Művelődés

Egy in­ter­jú mar­gó­já­ra

A globalizáció dog­má­ja fel­vál­tot­ta a mar­xi-le­ni­ni dog­mát: ak­kor a leg­al­só ré­teg volt a ha­mis ide­ál, most a legfelső.

Ami­kor 1989. no­vem­ber 9-én dél­után, azon a bi­zo­nyos ke­let-ber­li­ni saj­tó­ér­te­kez­le­ten té­ve­sen el­hang­zó ki­je­len­tés alap­ján meg­in­du­ló ha­tal­mas gya­lo­gos és trabis tö­meg kelt út­ra a ber­li­ni fal határátkelőhelyei fe­lé, a ke­le­ti határőröknek nem volt más mit te­gye­nek, fel­emel­ni a so­rom­pót, és en­ged­ni az em­be­re­ket, ti. a szo­ká­sos út­le­vél ellenőrzés tel­je­sen le­he­tet­len volt. Egye­nes té­vé­adás­ból lát­hat­ta a vi­lág, aho­gyan pil­la­na­tok alatt a tö­meg fel­má­szott a fal te­te­jé­re is, sőt, a nyu­ga­ti­ak vésővel és ka­la­páccsal fel­sze­rel­kez­ve ér­kez­tek, és meg is kezd­ték szim­bo­li­ku­san a fal bon­tá­sát, har­kály­ként ko­pá­csol­va, lyu­kat vág­va-ka­la­pál­va ab­ba. Az öröm­nek ilyen spon­tán, exp­lo­zív ere­jű meg­nyil­vá­nu­lá­sát, egye­nes té­vé­adás­ban a vi­lág ed­di­ge­lé nem lát­ha­tott. Könnyek foly­tak. Az öröm őszinte könnyei. Egy­más nya­ká­ba bo­rul­tak tel­je­sen ide­ge­nek.

Ami utá­na kö­vet­ke­zett: év­ti­ze­dek óta először nem a pusz­ta re­mény, ha­nem a bi­za­ko­dás, és a jövőben ve­tett, a meggyőződés ta­la­ján vi­ru­ló hit volt. S aho­gyan az min­dig is len­ni szo­kott, csu­pán idő kér­dé­se lesz, hogy az öröm­be üröm is ve­gyül­jön. És ve­gyült, bő­sé­ge­sen. Az első Öböl-há­bo­rú be­fe­je­zé­se után­ra ígér­te az im­má­ron egye­dü­li nagy­ha­ta­lom azt az új gaz­da­sá­gi vi­lág­ren­det, amely – kü­lö­nö­sen a nyi­lat­ko­za­tok és, aho­gyan nem­so­ká­ra ki fog de­rül­ni: a mé­dia túl­zott op­ti­miz­mu­sa alap­ján – vég­re igaz­sá­gos is leend. Az ide­o­ló­gi­ai gát­sza­ka­dás okoz­ta nagy ára­dás­ból azon­ban legelőször is a sze­mét és iszap vetődött part­ra, ami tisz­tes­ség volt, az alá me­rült, s még mind­má­ig a ki­lá­tás­ta­lan­nak tűnő két­ség­beesett küz­del­mét foly­tat­ja. Amed­dig bír­ja.

Va­la­mi, va­la­hol rosszul si­ke­rült. A nagy vál­to­zás után a volt bé­ke­tá­bor or­szá­ga­i­ban az új vi­lág­rend meg­kö­ve­tel­te pri­va­ti­zá­ció so­rán, or­szá­gon­ként kb. 300-900 sze­mély ke­zet tett az egész or­szág va­gyo­ná­ra. Po­tom pén­zen. Ami­re nem volt ked­vük, ki­áru­sí­tot­ták. Szin­te in­gyen, cse­ré­be be­fo­lyá­sért. Le­egy­sze­rű­sít­ve ez len­ne az oka an­nak, hogy nem­csak ke­le­ten, ha­nem Nyu­ga­ton is – igaz va­la­mennyi­vel mér­sé­kel­teb­ben, nőtt a sze­gé­nyek szá­ma, s ez­zel pár­hu­za­mo­san aszt­ro­nó­mi­ai lép­ték­ben nőtt a pro­fit, és imp­li­ci­te a gaz­da­gok va­gyo­na. Az el­sze­gé­nye­dés üte­me és mér­té­ke még sú­lyo­sab­ban érin­ti a har­ma­dik vi­lág amúgy is függőségben lévő or­szá­ga­it. Ma már sen­ki előtt nem le­het kér­dé­ses, hogy mind­ez a globalizáció szám­lá­já­ra íran­dó, sőt to­váb­bi ve­szé­lyek fe­nye­get­nek, ti. a globalizáció ma­gát a bé­két is fe­nye­ge­ti.

A dol­gok esze­rin­ti ál­lá­sa je­len­tet­te hát­tér előtt, alig le­he­tett vol­na jobb in­ter­jú­alanyt ta­lál­ni, mint ép­pen a dél-ame­ri­kai szü­le­té­sű Barloewen. Nyíl­ván, az első kér­dés ar­ra cé­lo­zott, mi­ért mu­tat a sze­gény­ség és gaz­dag­ság bi­zo­nyos föld­raj­zi lo­ka­li­zá­ci­ót? Olyan dol­gok han­goz­tak el, amit ha észak-ame­ri­kai vagy eu­ró­pai mon­dott vol­na, bi­zo­nyá­ra el­fo­gult­ság­gal vá­dol­nak. De in­káb­ba hall­gas­suk meg, mit mon­dott az, akiről azon­nal lát­ni, hogy tud­ja, miről be­szél. És mondá...

A sze­gény­ség ma­gya­rá­za­tá­ra több olyan tényező vehető szá­mí­tás­ba, ame­lye­ket a gaz­da­sá­gi szakértők, az ún. öko­nó­mu­sok leg­in­kább fi­gyel­men kí­vül szok­tak hagy­ni. Aki a gaz­da­sá­gi si­kert, vagy bu­kást meg akar­ja ér­te­ni, tud­nia kell egy ré­gió kul­tu­rá­lis-val­lá­si tör­té­ne­tét he­lye­sen ér­tel­mez­ni. La­tin-Ame­ri­ka egy, a vi­lág­nak há­tat for­dí­tott transz­cen­den­tá­lis vi­lág­ké­pet hor­doz ma­gá­ban, amit a 16. szá­zad­nak Is­ten­re és a túl­vi­lág­ra vo­nat­koz­ta­tott ka­to­li­kus sko­lasz­ti­kus szem­lé­le­te sza­bott meg. E vi­lág­kép hor­do­zó­ja beletörődik sor­sá­ba, alá­ve­ti ma­gát úgy a si­ker­nek, mint a bu­kás­nak; akár dol­go­zik, akár nem, a túl­vi­lá­gon a meg­bo­csá­tás­ra biz­to­san szá­mít­hat. Ebből adó­dik a mun­ka­mo­rál­ja, és bi­zo­nyos kép­te­len­sé­ge is tech­no­ló­gi­ák el­sa­já­tí­tá­sá­ra. Mi­nek? – ha amúgy is mind­egy. Nem ar­ról van szó, hogy egyik kul­tú­ra jobb, mint a má­sik. Hi­szen a kul­tú­ra eredendő cél­ja az em­be­ri spécies túl­élé­si esé­lye­i­nek fo­ko­zá­sa. A val­lás­nak is. Az el­telt idők után, ma­nap­ság el­mond­ha­tó azon­ban, hogy a val­lás egy alapvető hajtóerő, vagy pe­dig nagy aka­dály is le­het.

A pro­tes­táns ve­re­tű észak-ame­ri­kai kul­tú­rá­ban gyö­ke­re­zett in­di­vi­duum meg volt és van győződve ar­ról, hogy az a va­ló­di meg­vál­tás, ha bol­dog­sá­gát e föl­dön ta­lál­ja meg. Eh­hez kap­cso­ló­dik to­váb­bá a prag­ma­tiz­mu­sa, ana­li­ti­kus gon­dol­ko­dá­sa és a szociál-darwi­nis­ta vi­lág­szem­lé­le­te. A hin­du­iz­mus meg­ha­tá­ro­zó­ja a kar­ma, a sors­ban va­ló passzív beletörődés pe­dig nagy. A köz­be ve­tett kér­dés­re, mi­sze­rint In­dia még­is si­ke­res... A vá­lasz disz­ting­vál: igen, de a si­ker ke­vés vá­ros és ke­vés la­kos­nak tu­laj­do­nít­ha­tó, s ugyan­ak­kor száz­mil­li­ók(!) éhez­nek és nyo­mo­rog­nak. Hogy a mos­ta­ni (ta­lán pirruszi) si­ker med­dig tart egy olyan or­szág­ban, ahol hi­he­tet­le­nül nagy az anal­fa­bé­tiz­mus, nincs ivó­víz­el­lá­tás, s ahol a kol­du­lás fog­lal­ko­zás­nak szá­mít, sen­ki sem tud­ja meg­mon­da­ni. Az in­di­ai di­gi­tá­lis for­ra­da­lom azon­ban imitatív jel­le­gű, hi­ány­zik belőle a sa­ját kre­a­tív erő, ab­ból pro­fi­tál, hogy az Ame­ri­ká­val szem­be­ni idő­el­tolódás alap­ján a ka­pott soft­ware­-t to­vább­fej­lesz­tik, és a megrendelőnek vissza­kül­dik, az­nap.

Ez adap­tív jel­le­gű ki­vi­te­le­zés. Per­sze, a ja­pá­nok is ha­son­ló­an kezd­ték, de a sa­ját kul­tú­rá­ban be­ágyaz­va vég­hez­vit­ték azt a tech­ni­kai for­ra­dal­mat, ami­re In­dia tel­je­sen kép­te­len, mi­vel hi­ány­zik a nem­ze­ti tech­ni­kai és ter­mé­szet­tu­do­má­nyos ok­ta­tá­si rend­szer, mint alap­ve­tő fel­té­tel és biz­tos hát­tér.

Ez­zel két­ség­te­le­nül a val­lás, a ter­mé­szet­tu­do­má­nyos ha­gyo­má­nyok és a gaz­da­sá­gi si­ker kö­zöt­ti el nem vi­tat­ha­tó kap­cso­lat fon­tos­sá­gá­ra is rá­mu­tat Barloewen, és az­zal ar­gu­men­tál to­vább, hogy pl. La­tin-Ame­ri­ká­ban ha­ma­rabb ala­pí­tot­tak egye­te­met, mint Észak-A­me­­ri­ká­ban. És mit ta­ní­tot­tak ab­ban? Te­o­ló­gi­át, iro­dal­mat, fi­lo­zó­fi­át, s még va­la­mennyi me­di­ci­nát is. Anya­gi­lag nem értékelhető, vi­lág­tól el­for­dult disz­cip­lí­nák, alig ké­mia és fi­zi­kát, sem­mi mezőgazdaságot. A me­xi­kói és pe­rui ma­gas kul­tú­rák a ter­mé­szet­tel va­ló szim­bi­ó­zis­ra épül­tek. Ez­zel el­len­tét­ben az észak-ame­ri­kai gon­­dol­ko­dá­si mód ter­mé­szet­tu­do­má­nyos ala­pok­ra épült, a ter­mé­szet meg­ér­té­se és ki­zsák­má­nyo­lá­sát cé­loz­ta. Eb­ben áll az Észak- és Dél-Ame­ri­ka kö­zöt­ti alap­ve­tő kü­lönb­ség. Az észak-ame­ri­kai foly­ton to­vább, és még to­vább­ra tö­rek­vés vé­gül is a Hold-misszi­ó­ban kul­mi­nált. Misszi­ó­nak fog­ták fel! Hit­tek és to­vább­ra is hisz­nek a tech­ni­ká­ban, val­lá­sos ér­te­lem­ben. A tech­ni­ká­ban lát­ják a min­dent meg­vál­tó erőt, s így nem is cso­da, ha pró­fé­tá­juk Bill Gates.

És a sze­gény La­tin-Ame­ri­ka hősei? Van­nak, de azok sza­bad­ság­har­cos­ok vagy te­o­ló­gu­sok, mint Ca­me­ra püs­pök, vagy írók, mint pl. Garcia Márquez Ko­lum­bi­á­ban, aki­nek egy-egy új köny­vét nép­ün­ne­pen és val­lá­si kör­me­ne­te­ken hor­doz­zák és mu­tat­ják fel, mint a Szent­írást. Sze­gény or­szá­gok fi­gu­rái, akik fe­le­ba­rá­ti sze­re­te­tet hir­det­nek, és dik­tá­to­rok el­len emel­nek szót. Az észak-ame­ri­kai fél­te­ke ez­zel szem­ben a tech­ni­ka di­a­da­lát és a gaz­dag­ság val­lá­si mé­re­tű imá­da­tát éli meg. A Ken­nedy ide­jé­ben már­is to­jás­fe­jű­ek­nek (eggheads) csú­folt ész­lé­nyek­nek egy­re ke­ve­sebb gya­kor­la­ti hasz­nuk van, hi­szen nem ab­ból le­het meg­gaz­da­god­ni.

Mi tet­te Ja­pánt olyan si­ke­res­sé? – a prag­ma­ti­kus, em­pi­ri­kus és nem misz­ti­kus vi­lág­szem­lé­let­re épülő po­­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi kon­szen­zus­ra va­ló ké­pes­ség, ami­ben a sin­to­iz­mus fon­tos sze­re­pet ját­szott. A ja­pán hő­sök ne­ve pe­dig a So­ny­-ala­pí­tó Morita, aki gyá­ra­i­ban olyan si­ke­res újí­tá­si szel­le­met va­ló­sí­tott meg, ami ré­vén si­ke­rült meg­sza­ba­dul­ni a nyu­ga­ti vi­lág­tól va­ló tech­ni­kai függőségtől.

Lé­te­zik-e a gaz­da­sá­gi si­ker­nek uni­ver­zá­lis re­cept­je? Ez nap­ja­ink­ban a globalizáció leg­gyak­rab­ban fel­me­rü­lő, ún. kulcs­kér­dé­se. A globalizáció el­ju­tott ma­nap­ság a vi­lág leg­tá­vo­lab­bi ré­szé­be is, meg­té­ve a pi­ac tör­vé­nye­it min­de­nek mér­cé­jé­vé. A pi­ac tör­vé­nye azon­ban – mily bol­dog­nak mond­hat­ja ma­gát, ki nem kel­lett ed­di­ge­lé még ta­pasz­tal­ja –, ki­mon­dot­tan ag­resszív! Ez­zel egy időben meg­él­tük a vi­lág po­li­ti­kai, et­ni­kai és val­lá­si te­rü­le­ten va­ló sa­ját­sá­gos balkanizációját. Az isz­lám fo­ko­zott fundamentalisztikus tö­rek­vé­se­it úgy kell ér­té­kel­ni, mint el­len­re­gu­lá­ci­ós me­cha­niz­mus, hogy re­gi­o­ná­lis és val­lá­si sa­já­tos­sá­go­kat kon­zer­vál­ni, vagy visz­sza­­nyer­ni, ott, ahol azok ve­szí­tet­tek kör­vo­na­la­ik­ból.

Így te­hát a meg­vál­tó globalizáció egye­ne­sen a bé­két fe­nye­get­he­ti? Igen, ez le­het. Sok or­szág szá­má­ra ez a kér­dés: ho­gyan mo­der­ni­zá­lód­ni, anél­kül, hogy nyu­ga­ti len­ni? A si­kert meg­ha­tá­ro­zó döntő tényező ab­ban áll, mennyi­re egyeztethető össze a mo­dern tech­no­ló­gia a kul­tú­ra és val­lás meg­szab­ta ke­ret­tel. Sok af­ri­kai or­szág­ban nincs meg en­nek a fel­té­te­le: a tech­ni­ka in­kom­pa­ti­bi­lis az adott kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­tel. Ezt bi­zo­nyít­ják a kor­rek­tül meg­ter­ve­zett, jól ki­vi­te­le­zett, még­is ipa­ri ro­mok­ká vált gyá­rak so­ka­sá­ga. Mil­li­ár­do­kat köl­töt­tek fej­lesz­té­si ala­pok­ból hi­á­ba­va­ló­an, azért, mert a kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nyo­kat tel­je­sen fi­gyel­men kí­vül hagy­ták. A globalizáció je­len­tet­te, amo­lyan tech­ni­kai ho­mo­ge­ni­zá­lást a vi­lág sok he­lyén, mint az iden­ti­tást fenyegető ve­szély­ként ér­zé­ke­lik, ami el­len vé­de­kez­nek.

De, a nyu­ga­ti re­cept sze­rint a sze­gény or­szá­gok meg­gaz­da­god­hat­nak? Először is le kel­le­ne szö­gez­ni, hogy az anya­gi-gaz­da­sá­gi jó­lét nem min­den kul­túr­kör­ben az elsőrendű cél. Má­sod­szor pe­dig, a sze­gény or­szá­gok élet­böl­cse­le­te gaz­da­gít­hat­ná a gaz­dag nyu­ga­tot is. Elég ar­ra az ipa­ri or­szá­gok­ban gyak­ran ta­pasz­tal­ha­tó szo­ci­á­lis hű­vös­ség­re gon­dol­ni, szem­ben a sze­gény or­szá­gok­ban gyak­rab­ban fellelhető, em­ber­sé­get su­gár­zó me­leg­ség­gel.

A sze­gény­ség akár ba­rát­sá­go­sab­bá is tesz? Nem len­ne he­lyes ezt így mon­da­ni. Tény azon­ban, hogy sze­gény or­szág­ban a sze­gény­ség több em­be­ri mél­tó­ság­gal viselhető (el), mint egy gaz­dag or­szág­ban. Tény az is azon­ban, hogy a vi­lág­há­bo­rú utá­ni ne­héz évek ide­jén az em­be­rek – ép­pen a mai, hű­vös Nyu­ga­ton – sok­kal több köl­csö­nös fe­le­ba­rá­ti se­gít­ség­re vol­tak ké­pe­sek, mint a mai, jó­lé­ti tár­sa­da­lom­ban. S még va­la­mi: ha­la­dás nem je­lent fel­tét­le­nül gaz­da­sá­gi, ma­te­ri­á­lis fo­gal­mat. A vi­lá­gon szá­mos olyan kul­túr­kör is­me­re­tes, ame­lyek­ben az anya­gi jó­lét nem áll az elérendő kí­ván­sá­gok lajst­ro­mán az első he­lyen. Le­het, hogy bol­do­gab­bak. És anél­kül, hogy a ma­rok­te­le­fon­juk csen­get­ne.

*

Nos, a min­den rész­le­té­ben is­mer­te­tett in­ter­jú az ol­va­só­ban kü­lön­fé­le gon­do­la­to­kat vált­hat ki, per­sze, az ol­va­só szel­le­mi al­ka­ta sze­rint. Ta­lán nem árt, ha még egy­szer rá­mu­ta­tunk ar­ra, hogy­ha az itt el­mon­dot­ta­kat nem egy je­les kultúrantropológus te­szi, ha­nem mond­juk, egy pro­tes­táns te­o­ló­gus, ak­kor va­ló­szí­nű már­is el­uta­sí­tás­ra ta­lál­na; így pe­dig még meg is je­le­nik, sőt, el is ol­vas­sák, hogy az­tán min­den ma­rad­has­son a ré­gi­ben. De ta­lán job­ban értelmezhetők, hogy az erőltetett ipa­ro­sí­tás haj­da­ni presz­tízs ob­jek­tu­mai kö­zül nem egy ma­nap­ság mi­ért egy rozsdatemető be­nyo­má­sát kel­ti?

A Barloewen ál­tal meggyőző mó­don fel­so­ra­koz­ta­tott ok és oko­za­ti össze­füg­gé­sek meg­vi­lá­gít­hat­ják azt is, mi­lyen fe­jet­len­sé­gek­hez ve­zet­het a bár jó tech­ni­kai fel­ké­szült­ség­gel, de kellő hát­té­ri ant­ro­po­ló­gia és bi­o­ló­gi­ai, va­la­mint kul­túr­tör­té­ne­ti is­me­re­tek hi­á­nyá­ban tevékenykedők akcionizmusa, hi­szen a két­ség­be nem von­ha­tó jó szán­dék tá­vol­tól sem elegendő.

Pe­dig a történelemből is­me­re­tes egy, ép­pen Dél-Ame­ri­ká­ban meg­bu­kott ipa­ri vál­lal­ko­zás pél­dá­ja, amit ér­de­kes mó­don ke­ve­sen is­mer­nek. Ford, a ne­ves ame­ri­kai au­tó­gyá­ros 1925-ben szak­em­be­rek fel­mé­ré­se alap­­ján sa­ját gu­mi­ter­me­lés­re vál­lal­ko­zott, az an­gol gu­mi-mo­no­pol meg­tö­ré­sé­re: szá­mí­tá­sa az volt, hogy sa­ját ma­ga ter­mel­je meg az au­tó­ab­ron­csok­hoz szük­sé­ges gu­mit is, amitől vé­gül is az el­adá­si szá­mok to­váb­bi eme­­lé­se volt vár­ha­tó. Ford ka­pott Bra­zí­li­á­ban 1 mil­lió hek­tár te­rü­le­tet és 12 évi adó­men­tes­sé­get, nagy­mé­re­tű ter­vé­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­ra. (Meglepő? – ma is gya­ko­rolt ked­vez­mény befektetőknek!) Először is 5000 em­ber szá­má­ra la­kó­te­le­pet épí­tet­tek, is­ko­la és or­vo­si el­lá­tás­hoz szük­sé­ges inf­rast­ruk­tú­rá­val. Ford a bra­zil óra­bér há­rom­szo­ro­sát fi­zet­te mun­ká­sa­i­nak (!), s emel­lett, szá­mí­tá­sok sze­rint 7 év­re lett vol­na szük­sé­ge a ren­ta­bi­li­tás­hoz.

1930-ban tá­vo­zik a fő me­ne­dzser: túl na­gyok a ka­pa­ci­tá­sok, csök­ken a ter­me­lé­keny­ség, gombafertőzés ütöt­te fel a fe­jét az ül­tet­vé­nyen, ugyan­ak­kor Ázsi­á­ban az an­go­lok­nak ke­resz­te­zés ré­vén el­len­ál­ló gu­mi­fa­faj­tá­kat si­ke­rült lét­re­hoz­ni. Mind­ezek mel­lett a bra­zil latex igen jó minőségű, de a ter­me­lé­keny­sé­get az új me­ne­dzser­nek sem si­ke­rült emel­ni, Ford nagy vál­lal­ko­zá­sát csőd fe­nye­ge­ti.

Ki­de­rült ugyan­is, hogy a mo­dern na­pi rit­mus és szer­ve­zés nem volt kom­pa­ti­bi­lis a tró­pu­si kör­nye­zet­tel, sőt, Ford em­ber­sé­ges óra­bé­re is nem a ter­me­lést ösz­tö­nöz­te, ha­nem azt egye­ne­sen gá­tol­ta az­ál­tal, hogy a messze a bra­zil át­lag­bé­rek fe­lett fi­ze­tett mun­ká­sai ál­lan­dó­an el­ma­ra­doz­tak munkahelyeikről, az­zal a in­dok­lás­sal, hogy van amit egyék a csa­lád, majd ha el­fogy, ak­kor men­nek dol­goz­ni. A gé­pek ke­ze­lé­sé­re be­ta­ní­tot­tak sem érez­tek sem­mi­fé­le felelősséget mun­ka­gé­pe­ik iránt, azo­kat nem gon­doz­ták, nem ja­ví­tot­ták, pusz­tul­ni hagy­ták.

Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött 1945-ben ra­di­ká­li­san meg­vál­toz­va az ár­struk­tú­ra is, tel­je­sen ki­lá­tás­ta­lan volt az egyéb­kép­pen Fordlandia ne­vű ipa­ri te­lep és gu­mi­fa­ül­tet­vény to­váb­bi üze­mel­te­té­se. Le­hullt vég­ér­vé­nye­sen a füg­göny egy szo­ci­á­lis felelősségtudattal bí­ró je­les gyár­ipa­ros vál­lal­ko­zá­sá­nak szín­pa­da előtt. Az őserdő új­ból bir­tok­ba vet­te azt, ami ne­ki ki­jár; az el­ha­gyott épületekből min­dent szét­hord­tak, ami moz­dít­ha­tó volt, s ami ma­radt, nagy ré­sze mind­má­ig áll ugyan, de oda be­köl­töz­tek a de­ne­vé­rek és min­den­fé­le csú­szó-má­szó. A haj­dan pros­pe­rá­ló, és jól működő kor­sze­rű inf­rast­ruk­tú­rá­val bí­ró te­le­pü­lés mai la­kói nyo­mor­ban tengődnek, anal­fa­bé­ták, s ha a ri­por­ter meg­kér­de­zi, mit tud­nak Fordlandiáról, ak­kor a fe­jü­ket ráz­zák.

Ford bu­ká­sá­nak oka ab­ban nevezhető meg, hogy a nyu­ga­ti kul­túr­kör értékrendjéből kinövő ter­me­lé­si mód és an­nak hát­te­ré­ül szol­gá­ló, ugyan­csak ezek­re az ér­té­kek­re tá­masz­ko­dó szer­ve­zé­si ke­ret és mun­ka­mo­rál össze­egyez­tet­he­tet­len­nek bizonyul(t) a bra­zil tró­pu­si vi­szo­nyok je­len­tet­te kör­nye­zet­tel, és az ab­ban gyöke­re­ző élet­fel­fo­gás­sal, s ami tu­laj­don­kép­pen a dél-ame­ri­kai kon­ti­nens­re ex­por­tált me­di­ter­rán alul­fej­lett­ség és az észak-ame­ri­kai kon­ti­nens­re át­ül­te­tett észak-eu­ró­pai pro­tes­táns szellemből kinőtt élet­fel­fo­gás konf­lik­tu­sa volt. És csak úgy végződhetett, aho­gyan végződött.

Az in­ter­jú­ban el­mon­dot­tak tel­je­sen egyez­nek Fordlandia pusz­tu­lá­sá­nak em­lí­tett oka­i­val. Az is­mer­te­tett in­ter­jú és Fordlandia bu­ká­sá­nak tör­té­ne­te nap­ja­ink bi­zo­nyos tör­té­ne­tei kö­zül egyik-má­si­kat jobb meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­he­ti.

Vé­ge­ze­tül egy ér­de­kes össze­ha­son­lí­tás: ha a mar­xi-le­ni­ni dog­má­nak megfelelően meg­tet­ték a pro­le­tárt a tár­sa­da­lom leg­mél­tóbb tag­já­vá, ha­son­ló ér­tel­met­len­sé­get alig kö­vet­tek el a tör­té­ne­lem so­rán, le­szá­mít­va ta­lán a kol­du­ló ba­rá­tok rend­jét, de az csak a tör­té­ne­lem láb­jegy­ze­te ma­radt. Sen­ki nyíl­ván fel sem te­het­te a kér­dést, ho­gyan le­het meg­ten­ni az is­ko­lá­zat­lan, a tár­sa­da­lom leg­al­só lépcsőfokán ál­ló, leg­sze­gé­nyebb ré­te­get pri­vi­le­gi­zált osz­tály­nak? Ho­lott min­den­ki úgy szel­le­mi, mint anya­gi té­ren, is­ko­lá­zott­sá­ga és gaz­da­szel­le­me ré­vén fel­emel­ke­dés­re tö­rek­szik, te­hát az adott hely­zet­ből to­vább és töb­bet.

Ma pe­dig be­kö­vet­ke­zett en­nek a for­dí­tott­ja, még a szá­mok­ban is: ma a ke­ve­sek, a na­gyon gaz­da­gok let­tek az ide­á­lok, aki­ket fel­ér­ni ugyan nem le­het, de meg­cso­dál­ni! – s kü­lö­nö­sen ak­kor, ha pl. va­la­ki él­spor­to­ló, aki egé­szen lentről szár­ma­zik, na­gyon si­ke­res, na­gyon gaz­dag, és minden­nek fokmérőjeként: nyü­zsög­nek es­te kö­rü­löt­te, mint a dö­gön, az éj­je­li lep­kék, nap­pal pe­dig a mé­dia. A pro­le­tár­ral sen­ki nem kí­vánt so­ha azo­no­sul­ni, ko­runk gaz­dag­ja­i­val azon­ban so­kan, s leg­in­kább azok, akik a volt pro­le­tá­rok ré­te­gé­nek mai meg­felelői.

Die Golbalisierung bedroht den Frieden. Interview. FA Sonntagszeitung, 11. April 2004, S. 37; a meg­in­ter­jú­volt: Constantin Barloewen, kultúran­tropológus (1952, Bu­e­nos Ai­res), aki­nek az Antropologie de la mondialisation cí­mű köny­ve nagy fel­tű­nést kel­tett Fran­­ci­a­or­szág­ban; vezetője a Stiftung Schloß Neuhardenberg, Dialog der Kulturen prog­ram­já­nak; tag­ja az Ad­visory Committee of Har­vard Academy for International Studies, 1993–1996 kö­zött az ant­ro­po­ló­gia pro­fesszo­ra volt Karlsruhéban; a kérdező Winand von Pe­ters­dorff volt.

AP­PEN­DIX

„A gaz­da­gok lu­xus­ban fet­reng­nek, a sze­gé­nyek va­ku­lá­sig ro­bo­tol­nak, hogy nyo­mor­ban tengődhessenek. Az ügy­vé­dek ki­csa­var­ják a jo­got; az or­vo­sok a be­teg­ben csak a fizető kun­csaf­tot lát­ják és nem a se­gít­ség­re szo­ru­ló szenvedőt. A po­li­ti­ku­sok mellékjövedelmekből gaz­da­god­nak meg. Min­de­nütt pa­zar­lás és lu­xus, egyfelől; sze­gény­ség és nagy nyo­mor, másfelől; irigy­ség és hi­ú­ság, di­vat­űzés és mo­hó­ság, amed­dig a szem el­lát.”

E so­rok szerzőjével kö­zös vo­ná­som, hogy mind­ket­ten or­vo­sok len­nénk: én még élek, a fen­ti­ek szerzője im­má­ron ha­lott; ugyan­is az itt ci­tál­ta­kat Bernard de Mandeville, hol­land or­vos (1670–1733) 300 év­vel ezelőtt ír­ta, je­le­sül az ang­li­ai vadkapitalista vi­szo­nyok­ról, s ki is ad­ta Ang­li­á­ban; min­den­eset­re név­te­le­nül, és­pe­dig a ko­ra­bé­li Ang­lia me­ta­fo­rá­ja­ként a szor­gos méhekről szó­ló ta­ní­tó­me­se for­má­já­ban és vers­ben fog­lal­va ír­va. (Mandeville: Die Bienenfabel oder Private Laster, öffentliche Vorteile, Suhrkamp, 1998)

És ek­kor fur­csa do­log tör­té­nik, aho­gyan ol­vas­ha­tó: „A fen­ti sza­vak­kal le­írt tár­sa­da­lom fel­fe­de­zi az erényt, az er­köl­csös­sé­get, az igaz­sá­gos­sá­got va­la­mint a mér­ték­le­tes­sé­get, a spó­ro­lást, to­váb­bá az igény­te­len­sé­get, és... és ak­kor el­sze­gé­nye­dik; a ke­res­ke­de­lem el­ve­szí­ti egy csa­pás­ra haj­tó­ere­jét, a gaz­da­gok és a sze­gé­nyek ki­ván­do­rol­nak. Büsz­ke­ség, lu­xus és csa­lárd­ság kell ah­hoz, /hogy a nép fejlődjön és gya­ra­pod­jon” – hang­zik rig­mus­ban fog­lal­va Mandeville kö­vet­kez­te­té­se, aki or­vos lé­té­re meg­ér­tet­te, hogy a több­re, a még több­re va­ló em­be­ri tö­rek­vés ké­pe­zi a gaz­da­sá­gi élet döntő haj­tó­ere­jét. Olya­nok me­rí­tet­tek Madeville írá­sá­ból, mint Adam Smith (a nép­gaz­da­ság ta­ná­nak aty­ja – 1723– 1790) John Maynard Keynes (an­gol köz­gaz­dász – 1883–1946), majd Friedrich August Hayek (a neo­li­be­ra­liz­mus szülőatyja – 1899–1992).

Mandeville a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­nak leg­job­ban gyű­lölt sze­mé­lyi­sé­ge volt, bi­zo­nyá­ra azért, mert or­vos lé­vén, ko­ra szi­go­rú er­köl­csi előírásaival el­len­tét­ben a sze­xu­a­li­tást az em­ber ter­mé­sze­tes tar­to­zé­ká­nak tart­va, an­nak nem a kor­lá­to­zá­sát, ha­nem az öröm­há­zak leg­ali­zá­lá­sá­val lát­ta ellenőrzötten meg­ol­da­ni. És mind­ezt 1724-ben pro­pa­gál­va, cso­da-e, ha csu­pa el­len­sé­get szer­zett ma­gá­nak?

Ko­rát messze megelőzve meg­ér­tet­te a tár­sa­dal­mi tör­té­né­sek di­na­mi­ká­ja mö­göt­ti hajtóerőket: evo­lú­ció és spon­tán szerveződés. He­lye­sen lát­ta meg, hogy a több­re, és még több­re va­ló tö­rek­vés a gaz­da­sá­gi élet haj­tó­ere­je: egye­sek sze­rint a mo­hó­ság, a má­sok sze­rint csak a több­re va­ló tö­rek­vés. És ezért az íté­let elsősorban at­tól függ, hogy az ítélkező mi­lyen szem­üve­gen ke­resz­tül néz, és mo­rá­lis mér­cé­vel mér.

Ko­rá­ban ter­mé­sze­te­sen szó sem le­he­tett az ál­lam és a ki­rá­lyi ha­ta­lom rendszerező, rendező és kor­lá­to­zó funk­ci­ó­já­ról. Ami­kor pe­dig er­re sor ke­rült, an­nak ext­rém for­má­já­ban – je­le­sül a prolidiki ide­jén: ta­pasz­tal­hat­tuk, hogy ho­vá ve­ze­tett. Ma vi­lá­go­san lát­ni, hogy a vad­ka­pi­ta­liz­mus ki­zá­ró­lag pro­fit­ra tö­rek­szik, ezt le­ír­ta ugye­bár Marx, mind­má­ig ér­vé­nyes for­má­ban; a szo­ci­a­liz­mus az ún. igaz­sá­gos el­osz­tás­ra cé­loz­va, nem vet­te ész­re, hogy az el­osz­tás bo­nyo­lult tör­vény­ke­zé­sek­kel va­ló „igaz­sá­gos­sá” té­te­le fé­kez­ték, s egy adott pil­la­nat­ban meg is bé­ní­tot­ták an­nak az áru­nak a ter­me­lé­sét, ame­lyik­nek „igaz­sá­gos” el­osz­tá­sá­val egy egész ál­lam­ap­pa­rá­tus volt meg­bíz­va.

A Mandeville ál­tal le­ír­tak, és fen­tebb idézettekből mind­má­ig ér­vé­nyes a gaz­da­sá­gi élet leg­ha­té­ko­nyabb haj­tó­ere­jé­nek fel­is­me­ré­se: az egyé­ni becs­vággyal tár­su­ló több­re és még több­re va­ló tö­rek­vés. Bár­mennyi­re is ki­áb­rán­dí­tó, de mun­ka­he­lye­ket egyet­len párt sem te­remt­het, legfennebb az ah­hoz szük­sé­ges kedvező po­li­ti­kai ke­re­tet. Mun­ka­he­lyet csak vál­lal­ko­zó szel­le­mű, az egyé­ni ha­szon re­mé­nyé­ben ala­pí­tott és be­in­dí­tott vál­lal­ko­zás hoz­hat lét­re! Ki kell mon­da­ni vi­lá­go­san és fél­re­ért­he­tet­le­nül: sen­ki nem azért ala­pít egy vál­lal­ko­zást, hogy va­la­kik­nek ott jó­té­kony­sá­gi meg­gon­do­lá­sok­ból mun­kát ad­jon, ha­nem azért al­kal­maz mun­ká­so­kat, hogy vál­lal­ko­zá­sa hasz­not és nye­re­sé­get biz­to­sít­son... ne­ki. Eh­hez van szük­ség a má­sok mun­ká­já­ra. Ez így volt, s így lészen ez­után is.

Nos, a 300 év­vel ezelőtti vi­szo­nyok új­ból vissza­tér­tek vol­na? Dön­te­né el ezt min­den­ki a ma­ga mód­ján. Min­den­eset­re, ma, az igaz­sá­gos tár­sa­dal­mi rend­re va­ló tö­rek­vé­sek csú­nya csődje után – hogy is le­het­ne más­képp – van glo­bá­lis sza­bad­ság–glo­bá­lis gaz­da­ság–glo­bá­lis gaz­dag­ság–glo­bá­lis sze­gény­ség–glo­bá­lis nyo­mor. A sors min­den­kit va­la­ho­vá be­so­rol.

Min­dig így volt e vi­lá­gi élet/egy­szer fá­zott, más­kor láng­gal égett – jut­hat­nak eszünk­be a költő sza­vai. Most ép­pen fá­zunk és hű­vös, né­ha je­ges szél csap ar­cunk­ba, so­kan resz­ket­nek is be­le  a kö­rü­löt­tünk szép, nagy láng­gal lo­bo­gó tü­zek da­cá­ra.