Művelődés

Ha­lál és szü­le­tés el­len­tét­ben áll­nak, még­is egy­mást egé­szí­tik ki, mind a kettő a má­si­kat fel­té­te­le­zi. A re­ne­szánsz szü­le­té­se (ma­ga az olasz szó, rinascita, az új­já­szü­le­tést je­len­ti) a fe­u­dá­lis vi­lág vé­gét je­len­tet­te, az együ­vé tar­to­zás, az egy­sé­ges ke­resz­tény uni­ver­zum­ba ágya­zó­dó gon­dol­ko­dás vé­gét; de az új­já­szü­lető esz­mék még­sem sza­kad­tak el az el­mú­lás­tól, és ki­ter­je­dé­sük egy­ben vissza­ka­nya­ro­dás is volt a ha­lál­ba.

Ná­lunk Vi­téz Já­nos (1408–82) volt az új esz­mék meg­ho­no­sí­tó­ja, és ugyan­ezen esz­mék el­ter­je­dé­se okoz­­ta kegy­vesz­tett­sé­gét is. Két ér­te­lem­ben is, egy­fe­lől mert egy merőben új re­ne­szánsz kon­cep­ció, a „zsar­­nok­ölés” ne­vé­ben össze­es­kü­vést szer­ve­zett a ki­rály el­len; másfelől mert a ki­rály, megint csak me­rő­ben új mó­don, az igaz­ság­ra és a jog­ra hi­vat­koz­va to­rol­ta meg a tá­ma­dást, amely ide­o­lo­gi­kus volt és nem ter­ri­to­ri­á­lis vagy ha­tal­mi. (Ál­do­za­ta lett a költő Janus Pan­no­ni­us is, akit me­ne­kü­lés köz­ben ért a ha­lál 1472-ben, és még má­sok is, de nem ha­tal­mi ve­tély­tár­sak). Hi­szen Brutus nem azért eme­li tőrét Cé­zár­ra, hogy a ha­tal­mat ma­gá­hoz ka­pa­rint­sa, ahogy a fe­u­dá­lis gyiloklesők shakespeari Mac­beth-le­írá­sá­ból is­mert, ha­nem er­köl­csi jog­ér­ze­tét sér­ti an­nak ha­ta­lom­gya­kor­lá­sa.

Mind a két eset, a tá­ma­dás is és a meg­tor­lás is a jo­gi igaz­ság-fo­ga­lom kö­rül jár, ah­hoz iga­zo­dik, és jel­leg­ze­te­sen tük­rö­zi a új re­ne­szánsz gon­dol­ko­dást, ame­lyet vál­sá­gok, gyöt­rel­mek, két­sé­gek szül­ték meg a fe­u­da­liz­mus­ból és jut­tat­tak el an­nak meg­szo­kott, kö­zös­sé­gi szo­li­dá­ris vi­szo­nya­it a gyö­ke­re­sen más, ab­szo­lu­tisz­ti­kus rend­sze­rek­be. En­nek a gyöt­rel­mes át­ala­ku­lás­nak a tetőpontjánál áll a fi­ren­zei Niccolo Ma­chi­a­vel­li (1469–1527), aki­nek a Fe­je­del­me a kí­mé­let­le­nül célratörő ön­kény­ura­lom tu­do­má­sul vé­te­le, hasz­ná­la­ta, és be­irá­nyí­tá­sa. Ma­gyar­or­szá­gi kez­de­te­i­nél pe­dig Vi­téz Já­nos, aki­nek ne­velt­je, Má­tyás mint­ha po­li­ti­ká­já­ban csak Ma­chi­a­vel­li ta­ná­csa­it kö­vet­né: min­den al­ka­lom ki­hasz­ná­lá­sá­ról, a hát­ba­tá­ma­dás­ról, a ter­mé­sze­tes szö­vet­sé­ge­sek meg­osz­tá­sá­ról, a fő­vá­ros áthelyezéséről a meg­hó­dí­tott te­rü­le­té­re, az alatt­va­lók megnyeréséről és ma­ni­pu­lá­lá­sá­ról, az erő po­li­ti­ká­já­ról, de egy­ben a meg­hó­dí­tott és új­ra­szer­ve­zett te­rü­le­ten a jog és az igaz­ság képviseletéről. Má­tyás a ti­pi­kus re­ne­szánsz ural­ko­dó, oly­annyi­ra, hogy Riedl Fri­gyes ki­je­len­ti, hogy „A Re­ne­szánsz nem ho­zott lét­re sem­mi­lyen mes­ter­mű­vet Ma­gya­ror­szá­gon, de lét­re­hoz­ta Kor­vin Má­tyás sze­mé­lyi­sé­gét” („Il Ri­nas­ci­mento non ha creato in Ungheria nessun capolavoro d’oltre esso ha creato unvece la personalita di Mat­tia Corvino” idé­zi Koltay-Kastner); a nagy­for­má­tu­mú, zse­ni­á­lis ál­lam­fér­fit, aki tud és mer szem­be­száll­ni a ha­lál­lal, sze­mé­lye­sen ve­ze­ti had­já­ra­ta­it, aki­nek aka­ra­ta ma­ga a tör­vény, sza­va pe­dig az igaz­ság. Két hu­ma­nis­ta, Callimaco és Lippi Brandolini tesz ta­nú­sá­got ar­ról, hogy a ki­rály aka­ra­ta az szent, és ma­ga a „viva lex”, mi­vel ő az ab­szo­lút lét­re­ho­zó­ja és megtestesítője a tör­vé­nyes­ség­nek, és a ma­ga sze­mé­lyé­ben a kö­zös­sé­gi ér­de­kek megtes­tesítője.

Má­tyás sze­mé­lyi­ség, a szó leg­jobb ér­tel­mé­ben, pom­pás, ere­jé­ben bővelkedő, ön­tu­da­tos, okos és bá­tor egyé­ni­ség. Tud­ja, mit akar, és azt min­dig a leg­jobb­kor te­szi; ál­la­mot akar lét­re­hoz­ni, amely gaz­dag, nö­vek­szik, és egy­re gya­ra­po­dik. Mű­vé­szi al­ko­tás­sá kí­ván­ja fej­lesz­te­ni a kor­mány­zást, amely jó­lé­tet és bol­dog­sá­got ge­ne­rál, egy­más­hoz iga­zo­dó, egy­más­hoz illeszkedő te­vé­keny­sé­gek lán­co­la­tá­vá. Eb­ben a kon­cep­ci­ó­ban a ha­da­ko­zás is műveszet, al­ko­tó te­vé­keny­ség, amely az em­be­ri el­mét éle­sí­ti és a vir­tust erő­síti; az épí­té­szet, or­vos­tu­do­mány, nö­vény­tan, csil­la­gá­szat, fi­lo­zó­fia, ne­ve­lés­tu­do­mány, gram­ma­ti­ka, szó­nok­lat­tan, te­o­ló­gia, iro­da­lom, köl­té­szet úgy­szin­tén, min­den ré­szé­ben és összes­sé­gé­ben tu­da­to­san ki­épí­tett és meg­ter­ve­zett mű­al­ko­tás. A Bibliotheca Corvinium gyűj­té­se már va­ló­szí­nű­leg 1464-ben el­kez­dődött, hogy 1490-ig, a ki­rály ha­lá­lá­ig, a ma­ga 500 kó­de­xé­vel és egyéb mun­ká­i­val ap­ró­lé­ko­san le­fed­je mind­azon sze­le­tét a vi­lág­nak, ame­lyet csak ér­de­mes és így hasz­nos volt tud­nia egy re­ne­szánsz ural­ko­dó­nak. Főkent Fi­ren­zé­ben má­sol­tat­ta a köny­ve­ket, olyan elsőrangú hu­ma­nis­ták­kal együtt­mű­köd­ve, mint A. Poliziano, N. Naldi és F. Valori, de könyv­tá­ro­sai is olasz hu­ma­nis­ták vol­tak (Galeotto Marzio, aki 1461-ben ér­ke­zik először Bu­dá­ra; Taddeo Ugoletto es Antonio Bonfini). Ta­nács­adó­ja meg­int­csak fi­ren­zei: Lippi Brandolini.

Fo­lya­ma­to­san ön­ma­gát építő bol­dog­ság­tu­dat és si­ke­res­ség ez. Má­tyás bár­mi­hez nyúl, az érin­té­sé­re arannyá vá­lik, ezért bí­zik ön­ma­gá­ban és eljövendő égi di­nasz­ti­á­já­ban. Mind Hu­nya­di Já­nos­nak, mind Lász­ló­nak szob­rot emel a bu­dai pa­lo­tá­ban, ame­lyet hősi küz­del­mek emel­tek naggyá, és bi­zo­nyo­san nem hi­á­ba. Or­go­nis­ták, ze­né­szek, éne­ke­sek ér­kez­nek Bu­dá­ra, együtt az épí­té­szek­kel és kőfaragókkal, hogy a bol­dog­ság emel­ke­dett ér­ze­tét át­va­rá­zsol­ják kőbe és dal­ba. Megint csak fi­ren­ze­i­ek, Benedetto da Maiano és Francesco Rosselli dol­goz­nak a ma­gyar ki­rály­nak, és új épít­ke­zés­be kez­de­nek Vi­seg­rá­don és Óbu­dán. És megint csak egy fi­ren­zei, Francesco Bandini vi­szi Vitruvius és a fi­ren­zei Al­ber­ti épí­té­sze­ti mun­ká­it Bu­dá­ra. A ki­rály éles szem­mel fi­gye­li kör­nye­ze­tét és ellenőrzi a ha­tá­so­kat, sze­ret­te hal­la­ni, ha Nagy Sán­dor­hoz ha­son­lít­ják, de an­nak is tar­tot­ta ma­gát. Bi­ro­dal­mi je­let hasz­nál­ta­tott kó­de­xe­i­nek ini­ci­á­lé­já­ban: M(atthias) A(ugustus).

De ha­lál nél­kül nem len­ne új­já­szü­le­tés sem; egy­szer­re emel­ked­ik fel Má­tyás re­ne­szánsz ki­rá­lyi egyé­ni­sé­ge és bi­ro­dal­ma, és az éle­té­re törő össze­es­kü­vők mo­rá­lis ide­o­ló­gi­á­ja. Mind a ket­ten ugyan­azt akar­ják, mó­do­sí­ta­ni a vi­lá­gu­kat, meg­for­mál­ni ön­ma­gu­kat, fi­gyel­ni és vizs­gáz­tat­ni a kör­nye­ze­tü­ket, és ha az meg­bu­kik a pró­bán, ak­kor ké­szen áll­ni a le­szá­mo­lás­ra. Míg Francesco Pet­rar­ca (1304–1374) meg ar­ról írt, hogy „sok­kal fon­to­sabb a jót akar­ni, a jót ten­ni, mint is­mer­ni az igaz­sá­got”, mos­tan­ra a consensus fidelium, ame­lyet az Egy­ház tes­te­sí­tett meg, egy más­faj­ta ab­szo­lú­tum­nak ad­ta át a he­lyet, amely­nek a kö­zép­pont­já­ban a ki­rály áll, és ál­lan­dó megméretői az igaz­ság-ide­o­ló­gi­ák. A lel­ki kö­zös­sé­gek át­ad­ták a he­lyü­ket a jo­gi kö­zös­sé­gek­nek, ame­lyek a kö­zös­sé­gi ér­de­kek kifejezőivé vál­nak; meg­szü­le­tik az ál­lam és az ál­lam­ér­dek fo­gal­ma. A vi­lág val­lá­sos egy­sé­ge el­ve­szett, a ke­resz­tény­ség spi­ri­tu­á­lis di­na­mi­ká­ja meg­tört, és meg­szü­le­tett az ön­tu­da­tos em­ber, aki min­dent ön­ma­gá­ra vo­nat­koz­tat. Ez a vál­to­zás lét­re­hoz­ta a her­ce­get, a zsol­dos­ve­zért, a tit­ká­ro­kat, a mi­nisz­te­re­ket, a költőket és a nevelőket; mind­azo­kat, akik meg­ta­nul­tak a ha­ta­lom új for­má­já­hoz al­kal­maz­kod­ni. A kom­mu­ni­ká­ció új in­tel­lek­tu­á­lis esz­kö­ze a re­to­ri­ka lett, mely Plato szá­má­ra oly ke­vés meg­be­csü­lés­sel bírt fel­szí­nes­sé­ge és ma­ni­pu­lál­ha­tó­sá­ga mi­att, de amely köz­pon­ti sze­re­pet ka­pott a hu­ma­nis­ta ne­ve­lés­ben. Lét­re­hoz­ta azt a semmirekellő ha­dat is, amely ud­var­ról ud­var­ra jár­va árul­ta költői vagy szó­no­ki ké­pes­sé­ge­it, min­dig ké­szen áll­va ar­ra, hogy át­ír­ja de­di­ká­ci­ó­ját az újabb pat­ró­nus ne­vé­re. Két­ség­kí­vül Vi­téz Já­nos és Janus Pan­no­ni­us nem ezek­hez tar­to­zott, és er­re ép­pen az össze­es­kü­vé­sük a legfőbb bi­zo­nyí­ték. Ko­mo­lyan vet­tek hu­ma­nis­ta vol­tu­kat, gö­rög és la­tin ol­va­sa­tu­kat, me­lyek sze­rint a lel­ki erőforrásokat tu­da­to­san kell fej­lesz­te­ni és ily mó­don fe­le­lős­séget vál­lal­ni a vi­lá­go­dért, amely­ben élsz.

Csak­hogy a ki­rály is ko­mo­lyan vet­te a hu­ma­nis­ta esz­mé­ket, és re­ne­szánsz én­ké­pe nem tűr­te a sze­mé­lyes ön­tu­da­tát ért sé­rel­met.

1470-ben szám­űz­te Vi­téz Já­nost, volt nevelőjét, aki­nek hu­ma­nis­ta ne­vel­te­té­sét kö­szön­het­te.

Sze­ret­nénk kö­szö­ne­tün­ket ki­fe­jez­ni az Amaryllis Tár­sa­ság­nak és kü­lö­nö­sen Lász­ló Bakk Ani­kó­nak a 2007-es Má­tyás na­pok­ra va­ló meg­hí­vá­sát, to­váb­bá Ador­já­ni Ka­ta­lin­nak és Ador­já­ni Lász­ló re­for­má­tus lel­kész­nek, hogy he­lyet ad­tak az előadásnak.