Művelődés

Tá­jé­ko­zat­lan­nak len­ni ugyan nem egy jó ál­la­pot, de tá­jé­ko­zó­dás­sal kor­ri­gál­ha­tó. Az am­bí­ció ön­ma­gá­ban még nem ér­ték, de adott hely­ze­tek­ben igen po­zi­tív em­be­ri tu­laj­don­ság. Mint ahogy a ne­mes cé­lok, esz­mék irán­ti el­fo­gult­ság is le­het egy ügy mel­let­ti fel­té­tel nél­kü­li ki­ál­lás ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ja, ugyan­ak­kor könnyen le­het az in­to­le­ran­cia me­leg­ágya. De ami­kor e tu­laj­don­sá­gok egy­szer­re je­lent­kez­nek, sőt az am­bi­ci­ó­zus tá­jé­ko­zat­lan­ság el­fo­gult vé­le­mé­nyei írás­ban is te­ret nyer­nek, ak­kor bi­zony zagy­va­sá­gok szü­let­nek.

Fo­lyó év feb­ru­ár­já­ban az első er­dé­lyi tánc­ház in­du­lá­sá­nak har­min­ca­dik év­for­du­ló­ját ün­ne­pel­tük a ko­lozs­vá­ri Tran­zit Ház­ban. Az ese­mény előtti nap, ko­ra reg­gel csö­rög a te­le­fon: ol­vas­tam-e, hogy mi je­lent meg az egyik or­szá­gos na­pi­la­punk ha­sáb­ja­in? Hogy nincs mit ün­ne­pel­ni! A fel­há­bo­ro­dott, amo­lyan osz­tály­ta­lál­ko­zó­ra érkező min­den­ko­ri ko­lozs­vá­ri tánc­há­za­sok ér­tet­le­nül, meg­rö­kö­nyöd­ve kér­dez­ték, hogy mi, s főleg ki? Pro­vo­ká­ció? Nem. El­ol­vas­va az ink­ri­mi­nált írást nyu­god­tan ki­je­lent­het­jük, hogy csak bo­tor­ság, el­fo­gult, rész­le­haj­ló zagy­va­ság. Szer­ve­zői minőségemben – nem akar­ván az ün­nep jó han­gu­la­tát meg­za­var­ni – úgy dön­töt­tem, dön­töt­tünk, hogy nem re­a­gá­lunk er­re a cikk­re, mert nem ér­de­mes. (Csak meg­mo­so­lyog­tuk a szerző tu­dat­ha­sa­dá­sos hely­ze­tét: an­nak el­le­né­re, hogy azt írt, amit írt, haj­na­lig együtt ün­ne­pelt velünk…) Ar­ra sem re­a­gál­tam, amit később, össze­fog­la­ló tu­dó­sí­tás­ként az ese­mény kerekasztal-beszélgetéséről kö­zölt, mi­vel nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy az ott el­hang­zot­tak­ból sem­mit, de sem­mit nem ér­tett meg. És le­het-e vi­tat­koz­ni tá­jé­ko­zat­lan és rá­adá­sul el­fo­gult em­be­rek­kel? Le­het, de nem ér­de­mes. Vi­szont, ami­kor a Műve­lő­dés már­ci­u­si szá­má­ban köz­lés­re bo­csá­tot­tam az em­lí­tett ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés rö­vi­dí­tett és szer­kesz­tett vál­to­za­tá­nak első ré­szét, meg­lep­ve (s kis­sé fur­csáll­va) ta­pasz­tal­tam, hogy a fo­lyó­irat szerkesztői is te­ret nyúj­tot­tak a szó­ban for­gó szerző zagy­va­sá­ga­i­nak! (Stanik Ben­ce: Év­for­du­lós gon­do­la­tok. Műve­lődés, LX. évf., 3. szám, 2007: 30–31.)  S mi­vel ez a zagy­va már sze­mé­lye­sen érin­ti mind az én, mind a min­den­ko­ri ko­lozs­vá­ri táncházszervezők mun­ká­ját, kény­te­len-kel­let­len vi­tá­ba bo­csát­ko­zom, no­ha tu­dom, hogy hiába…

Van te­hát egy fi­a­tal­em­ber, aki je­len­leg a ko­lozs­vá­ri egye­te­men új­ság­írást ta­nul, és emel­lett lel­kes nép­tán­cos és tánc­há­zas. E kettős minőségéből ki­fo­lyó­lag jo­go­sult­nak ér­zi ma­gát, hogy nép­tán­cos, tánc­há­zas té­mák­ban pub­li­kál­jon. Hogy – fi­no­man fo­gal­maz­va – igen hi­á­nyos, fe­lü­le­tes a nép­tán­cos, tánc­há­zas szak­iro­dal­mi is­me­re­te, ez irá­nyú szak­mai fel­ké­szült­sé­ge? Hogy a jó saj­tós­ra jellemző nyi­tott­ság és rész­le­tes do­ku­men­tá­ló­dás he­lyett rész­re­haj­ló meg­jegy­zé­sek­kel pró­bál­ja pre­kon­cep­ci­ó­it iga­zol­ni? Ugyan már, tá­mo­ga­tói ilyen ki­csi­sé­gek­re nem ad­nak, ír­jon, ha le­het mi­nél me­ré­szeb­be­ket, mert így szü­le­tik az if­jú ti­tán, az „ezt is jól meg­mond­ta” szer­ző. (Igen, ez is egy le­het­sé­ges út, csak en­nek az út­nak a ne­ve: dilettantizmus…) Nos, a fi­a­tal­em­ber gon­do­lat­me­net­ét rö­vi­den a következőképpen össze­gez­het­nénk: mit ün­ne­pel­tek ezek az egy­be­gyűlt min­den­ko­ri ko­lozs­vá­ri tánc­há­za­sok, mi­ért jöt­tek el (akár kül­föld­ről is) ta­lál­koz­ni és mu­lat­ni, ha je­len­leg Ko­lozs­vá­ron nem mű­kö­dik he­ti rend­sze­res­ség­gel tánc­ház? Mi­ért em­lé­kez­tünk és gon­dol­kod­tunk kö­zö­sen, egy ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés ke­re­té­ben a ko­lozs­vá­ri tánc­ház múlt­já­ról, jelenéről és jövőjéről, ha „sem­mi­vel sem ke­rül­tünk kö­ze­lebb a ko­lozs­vá­ri tánc­ház új­ra­élesz­té­sé­hez, még el­mé­le­ti szin­ten sem”? De mielőtt rész­le­tes szö­veg­elem­zés­be bo­csát­koz­nánk, lás­suk csak – egy kis­sé közelebbről – azt az el­mé­le­ti szin­tet!

A ha­gyo­má­nyos né­pi kul­tú­rá­ban a tánc­ház a spon­tán tánc­ked­vet szol­gá­ló, kö­tet­len for­má­jú kö­zös­sé­gi tánc­al­kal­mat je­len­ti, s mint ilyen, a kul­tu­rá­lis összetevőkön túl a fa­lu­si if­jú­ság kö­zös­sé­gi önszer­ve­ző­désének egyik meg­nyil­vá­nu­lá­sa. Ki­emel­ném a „kö­zös­sé­gi önszerveződés” fo­gal­mát, hi­szen a tánc­ház­nak ezt az alapvető sa­já­tos­sá­gát a vá­ro­si tánc­há­zak már nem tud­ták át­men­te­ni, mint aho­gyan er­re a be­szél­ge­tést mo­de­rá­ló Pá­vai Ist­ván is rá­mu­ta­tott: „Én azt lá­tom fő prob­lé­má­nak, hogy vá­ro­son még se­hol sem lát­tam olyan tánc­há­zat, ahol egy kö­zös­ség meg­szer­vez­ze ma­gá­nak a tánc­há­zat. Te­hát nin­cse­nek ilyen »valós« kö­zös­sé­gek, ha­nem csak vir­tu­á­lis vagy al­kal­mi kö­zös­sé­gek jön­nek lét­re” (lásd Mű­ve­lő­dés, LX. évf., 3. szám, 2007: 28.). Ma­gya­rán: a fa­lu­si tánc­ház a ma­ga ne­mé­ben egy alul­ról fel­fe­lé szer­ve­ző­dő tra­di­ci­o­ná­lis ci­vil kez­de­mé­nye­zés volt, ez­zel szem­ben a vá­ro­si tánc­ház mű­kö­dé­se min­dig egy felülről szervező, a tánc­há­zat fel­vál­la­ló háttérintéz­mény­től (le­gyen az ala­pít­vány, egye­sü­let, néptáncegyüttes stb.) függ, az­az a ha­gyo­má­nyos tánc­ház egy zárt, mond­hat­ni ba­rá­ti, míg a vá­ro­si tánc­ház al­kal­mi kö­zös­sé­gi szó­ra­ko­zás. S hogy ez mit je­lent? Azt, hogy a vá­ro­si tánc­ház, ami­kor a tra­di­ci­o­ná­lis folk­lór al­ko­tá­sa­it, ele­me­it, mo­tí­vu­ma­it nem azok ere­de­ti esz­té­ti­kai-tár­sa­dal­mi kon­tex­tu­sá­ban, ha­nem a folklorizmus min­ta­pél­dá­ja­ként funk­ci­o­nál­va, egy ah­hoz ké­pest ide­gen kör­nye­zet­ben hasz­nál­ja, ak­kor ele­ve nem tud­ja an­nak sze­rep­kör­ét tel­jes mér­ték­ben át­ven­ni. A vá­ro­si tánc­ház ezért szol­gál­ta­tói jel­leg­gel is bír, ezért szer­ve­zé­se elsősorban a megfelelő inf­rast­ruk­tú­ra biz­to­sí­tá­sá­ra irá­nyul. És itt tisz­táz­zunk egy alapvető dol­got: Ko­lozs­vá­ron 2007 ta­va­szán az szer­vez tánc­há­zat, aki akar! (És aki tud.) Nem tilt­ja sen­ki, sem­mi, így bár­ki ma­gá­ra vál­lal­hat­ná an­nak felelősségét, hogy he­ti rend­sze­res­ség­gel tánc­há­zat ren­dez­zen. Akár Stanik Ben­ce is. Tény­leg, mi­ért nem szer­vez he­ti rend­sze­res­ség­gel az tánc­há­zat, aki leg­job­ban hi­á­nyol­ja? Per­sze, egy jó tánc­ház­hoz meg­fe­le­lő te­rem, mu­zsi­kus és tánc­ok­ta­tó szük­sé­gel­te­tik, ha­té­kony szervező, pla­kát és rek­lám, tech­ni­kai fel­sze­relt­ség stb., mind­ezek­hez pe­dig pénz. Sok pénz. Per­sze, eh­hez pá­lyáz­ni kell, tá­mo­ga­tó­kat ta­lál­ni, ze­né­szek­kel, tánc­ok­ta­tók­kal egyez­ked­ni, meg plakátolni és ta­ka­rí­ta­ni, egy­ál­ta­lán gür­cöl­ni, dol­goz­ni, s nem szé­les he­je­hu­ja at­ti­tűd­del kö­zön­ség­ként be­ál­lí­ta­ni, majd a part­ról bekiabálni…

De lás­suk csak, hogy a fi­a­tal­em­ber mi­lyen konk­rét prob­lé­má­kat ész­lel, az­az mi­ket is ró a szervezők, va­la­mint az ün­ne­pel­ni érkező ré­gi tánc­há­za­sok szám­lá­já­ra vit­ri­o­los, személyeskedő cik­ké­ben (meg­jegy­zem, hogy csak né­hány, ki­zá­ró­lag a ko­lozs­vá­ri tánc­há­zat érintő zagy­vá­ra re­a­gá­lok!): „30 éves a ko­lozs­vá­ri tánc­ház!” – hir­det­te a pla­kát büsz­kén és kis­sé el­bi­za­ko­dot­tan” – ír­ja. El­te­kint­ve at­tól a kis ferdítéstől, hogy a pla­ká­tun­kon nem volt fel­ki­ál­tó­jel (lásd mel­lé­kel­ve a pla­ká­tot), ho­gyan le­het büsz­ke, s főleg el­bi­za­ko­dott egy meg­em­lé­ke­zés­re fel­hí­vó cím?! (Ezek sze­rint pél­dá­ul a „125 éve szü­le­tett Bar­tók Bé­la” pla­kát­cím mint­ha már be­kép­zelt vol­na, nem? Hogy 125! Szé­gyell­je ma­gát, aki ki­ta­lál­ta!) S rög­tön a következő arany­kö­pés: „Ugyan­is, ha le­von­juk a mu­zsi­ka és tánc­ház nél­kü­li éve­ket, örül­he­tünk, ha egy­ál­ta­lán el­éri a ka­to­na­kort.” Már­mint a ko­lozs­vá­ri tánc­ház. Most te­kint­sünk el at­tól az egy­sze­rű lo­gi­kai kap­cso­lat­tól, hogy mu­zsi­ka nél­kül nincs tánc­ház, te­hát a kettő egy, s szá­mol­juk meg in­kább azo­kat a frá­nya éve­ket: Ko­lozs­vá­ron 1977 feb­ru­ár­já­ban in­dult az első er­dé­lyi tánc­ház, s er­re az ese­mény­re em­lé­kez­tük 2007 feb­ru­ár­já­ban. Ez har­minc év, akár­hogy szá­mol­juk. Igaz, vol­tak rö­vi­debb-hosszabb szü­ne­tek, pél­dá­ul, ami­kor az 1980-as évek má­so­dik fe­lé­ben a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom fo­ko­za­to­san el­le­he­tet­le­ní­tet­te a tánc­há­zak mű­kö­dé­sét. (De fű alatt ak­kor is to­vább­élt, lásd Bardocz Sán­dor: Tánc­ház, il­le­ga­li­tás­ban. Mű­velődés, LV. évf., 2. szám, 2002: 9–10.) Az is igaz, hogy nem min­dig mű­kö­dött he­ti rend­sze­res­ség­gel. De a har­minc év tör­té­ne­te azt mu­tat­ja, hogy a különböző hely­szí­nek és szervezők vál­ta­ko­zá­sa el­le­né­re min­dig akadt, aki egy idő után a tánc­há­zat to­vább szer­vez­ze. „A Tran­zit Ház­ban zaj­ló ün­nep­ség lé­nye­ge a ta­lál­ko­zás volt.” He­lyén­va­ló meg­ál­la­pí­tás. Még­is szerzőnk gon­dol­ko­dás nél­kül rúg egyet a meg­hí­vott, ha­za­lá­to­ga­tó ven­dé­ge­ink­be: „Egye­sek messze földről, a ha­tá­ron túl­ról jöt­tek ha­za er­re a nap­ra. El­éne­kel­ték az »Erdélyország az én ha­zám, nem né­met, / Oda­vá­gyik az én szí­vem, míg élek«-et, hogy más­nap be­ül­je­nek a Volks­wa­gen­be és ha­za­fu­ri­káz­za­nak Nürn­berg­be, jobb eset­ben Bu­da­pest­re.” Nos, igen, újabb kis fer­dí­tés. A ré­gi tánc­há­zas nem­ze­dék tag­jai kö­zül so­kan él­nek kül­föld­ön, kö­zü­lük né­há­nyan – ele­get té­ve a hí­vó szó­nak –, sa­ját költ­sé­gü­kön el­jöt­tek em­lé­kez­ni, ta­lál­koz­ni. (És most megint ne azon rá­gód­junk, hogy va­jon mi­ért jobb Pes­ten mint Nürnbergben(?!), de meg­jegy­zem, sen­ki sem jött Nürnbergből…) A ta­lál­ko­zó gá­la­mű­so­rán Len­gyel Lász­ló (Türei La­ci, aho­gyan a tánc­há­za­sok is­me­rik, s aki most is Türében la­kik, már­pe­dig tud­tom­mal ez még egy er­dé­lyi te­le­pü­lés) fel­kér­te az egy­be­gyűl­te­ket, hogy kö­zö­sen éne­kel­jük el az idé­zett ka­lo­ta­sze­gi haj­na­lit, ami­nek a nagy­szá­mú kö­zön­ség – so­ra­i­ban a né­hány tu­cat külföldről ha­za­lá­to­ga­tó­val – ele­get tett. (És egy­ál­ta­lán: mi­ért baj, ha egy er­dé­lyi, még ha kül­föld­ön is él, azt ének­li, hogy „Er­dély­or­szág az én ha­zám”?) Ugyan­ak­kor szerzőnk „or­dí­tó hi­á­nyos­ság­ként” ér­tel­me­zi, hogy „nincs olyan szer­ve­ze­tünk, amely a tánc­há­zak­kal törődne”. Va­jon 1977–1984 kö­zött (a pár­ton és a szekun kí­vül) mi­lyen szer­ve­zet törődött a he­ti rend­sze­res­ség­gel működő ko­lozs­vá­ri tánc­ház­zal? (Sőt, tánc­há­zak­kal, mert egy időben pár­hu­za­mo­san kettő is mű­kö­dött.) Meg egy­ál­ta­lán: mi­ért kel­le­ne szer­ve­zet­be tö­mö­rí­te­ni a kö­zös­sé­gi szó­ra­ko­zást? (A fel­ve­tett kér­dés pon­to­sí­tá­sát lásd: A fél­re­ér­tés el­ke­rü­lé­se végett… Művelődés, LIX. évf. 5. szám, 2006: 22–23.) És mielőtt ano­nim ürü­lé­ke­ket idéz­ne („ad­tunk a sz*rnak egy po­font”), jó vol­na, ha a szerző fel­fog­ná, hogy egy ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés mű­fa­ji­lag kö­tet­len esz­me­cse­rét, s nem dön­tés­ho­zó köz­gyű­lést je­lent, mely­nek gya­kor­la­ti ered­mé­nye a mé­dia­vissz­hang: pél­dá­ul, ami­kor az ott el­hang­zó fon­to­sabb gon­do­la­to­kat a Művelődés fo­lyó­irat a nagy­kö­zön­ség elé tár­ja. Szóval…

A következő zagy­va már sze­mé­lye­sen en­gem érint: „A Zur­bo­ló vezetőjét, Könczei Cson­gort ne­he­zen vit­te rá a lé­lek a meg­szó­la­lás­ra, a ré­gi­ek un­szo­lá­sá­ra kezd­te fej­te­get­ni, mi min­den aka­dá­lyoz­za őt a tánc­ház meg­szer­ve­zé­sé­ben. Hi­á­ba van te­rem, hi­á­ba van ott a Tran­zit Ház, nincs olyan ze­nész, aki rend­sze­re­sen ott len­ne és vé­gig­mu­zsi­kál­ná az es­tét – szól­tak az ér­vek.” Hát igen. Én úgy gon­do­lom, hogy az a jó szer­ve­zés, ami­kor nem a szervezőt „hall­gat­ják, lát­ják”, ha­nem a meg­hí­vot­ta­kat, így mi (értsd Zur­bo­ló) min­dig ar­ra tö­rek­szünk, hogy ren­dez­vé­nye­in­ken hát­tér­ben ma­rad­junk. És is­mét fer­dí­tés: én egy szó­val sem mond­tam, hogy va­la­mi aka­dá­lyoz­na is a tánc­ház szer­ve­zé­sé­ben. (Meg hol van kőbe vés­ve, hogy a ko­lozs­vá­ri tánc­ház szer­ve­zé­se a Zur­bo­ló ki­zá­ró­la­gos fel­ada­ta?) Egy­sze­rű­en ki­je­len­tet­tem, hogy ál­lan­dó ze­ne­kar nél­kül nincs tánc­ház, s ez így van. Még ak­kor is, ha Bardocz Sán­dor és a Ta­risz­nyás ze­ne­kar in­gyen el­jön­ne mu­zsi­kál­ni, ami­kor rá­ér­nek. Csak­hogy, mi­vel el­fog­lalt em­be­rek, rend­sze­re­sen nem ér­nek rá. (Ezt, szem­ben a szerzővel, ta­pasz­ta­lat­ból ál­lít­ha­tom. És meg­jegy­zem, hogy a Tran­zit Ház nem hi­á­ba van ott, ahol van, hi­szen er­re a leg­jobb pél­da ma­ga az esemény…) De íme, hogy mennyi­re nem ér­tet­te a fi­a­tal­em­ber, hogy ki­ket hall­ga­tott és miről is volt szó: „Az egész kerekasztalosdi ide­jé­nek két­har­ma­da a zenészkérdésről szólt, a »szükség van ze­né­szekre« is­mé­tel­ge­té­sén még­sem ju­tot­tak túl a fe­lek.” A feb­ru­ár 17-én sor­ra kerülő „kerekasztalosdi” rész­ve­vő­inek több mint két­har­ma­da ze­nész volt. (Te­hát nem „szá­mos együt­tes vezető, folk­lo­ris­ta” ült le be­szél­get­ni, mint aho­gyan azt té­ve­sen több­ször is jegy­zi a szö­veg.) Ugyan­is a vá­ro­si tánc­há­za­kat Ko­lozs­vá­ron is, mint nagy­já­ból min­den­hol, elsősorban ze­né­szek kez­de­mé­nyez­ték. (Ezt azért il­le­ne tud­ni, ha már a tánc­há­zak­ról írunk…) S ha össze­ül­nek a ze­né­szek meg­tár­gyal­ni, hogy Er­dély­ben a tánc­há­zak leg­na­gyobb gond­ja a ze­nész­hi­ány, a ze­nész­után­pót­lás kép­zé­se, ak­kor miről foly­ha­tott vol­na a be­szél­ge­tés? Gon­do­lom az időjárásról. Szó­val.

Vi­szont a szerző pár­to­san el­fo­gult, ami­kor ar­ról ír, hogy „kik is azok a szereplők, akik tánc­há­zat szer­vez­het­né­nek Ko­lozs­vá­ron. Adott há­rom tánc­együt­tes: a Zur­bo­ló, a Szar­ka­láb és az Ördögtérgye. (Adott négy, sőt több tánc­együt­tes is: a fel­so­ro­lás­ból ki­ma­radt Ko­lozs­vár leg­ré­geb­bi és leg­pa­ti­ná­sabb nép­tánc­e­gyüt­te­se, a Bo­gáncs, de em­lít­het­nénk a Bá­tho­ry Gim­ná­zi­um tánc­cso­port­ját, vagy az Uni­tá­ri­us Kol­lé­gi­um Sza­mó­ca Nép­tánc­cso­port­ját is.) Meggyő­ző­dé­sem, hogy e há­rom csa­pat össze­fo­gá­sá­ból vi­lág­ra­szó­ló tánc­ház szü­let­het­ne, de nem fog. Egyelőre nincs er­re kö­zös szán­dék és Po­zsony Fe­renc szo­lid meg­jegy­zé­sé­ben is ott la­pul az igaz­ság.” Igen, Po­zsony Fe­renc hoz­zá­szó­lá­sá­ban a tánc­ház mű­kö­dé­sét és szer­ve­zé­sét meg­ha­tá­roz­ha­tó sze­mély­kö­zi kap­cso­la­tok jelentőségére is fel­hív­ta az egy­be­gyűl­tek fi­gyel­mét, de saj­nos nem fej­tet­te ki rész­le­te­sen, hogy pon­to­san mi­re is gon­dolt, így fo­gó­dzót adott a követ­ke­ző zagy­vá­nak: sze­mé­lyi el­len­té­tek mi­att a fel­so­rolt tánc­együt­te­sek nem ké­pe­sek egy kö­zös tánc­há­zért össze­fog­ni! Elképesztő és fel­há­bo­rí­tó! De vizs­gál­juk csak közelebbről ezt a kér­dést is: a tánc­együt­te­sek a szín­pa­di tánc­mű­vé­szet közvetítői (vagy leg­alább­is azok­nak kel­le­ne len­ni­ük), te­hát elsődleges cél­juk nem a tánc­ház szer­ve­zé­se. A tánc­ház ha­gyo­mány­ápo­ló kö­zös­sé­gi szó­ra­ko­zás, a néptáncegyüttes pe­dig ha­gyo­mány­ápo­ló előadó-mű­vé­szeti cso­por­to­su­lás, s an­nak el­le­né­re, hogy ugyan­ab­ból a ha­gyo­má­nyos tánc­kul­tú­rá­ból me­rí­te­nek, két különböző mű­faj­ról van szó. A ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés pont ez­zel a prob­lé­ma­fel­ve­tés­sel in­dult, idé­zem Pá­va­it: „Én azt a té­mát vet­ném föl, hogy né­pi együt­tes kont­ra tánc­ház, ami ugye ezelőtt har­minc év­vel ar­ról szólt, hogy a szín­pa­don ba­let­toz­nak, mi pe­dig majd itt meg­mu­tat­juk a tánc­ház­ban, hogy ho­gyan kell iga­zán­di­ból. Most pe­dig for­dít­va van: a né­pi együt­te­sek tud­ják, hogy ho­gyan kell, és hogy­ha rá­ér­nek, és ha ép­pen úgy van, ak­kor meg­mu­tat­ják ne­künk, hogy ho­gyan is kell ezt csi­nál­ni” (lásd Művelődés, LX. évf., 3. szám, 2007: 27.) Ma­gya­rán: ezelőtt har­minc év­vel a ve­zény­szó az volt, hogy „le a ha­gyo­má­nyos nép­tán­cot a szín­pad­ról”, most pe­dig a szín­pa­di tán­co­sok­tól ké­rik szá­mon, hogy mi­ért nem szer­vez­nek tánc­há­zat! De ha már az em­lí­tett együttesekről van szó: a ko­lozs­vá­ri Zur­bo­ló Tánc­együt­tes ak­kor vál­lal­ta fel a tánc­ház szer­ve­zé­sét, ami­kor az együt­tes mel­lett ki­ne­vel­ke­dett egy olyan ze­ne­kar, a Zur­bo­ló Ze­ne­kar, ame­lyik he­ti rend­sze­res­ség­gel vál­lal­ta a mu­zsi­kát. (Az in­du­lás­ról lásd A Zur­bo­ló Tánc­ház – más­fél év a huszonötből. Művelődés, LV. évf., 2. szám, 2002: 10–11.) Így si­ke­rült 2000–2005 kö­zött 148 gyerektáncházat és 123 felnőtt tánc­há­zat szer­vez­nünk a Tran­zit Ház­ban. (Nem szá­mol­va a je­len­leg is két­ha­von­ta zaj­ló Zur­bo­ló Tánc­fó­ru­mok ke­re­té­ben tar­tan­dó tánc­há­za­in­kat!) Ami­kor az ál­lan­dó ze­ne­ka­runk fel­bom­lott, meg­szűnt a rend­sze­res Zur­bo­ló Tánc­ház. A Szar­ka­láb Néptáncegyüttes 2006 ősze óta ha­von­ta szer­ve­zi a Heltai Tánc­há­zat. Az Ör­dög­térgye Néptáncegyüttes még nem szer­ve­zett rend­sze­res tánc­há­zat. S ak­kor búj­jon ki a szög a zsák­ból! Kri­ti­kus szer­zőnk a ne­mes cé­lo­kért ag­gó­dó ob­jek­tív új­ság­író sze­rep­kör­ében tet­sze­leg­ve el­fe­lej­ti kö­zöl­ni a tisz­telt ol­va­sók­kal, hogy bi­zony ő is érin­tett, a fel­so­rolt tánc­együt­te­sek kö­zül az egyik­nek tag­ja. (Puff ne­ked, saj­tó­eti­ka!) Na, va­jon me­lyik­nek? Hogy a ba­goly­nak a nagy­fü­le! (Meg­jegy­zem, hogy aki nem ké­pes tánc­há­zat szer­vezni, az a ma­ga te­he­tet­len­sé­gét ne má­so­kon kér­je szá­mon, amo­lyan fog­juk meg és vi­gyé­tek stí­lus­ban…) És gon­do­lom, hogy így már vi­lá­gos, mi­ért „visszatetsző ma­gya­ráz­ko­dás” egy ál­ta­lunk szer­ve­zett ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés, mi­ért „csak az ok­ta­tó hi­ány­zik” a Szar­ka­láb ál­tal szer­ve­zett tánc­ház­ból (hop­­pá! csak nem a Szar­ka­láb vezetőjének tánc­ok­ta­tói minőségét von­ja két­ség­be?), és hogy mi­ért „ad­hat­ná mond­juk az Ördögtérgye” a tánctanárt… Hogy az a sze­mé­lyi konf­lik­tus rúg­ja meg!

Szó­val! Ha az em­ber tá­jé­ko­zat­lan, ak­kor do­ku­men­tá­ló­dik. (Ez hat­vá­nyo­zot­tan ér­vé­nyes ak­kor, ha va­la­ki új­ság­író­nak ta­nul!) Ha va­la­mit sze­ret­ne, ak­kor először tesz ér­te, s csak utá­na szö­ve­gel. De ha va­la­ki rész­re­haj­ló, s rá­adá­sul rossz­in­du­lat ve­zér­li, ak­kor bi­zony nagy zagy­vák szü­let­nek, s ezek el­len a min­den­ko­ri ko­lozs­vá­ri tánc­ház ne­vé­ben eré­lye­sen fel­lé­pünk, egyút­tal ki­kér­jük ma­gunk­nak!