magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gáspár Attila: A mozarti világ kapujában


„Közös feladatunk, nekem és az évek folyamán

arra alkalmassá vált egykori tanítványaimnak,

mostani munkatársaimnak, közös erdélyi

és magyar zenekultúránk gazdagítása,

értékeink megóvása, népszerűsítése”

(Terényi Ede)

 

Gáspár Attila: Utoljára a 60. születésnapodon beszélgettünk úgy, hogy az meg is jelent írásban, a Művelődés 1995. évi februári számában. Most pedig eljutottunk a 70. születésnapodhoz. Ez alkalommal kívánok jó egészséget, sikereket és erőt további alkotásaidhoz, amelyekkel reméljük, hogy sokáig meg fogod még örvendeztetni a hazai magyar és nem csak magyar zeneszeretőket.

Terényi Ede: Örvendek, hogy ismét együtt vagyunk, és tíz évvel tapasztaltabbak lettünk. Hálistennek a világ dolgait jobban kezdjük érteni, mert valahogyan az idő fölé emelkedtünk. A hetven éves életkor a küszöb, amikor az ember tényleg sok mindent összegezve magasabbról, mint egy repülőgépről látja saját életét, és a kort, amelyben élt. A nemrégiben megjelent Zene. Tegnap, ma, holnap című kötetem 140 cikke, mikro-esszéje tartalmazza ezt a madártávlatból való látást. Ahogy közeledtem a hetvenedik életévemhez, egyre magasabbról és messzebbről, öszszefogottabban, mintegy szintézisben láttam az általam megélt dolgokat: „az élet sűrű erdejét”. Nos, ez a sűrű erdő nagyon komoly dolog.

G.A.: A dantei sűrű erdőre gondolsz?

T.E.: Igen, Dante is így kezdi halhatatlan művét, a Divina commediát: az életútnak felén sűrű erdőbe tévedtem… Én, a hetvenedik életévemnél kimenekültem ebből a sűrű erdőből. Visszanézve rá, megállapíthatom, hogy hetven évesnek lenni élmény! Nagy ajándék volt, mert az egészségem hálistennek jól kitartott, így tehát annak örülhetek ma, hogy „megúsztam az élet sűrű erdejét!”

Ez az első gondolat, amit ki akarok fejezni és ezért a zeném is átalakult mostanság. Jobban vágyódom arra, hogy a szépségnek azokat az oldalait is megragadjam, amelyeket korábban nem sikerült abban a sűrű erdőben. Most valahogy ott tartok, ahol Liszt szép szimfonikus költeményének címe is jelzi: Amit a hegyen hallani. Lent hagytam azt a zsivajt, ami valamikor az életemnek minden pillanatát kitöltötte. Jó volt ott lenni a sűrű erdőben, a lármában, amiről az előbb beszéltem, de most nagyon jó fönt lenni ezen a hetvenéves csúcson, pianissimóban. Az egyik legutóbbi írásomnak pontosan ez a címe: Pianissimo.

A Nap kapujában végigkísérte egész életemet, nemcsak a grafikáimban, hanem zenémben is végigjártam a zodiákusok útját. Műveim címválasztása is erre utal. Concertóim között van egy Aranyág-concerto, ami a nap-szimbólumra utal. Természetesen A Nap kapuja című, a sorozatban a tizedik concerto (a tizenkettőből) is erre utal. Erre utal az ősz tüzei is. Mindegyik világosan jelzi, hogy a Nap útján haladt a zeném. Elérkezett az összegezés ideje, amelyet több síkon igyekszem megfogalmazni, ezek közül egyik igen „beszédes” állomás a fentebb említett zenei írásaim kötete. Már a címe is ezt a madártávlati szemléletet sugallja: Zene. Tegnap, ma, holnap. Egyszerre próbálom látni ezt a három jelenséget és benne azt is fölfedezni, hogy a mában benne van a tegnap teljes egészében és a holnap is. Sokszor függőlegesen is látom, mintha három emelete lenne az időnek, amelyeken legalul a tegnap, középen a ma és felül a holnap helyezkedik el. Nagyon fontos az, hogy a 20. századi zene teljes egészében és természetesen a művészet is nagyon sok mindent vertikálisan mutat meg. Nemcsak az időt, hanem egész látásmódunkat is forradalmasította; így vagyunk képesek egy hegedűt, vagy egy gitárt szétszedve láthatni meg Picasso vásznain. Belülről, felülről, oldalról, mindenfelől – egyszerre! Ez a szintézis-látás. Nos, én ehhez hasonló szintézis-halláshoz akartam, igyekeztem eljutni. Kezdetben ösztönösen, aztán mind tudatosabban. Nemrégiben, 2004 nyarán felkértek egy új mű megírására, melynek címét is megadták: Tisztelet Mozartnak. Az eredeti, szerződésben rögzített román címe így hangzik: Tribut lui Mozart. Meglepődtem, hogy Mozart újra és újra jelentkezik életemben. Sokszor elmondtam, hogy nagyon szigorú bírám nagy elődöm, és dacára annak, hogy nem tartozik a rokonaim közé a zenében, hiszen ott olyanok vannak, mint Vivaldi, Bartók, Muszorgszkij, Debussy és esetleg még két-három oldalági rokonom, mint Domenico Scarlatti, Sztravinszkij, de Mozart minduntalan belép tudatomba.

G.A.: Emlékszem azokra az összhangzattan órákra, amikor Bach volt az első.

T.E.:  Érdekes, Bach kevésbé rokonom, sohasem tartoztam a családjához, különben is, népes a családja. Pedagógiai munkásságában senki sem tudja kikerülni a lipcsei Tamás templom karnagyát, de zeneszerzőként én soha nem kapcsolódtam hozzá – és Mozarthoz sem –, nem is éreztem magamat méltónak arra, hogy bekérezkedjek családtagjai sorába.

G.A.: Értem, hogy miért inkább Sztravinszkijt és Bartókot tartottad (fogadtad) mestereidnek.

T.E.: Elmesélem neked, hogy Mozart milyen különböző formákban jelentkezik időről-időre életemben. Gyakran úgy, hogy az a benyomásom, hogy egy-egy gondolat, ötlet mozarti fogantatású. Ezeket korábban mindig igyekeztem elhessegetni magamtól, mondván, hogy ez nem elég modern. Mert ugyebár, a modern korban már messze túljutottunk Mozarton, azon a fantasztikus erős tonalitáson és azon a csodálatos harmonikus szépségen, amit aztán a 20. század igazán nem húzott alá az életünkben. Tehát Mozart elől menekültem és mégis minduntalan eljött utánam. Például nemrég volt egy újévi televíziós adásom és közben a könyvemről is szó volt, amit találomra kinyitottam és a legnagyobb ámulatomra annál az írásnál találtam magamat, amelynek ez a címe: Mozart-mágnes. Szóval, Mozart mindig int nekem: „én figyellek téged!”

G.A.: Semmi sem véletlen!

T.E.: Igen, nincsenek véletlenek, és mégis nehéz ezt néha elhinni! Nemrégiben volt a mozarti fogantatású hegedűversenyemnek a rádiófelvétele Bukarestben, amelynek első tétele tízperces, a másik két tétele egyenként 7-8 percesek.

G.A.: Mozartnál nem hiányozhat a kadencia!

T.E.: Így igaz, van kadenciája is. Most pedig azzal kínozom magamat, hogy egy kísérő szöveget írjak a CD-hanglemezhez arról, hogy hogyan is állok én Mozarttal? Egy rövid, angol nyelvű szöveggel kellene megmagyarázni ezt a kapcsolatot, amelyben állandó jelleggel, egyszerre van jelen a magasság és a mélység.

Egy másik Mozart-történet: valaki küld nekem egy nyugati országból egy levelet, amiben mindenről szó volt, de zenéről és Mozartról nem. Viszont a borítékon egy olyan bélyeg volt, amelyen egy számomra addig ismeretlen Mozart-portré volt, ami olyan arcát mutatta a zeneszerzőnek, amit mi itt nem ismertünk. Ezt a bélyeget azóta is őrzöm.

Még sokáig sorolhatnám ezeket a Mozarttal való találkozásaimat, aki hihetetlenül igényes, kemény ember, öntudatos és szigorú művész volt. Ez a bélyeg-portré is erről árulkodik. Nem az a könnyed, rokokó valaki, aki csak úgy sziporkázik Milos Formann Amadeus című filmjében, aki fordított kézzel meg háttal zongorázik. Lehet, hogy ez is ő volt, de sokkal inkább az igényesség, a megerőltető munkatempó, a céltudatosság jellemezte, aki a legapróbb részletekben is kérlelhetetlen forma- és műfajteremtő művész volt. Mostanában egyre többet figyelek Mozartra, akinek zenéjéről és finom megoldásairól mindig is azt tartottam, hogy soha el nem érhető csúcsokat jelent a 20. és a 21. század szerzői számára. A Román Rádiózenekar által megrendelt művem már a második opusom, abból a sorozatból, amely a Mozarteum-koncertek címet kapta, egy képzeletbeli Mozarteum számára. Ennek első opuszát orgonára, kis vonószenekarra és ütősökre írtam, és nagyon szeretném kibővíteni egy hat műből álló sorozattá. Egy zongoraverseny is foglalkoztat manapság, amit szintén ebbe a sorozatba szánok. Amint látod, most teljesen elmerültem a mozarti világban, és ha ezelőtt tíz évvel A Nap kapujában címet adtuk a Művelődésben megjelent beszélgetésünknek, akkor most: A mozarti világ kapujában címet kell adnunk.

G.A.: Tény, hogy a Mozart versenyműveket senki nem tudja megkerülni, ha egyszer zenéhez nyúl. Sem úgy, mint előadóművész, sem úgy, mint zeneszerző, sem összhangzattant tanuló diákként, mert olyan gyönyörűek és időtállóak azok a versenyművek. Annakidején többször is beszélgettünk erről a témáról és mindannyiszor megcsodáltuk, hogy milyen szépen vannak ezek meghangszerelve.

T.E.: Igen, a hegedű, zongora, fuvola, klarinét, kürt versenyek…

G.A.: Ezeknél a műveknél talán már csak a klarinétötös még szebb! Igazából nem is lehet eldönteni, hogy mi tetszik jobban a hallgatónak. Mindig az, amit éppen hallgatunk. És még nem említettük a Varázsfuvola áriáit, kórusszámait, a Don Juant, a Szöktetés a szerájbólt, a Cosi fan tuttét és még sorolhatnók a remekműveket. Az előbb szó volt arról, hogy ma már a hetvenedik születésnapod magaslatáról látod, szemléled az erdélyi zeneéletben eddig megélt életedet, a 20. századnak a zenei hanganyagát.

 

Keresem a zene lelkét

G.A.: Mi, műveid hallgatói és egykori tanítványaid, mindig úgy tartottunk számon, mint a kortárs zene nagy hangszerelőjét. Mesteri módon tudtad keverni a zenekari színeket, mert korunk festészetéhez is közöd van, a két művészeti ág mintegy kiegészíti egymást eszköztáradban. Aki így bánik a hangszerekkel a zenekarban, arról mindenki megállapíthatja, hogy nemcsak jól ismeri a színeket és hangszíneket, hanem mesterien kombinálja azokat, megmutatja a mindenkori hallgatónak, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek vannak még a zenekarban és egyes hangszerekben. Erről is szeretnénk még hallani.

T.E.: Most egy olyan kérdést pendítettél meg, amire úgy szoktam válaszolni, hogy „ha valamire büszke vagyok, az az, hogy ki tudom magamat fejezni a valódi festett színekkel is”. Ami a hangszerelést illeti, tudod, már egész fiatalon igényesen nyúltam ehhez a dologhoz, ez volt talán a legerősebb oldalam. Már diákként is sokszor kaptam olyan feladatot, hogy másoknak hangszereljek. Ez így nagyon jó iskola is volt és a mindennapos foglalkozás kétségtelenül hozzájárult az elmélyüléshez, naprakész dokumentálódáshoz. Végigjártam a 20. század hangszerelési iskoláját és csodáltam akár az Egy kiállítás képeinek Ravel féle abszolút remekmívű hangszerelését, vagy akár más Ravel, Debussy, Bartók művek hangszerelését, nem is beszélve Sztravinszkijről és a kortárs zene többi zseniális hangszerelőiről. Mindenütt a hangzás sokszínűségét, poéme azaz költemény jellegét kerestem és találtam meg példaképeim művészetében, és nagyon örültem, hogy ezt művészien tudtam alkalmazni. őszintén mondhatom neked, hogy mindig boldogság tölt el, amikor megszólal a zenekarom, a hangszerelésem és nincsenek benne sutaságok, egyensúlyvesztések, túl erős (vastag), vagy helyenként túl transzparens hangszínek. Mindezeket nem lehet tetten érni hangszerelésemben, mert állnak a lábukon összes nagy műveim, főleg azok, amelyeket itthon még be sem mutattak. Ilyen nagy zenekart felvonultató művem a Budapesti Szimfonikusok által megrendelt és ott bemutatott, az Erdélyi várak legendái, öt tételes szimfonikus művem. Ehhez egy olyan zenekar és karmester is kell, amilyen itthon nem áll rendelkezésünkre. Itt csakis a hangszerek minőségére és mennyiségére gondolok, mert nálunk, Erdélyben is kitűnő hangszeresek vannak, de a hangszerek minősége adott esetben majdnem ugyanannyit jelent, mint az azt megszólaltató művészé. Ott, a budapesti és más külföldi próbákon tanultam meg, hogy jó hangszeresek kezébe jó hangszerek illenek, és a karmesternek minden esetben tudnia kell, hogy mit és mennyit kérhet és kell kérjen együttesétől.

G.A.: A Kocsis Zoltánnal való sikeres együttműködésedre gondolsz?

T.E.: Nem rá, hisz akkoriban ő még nem is vezényelt. Ezt a művemet 1994. január 11-én mutatta be Budapesten a Ligeti András vezényelte Rádiózenekar. Budapesten olyan fiatalokkal is alkalmam volt együtt dolgozni, mint Kocsár Balázs, aki a számunkra ismertebb zeneszerző Kocsár Miklós fia. Majd Medveczky Ádámmal is dolgoztunk együtt és még sokan másokkal. Szerencsém volt ebből a szempontból. Sajnos, Vásáry Tamással, a Londonban élő magyar karmesterrel és zongoraművésszel nem volt lehetőségem így találkozni, és együtt dolgozni. ő rendkívül elfoglalt, előre betáblázott művész. Pedig nagy élményt jelentett volna számomra az együttműködés.

G.A.: Igen, számodra és meggyőződésem, hogy Vásáry számára is, de leginkább a vájtfülűek tábora számára, mert abból az együttműködésből biztosan új művek, új hangszínek származtak volna, aminek a mindenkori zenehallgató láthatta volna hasznát.

T.E.: Visszatérve hangszerelési élményeimre, sikeresnek mondhatom magamat, mégis, amikor egy Mozart művet hallgatok, elszégyellem magam. ő alig pár hangszerre írt és mégis a hangszerek lelkét tudta megszólaltatni. A 20. század a hangszerek színpompáját szólaltatta meg, de a mozarti hangszerelés a lelkét szólaltatja meg, és ez fantasztikus különbség. Nos, Mozartnál a zene lelkén van a hangsúly. Vagyis ott se számít, hogy milyen hangszerrel csinálja, de amit arra a hangszerre ráír, az maga a zene lelke.

G.A.: Így van! Nekem mindig is az volt az érzésem, hogy Mozart nem is hangszerelt külön, hanem direkt a hangszíncsoportokra írta a szólamokat-harmóniákat.

T.E.: Igen, amit leírt, az szinte tudat alatt működött, és a zenének a lelkét szólaltatta meg. Én is a zenének ezt a lelkét keresem a hangszerelésben. A 20. század színpompája után kerestük az új utakat, hogy megújítsuk a zene anyagát a lehető legfantasztikusabb elektronikus kódokon keresztül, és közben egyáltalán, szinte soha nem gondoltunk arra, hogy a zenének lelke is van.

G.A.: Hogyha azt nem találja meg az alkotó, akkor elszakad az embertől, nem lesz humánus jellegű.

T.E.: Megszakad valami, ha nem megyünk vissza, azaz előre a zene lelkéhez. Nagy veszélyt jelent az emberiség számára a virtuális világ, amely sajnos hamis képekkel tölti meg a fejünket, és maga a zene is átvette a virtuális jelleget: a virtuális szépséget, a virtuális szeretetet, a virtuális jóságot, a virtuális nagylelkűséget. Tehát mindent, ami csak látszat: mintha ott lenne, de nincs ott.

Lényegében már mindent elmondtam. Azért beszéltem részletesen A Nap-útjáról, mert Csontváry Kosztka Tivadar nagy festőművészünkre gondoltam, aki engedelmeskedett a belső hang parancsának: „te leszel a legnagyobb Nap-út festő”.

Én meg azért kellett elérkezzek A Nap kapujába, hogy Csontváryhoz hasonlóan, a hívásnak engedelmeskedve, zenei színekben fogalmazzam meg az emberi szellem történetének ezt a naponta, havonta, évente és évezredekben megismétlődő Nap-útját. Most új útra indulok: a mozarti zene Nap-útjára.
G.A.: Mi, hálás hallgatóid, egykori tanítványaid köszönjük ezt a termékeny alkotói lendületet, ami ma is jellemez, és kívánjuk, hogy Isten ajándékozzon meg hosszú élettel, jó egészséggel, hogy el tudjad végezni a hátralévő munkát, hogy teljesen kiegészüljön a zenekari színpalettád.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008