Művelődés

Az aláb­bi­ak­ban to­váb­bi rö­vi­dí­tett és szer­kesz­tett rész­le­te­ket köz­lünk a Tran­zit Ház­ban 2007. feb­ru­ár 17-én zaj­ló, A ko­lozs­vá­ri/er­dé­lyi tánc­ház múlt­ja, je­le­ne és jövője cím­mel meg­ren­de­zett kerekasztal-beszélgetésből. Első ré­szét lásd a már­ci­u­si szám­ban.

Szé­kely Le­ven­te: Van-e annyi­ra erős kö­zös­ség pél­dá­ul ma Ko­lozs­vá­ron, hogy fönn tud­jon tar­ta­ni egy tánc­há­zat? Hogy fi­nan­szí­roz­ni tud­ja, hogy hát­te­ret ad­jon hoz­zá?

Pá­vai Ist­ván: Igen, én vissza­tér­nék er­re most. Hadd mond­jam el azt a pél­dát, hogy az 1930-as évek­ben a Cilika ci­gány­mu­zsi­kus di­nasz­tia Türében élt. S a bo­gár­tel­ki­ek ka­lá­ká­ban épí­tet­tek egy kis há­zat, át­hív­tak né­hány ze­nészt, és at­tól kezd­ve meg­fi­zet­ték őket, azért, hogy le­gyen ze­né­szük. És so­ha föl nem me­rült az a kér­dés, azt hi­szem egyik fa­lu­ban sem, hogy pél­dá­ul ha Budapestről kül­de­nek va­la­mi pénzt, ak­kor szom­ba­ton lesz bál, mond­juk Mérában, ha nem kül­de­nek pénzt, ak­kor nem lesz bál Mé­rá­ban. Te­hát ez nem így mű­kö­dik, egy kö­zös­ség­nek kell annyit ér­jen a sa­ját szó­ra­ko­zá­sa, hogy azt ő meg­fi­ze­ti és azt ő meg­old­ja. A prob­lé­ma in­kább az, s eb­ben egyet­ér­tet­tünk, hogy ez a kö­zös­ség nem áll össze a vá­ros­ban. Kikből áll­jon az ilyen kö­zös­ség? Ugye a vá­ro­sok­ban a legerősebb kö­zös­sé­gek azok az is­ko­lai osz­tály­kö­zös­sé­gek, ame­lyek az érett­sé­gi után szét­ter­jed­nek és utá­na tíz­éven­ként ta­lál­koz­nak – azért van olyan nagy bol­dog­ság, hogy ta­lál­ko­zunk, mert va­la­mi em­lé­ke van an­nak, hogy ak­kor na­gyon össze­tar­toz­tunk, és a ta­lál­ko­zó után megint szét­szé­le­dünk, mert ezer­fe­le va­gyunk a vi­lág­ban. Te­hát ez az egyik prob­lé­ma: azo­kat a me­cha­niz­mu­so­kat kel­le­ne meg­ke­res­ni, ame­lyek ál­tal ösz­tö­nöz­ni le­het a kö­zös­sé­gek lét­re­jöt­tét és fenn­tar­tá­sát, de nem úgy, hogy ez va­la­mi­fé­le kény­sze­rű do­log le­gyen, te­hát nem úgy fi­nan­szí­roz­ni, hogy „Gye­re, meg­fi­zet­lek, hogy szó­ra­koz­zál!” A Szé­kely Le­ven­te ál­tal em­lí­tett né­pi együt­te­sek közösségépítő te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban: a né­pi együt­te­se­ken ke­resz­tül ter­jed leg­in­kább, de ez egy na­gyon két­élű vagy kér­dé­ses do­log, hogy oda­jut-e el? Hi­szen Ka­csó And­rás, felsősófalvi szár­ma­zá­sú ko­re­og­rá­fus az öt­ve­nes évektől egé­szen ha­lá­lá­ig, a nyolc­va­nas éve­kig Ud­var­he­lyen a különböző üze­mek­ben tánc­cso­por­to­kat irá­nyí­tott, s a ke­ze alatt át­ment le­het, hogy több, mint ezer, de min­den­kép­pen több száz fi­a­tal, akik meg­ta­nul­ták a sóvidéki tán­co­kat. Más kér­dés, hogy ők va­jon szó­ra­koz­tak-e ez­zel, ami­kor há­zi­bu­li volt? Te­hát itt van az át­tö­rés a tánc­ház ese­té­ben, hogy mi meg már ez­zel aka­runk szó­ra­koz­ni. Szín­pa­don is ezt tán­col­juk, de ha le­szál­lunk a szín­pad­ról, ak­kor is tu­dunk ez­zel szó­ra­koz­ni. Te­hát itt ennyi az előrelépés eb­ben. De azt, hogy ön­ma­gá­ban a né­pi tán­cot vagy nép­ze­nét ter­jesszük, azt ed­dig is, ré­geb­ben is csi­nál­ták. A kó­rus­moz­ga­lom­ban is így kép­zel­ték an­nak ide­jén, ami­kor én Ko­lozs­vár­ra ke­rül­tem. Van egy fény­kép, ahol Tötszegi And­rás Cucussal és Jagamas Já­nos­sal va­gyunk együtt le­fény­ké­pez­ve. Cucus, mint fi­a­tal mérai le­gény a kó­rus­ban, én mint Jagamas ta­nít­vá­nya, és ott volt Szép Gyu­la is, mint aki­ket Jagamas ki­vitt Mérába, hogy ta­nít­suk a he­lyi­e­ket kó­rus­ének­lés­re. És en­nek ré­sze volt az is, hogy egy­szó­la­mú he­lyi nép­da­lo­kat éne­kel­je­nek ve­lünk együtt. Ez fon­tos volt ab­ban az időben, de lát­hat­juk, hogy itt van egy funk­ci­o­ná­lis prob­lé­ma. Mert a nép­dal nem ar­ra ter­mett, ere­de­ti for­má­já­ban, hogy kó­rus­ban éne­kel­jék, vagy hogy ka­ma­ra­ze­ne­ként el­játsszák, ha­nem ar­ra, hogy az em­be­rek kö­zös­sé­gi lel­ki szük­ség­le­tét ki­elé­gít­se, és hogy együtt éne­kel­ve jól érez­zék ma­gu­kat az em­be­rek. Ezt a kó­rus nem tud­ta meg­ol­da­ni, pe­dig óri­á­si mun­ka meg­ta­ní­ta­ni azt a ren­ge­teg nép­dalt a sok kó­rus­nak, az­tán azok úgy­is to­vább­lép­nek, és jön az újabb ge­ne­rá­ció, akik nem biz­tos, hogy ezt akar­ják, il­let­ve csak azért akar­ják, mert el­ma­gya­ráz­zák ne­kik, hogy ne­künk az iden­ti­tá­sunk­hoz ez szük­sé­ges, hogy már­pe­dig ma­gyar nép­dalt éne­kel­jünk. Én ezt egy holt iden­ti­tás­nak vé­lem, mert nincs az a belső kény­szer, te­hát az, hogy én fi­a­tal­ként ezt aka­rom. Mint ahogy ré­gen egy fi­a­tal alig vár­ta, hogy kon­fir­mál­has­son és be­ke­rül­hes­sen a tánc­ház­ba, és ugyan­azt csi­nál­has­sa, amit a na­gyob­bak. Ma az van, amit Le­ven­te mon­dott, hogy egy fi­a­tal azt akar­ja, hogy ne azt csi­nál­ja, amit az eggyel na­gyob­bak, nem az öre­gek, ha­nem, mit tu­dom, a ti­zen­éve­sek ma nem azt a faj­ta rock­ze­nét sze­re­tik, mint a hu­szon­éve­sek, és le­né­zik őket, öre­gek­nek tart­ják, hogy ők nem is­me­rik eze­ket a leg­újabb irány­za­to­kat. Te­hát a di­vat­kul­tú­rá­nak ez az ál­lan­dó­an vál­to­zó for­ga­ta­ga, ez el­sö­pör min­dent, akár ön­ma­gát is.

Po­zsony Fe­renc: Há­rom gon­do­la­tot fűz­nék a be­szél­ge­tés­hez, de először is üd­vöz­löm az er­dé­lyi ma­gyar táncházmozgalom arany­csa­pa­tát! Ami­kor be­jöt­tem, ép­pen a né­pi kul­tú­ra és a nem­ze­ti iden­ti­tás kap­cso­la­tá­ról be­szél­tek a kol­lé­gák. Ne­kem sze­mé­lye­sen az a vé­le­mé­nyem, hogy a né­pi kul­tú­rá­nak jó­val ke­ve­sebb identitástermelő funk­ci­ó­ja le­het­sé­ges, mint ahogy mi ezt for­gal­maz­tuk. Sze­rin­tem a tánc­házmozgalomban a párkereső funk­ció jó­val jelentősebb volt, mint a nem­ze­ti iden­ti­tást építő sze­rep. Má­so­dik gon­do­la­tom az len­ne, hogy – főleg 1990 után – az egész né­pi kul­tú­ra, táncházmozgalom, tán­cos-ze­nész folk­lór komercializálódott. És csak egy pél­dát mon­da­nék: a múlt hé­ten, szom­ba­ton, Bog­dán­falván vol­tam, a Sze­ret mel­lett, ami­kor meg akar­tam Ka­ti né­nit kér­ni ar­ra, hogy azt a húsz év­vel ezelőtti éne­ket éne­kel­je el ne­kem új­ra, elővette a CD-jét: ha a há­rom­száz­ezer lejt le­te­szem, meg­ka­pom! Te­hát ez a je­len­ség ér­vé­nyes sze­rin­tem tánc­ok­ta­tók­ra, ze­né­szek­re és így to­vább. Itt, ami­kor meg­ér­kez­tem ar­ról is be­szél­tek, hogy mi is tör­tént itt Ko­lozs­várt, hogy a Ka­lo­ta­szeg és Mezőség érint­ke­zé­si te­rü­le­tén, ahol élő folk­lór van, még sincs működő tánc­ház. Az előbb fel­so­rolt tényezők mel­lett én úgy gon­do­lom, hogy a sze­mély­kö­zi kap­cso­la­tok jelentő­sé­gé­re is fel kel­le­ne hív­nom a fi­gyel­met, te­hát az em­be­rek kö­zöt­ti vi­szo­nyok, ta­szí­tá­sok szin­tén meg­ha­tá­roz­ták azt, hogy Ko­lozs­vá­ron úgy ál­lunk, ahogy ál­lunk.

De­ák Gyu­la: Fel­me­rült az a kér­dés, hogy ho­gyan is szerveződnek ma a tánc­há­zak. Pá­vai Ist­ván azt mond­ja itt, ha jól ér­tet­tem, hogy nem felülről kel­le­ne szer­vez­ni, ha­nem alul­ról kel­le­ne ez meg­szer­vez­ze ma­gát. Vi­szont sze­rin­tem ez nem je­len­ti azt, hogy­ha va­la­ki felülről szer­ve­zi, ak­kor az rossz. Mert az is le­het, hogy ha felülről va­la­ki ezt nem szer­ve­zi meg, ak­kor alul­ról so­ha nem fog megszerveződni. Én úgy gon­do­lom: at­tól, mert Sep­si­szent­györ­gyön gon­dom van ar­ra, hogy le­gyen hely­ség, le­gyen ze­ne­kar, le­gyen há­zi­gaz­da, tánc­ok­ta­tó, le­gye­nek, akik oda jár­nak, s ez mű­kö­dik, anél­kül, hogy va­la­ki is tud­ná, hogy ne­kem eh­hez kö­zöm van, az jó. Meg le­het ezt úgy is csi­nál­ni, hogy úgy tűn­jön: ma­gá­tól mű­kö­dik. És a nagy­kö­zös­ség tény­le­ge­sen nem tud­ja, hogy en­nek van egy há­tul­ról moz­ga­tó ru­gó­ja, s nem is ér­de­kes, hogy tud­ja. Sze­rin­tem az a lé­nyeg, hogy mű­köd­jön a do­log. És ez az, ami na­gyon sok helyről hi­ány­zik. Most, hogy Ko­lozs­vá­ron mi a prob­lé­ma, ne­kem nem tisz­tem vi­tat­ni, de le­het, hogy an­nak, aki­nek eset­leg tisz­te, meg kel­le­ne szó­lal­jon most, hogy ki­de­rül­jön, Ko­lozs­vá­ron mi­ért nincs ma tánc­ház. Az­az, hogy van a Heltai Ala­pít­vány­nál, két­he­ten­te ta­lán, ezt sem tu­dom pon­to­san. De az biz­tos, hogy egy olyan vá­ros­ban, mint Ko­lozs­vár, ahol en­nek olyan ha­gyo­má­nya van, mint ta­lán más vá­ros­ban se­hol sem, oda­jus­sunk, hogy különböző okok, vagy em­be­ri kap­cso­la­tok, vagy nem tu­dom mi mi­att ma nin­csen tánc­ház, ez na­gyon szo­mo­rú do­log. És amit fon­tos­nak tar­tok, hogy há­rom na­gyon jó amatőr táncegyüttesről tu­dok Ko­lozs­vá­ron, te­hát nem lé­te­zik, hogy ne len­ne tánc­ház­ra igény! És még sincs tánc­ház. Le­het, hogy va­la­kik­nek ezen el kel­le­ne gon­dol­kod­ni­uk, és meg­ol­dást kel­le­ne rá ta­lál­ja­nak.

Po­zsony Fe­renc: Itt meg kell em­lí­te­ni a profesz­szionalizálódását is a né­pi kul­tú­rá­nak, a tán­cos, ze­nész né­pi kul­tú­rá­nak. Mert ez is va­la­hol meg­ha­tá­roz­za an­nak mód­ját, hogy jám­bor ha­lan­dók hogy él­nek ez­zel a kul­tú­rá­val. Te­hát a professzionalizálódás is ki­hat a táncházmozgalomra. És ná­lunk, Ko­lozs­vá­ron is le­ját­szó­dott ez.

Pá­vai Ist­ván: Ezt így gon­do­lom én is, hogy a professzionalizálódás ne­ga­tí­van is ki­hat, te­hát van po­zi­tív, de ne­ga­tív ha­tá­sa is. Én ezt lá­tom a bu­da­pes­ti tánc­há­zak­ban is, hogy a szín­pa­di tán­co­sok egy­részt sok­kal több­fé­le tánc­ren­det is­mer­nek és sok­kal na­gyobb vir­tu­o­zi­tás­sal tán­col­nak. Ab­ba most ne men­jünk be­le, hogy mennyi­re hi­te­les az, hogy na­gyon sok ilyen tíz per­ces ko­re­og­rá­fi­á­ban, vagy mond­juk egy le­gé­nyes tánc­ban az ar­chí­vu­mok­ban tá­rolt ösz­szes tánc­fi­gu­rát le­tán­col­ják, hogy egy tán­cos akár több év­ti­ze­des gyűjtőmunka ered­mé­nyét is el­tán­col­ja. Mar­tin György ezt vizs­gál­ta, hogy Ka­lo­ta­sze­gen egy le­gé­nyes fo­lya­mat­ban hány pon­tot szok­tak tán­col­ni, és ab­ban ho­gyan sú­lyoz­zák eze­ket a fi­gu­rá­kat, és per­sze nem így, aho­gyan a szín­pa­don lát­juk. De pont emi­att, hogy saj­nos ez a szín­pa­don sem úgy tör­té­nik, mint aho­gyan ere­de­ti­ben, azo­kat, akik nin­cse­nek ben­ne eb­ben a kör­be, te­hát ők ma­guk nem tán­co­sok, vagy nem tánc­együt­tes tag­jai, hát őket egy ki­csit ez vissza­ri­aszt­ja, hogy ők egy­ál­ta­lán ho­gyan is mer­je­nek föl­áll­ni tán­col­ni? Még ha tud is va­la­mit, né­hány le­gé­nyes fi­gu­rát, már nem mer egy ilyen pro­fi tán­cos után oda­áll­ni. És szin­tén emi­att az­tán már olyan tán­co­kat is ren­del­nek, ami­ket raj­tuk kí­vül a tánc­ház­ban sen­ki sem is­mer, csak hát a szín­pa­di ko­re­og­rá­fi­á­ban ben­ne volt, te­hát más vi­dé­kek tán­ca­it. En­nek egy­részt örül­ni le­het­ne, hogy nem­csak egy, két, há­rom tánc­rend ismerős tánc­há­za­ink­ban, de a va­ló igaz­ság az, hogy az sem mű­kö­dik, hogy pél­dá­ul az összes er­dé­lyi tánc­rend min­den­hol je­len le­gyen. Ko­rá­ban is volt bi­zo­nyos egyen­sú­lyo­zás, hogy pél­dá­ul a ko­lozs­vá­ri tánc­ház­ban olyan tán­co­kat tán­col­tak, ame­lye­ket a csík­sze­re­dai tánc­ház­ban nem, és for­dít­va. Per­sze, vol­tak kö­zö­sen is­mert tánc­ren­dek is, de ez egy­faj­ta tu­da­tos do­log volt, pél­dá­ul, hogy a szé­ki tánc min­den­hol meg­gyö­ke­re­se­dett, mert a kezdettől ezek kö­töt­ték össze, hogy ebből va­ló­já­ban va­la­mi­faj­ta moz­ga­lom szü­let­hes­sen. Nem azért, mint­ha ez a moz­ga­lom va­la­mi nagy dol­got akart vol­na, de így tud­ták a tánc­há­zak egy­mást tá­mo­gat­ni és se­gí­te­ni. Mert ab­ban a ko­ráb­bi, Ka­csó And­rás fé­le nép­tánc-moz­ga­lom­ban, az öt­ve­nes, hat­va­nas évek­ben, min­den­ki a he­lyi, vagy az an­nak vélt tán­co­kat, vagy a tan­fo­lya­mon ta­nult tán­co­kat tán­col­ta, és emi­att ők nem tud­tak egy­más­sal so­ha­sem együtt tán­col­ni, egy­más­sal kom­mu­ni­kál­ni. Te­hát a modernitásnak ré­sze az, és ez egy­faj­ta glo­ba­li­zá­ló­dás, hogy a szé­ki vagy a mezőségi tán­cot egy szom­bat­he­lyi vagy egy csík­sze­re­dai egy­for­mán el tud­ja egy he­lyen tán­col­ni. Te­hát ezek még kü­lön rész­prob­lé­mái en­nek a kér­dés­nek. Én egyet­ér­tek De­ák Gyu­szi­val, hogy a tánc­há­zak ren­de­zé­sé­nek más mód­ja ed­dig sem volt, azt kel­le­ne el­ér­ni, hogy mi­nél job­ban meg­szer­vez­zék, akik meg tud­ják szer­vez­ni eze­ket a tánc­há­za­kat. De, amit én Le­ven­té­nek mond­tam, az ar­ra vo­nat­ko­zott, hogy meg kel­le­ne ke­res­ni azo­kat a me­cha­niz­mu­so­kat, ame­lye­ken ke­resz­tül rá le­het­ne bír­ni egy, már va­la­mennyi­re for­má­ló­dó kö­zös­sé­get az önszerveződésre. Te­hát, ha be­jön­nek egy vá­ro­si tánc­ház­ba egy­más­tól tel­je­sen különböző fi­a­ta­lok, akik csak azért van­nak együtt, mert az egyik in­nen, a má­sik meg on­nan jött, de mond­juk egy fa­kul­tá­son van­nak az egye­te­men, és ak­kor ebből kezd for­má­lód­ni egy kö­zös­ség, ak­kor egy adott pil­la­nat­ban va­la­hogy át kel­le­ne ad­ni a kö­zös­ség ke­zé­be a „ha­tal­mat”. Mert ha nem, ak­kor úgy lesz, mint a de­mok­rá­ci­á­val, hogy majd azt mond­juk, hogy per­sze a nép még nem érett meg ar­ra, hogy a ha­tal­mat a ke­zé­be te­gyük, de én, a „jó” ki­rály majd ad­dig ve­ze­tem az or­szá­got, amíg a nép felnő, de így a nép so­sem fog felnőni, mert én min­dig job­ban tu­dom, mint ők…

Kostyák At­ti­la: Hogy ho­gyan le­het­ne a tánc­ház­nak újabb vi­rág­zá­sát el­ér­ni, per­sze oly mó­don, aho­gyan az egy­kor ne­künk fon­tos volt? Hát ez most már nem le­het­sé­ges. Mert az a faj­ta kö­zös­sé­gi ön­tu­dat és egy­más­ra­utalt­ság, ami mi­att ak­kor Er­délyszer­te mű­kö­dött a tánc­ház, az most már eny­hül­ni kezd, és nyil­ván, ta­lán ez len­ne a tánc­ház irán­ti kö­zöm­bös­ség má­sik oka, min­den­kit le­fog­lal a pénz­haj­sza. Én úgy gon­do­lom, hogy a tánc­há­zak ha­nyat­lá­sá­nak meg­ál­lí­tá­sa össze­függ az is­ko­lák és óvo­dák be­szer­ve­zé­sé­vel működő gyerektáncházak lé­té­vel. Több­nyi­re olyan szülők vi­szik ide gye­re­ke­i­ket, akik en­nek a kul­tú­rá­nak a be­fo­ga­dói, ér­zé­ke­nyek er­re. Pél­dá­ul, ami­kor gyerektáncházba mu­zsi­ká­lok, fi­gye­lem, hogy ki az a szülő, aki olyan gon­dol­ko­dá­sú, aki­nek fon­tos az, hogy az ő gye­re­ke így tud­jon szó­ra­koz­ni, ne csak a disz­kó­ban, ha­nem va­ló­ban is­mer­je a ha­gyo­má­nyos tán­ca­ink­nak alap­lé­pé­se­it. Na most az, hogy har­minc év után mi itt va­gyunk, és erről be­szél­ge­tünk, nyil­ván egy­faj­ta öröm, hogy meg­ér­tük azt, hogy most már sza­ba­don le­het tánc­ház­ba jár­ni, bár­ki vál­lal­hat­ja iden­ti­tá­sát, és ezért nem fog­ják el­vin­ni a szekuri­tá­té­ra ki­hall­gat­ni, hogy mi­ért ját­szot­ta azt, hogy „Er­dély­or­szág az én ha­zám”, meg mit tu­dom én. Ez egy na­gyon nagy do­log! Per­sze, kér­dés, hogy va­jon tény­leg a kény­sze­rű egy­más­ra­utalt­ság­ban rej­lik a tánc­­ház irán­ti igény vagy sem. És egyet­ér­tek Gyu­szi­val, hogy va­ló­ban, ezt ma már meg kell szer­vez­ni. An­nak ide­jén az öreg Könczei (Ádám) volt az egyik lel­ke en­nek, (Kal­lós) Zo­li bá­csi volt a má­sik, akik min­dig min­den tánc­ház­ban ott vol­tak. Ma is előttem van, aho­gyan Könczei Ádám lo­bog­tat­ta az új­sá­got, hogy „Ked­ves fi­a­ta­lok!”, s ak­kor min­den­ki né­zett jobb­ra meg bal­ra, hogy va­jon most megint mit akar? És va­la­mit min­dig pró­bált, va­la­mi­lyen irány­ba min­dig te­relt. És Kal­lós­nak a je­len­lé­te ugyan­úgy lé­nye­ges volt: ha va­la­ki nép­ze­nei anya­gok iránt érdeklődött, tőle min­dig ér­té­kes út­ba­iga­zí­tá­so­kat ka­pott. Fon­tos volt, hogy ezek az em­be­rek ve­zet­ték, vagy „ma­ni­pu­lál­ták”, ha úgy tet­szik tu­dat­alat­ti­juk­ban ezt az egész moz­gal­mat, ami­nek mi itt ré­sze­sei vol­tunk, és öröm­mel csi­nál­tuk. Hogy ho­gyan le­het ezt ma to­vább csi­nál­ni, ez per­sze nagy kér­dés. Sze­rin­tem meg kell ke­res­ni azo­kat a góc­pon­to­kat, óvo­da, is­ko­la, ami kö­ré ezt le­het szer­vez­ni. Ma már én más meg­ol­dást nem lá­tok! Mert az, hogy meg­hir­de­tem, hogy lesz most egy tánc­ház, mit tu­dom én mi­kor, mi­lyen dá­tum­mal, s ha az nincs meg­szer­vez­ve, oda nem fog­nak el­men­ni. Mil­lió egy dol­god van! Ha azt mon­dom, hogy lesz­nek ott olya­nok, akik­kel tény­leg te már ré­gen nem ta­lál­koz­tál, s mi­lyen jó vol­na ta­lál­koz­ni, ak­kor el­me­gyek. Ta­lán. De nem biz­tos. A má­sik, hogy ze­né­szek kel­le­nek, ez lé­nye­ges. Mert úgy kezdődött, hogy először mu­zsi­kál­tunk. Ak­kor jött az, hogy jó-jó, hát ha már tu­dunk mu­zsi­kál­ni, ak­kor hadd lám, tán­col­ni tud­nak-e rá? Tud­tak! És ak­kor utá­na be­jöt­tek a szé­ki­ek, akik lát­ták, hogy hop­pá, hát ezek ugyan­azt húz­zák, mint ott­hon a má­sik. Te­hát ze­nész, ze­nész, ze­nész, ze­nész. An­nak ide­jén, ami­kor pél­dá­ul Ádám bá­csi meg­halt, nem volt Ko­lozs­vá­ron prí­más, csak én. Én kel­lett játsszak a te­me­té­sen, mert már ak­kor min­den­ki vagy ka­to­na volt, vagy el­ke­rült Ko­lozs­vár­ról. Úgy­hogy ez is egy szo­mo­rú ak­tu­a­li­tás, an­nak ide­jén ír­tam egy ta­nul­mányt ar­ról, hogy ho­gyan kel­le­ne el­kez­de­ni a prí­máskodást, ez már egy ki­csit ide­jét múl­ta, már sok­kal töb­ben fog­lal­koz­nak ez­zel. Vi­szont most is ak­tu­á­lis. Te­hát itt Er­dély­ben, úgy ahogy mond­ta Pá­vai Pis­ta, nin­csen ilyen­faj­ta is­ko­la, és ezért ugyan­azt az utat jár­ja min­den­ki, hogy pró­bál amatőr és egyé­ni mó­don kö­ze­led­ni a né­pi muzsikáláshoz…

Bardocz Sán­dor: Hát sze­rin­tem van­nak Ko­lozs­vá­ron ze­né­szek, csak össze kell szed­ni őket, nem hi­szem, hogy azon múl­na a ko­lozs­vá­ri tánc­ház­nak a mű­kö­dé­se és a lé­te, hogy nin­cse­nek ze­né­szek. Nem. Egyet­ér­tek De­ák Gyu­szi­val, hogy most már a tánc­há­zat va­la­ki­nek meg kell szer­vez­nie. Már alul­ról szerveződő tánc­há­zat nem le­het el­kép­zel­ni, ilyen nincs. Az bu­li!

Pá­vai Ist­ván: De fa­lun ilyen volt!

Bardocz Sán­dor: Hát jó. De az most is van, hogy en­gem meg­hív­nak egy bu­li­ba, azt mond­ják: „Te, vol­na egy szü­le­tés­nap, eljösztök mu­zsi­kál­ni?” És el­me­gyünk mu­zsi­kál­ni. De az bu­li! Tény­leg, te­hát azt hi­szem, hogy a tánc­há­zat szer­vez­ni kell. És a meg­szó­lí­tott jo­gán is, mert mond­tá­tok, hogy a ko­lozs­vá­ri­ak nem be­szél­nek, pél­dá­ul meg­kér­ném Cson­gort, hogy mond­ja el, mi­lyen prob­lé­mák­kal küsz­kö­dött ak­kor, ami­kor több éven ke­resz­tül szer­vez­ték a tánc­há­zat, itt, a Tran­zit Ház­ban. Mert volt olyan időszak is, ami­kor be­jöt­tünk, mu­zsi­kál­tunk egy órát, és egy óra tíz­perc után le­tet­tük a hang­szert, azt mond­tuk, hogy nem mu­zsi­ká­lunk töb­bet, mert két em­ber lé­zen­gett a tánc­ház­ban.

Könczei Cson­gor: Hát a hely­zet a következő: a tánc­ház­hoz tény­leg elsősorban egy ze­ne­kar kell. Mi ak­kor kezd­tünk itt a Tran­zit Ház­ban tánc­há­zat szer­vez­ni 2000-ben, ami­kor lett egy megfelelő te­rem és kinevelődött egy olyan ze­ne­kar (ak­kor a Zur­bo­ló Ze­ne­kar, je­len­leg a Tüs­ke együt­tes), ame­lyik he­ti rend­sze­res­ség­gel tu­dott tánc­há­zat mu­zsi­kál­ni. Mert Bardocz Sanyiék itt van­nak Ko­lozs­vá­ron, de el­fog­lalt em­be­rek, ezért nem min­dig tud­nak el­jön­ni. Te­hát, ami­kor lett egy ál­lan­dó ze­ne­kar, ak­kor lett rend­sze­res tánc­ház, s ami­kor ez az ál­lan­dó ze­ne­kar azt mond­ta ezelőtt két év­vel, hogy most már nem ál­lan­dó ze­ne­kar, ak­kor meg­szűnt itt a tánc­ház. Ez ilyen egy­sze­rű.

Szé­kely Le­ven­te: Pró­bál­koz­ta­tok eset­leg ze­ne­is­ko­lás gye­re­ke­ket ver­bu­vál­ni?

Könczei Cson­gor: Ugyan­azok­kal a prob­lé­mák­kal szem­be­sü­lünk, mint a ti időtökben. Egy­részt a ta­ná­rok ezt a mű­fajt nem él­ve­zik, sőt, tilt­ják is, mert ront­ja a tech­ni­kát stb., más­részt a szülők kö­zül min­den­ki azt hi­szi, hogy leg­alább egy Pa­ga­ni­ni lesz a gyerekéből, te­hát ne pró­bál­koz­zon hang­sze­res nép­ze­né­vel! Amúgy pe­dig csak ze­ne­is­ko­lá­sok­ból ala­kult a már em­lí­tett Tüs­ke ze­ne­kar is, s ala­kul – im­már har­ma­dik ne­ki­fu­tás­ként – az a gye­rek­ze­ne­ka­runk, ame­lyik most itt, lent a te­rem­ben gyerektáncházat mu­zsi­kál.

Szé­kely Le­ven­te: És sen­ki nem pró­bál­ko­zott az­zal, hogy nép­ze­nész­kép­zés?

Könczei Cson­gor: Mi pél­dá­ul a Bo­gáncs és Zur­bo­ló együt­te­sek mel­lett min­den év­ben meg­hir­det­jük, hogy sze­re­tet­tel vár­juk azo­kat, akik hang­sze­res nép­ze­nét sze­ret­né­nek ta­nul­ni, mu­zsi­kál­ni, jöj­je­nek, de nem­igen je­lent­kez­nek. Az én ta­pasz­ta­la­tom, leg­a­láb­b­is az ál­ta­lam to­bor­zott ze­ne­kar­ok ezt mu­tat­ják, hogy ál­ta­lá­ban azok kez­de­nek el nép­ze­nét ját­sza­ni, akik va­la­mi­fé­le­kép­pen csa­lá­di­lag kap­cso­lód­nak a tánc­ház­hoz, te­hát ré­gi tánc­há­za­sok gye­re­kei.

Sinkó And­rás: Én hu­szon­öt éve dol­go­zom a ma­ros­vá­sár­he­lyi Ze­ne­is­ko­lá­ban. Mi­vel nem lé­te­zik nép­ze­nei ok­ta­tás, ezért én a sa­ját ta­nít­vá­nya­im­mal pró­bál­ko­zom, első osz­tály­tól szok­ta­tom őket a nép­ze­né­re, s meg­pró­bá­lok ki­csi ban­dá­kat össze­ál­lí­ta­ni. Van ami­kor megy, van ami­kor nem megy. A baj az, hogy én is egye­dül va­gyok. Úgy­hogy tény­leg meg kel­le­ne szer­vez­ni in­téz­mé­nye­sen a dol­got, mert különben…

A fény­ké­pe­ket Tö­rök Zol­tán készítette.