulációt, stílusok szerint differenciált díszítést. Csak fiatal fuvolás voltam, de elsajátítottam irányítása alatt a generálbasszus célszerű kidolgozását is.

 

4. A kolozsvári Collegium Musicum Academicum (1968-tól)

Mild pedagógusi nyitottságának köszönhetően a fuvolás Pop külföldre távozása és a gambás Iarosevici kiválása után utódaik, a Pop-tanítvány Gavril Costea és a Iarosevici-tanítvány Ilse L. Herbert nemcsak akarták a szerepüket átvenni, hanem szakmailag is fel voltak rá készülve. Furcsamód nem sikerült Mildnek egy hegedűst is állandó együttműködőjeként megnyernie. Az oboás Liviu Vârcol ellenben szívesen vetette magát alá Mild előadóművészi credójának. Így lett Mild Collegium Musicum Academicum elnevezésű együttese kvártetté, amelynek műsorrendjén a két fúvóhangszer szonátáinak és triószonátáinak a dominanciája mellett a continuo-hangszerek – a csembaló és a gamba, illetve a cselló – ritkábban szólalnak meg szólószerepben.

Mild 1970-ben vándorolt ki Németországba. Legjobb tanítványa, Botár Katalin lépett a helyébe. Amikor 1975-ben az oboás Vârcol is kivándorolt, csak egyvalaki jöhetett számításba, aki az ő helyét az együttesben elfoglalhatta: a fiatal Aurel Marc, aki már diákkorában fellépett volt Milddel és a Collegium Musicum Academicummal és ma, akárcsak Costea kollégája, a kolozsvári zeneakadémia professzora. 1975 óta változatlan az összetétele a Collegium Musicum Academicumnak, amelynek jellegét a csembalós Mild alakította ki. Esetenként vendégművészekkel bővül. A német, olasz és francia későbarokk szonáta- és szvit-irodalmán kívül az együttes alakalomszerűen neki ajánlott kortárs műveket is játszik.

A totalitarizmus évtizedei nem kedveztek a Collegium Musicum Academicumnak, amely ma kétségkívül az ország legjobb régizene-együttese. Bár egyrészt a totalitárius berendezkedésű állam egyetlen hanglemezháza már-már kényeztette, eladdig, hogy csaknem teljes repertoárját lemezre vehette, az állam úgyszintén egyetlen hangversenyügynöksége egyetlen egyszer juttatta el külföldre (Odessza, 1987). S mivel a román hanglemezek alig voltak külföldön kaphatók (ami ma sincs másképpen), a Collegium Musicum Academicum az országhatárokon kívül jószerivel ismeretlen maradt. Még nem jelentkezett egy szponzor, aki fennállásának 25. évfordulójára egy CD-lemezzel ajándékozná meg az együttest.

 

5. Nyitás Bázel, Innsbruck, Szombathely felé (1970-től). A brassói Cantus serenus (1972-től)

Karl Vötterle kasseli kiadó és elkötelezett Románia-barát jóvoltából Ilse L. Herbertnek magadatott az egyszeri alkalom: 1970-ben, bel- és külföldi gambás-hangversenytevékenységének tizedik évében a bázeli August Wenzinger professzornál nyári tanfolyamot végezhetett. Nemzedékének ez az első kapcsolatfelvétele a régizene nyugat-európai iskolájával csaknem annyira történelmi esemény volt, mint harminc évvel azelőtt Mild hazatérése Berlinből. A mély hangolás vagy a consort-játék gondolata – hogy csak két példát említsek – ennek a tanulmányútnak a hozadékaként jutott el hozzánk. Otto Ulf professzornak köszönhetően 1979-ben és 1981-ben ugyanő Innsbruckban képezhette magát tovább, ahová közvetítésével további érdeklődők és zenésztársak is ösztöndíjasokként jutottak el a nyári tanfolyamra. Az Innsbruckhoz fűződő baráti kapcsolatok Ulf professzor visszavonulása után Howard Arman úrral ugyanolyan gyümölcsözően működnek. Ilse L. Herbert mint a szombathelyi Capella Savaria együttes gyakori vendéggambása is sok értékes impulzust fogadott be és gyümölcsöztethetett otthon. A gambások, akik nagyrészt az ő ajánlása alapján tanultak Innsbruckban, időnként Brassóban jöttek össze, ahol a Cantus serenus együttes magvát alkották. Ebben ma kizárólag historikus hangszereken és többé-kevésbe historikus módon játszanak. Nagymérvű kivándorlások gyakorta változtatták meg a Cantus serenus összetételét. Az együttes tagjai közül a ma Nagyszebenben élő testvérek, Astrid Niedermeier (a művésznő 1998-ban elhunyt – utólagos szerzői megjegyzés) és Kurt Philippi tekinthetnek értékes gambás teljesítményekre vissza. Ma az együtteshez tartozik az állandó vendég, Ilse L. Herbert mellett a bukaresti Bianca Manoleanu szopránénekes, Horia Cristian (csembaló), Hanke Katalin (hegedű), és Filip Ignác (furulya) – egy kivétellel valamennyien (a két nagyszebeni muzsikussal egyetemben) az innsbrucki Nyári Akadémia volt ösztöndíjasai.

 

6. Az ifjúság régizene-mozgalma (70-es évek– 1985)

1970 után más régizenei csoportosulások is jelentkeztek, merőben új profillal. Ennek az új hullámnak a forrása a marosvásárhelyi (utóbb feloszlatott) Tanárképző Intézet volt. Kulcsszemélyisége volt és marad Babrik József, a sokoldalúan tehetséges főiskolai hallgató, aki huszonötödik születésnapja előtt meghalt, és nemzedékének eszményképévé vált. Főiskolai tanulmányaival párhuzamosan barátja, a magyarországi Kecskés András támogatásával Magyarországon lantot is tanult. E hangszer fiatal mestereként úttörő volt Romániában.

A régizene-mozgalomra, amelyet ő és baráti köre elindítottak, mindenekelőtt a komoly és sokoldalú, mindazáltal nem akadémiai jellegű képzés volt jellemző. A historikus előadói gyakorlat alapjait, az éneklést és a reneszánsz és a korabarokk számos hangszerének a kezelését főleg autodidaktákként és egymástól sajátították el. Ezek a muzsikusok egyrészt a reneszánsz zenealkotásainak, másrészt nemzedékük pop-zenéjének vagy a honi népzenének a művelését nem tartották összeegyeztethetetlennek, mindhárom zenefajt szeretettel kutatták és gyakorolták. Így régizenei tevékenységük ifjúságközelibb, pop-muzsikálásuk nemesebb lett. Ennek a meglepően életerős mozgalomnak az évi szemléje a Román Televízió magyar adása finanszírozta csíkszeredai Régizene Fesztivál volt, amelyet először 1980-ban tartottak meg és 1986-ban, hetedik megtartása előtt egy nappal tiltottak be a hatóságok.

Azóta e fesztivál sok személyisége hagyta el Romániát s vált svéd, német, ausztráliai, magyar, osztrák állampolgárrá. Tudomásom szerint csak két csoport van, amelyek túlélték az elhallgattatás éveit és most ismét tevékenyek: a kitűnő lantos, Deák Endre vezette, nagykárolyi Collegium Caroliense és a székelyudvarhelyi Juvenalis, az egyetlen romániai régizenei csoportosulás, amely bejegyzett társaságként tevékenykedik, és amelynek vezetője, a sokoldalú énekes, hangszerművész, oktató és nevelő Elekes Emőke az együttes bevételein kívül semmi más jövedelemmel nem rendelkezik.

E mozgalom képviselői közül a legmagasabb színvonalat a kolozsvári Musica Antiqua érte el, amely kizárólag okleveles muzsikusokból állott. Tagjai többségének kivándorlása következtében kellett tevékenységét beszüntetnie. Az együttes furulyása, Majó Zoltán ma valószínűleg országos legjobb ebben a szakban.

 

7. Tények és kilátások

Összefoglalás helyett csak néhány tényt szeretnék még ismertetni, és néhány kilátásra szeretnék utalni.

Románia egyetlen zeneakadémiáján sem tanítják a régizene előadói gyakorlatát. A „régizenei stúdió” vagy „intézet” fogalma ismerős ugyan, de egyik főiskolánk sem valósította meg. Mivel az ország egyetlen zeneművésze sem okleveles csembalós, gambás, lantos, furulyás, barokkhegedűs vagy -csellós, ezeket nem is lehet főiskolai főszakokként tanulni.

Az ezirányban tájékozódni akaró és képzésre vágyó fiataloknak nagy esélye: egy külföldi ösztöndíj. Erich Türk fiatal orgona- és csembalóművész már három külföldi mestertanfolyamot végzett el, hogy magát a francia barokk előadásában tökéletesítse. Amióta 1991-ben a nyugatnémet kormány a Merzdorf cég egy csembalójával (egy 17. századi Blanchet kópiájával) ajándékozta meg a kolozsvári zeneakadémiát, Erdélyben adottak is a francia barokk zene historikus előadásának a feltételei.

A kicsiny esély az, hogy az embernek itthon és külföldön olyan barátai vannak, akik tudásukat szívesen adják tovább. Az idén Kolozsvárt első ízben megtartott Nemzetközi Bach-Akadémia egy harmadik – optimális – utat is megmutatott, s egyben ragyogó bizonyítékát tárta fel annak, hogy fiatal muzsikusaink mennyire együttműködés készek és teljesítményképesek tudnak lenni a régizene területén.

Utóirat. E beszámoló szerzője önnön fuvolaművészi múltját nem tartja az itt felvázolt zenetörténeti folyamat jelentős részének, de a hála jegyében meg kíván itt emlékezni a ma Németországban élő Christa Dresslerről. Ilse Herbert mellett ő volt csembalós tagja annak a triónak, amely 1963 és 1971 között számos hangversenyt adott, Nagyszebenen kívül Bukarestben, Leningrádban, Tallinban, Vilniusban, Drezdában, Szófiában és másutt is.

 

LÁSZLÓ FERENC

 

Mivel egy Berichte über die Pflege der Alten Musik in Slowenien, Kroatien, Siebenbürgen und Ungarn [A régizene művelése Szlovéniában, Horvátországban, Erdélyben és Magyarországon] című összeállítás részeként látott napvilágot, az írás címe első megjelenésekor csak Siebenbürgen [Erdély] volt. Az 1992. 11. 19–21. között, a gráci Hochschule für Musik und darstellende Kunst Előadóművészeti Intézetében tartott előadás. Siebenbürgen, (szerk.) Johann Trummer, Alte Musik – Lehren, Forschen, Hören. Perspektiven der Aufführungspraxis. Symposion, Graz, 1992. Bericht [Régizene – tanítása, kutatása, hallgatása. Az előadói gyakorlat kilátásai. Szimpózium, Grác, 1992. Beszámoló], Regensburg. Con Brio, 1994. 159–164.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008