magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szentimrei Judit: Régi képek Kalotaszeg népének művészetéről


Életem első húsz esztendejének legszebb élmé­nyei és legnehezebb megpró­bál­tatásai Kalota­szeg­hez fűződnek. Éppen ezért Kalotaszeg népének mű­vé­sze­téről beszélni nekem nagyon nehéz. Úgy ér­zem, azt látni, érezni kell. Ízelítőt szeretnék adni abból, amit nekem nyújtott, arról, hogy a hagyomá­nyos falusi kultúrában élő kalotaszegi ember hogyan élt, milyen magas mű­vészi fokon fejezte ki érzelmeit, bánatát és örömét. A természet adta nehéz­sé­gekkel küsz­köd­ve hogyan igye­kezett minden esetben ös­szekötni a szük­sé­gest a széppel. Hogyan tette el­vi­sel­hetővé, sőt széppé megpróbáltatásokkal teli éle­tét.

Kalotaszeg alatt eredetileg a Sebes-Körös és a Ka­lota által közrefogott kis háromszög alakú föld­te­rü­le­tet értették. De kalotaszeginek vallja ma­gát Csu­csától Kolozsvárig a vasútvonal és az or­szág­út kö­zött és két oldalán elhe­lyez­kedő falvak la­kos­sága. Ez a terület keskeny ék alakú. Az ék he­gye Ko­lozs­vár. Éghajlatánál és természeti fek­vé­sé­nek megfele­lően há­rom egymás­sal összefüggő, de ugyanakkor há­rom életformájában különböző vi­dék­re ta­golódik: Fel­szegre, Alszegre és Nádasmentére.

Gazdaságilag a Felszeg és kisebb mértékben az Al­szeg is a Mócvidékkel állt szoros kapcsolatban. Bánffyhunyad vásárterén cserélték ki évszázadokon ke­resztül szegényes termékeiket. Oda jöttek 2-3 napi járásról a móc és mokány sze­ke­resek gerendával, desz­kával, cseberrel, me­lye­­ket a faanyagban szű­köl­ködő kalotaszegiek szí­ve­sen cse­rél­tek el zöldséggel, gabonával, kukoricával, az as­szonynép kenderrel vagy vászonnal.

A Nádasmente, vagyis Jegenyétől Kolozsvár fe­lé eső falvak már gazdasá­gi­lag Kolozsvár kör­nyé­ké­hez tartoztak. E vidék lakossága, miután termé­ke­it Ko­lozsváron jobban tudta értékesíteni (a föld is va­la­mi­vel termékenyebb), legjobb módú valamennyi közül.

A Nádasmente népének művészete a legdíszesebb, legrakottabb Felszeg né­pé­nek művészete – a nép nehezebb életkörülményeinél fogva egysze­rűbb, zár­tabb, de ugyanakkor a legnemesebb. Al­szeg mint­egy átmenetet képez a kettő között.

Mint látni fogjuk, Kalotaszeg népművészetének egyik fő jellemvonása, ahogy azt Kós Károly Kalo­taszeg legalaposabb ismerője is megállapítja: „a szí­nekben való tobzódás. A telt, határozott, éles egy­más mellé állításában, összeépítésében, elosztá­sában igazi soha nem tévedő művész… A ka­lo­ta­sze­gi mű­vé­szet színes, de nem tarka, virít, de nem rikít. Olyan, mint egy virágos havasi kaszáló.”

Igen, ez volt a helyzet Kalotaszegen mindaddig, amíg a díszítés nem vált öncélúvá és különösképpen üzletté. Mikor már nem saját gyönyörű­sé­gük­re, de üz­leti érdekből varrtak és faragtak, az igazi ka­lo­ta­sze­gi biztos arány- és színérzék megingott, fel­hígult és olcsó vásári portékává süllyedt. Az öncélúvá válás a kalotaszegi öltözetben még szem­betűnőbb, és szinte Kalotaszeg kipusztu­lá­sá­hoz vezetett. Az amúgy is dí­sze­sebb Nádasmente népe már annyi cifraságot rakott magára, hogy a sok gyöngy, pántlika és hím­zés között elveszett ma­ga az ember.

John Galloway a ködös Albionból tévedt a múlt század húszas éveinek vége felé Ka­lotaszegre, s mert fényképezni szeretett, Sztá­ná­ról és a környékbeli falvakból egész sor felvételen örö­kí­tet­te meg az itt élő emberek hétköznapjait is. Háromnegyed század múltán egy azóta már az em­lékekben is alig élő ha­gyományos falusi világ fontos dokumentumai e képek,amelyekból egy ki­ál­lításnyi az Urá­nia Nem­ze­ti Filmszínházbeli ad­ven­ti sorozatnyi­tón került elő­ször a közönség elé 2002 decembe­ré­ben.

Kalotaszeg nagyobbára kopár dombvidék. Vi­szony­lag kevés fával és mezőgazdaságra csak kis mér­tékben alkalmas, sovány, arasznyi mély termő­földdel. Falvai a folyók völgyében települtek (1. kép).

A kevésbé meredek domboldalakon igény­te­le­nebb gabonaféléket vagy kukoricát ter­mel­­tek, szélén napraforgóval, hogy a puliszkával egy­szer­re olaj­szük­ségletüket is biztosítsák.

A meglehetősen kopár tájból szinte kiragyog a ka­lotaszegi ember, de külö­nö­sen az asszonynép sajátos szabású öltözetével (2. kép).

A déli fekvésű domboldalakon szőlőtermesztéssel is foglalkoztak a Szilágyság felé eső Al­sze­gen (3. kép).

A leszüretelt szőlőt, mint minden más terűt hű­sé­ges munkatársukkal, biva­lyok­kal szállították, mert a múltban csak a nagy erejű és igénytelen bi­valy bi­zonyult alkalmasnak a kalotaszegi föld megdolgozására, és az ottani nyak­törő utakon a teher­hor­dásra. A bivaly nagy zsírtartalmú tejének ela­dá­sából és feldolgozásából, mint mondják nem egy házat építettek a Nádas mentén (4. kép).

A jobbágyfelszabadítás előtt a kalotaszegi ember magas zsúpfedeles házait kalákában építette. Részt vett a munkában ember és asszony egyaránt. A jó szomszédok közösen egymásba rótták a gerendákat, felrakták a jelleg­ze­tes meredek kalota­szegi fedélszer­ke­zetet, arra aztán az asszo­nyok ado­gat­ták fölé a zsúp­szalmákat. A munka befejeztét tánccal ünnepelték (5. kép).

A jobbágyfelszabadítás után a kalotaszegi nép is kezdett életre kapni. A szegényes föld igaz hogy nem látta el megdolgozóit, de a nyár folyamán el­men­tek ga­bo­nában gazdagabb vi­dék­re aratni, s a tél többi hó­nap­jában az egyes falvak kü­lön­böző mesterségre spe­cializálták magu­kat. Vol­tak varga, szűcs, fazekas stb. falvak. Ezen kívül a fa­fa­ra­gás­hoz és az ácsmesterséghez majd minden ka­lotaszegi ember értett. Ez meg is látszik későbbi zsindellyel fe­dett házaikon. A elöl cifrán fa­ra­gott házról messziről meg le­he­tett ismerni a kalotaszegi mes­terek munkáját (6. kép).

Nem csak maguknak építettek, de a szomszédos román köz­sé­gekben is szívesen látták a ka­lo­ta­szegi mestereket, mint ezt az oláh­nádasi pávás ház homlokzata is bizonyítja (7. kép).

A kalotaszegi házak egyik leg­régibb és legfontosabb tartozéka a zöld­csempés kemence, melyet leg­több háznál, hogy az egyszínű zöld kályha egyhangúságát megbontsák, vörös míniummal fugázzák ki. Az asszonynép minden sza­bad idejét kender fonására és szövésére fordította (8. kép).

Az asszony keze munkája nyo­mán szebb­nél szebb szőttesek és var­rottasok születtek. Nem saj­nál­ta a munkát a szép fodor vászontól (előbb kenderből, majd gya­pot­­ból készült), s arra messze föl­dön híres írásos, vagdalásos min­tá­kat hímzett. Dúsan hímzett pár­na­vé­gek, lepedőszélek és a csí­kos rúd­ravalók a kalotaszegi háznak sa­­já­tosan szép külsőt biztosítottak. A házak as­szonynépe igye­ke­zett pótolni mindazt, amit a ter­mé­szet és az élet megvont tőle az­zal, hogy otthonát maga és csa­ládja számára paradicsommá változtassa. Nemcsak magának, de le­ány­gyer­mekének is már a szü­le­té­sétől készítette a szebbnél szebb varrottasokat és szőtteseket, hogy új otthona számára készen legyen a ládafiában, mire eljő a lakoda­lom napja (7–10. kép).

A varrottasokat és szőtteseket a maguk eredeti szépségében ma is megnéz­he­ti bárki sok kalo­ta­sze­gi otthonban. Az egyszínű pi­ros vagy kék tömött, szinte folt­ként ható varrottasok minden da­rabjából nagy szeretet és mű­vészi érzék su­gárzik.

Nemcsak az asszony, de a fér­fi­nép is azon fáradozott a maga keze mun­kájával, hogy ház­táját mi­nél szebbé, derűsebbé tegye. Gaz­dagon fara­gott kapuk már azt mutatják, hogy legtöbb kalotaszegi férfi biztos kézzel és nagy mű­vészi hozzáértéssel ke­ze­li a fara­gó­szerszámokat.

A szép faragást halottaiktól sem sajnálták. A kalo­ta­szegi te­me­­tő cif­rán faragott fejfái virágos kertté változtatták még a temetőt is.

A kalotaszegi ember faragással díszítette valamennyi ház szá­mára szükséges eszközét. A sze­rel­mes legények által gaz­da­gon faragott sulykokat és vá­szon­­fe­szí­tőket manapság inkább már csak a lomok között ta­lá­lunk.

A kalotaszegi ház el­ső szobájának elengedhetetlen dísze a pél­dá­ul Vistán kék, Mákóban fehér ala­­pon gazdagon festett bútor is. A Nádasmentén még ma is ké­szí­tik egyes fal­vak­ban a bútorokat. A férfiak állítják össze és alapozzák le, de a min­tá­kat már az asz­szonyok festik rá. A festett fogasokon az első ház­ban győri tá­nyé­rok és kancsók so­rakoznak, a hát­só házban bán­ffy­hunyadi fa­ze­ka­sok fekete ala­pon fehér díszítésű hasz­nálati tá­nyérok és kancsók áll­tak.

A legszebb és legdíszesebb mé­­gis maga az ember Kalotaszegen. Nem is olyan régen még a Ná­dasmentén is már a kisgye­re­kek is virítóan színes öltözetben pompáztak.

 

* A 2005-ös pomázi Kalotaszegi Hét kiállításán elhangzott elő­a­dás rövidített szövege.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008