Művelődés

„Kérem, jól jegyezze meg, hogy természetünktől fogva mindannyian arra a bizonyos athéni bolondra hasonlítunk… aki azt vette a fejébe, hogy az összes Pireuszban horgonyzó hajó az övé. A mi rögeszménk pedig nem egyéb, minthogy az egész természet kivétel nélkül a mi céljainkat szolgálja. És ha megkérdezzük filozófusainkat, mire szolgál ez a számtalan állócsillag, amikor feleannyi is elég volna, akkor higgadtan azt felelnék: arra, hogy szemünket gyönyörködtessék.” (Bernard le Bovier de Fontenelle: Beszélgetések a világok sokaságáról)

Már a 17. század végén elkezdődött, de leginkább a 18. század folyamán teljesedett ki az a folyamat, melynek során az angol gondolkodás hatása saját hazájában is háttérbe szorította Descartes szemléletét. „Descartes maga óvatosságból, hogy az egyházzal összeütközésbe ne kerüljön – amit még sem ért el – nem fogadta el nyíltan Kopernikusz és Galilei tanítását” – olvassuk a Pallas lexikonban.

Bernard le Bovier de Fontenelle (1657–1757) a korszak szellemének engedve, egy köztes megoldást javasol, az új vívmányokat igyekszik Descartes felfogásával összeegyeztetni. Híres munkája Entretiens sur la pluralité des mondes (Beszélgetések a világok sokaságáról, 1686) oly népszerű volt, hogy minden szalonban vitatták, ami bizonyságot tesz arról, milyen elterjedt volt már akkor a műveltek közt a mechanikai világmagyarázat nézete. Ez a mű fiktív dialógus egy művelt világfi és egy érdeklődő nemeshölgy között, mely a kor csillagászati ismereteit tárgyalja Kopernikusz, Galilei, Kepler és Descartes alapján, indexre kerül, mert a ptolemaioszi világkép ellen szól, ennek ellenére már Fontenelle életében huszonnyolc kiadást ér meg.

Fontenelle nagyon fontos munkája ez, hiszen olyan örökérvényű gondolatokat tartalmaz, amelyek a mai kutatónak segítenek megérteni a modern filozófiai kialakulását. Olyan eszmék ezek, amelyek a modernkori gondolkodás bölcsőjében születtek. Kötetének tanulmányozása azért tanulságos, mert a mai olvasó a természettudományok kialakulásának forrongó, az elméletek harcától terhes időszakába térhet vissza. A 17. század fordulójának korszakát az ész, a felvilágosult értelem, a természettudományokról való ésszerű gondolkodás és a legvégletesebb esztelenség, az obskurantizmus és az európai boszorkányüldözések fellángolása egyaránt jellemezi. Fontenelle ebben az időben a Francia Tudományos Akadémia titkára, ezért hangsúlyozza a természettan, a matematika hasznosságát. ő fogalmazza meg a tudománypolitika máig érvényes alapelvét, és az igazság keresését tűzi ki a tudomány céljául.

„A helyes gondolkodás mindig hasznos – írja Fontenelle –, még akkor is, ha nem hasznos dolgokról gondolkodunk.” Szövege világos, összefüggő észérveket sorakozat fel, olvasása során leküzdhetőnek tűnnek az időbeli és kulturális szakadékok. Szemléletesen példázza az antik és a modern kultúra közötti összefüggéseket. Olyan szimbólumokat és parabolákat olvashatunk műveiben, amelyek azoknak is segítenek megérteni a fontenelli gondolatokat, akik nem a korszak szakavatottai. Ennek is tulajdonítható, hogy gondolataival korában akkora elismerést szerzett.

A Digression sur les anciens et des modernes (Elmélkedés a régiekről és a modernekről, 1688) című szövege egy sor olyan gondolatot vet fel, ami meghatározta a korabeli vitákat. Rögtön a mű elején egy paradoxonnal teszi szemléletessé a modernek és a régiek közti kapcsolatot. A modern világszemlélet legnagyobb igazságát mondja ki: az emberek nem egyformák, de a különbözőséget, az eltérő gondolkodást tiszteletben kell tartani, valamint mindenkinek joga van a gondolati szabadsághoz, ha azzal mást nem sért meg. Belátta, az emberiség fejlődésének története folytonos, a régi és az új embert is ugyanabból az anyagból gyúrta a természet, tehát emberi mivoltukban semmi különbség nincs közöttük.

„A természet mindig ugyanazzal a masszával dolgozik szakadatlanul” – vallja. Tehát mindenki egyenlő, eredendően nem különböznek az emberek. Az alapvető különbség csak a gondolatok másságában van, az teszi sokfélévé az emberiségét, ugyanúgy, ahogyan a növényeket is. A paradoxon abban áll, hogy a fákat és az emberi szellemet állítja egymás mellé. Párhuzamot von a kettő között, de ezt is szimbolikusan teszi meg. Egyrészt arról beszél, hogy minden tájegységnek megvan a sajátos növényzete, így minden országnak megvan a sajátságos emberi temperamentuma, ami csak rá jellemző. Így például „van egy jellegzetesen itáliai gondolkodásmód, amely egyáltalán nem hasonlít a franciához”. Ez az egyedi gondolati világ könnyen áthelyezhető egy másik tájegységébe, de fenn áll a veszélye annak, hogy átalakul, ahogy a francia földön „satnyán fejlődő itáliai narancsfák”. Úgy gondolja, minden kornak és tájnak megvan a saját maga gondolati egyedisége, amit lehet máshol érvényesíteni, de elvesztheti eredetiségét, és nem eredményez megfelelő homogén produktumot, mert „a népek nem őrzik meg teljes egészében az éghajlatukból származó eredeti szellemiségüket”. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a keveredéssel, szükséges rosszként együtt jár a torzulás is: „Az, hogy görög könyveket olvasunk, éppolyan hatással van ránk, mintha görög nők közül házasodnánk. Sok ilyen házasság révén a görög és francia vér bizonyára veszítene sajátos jellegéből, és a két népre jellemző arcvonások kissé megváltoznának”.

 Így van ez a gondolatok és a műalkotások esetében is, az utánzás és az idegen elemek bevitele észrevétlenül hátulütőket rejt magában. Fontenelle véleménye az, hogy ez az eset csak két szomszédos állam között érvényes, mert az egymástól távolabb eső népek nem alkalmasak az ilyen jellegű, könyvek révén történő kulturális kapcsolatra. Szerinte nagyon valószínű, ha a négerek vagy a lappok görög könyveket olvasnának, nem értenének meg semmit a hellászi szellemiségből. Szkeptikus a forró és a jeges égövvel kapcsolatban, szerinte ezek nem alkalmasak a tudományok művelésére. Úgy véli, hogy a kultúra határait a természet eleve megszabta, így sohasem lehet majd nagy néger vagy lapp szerzőkkel találkozni.

Ebben a gondolatmenetben a térbeli szemléleti szempontok mellé még egy időbeli is társul. Fontenelle felismeri, hogy minden történelmi kornak megvan a saját maga arculata, és annak produktumait, valamint gondolkodóit nem lehet áthelyezni későbbi korokba. A régi görögöket nem szabad, és nem is lehet utánozni. Nem célszerű őket lemásolni, hanem belőlük építkezve, és rájuk hivatkozva kell a saját magunk korszellemében értéket teremteni. Ezek a gondolatok bármelyik korszakra érvényesek, és a mai napig helytállóak. Fontenelle szerint, ugyanolyan fák nőttek a régi időkben is, mint a modernség korában, nem voltak azok sem nagyobbak, sem szebbek. Így az akkori nagy szellemek sem voltak értékesebbek a maiaknál. Ha akkor ugyanolyan fák nőttek, ugyanolyan masszából gyúrta őket a természet, akkor bármelyik kor embere elérheti azt a szintet, nagyságot, amit az akkoriak, sőt túl is szárnyalhatja azt. Az időbeli homogenitás nagy szerepet kap értekezéseiben.

Úgy véli, minden kornak megvannak a saját nagyjai, akiket nem érdemes összemérni más korok óriásaival. Meggyőződése, hogy a régiek és modernek hosszadalmas vitája lezártnak tekinthető, hiszen „az évszázadok nem hoztak létre lényegei különbséget az emberek között”. Ha volna is valamilyen különbség az egymás mellett fekvő, hasonló égövbe tartozó országok (Itália, Görögország, Franciahon) között, azt könnyedén el lehetne tüntetni. Egyetemes emberi értékként a másságot fogadja el: „legyünk bár régiek vagy modernek, görögök, latinok, vagy franciák, mindnyájan teljesen egyenrangúak vagyunk”.

Itt úgy gondolom Fontenelle egy kissé elfogult, amikor Európán kívüli kultúráról nem hajlandó beszélni, és ezzel ellentmond saját magának, megcáfolja az egyetemes egyenlőségről alkotott felfogását. Ugyanakkor azt is elismeri, hogy a növényekkel ellentétben a gondolatokat át lehet ültetni más táj embereinek elméjébe, „mert az emberi agyat sokkal könnyebb megmunkálni, mint a földet, melynek anyaga keményebb és ellenállóbb. Ezért van az, hogy az egyik ország gondolatai könnyebben átplántálhatók egy másikba, mint növényei, és műveinkben könnyebb volna érvényre juttatni az itáliai géniuszt, mint földünkön narancsfát nevelni”.

Tisztában van azzal, hogy eszméit kortársai nem fogadják egyöntetű elismeréssel. Úgy véli, jobban méltányolták volna érveit, ha frappáns retorikai cselekkel szembeállította volna a régieket és az újakat, úgy, hogy közben nyakas okoskodóknak titulálta volna azokat, akik a moderneket lekicsinylően kezelik, és az ókor híveinek sértéseit sértéssel viszonozta volna. Úgy látja azonban, hogy ilyen érvelési rendszerrel sohasem lehet a vitát dűlőre vinni. A legjobb megoldásnak azt ajánlja, hogy a természettan köréből vett példák során mutassák meg a szembetűnő eltéréseket, a két tábor véleménye ne az üres disputákba, és a végtelenségig elnyújtott retorikába süppedjen, hiszen „mihelyt elfogadjuk a régiek és köztünk természetből fakadó egyenlőséget, azonnal megszűnik minden nehézség”.

Az eltérések csakis a korból, kormányzatból, közügyekből fakadhatnak. A régiek hívei azzal szoktak diadalmaskodni, hogy mindent ők találtak fel, így sokkal okosabbnak bizonyulnak a moderneknél. Fontenelle feltalálás-érve kiszélesíti ezt a gondolatkört; szerinte korántsem voltak elmésebbek, csupán annyi írható a javukra, hogy időben megelőzték őket. Itt nem a véletlen találmányokra gondol, „amikért akár a világ legügyetlenebb emberét is tisztelhetnénk”, hanem azokról beszél, amelyek komolyabb szellemi erőfeszítést is igényelnek. A modernek javára szólva azt is mondhatnánk, hogy az időben elsőbbséget élvező felfedezésekhez nincs szükség komolyabb gondolkodásra, de annál nagyobb erőfeszítést igényel a későbbi korok emberének munkája, hogy kiegészítse a régi találmányokat, sőt a moderneké még több szellemi energiát és képességet emészt fel, hiszen nekik a már kiegészítetteket kell megtoldaniuk valami hasznossal. Minél több mindent fedeztek fel, annál nehezebb újat alkotni, mert az anyag folyamatosan kimerül. Ezt az érvelést sem tartja teljesen relevánsnak, hiszen a meglévő felfedezések tudásunkat is gyarapítják, így könnyebbé teszik a továbbgondolásukat. Az új munkában mindig tovább él a régebbi alkotójának szellemi ereje, így ő is részesül a munkáért járó dicsőségből. Ha elvennénk az ő részét, „semmivel sem maradna több nekünk, mint neki”.

Ezzel szemben felhívja a figyelmet: ahhoz, hogy a modernek mindig meghaladják a régieket, az is alapvetően szükséges, hogy a folyamatnak a dolgok teremtsenek megfelelő alapot. Az ékesszólás és a költészet minden korban azonos eséllyel rendelkezik, hisz „csak bizonyos számú, elég korlátozott ismeretet követel meg, és elsősorban a képzelőerőn múlik, márpedig az emberek néhány száz év alatt is összegyűjthették ezt a kevés ismeretet”. A képzelőerő pedig független a tapasztalatoktól és a szabályszerűségektől, ezek nélkül is lénye legjavát adhatja az alkotásba. Ezzel ellentétben az orvostudomány, a matematika és a természettan végtelen sok ismeretet halmoz fel, és a gondolkodás helyességének alárendeltje. Ez rendkívül lassan, és folytonosságát megőrizve fejlődik, sokszor a véletlenszerű tapasztalatokból táplálkozik, és mint tudjuk, a véletlen szeszélyes. „Természetesen ez a folyamat végtelen és mindig a legújabb fizikusoknak vagy matematikusoknak kell a legokosabbaknak lenniük.”

Szerinte a modernitás legtökéletesebb vívmánya a filozófiában keresendő, ez pedig nem más, mint a gondolkodás módja, az érvelés technikája, ami innen minden ágazatra kiterjed.

Ez a „francia filozófus, Bernard Le Bovier de Fontenelle, akinek szerencséje volt 1657-től 1757-ig, tehát éppen száz évet élni, írt egy könyvet a kultúra országáról. Azt állította, hogy ebben az országban két tartomány van: az alacsony és magas kultúráé. A magas kultúra természetesen a fejedelmi udvarok nagy művészete. Az alacsony kultúra a népé, a parasztoké (akik akkor a társadalom túlnyomó többségét alkották). A parasztkultúra gyenge, durva, suta dolog, felejtsük is el. Fontenelle azt hitte, hogy ez a kétféleség öröktől fogva való és örökre így is marad. Ugyanebben az időben Angliában – mely mint tudjuk az ipari fejlődés mintaországa – kezdték észrevenni, hogy éppen az ipari fejlődés következtében a népi kultúra pusztulni kezd. És akkor Percy püspök elkezdett gyűjteni, majd megírta az Ancient English Reliquies című sorsdöntő jelentőségű könyvét. Európa ekkor figyelt föl a népművészetre. És nemsokára már úgy gondolkoztak, hogy ez a kultúra nem alacsony, hanem mély. Van tehát magas- és alacsony kultúra, de mögöttük ott él (ameddig él) a mély kultúra, amelyet Fontenelle és az udvari népség észre sem vett” – írja Vitányi Iván.

A régiek és modernek vitája elvesztette aktualitását Fontenelle halála után. Olyan kor követte, amelyben a fejlődés ritmusa hihetetlenül felgyorsult, az ipari fejlődés háttérbe szorította a kultúrát, gyökeresen megváltozott a társadalmi értékrendszer, de ennek ellenére Fontenelle gondolatai mindmáig nem veszették el időszerűségüket.