|
|||||||||
Könczei Csongor:
Néhány gondolat a zagyvaság térnyerése ellen
Tájékozatlannak
lenni ugyan nem egy jó állapot, de tájékozódással korrigálható. Az
ambíció önmagában még nem érték, de adott helyzetekben igen pozitív
emberi tulajdonság. Mint ahogy a nemes célok, eszmék iránti
elfogultság is lehet egy ügy melletti feltétel nélküli kiállás
természetes velejárója, ugyanakkor könnyen lehet az intolerancia
melegágya. De amikor e tulajdonságok egyszerre jelentkeznek, sőt az
ambiciózus tájékozatlanság elfogult véleményei írásban is teret
nyernek, akkor bizony zagyvaságok születnek. Folyó év
februárjában az első erdélyi táncház indulásának harmincadik
évfordulóját ünnepeltük a kolozsvári Tranzit Házban. Az esemény előtti
nap, kora reggel csörög a telefon: olvastam-e, hogy mi jelent meg az
egyik országos napilapunk hasábjain? Hogy nincs mit ünnepelni! A
felháborodott, amolyan osztálytalálkozóra érkező mindenkori
kolozsvári táncházasok értetlenül, megrökönyödve kérdezték, hogy
mi, s főleg ki? Provokáció? Nem. Elolvasva az inkriminált írást
nyugodtan kijelenthetjük, hogy csak botorság, elfogult,
részlehajló zagyvaság. Szervezői minőségemben – nem akarván az ünnep
jó hangulatát megzavarni – úgy döntöttem, döntöttünk, hogy nem
reagálunk erre a cikkre, mert nem érdemes. (Csak megmosolyogtuk a
szerző tudathasadásos helyzetét: annak ellenére, hogy azt írt, amit
írt, hajnalig együtt ünnepelt velünk…) Arra sem reagáltam, amit később,
összefoglaló tudósításként az esemény kerekasztal-beszélgetéséről
közölt, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy az ott elhangzottakból
semmit, de semmit nem értett meg. És lehet-e vitatkozni tájékozatlan
és ráadásul elfogult emberekkel? Lehet, de nem érdemes. Viszont,
amikor a Művelődés márciusi számában közlésre bocsátottam az
említett kerekasztal-beszélgetés rövidített és szerkesztett
változatának első részét, meglepve (s kissé furcsállva)
tapasztaltam, hogy a folyóirat szerkesztői is teret nyújtottak a
szóban forgó szerző zagyvaságainak! (Stanik Bence: Évfordulós
gondolatok. Művelődés, LX. évf., 3. szám, 2007: 30–31.) S mivel ez a zagyva már személyesen
érinti mind az én, mind a mindenkori kolozsvári táncházszervezők
munkáját, kénytelen-kelletlen vitába bocsátkozom, noha tudom, hogy
hiába… Van tehát egy
fiatalember, aki jelenleg a kolozsvári egyetemen újságírást
tanul, és emellett lelkes néptáncos és táncházas. E kettős minőségéből
kifolyólag jogosultnak érzi magát, hogy néptáncos, táncházas
témákban publikáljon. Hogy – finoman fogalmazva – igen hiányos,
felületes a néptáncos, táncházas szakirodalmi ismerete, ez irányú
szakmai felkészültsége? Hogy a jó sajtósra jellemző nyitottság és
részletes dokumentálódás helyett részrehajló megjegyzésekkel
próbálja prekoncepcióit igazolni? Ugyan már, támogatói ilyen
kicsiségekre nem adnak, írjon, ha lehet minél merészebbeket, mert
így születik az ifjú titán, az „ezt is jól megmondta” szerző. (Igen, ez
is egy lehetséges út, csak ennek az útnak a neve: dilettantizmus…) Nos, a
fiatalember gondolatmenetét röviden a következőképpen
összegezhetnénk: mit ünnepeltek ezek az egybegyűlt mindenkori
kolozsvári táncházasok, miért jöttek el (akár külföldről is)
találkozni és mulatni, ha jelenleg Kolozsváron nem működik heti
rendszerességgel táncház? Miért emlékeztünk és gondolkodtunk
közösen, egy kerekasztal-beszélgetés keretében a kolozsvári
táncház múltjáról, jelenéről és jövőjéről, ha „semmivel sem kerültünk
közelebb a kolozsvári táncház újraélesztéséhez, még elméleti
szinten sem”? De mielőtt részletes szövegelemzésbe bocsátkoznánk,
lássuk csak – egy kissé közelebbről – azt az elméleti szintet! A hagyományos népi
kultúrában a táncház a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen
formájú közösségi táncalkalmat jelenti, s mint ilyen, a kulturális
összetevőkön túl a falusi ifjúság közösségi önszerveződésének egyik
megnyilvánulása. Kiemelném a „közösségi önszerveződés” fogalmát,
hiszen a táncháznak ezt az alapvető sajátosságát a városi táncházak
már nem tudták átmenteni, mint ahogyan erre a beszélgetést moderáló
Pávai István is rámutatott: „Én azt látom fő problémának, hogy
városon még sehol sem láttam olyan táncházat, ahol egy közösség
megszervezze magának a táncházat. Tehát nincsenek ilyen »valós«
közösségek, hanem csak virtuális vagy alkalmi közösségek jönnek
létre” (lásd Művelődés, LX. évf., 3. szám, 2007: 28.). Magyarán: a
falusi táncház a maga nemében egy alulról felfelé szerveződő
tradicionális civil kezdeményezés volt, ezzel szemben a városi
táncház működése mindig egy felülről szervező, a táncházat felvállaló
háttérintézménytől (legyen az alapítvány, egyesület, néptáncegyüttes
stb.) függ, azaz a hagyományos táncház egy zárt, mondhatni baráti, míg
a városi táncház alkalmi közösségi szórakozás. S hogy ez mit
jelent? Azt, hogy a városi táncház, amikor a tradicionális folklór
alkotásait, elemeit, motívumait nem azok eredeti
esztétikai-társadalmi kontextusában, hanem a folklorizmus
mintapéldájaként funkcionálva, egy ahhoz képest idegen
környezetben használja, akkor eleve nem tudja annak szerepkörét
teljes mértékben átvenni. A városi táncház ezért szolgáltatói
jelleggel is bír, ezért szervezése elsősorban a megfelelő
infrastruktúra biztosítására irányul. És itt tisztázzunk egy
alapvető dolgot: Kolozsváron 2007 tavaszán az szervez táncházat, aki
akar! (És aki tud.) Nem tiltja senki, semmi, így bárki magára vállalhatná
annak felelősségét, hogy heti rendszerességgel táncházat rendezzen.
Akár Stanik Bence is. Tényleg, miért nem szervez heti rendszerességgel
az táncházat, aki legjobban hiányolja? Persze, egy jó táncházhoz
megfelelő terem, muzsikus és táncoktató szükségeltetik, hatékony
szervező, plakát és reklám, technikai felszereltség stb., mindezekhez
pedig pénz. Sok pénz. Persze, ehhez pályázni kell, támogatókat
találni, zenészekkel, táncoktatókkal egyezkedni, meg plakátolni és
takarítani, egyáltalán gürcölni, dolgozni, s nem széles hejehuja
attitűddel közönségként beállítani, majd a partról bekiabálni… De lássuk csak, hogy a
fiatalember milyen konkrét problémákat észlel, azaz miket is ró a
szervezők, valamint az ünnepelni érkező régi táncházasok számlájára
vitriolos, személyeskedő cikkében (megjegyzem, hogy csak néhány,
kizárólag a kolozsvári táncházat érintő zagyvára reagálok!): „30
éves a kolozsvári táncház!” – hirdette a plakát büszkén és kissé
elbizakodottan” – írja. Eltekintve attól a kis ferdítéstől, hogy a
plakátunkon nem volt felkiáltójel (lásd mellékelve a plakátot),
hogyan lehet büszke, s főleg elbizakodott egy megemlékezésre
felhívó cím?! (Ezek szerint például a „125 éve született Bartók Béla”
plakátcím mintha már beképzelt volna, nem? Hogy 125! Szégyellje magát,
aki kitalálta!) S rögtön a következő aranyköpés: „Ugyanis, ha levonjuk
a muzsika és táncház nélküli éveket, örülhetünk, ha egyáltalán
eléri a katonakort.” Mármint a kolozsvári táncház. Most tekintsünk
el attól az egyszerű logikai kapcsolattól, hogy muzsika nélkül nincs
táncház, tehát a kettő egy, s számoljuk meg inkább azokat a fránya
éveket: Kolozsváron 1977 februárjában indult az első erdélyi
táncház, s erre az eseményre emlékeztük 2007 februárjában. Ez
harminc év, akárhogy számoljuk. Igaz, voltak rövidebb-hosszabb
szünetek, például, amikor az 1980-as évek második felében a
kommunista hatalom fokozatosan ellehetetlenítette a táncházak
működését. (De fű alatt akkor is továbbélt, lásd Bardocz Sándor:
Táncház, illegalitásban. Művelődés, LV. évf., 2. szám, 2002: 9–10.) Az
is igaz, hogy nem mindig működött heti rendszerességgel. De a harminc
év története azt mutatja, hogy a különböző helyszínek és szervezők
váltakozása ellenére mindig akadt, aki egy idő után a táncházat
tovább szervezze. „A Tranzit Házban zajló ünnepség lényege a
találkozás volt.” Helyénvaló megállapítás. Mégis szerzőnk
gondolkodás nélkül rúg egyet a meghívott, hazalátogató
vendégeinkbe: „Egyesek messze földről, a határon túlról jöttek haza
erre a napra. Elénekelték az »Erdélyország az én hazám, nem német, /
Odavágyik az én szívem, míg élek«-et, hogy másnap beüljenek a
Volkswagenbe és hazafurikázzanak Nürnbergbe, jobb esetben
Budapestre.” Nos, igen, újabb kis ferdítés. A régi táncházas nemzedék
tagjai közül sokan élnek külföldön, közülük néhányan – eleget téve
a hívó szónak –, saját költségükön eljöttek emlékezni,
találkozni. (És most megint ne azon rágódjunk, hogy vajon miért jobb
Pesten mint Nürnbergben(?!), de megjegyzem, senki sem jött Nürnbergből…) A
találkozó gálaműsorán Lengyel László (Türei Laci, ahogyan a
táncházasok ismerik, s aki most is Türében lakik, márpedig tudtommal
ez még egy erdélyi település) felkérte az egybegyűlteket, hogy
közösen énekeljük el az idézett kalotaszegi hajnalit, aminek a
nagyszámú közönség – soraiban a néhány tucat külföldről
hazalátogatóval – eleget tett. (És egyáltalán: miért baj, ha egy
erdélyi, még ha külföldön is él, azt énekli, hogy „Erdélyország az én
hazám”?) Ugyanakkor szerzőnk „ordító hiányosságként” értelmezi,
hogy „nincs olyan szervezetünk, amely a táncházakkal törődne”. Vajon
1977–1984 között (a párton és a szekun kívül) milyen szervezet törődött a
heti rendszerességgel működő kolozsvári táncházzal? (Sőt,
táncházakkal, mert egy időben párhuzamosan kettő is működött.) Meg
egyáltalán: miért kellene szervezetbe tömöríteni a közösségi
szórakozást? (A felvetett kérdés pontosítását lásd: A félreértés
elkerülése végett… Művelődés, LIX. évf. 5. szám, 2006: 22–23.) És mielőtt
anonim ürülékeket idézne („adtunk a sz*rnak egy pofont”), jó volna, ha
a szerző felfogná, hogy egy kerekasztal-beszélgetés műfajilag
kötetlen eszmecserét, s nem döntéshozó közgyűlést jelent, melynek
gyakorlati eredménye a médiavisszhang: például, amikor az ott
elhangzó fontosabb gondolatokat a Művelődés folyóirat a
nagyközönség elé tárja. Szóval… A következő zagyva már
személyesen engem érint: „A Zurboló vezetőjét, Könczei Csongort
nehezen vitte rá a lélek a megszólalásra, a régiek unszolására
kezdte fejtegetni, mi minden akadályozza őt a táncház
megszervezésében. Hiába van terem, hiába van ott a Tranzit Ház,
nincs olyan zenész, aki rendszeresen ott lenne és végigmuzsikálná az
estét – szóltak az érvek.” Hát igen. Én úgy gondolom, hogy az a jó
szervezés, amikor nem a szervezőt „hallgatják, látják”, hanem a
meghívottakat, így mi (értsd Zurboló) mindig arra törekszünk, hogy
rendezvényeinken háttérben maradjunk. És ismét ferdítés: én egy
szóval sem mondtam, hogy valami akadályozna is a táncház
szervezésében. (Meg hol van kőbe vésve, hogy a kolozsvári táncház
szervezése a Zurboló kizárólagos feladata?) Egyszerűen
kijelentettem, hogy állandó zenekar nélkül nincs táncház, s ez így
van. Még akkor is, ha Bardocz Sándor és a Tarisznyás zenekar ingyen
eljönne muzsikálni, amikor ráérnek. Csakhogy, mivel elfoglalt
emberek, rendszeresen nem érnek rá. (Ezt, szemben a szerzővel,
tapasztalatból állíthatom. És megjegyzem, hogy a Tranzit Ház nem
hiába van ott, ahol van, hiszen erre a legjobb példa maga az esemény…)
De íme, hogy mennyire nem értette a fiatalember, hogy kiket
hallgatott és miről is volt szó: „Az egész kerekasztalosdi idejének
kétharmada a zenészkérdésről szólt, a »szükség van zenészekre«
ismételgetésén mégsem jutottak túl a felek.” A február 17-én sorra
kerülő „kerekasztalosdi” részvevőinek több mint kétharmada zenész volt.
(Tehát nem „számos együttes vezető, folklorista” ült le beszélgetni,
mint ahogyan azt tévesen többször is jegyzi a szöveg.) Ugyanis a
városi táncházakat Kolozsváron is, mint nagyjából mindenhol, elsősorban
zenészek kezdeményezték. (Ezt azért illene tudni, ha már a
táncházakról írunk…) S ha összeülnek a zenészek megtárgyalni, hogy
Erdélyben a táncházak legnagyobb gondja a zenészhiány, a
zenészutánpótlás képzése, akkor miről folyhatott volna a
beszélgetés? Gondolom az időjárásról. Szóval. Viszont a szerző
pártosan elfogult, amikor arról ír, hogy „kik is azok a szereplők, akik
táncházat szervezhetnének Kolozsváron. Adott három táncegyüttes: a
Zurboló, a Szarkaláb és az Ördögtérgye. (Adott négy, sőt több
táncegyüttes is: a felsorolásból kimaradt Kolozsvár legrégebbi és
legpatinásabb néptáncegyüttese, a Bogáncs, de említhetnénk a
Báthory Gimnázium tánccsoportját, vagy az Unitárius Kollégium
Szamóca Néptánccsoportját is.) Meggyőződésem, hogy e három csapat
összefogásából világraszóló táncház születhetne, de nem fog. Egyelőre
nincs erre közös szándék és Pozsony Ferenc szolid megjegyzésében is
ott lapul az igazság.” Igen, Pozsony Ferenc hozzászólásában a táncház
működését és szervezését meghatározható személyközi
kapcsolatok jelentőségére is felhívta az egybegyűltek figyelmét, de
sajnos nem fejtette ki részletesen, hogy pontosan mire is gondolt,
így fogódzót adott a következő zagyvának: személyi ellentétek miatt
a felsorolt táncegyüttesek nem képesek egy közös táncházért
összefogni! Elképesztő és felháborító! De vizsgáljuk csak közelebbről
ezt a kérdést is: a táncegyüttesek a színpadi táncművészet közvetítői
(vagy legalábbis azoknak kellene lenniük), tehát elsődleges céljuk nem
a táncház szervezése. A táncház hagyományápoló közösségi
szórakozás, a néptáncegyüttes pedig hagyományápoló előadó-művészeti
csoportosulás, s annak ellenére, hogy ugyanabból a hagyományos
tánckultúrából merítenek, két különböző műfajról van szó. A
kerekasztal-beszélgetés pont ezzel a problémafelvetéssel indult,
idézem Pávait: „Én azt a témát vetném föl, hogy népi együttes kontra
táncház, ami ugye ezelőtt harminc évvel arról szólt, hogy a színpadon
balettoznak, mi pedig majd itt megmutatjuk a táncházban, hogy hogyan
kell igazándiból. Most pedig fordítva van: a népi együttesek tudják,
hogy hogyan kell, és hogyha ráérnek, és ha éppen úgy van, akkor
megmutatják nekünk, hogy hogyan is kell ezt csinálni” (lásd Művelődés,
LX. évf., 3. szám, 2007: 27.) Magyarán: ezelőtt harminc évvel a vezényszó
az volt, hogy „le a hagyományos néptáncot a színpadról”, most pedig a
színpadi táncosoktól kérik számon, hogy miért nem szerveznek
táncházat! De ha már az említett együttesekről van szó: a kolozsvári
Zurboló Táncegyüttes akkor vállalta fel a táncház szervezését,
amikor az együttes mellett kinevelkedett egy olyan zenekar, a Zurboló
Zenekar, amelyik heti rendszerességgel vállalta a muzsikát. (Az
indulásról lásd A Zurboló Táncház – másfél év a huszonötből. Művelődés,
LV. évf., 2. szám, 2002: 10–11.) Így sikerült 2000–2005 között 148
gyerektáncházat és 123 felnőtt táncházat szerveznünk a Tranzit Házban.
(Nem számolva a jelenleg is kéthavonta zajló Zurboló Táncfórumok
keretében tartandó táncházainkat!) Amikor az állandó zenekarunk
felbomlott, megszűnt a rendszeres Zurboló Táncház. A Szarkaláb
Néptáncegyüttes 2006 ősze óta havonta szervezi a Heltai Táncházat. Az
Ördögtérgye Néptáncegyüttes még nem szervezett rendszeres táncházat. S
akkor bújjon ki a szög a zsákból! Kritikus szerzőnk a nemes célokért
aggódó objektív újságíró szerepkörében tetszelegve elfelejti
közölni a tisztelt olvasókkal, hogy bizony ő is érintett, a felsorolt
táncegyüttesek közül az egyiknek tagja. (Puff neked, sajtóetika!) Na,
vajon melyiknek? Hogy a bagolynak a nagyfüle! (Megjegyzem, hogy aki
nem képes táncházat szervezni, az a maga tehetetlenségét ne másokon
kérje számon, amolyan fogjuk meg és vigyétek stílusban…) És gondolom,
hogy így már világos, miért „visszatetsző magyarázkodás” egy általunk
szervezett kerekasztal-beszélgetés, miért „csak az oktató
hiányzik” a Szarkaláb által szervezett táncházból (hoppá! csak nem a
Szarkaláb vezetőjének táncoktatói minőségét vonja kétségbe?), és hogy
miért „adhatná mondjuk az Ördögtérgye” a tánctanárt… Hogy az a személyi
konfliktus rúgja meg! Szóval! Ha az ember
tájékozatlan, akkor dokumentálódik. (Ez hatványozottan érvényes
akkor, ha valaki újságírónak tanul!) Ha valamit szeretne, akkor először
tesz érte, s csak utána szövegel. De ha valaki részrehajló, s
ráadásul rosszindulat vezérli, akkor bizony nagy zagyvák születnek,
s ezek ellen a mindenkori kolozsvári táncház nevében erélyesen
fellépünk, egyúttal kikérjük magunknak! vissza a kiadáshoz minden cikke FŐLAPTEST rovat összes cikke |
|||||||||
|