Művelődés

Volt még néhányszor alkalmam közösségi díjak kiosztása alkalmából a laudátor szerepét játszani, de talán egyszer sem voltam a díjat adományozó testület, a díj névadója és a kitüntetett személy közötti összhang felől annyira mélyen meggyőződve, mint a mai alkalommal.

Almási István a jelenkori magyar népzenekutatás mestere. Közben a szolgálati hűség példaképe is, amennyiben maholnap ötven éve dolgozik ugyanabban a tudományos műhelyben, a kolozsvári Folklór Intézetben, ahol a próbaidős kutatótól az I. fokozatú tudományos főmunkatársig a ranglétra összes fokát megjárta. Van fogalmam róla, mennyire betagolódott az intézet életébe, s mennyire becsülik ott, nemcsak mint olyant, aki a magyar népzene kérdéseiben abszolút tekintély, hanem például a román, a német és az angol nyelv elsőrangú ismerőjeként, szakszövegek tévedhetetlen fordítójaként is. Nem rajta, hanem a történelmi körülményeken múlott, hogy munkahelyének egyetlen magyar népzenekutatója, s mint olyant hajlamosak vagyunk afféle egyszemélyes intézménynek tekinteni.

A tudományos ranglétrafokok természetesen nem értékjelzők, hanem csak azt mutatják, hogy a hivatalosságok mennyire méltányolták a tudományos pályán való előrehaladását. A lényeget könyvei és szakdolgozatai jelzik. Épp félszázada, 1954-ben közölte első dolgozatát, és még diák volt, amikor 1957-ben a Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közös, A lapádi erdő alatt című kötetet megjelentette. 1969-ben Olosz Katalin Magyargyerőmonostori népköltészet című monográfiájában közölt mintegy száz lapnyi függeléket a kalotaszegi falu dallamaiból. 1970-ben Iosif Herţeával társult egy erdélyi hangszeres táncdallamokat tartalmazó, román–magyar–szász kötet összeállítására. 1979-ben megjelent, vaskos tájmonográfiájával, a Szilágysági népdalokkal jutott fel pályája delelőjére. 1989-ben Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdetei című értekezéssel nyerte el a doktori címet. Azóta nemcsak tudósként, hanem tudományának történészeként is számon tartják.

A rendszerváltás meghozta neki az anyaországi és más határainkon túli tudományos fórumokkal való együttmunkálkodás szabadságát, s ő élni tud ezzel a szabadsággal: kongresszusokra, konferenciákra jár, számos tudományos társaság tagja. 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntették ki. Tudományos habitusára jellemző, hogy egyetlen közölt mondatát sem kellett soha visszavonnia, vagy akár csak átmódolnia is. Mintha nem papíron rögzítené, hanem kőbe vésné írásait! Pályatársai örvendenek, hogy személyében van kire felnézniük.

Jagamas János-díjjal való kitüntetése: telitalálat. Almási István Jagamas-tanítvány volt, főiskolai folklórtanára nyerte meg őt a népzenekutatói pályának. Népzenegyűjtőként mestere stratégiáját folytatta és folytatja: mondhatni, létcélja az erdélyi magyar népzenei atlasz fehér foltjainak a berajzolása. Ezért gyűjtött főleg olyan helyeken, mint az Érmellék, a Szilágyság, a Lápos mente, Aranyosszék, a Nyárádmente, a Kis-Küküllő és a Maros köze, a Homoród mente és Háromszék. Jagamas János iránti famulusi ragaszkodását azzal is kimutatta, hogy sajtó alá rendezte tanára kötetnyi tanulmányát. Ezen idő- és munkaáldozatos gesztus erkölcsi értékét igencsak megemeli a tény, hogy a maga tanulmányaiból még nem ért rá gyűjteményes kötetet összeállítani.

A Romániai Magyar Dalosszövetség díja azonban nemcsak a Jagamas–Almási filiációra figyelmeztet, hanem a kitüntetett kevésbé ismert, de nem kevésbé becsülendő dalos érdemeire is. Almási István főiskolai végzettségét tekintve zenetanár és karvezető. Utóbbi minőségében már korán annyi érdemet halmozott föl, hogy 1970-ben Kulturális Érdemrenddel tüntették ki. A legutóbbi időkben is volt kórusa: éveken át vezette – hadd tegyem hozzá: javadalmazás nélkül – a Farkas utcai templom dalárdáját. Az egyházi éneklés gyakorlatával és a kántorképzéssel kapcsolatban is megvan a maga okos stratégiája, amelynek alapjait ifjúkorában, mint a Kétágú templom kántora vethette meg, s utóbb mint református egyházkerületi főgondnok és zsinati tag is igyekezett érvényesíteni. Jelenleg a Romániai Református Egyház Zsinatának zenei bizottságában teszi ugyanezt. Két kiadást is megért népdal-antológiája: a Tavaszi szél vizet áraszt a szó legtágabb értelmében vett dalos műveltség szolgálatára jött létre.

Az utóbbi években tanít is, Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen és Kolozsvárt, a Babeş– Bolyai Tudományegyetemen, mindkét helyen népzenét. A Jagamas János-díj átadásának alkalmából mi szebbet és jobbat kívánhatnánk a hetvenedik születésnapjához közelítő tudósnak, mint hosszú és eredményes tanári pályát? Érje meg azt az örömöt, hogy az ő tanári keze alól is kiemelkedik bár egy, a népzenetudomány iránt elkötelezett és igazi kutatói vénával megáldott, nyelveket tudó és szorgalmas diák, aki hamarosan örökébe léphet a kolozsvári Folklór Intézetben, akit évtizedek múltán ugyanolyan jól megérdemelt Jagamas-díjjal tüntethet majd ki a Romániai Magyar Dalosszövetség, mint ma őt!

Úgy legyen!