Művelődés

Tizedik megrendezésként, a sokéves gyakorlatnak megfelelően, 2007. május első szombatján zaj­lot­tak le az Erdélyi Kárpát-Egyesület kolozsvári és tordai osztályainak közös szervezésében, a Jókai Mór teljesítménytúrák.

Mivel a teljesítménytúrák, mint a turizmus spor­to­sabb megnyilvánulásai másutt sem régi keletűek, sőt a Jókai túrák előtt ismeretlenek voltak Erdélyben, ezért, talán el kell mondanunk, mik is azok. Már a név is utal rá, hogy ezeken a túrákon hangsúlyozott szerepet kap a fizikai teljesítmény. Naptári időponthoz kötött megrendezésük, azaz évente nagyjából állandó napon. A Jókai Mór túrák esetében ez minden év május első szombatjára esik. Egyébként, lényegük az, hogy szabályos nevezés után, a túra során a rendezők által kijelölt útvonalat kell végigjárni oly módon, hogy egy meghatározott időn (szintidő) belül kell a célba érni. A szintidő az a maximális idő, ami a túrázónak rendelkezésre áll a teljesítéshez. Ez a távolság függvénye, de a szint­kü­lönb­ség is közbejátszhat meghatározásában (pél­dául a Székelykőről való beereszkedés Toroc­kó­ra, vagy a Tordai-hasadék falainak megmá­szá­sa). A szintidő 30 km esetében legtöbbször 8 óra, 50 km-re 12 óra, 100 km-re 24 óra.

A túra nehézségét meghatározó három tényező (távolság, szintkülönbség, szintidő) mellé járul ne­gye­dikként az időjárás. Ez pedig általában csak va­ló­színűsíthető, viszont hatására egy könnyű sétának ígérkező „kis 10-es” is ádáz küzdelemmé válhat. A túra teljesítését a túrázó, túrafüzetével, a pá­lyán levő ellenőrzőpontokban gyűjtött pecsétekkel igazolja, minekután a túra teljesítését oklevéllel és jelvénnyel ismerik el.

Az első magyarországi teljesítménytúrát a Ki­ni­zsi 100-ast 1981-ben rendezte meg a Kinizsi TE En­ci­án Szakosztály. Azóta igen népszerűvé vált e sport­ág, és az eseménynaptár szerint, évente több mint száz hosszabb-rövidebb teljesítménytúrát rendez­nek Magyarországon. Ugyanakkor örvendetes mó­don, növekvőben van az Erdély-szerte, évente meg­rendezett teljesítménytúrák száma is. A Jókai telje­sítménytúrát rövidesen követte 1999 novembe­ré­ben az Egyeskő 60, inkább 2x30-as, hiszen két nap alatt zajlik le. Napjainkra viszont a teljesítmény­tú­rá­zók már válogathatnak az említetteken kívül a Vi­gyá­zó és Vasvári kerékpáros (2001), Kalotaszeg (2002), Kós Károly, Hunyadi Mátyás és Wass Al­bert (2004) valamint a Hargita és Czárán Gyula (2006), évente megrendezett erdélyi teljesítmény­tú­rák kö­zött. Idén indul be a Bihar-go kerékpáros túra, hosszú életet kívánunk neki!

Az első erdélyi, teljesítménytúra, a Jókai Mór, az 1998-as torockószentgyörgyi EKE vándortábor alkal­mával jött létre. Akkor emléktúrával idéztük a 150. évfordulón az 1848–49-es aranyos­széki ese­mé­nye­ket, melyeket Jókai Mór Egy az Isten cí­mű re­gé­nyé­ben leírt. Kötődött az EKÉ-hez is, mivel Jókai Mór a régi EKE tiszteletbeli tagja volt. Erdélyi útjain, turistaként járta be az Aranyos völgye, avagy a Tordai-hasadék akkoriban nehezebben járható ösvényeit. Regényében, 1876-ban, elsőnek írt le egy Kolozs­vár– Tor­dai-hasadék–Torockó „gyalog­túrát”. Természe­te­sen, az útvonal meghatározásának érdekében, a túrát egy „regényes nyomozás” előzte meg.

Jókai negyedik erdélyi útjának állomásaiból, valamint az Egy az Istenben leírt, a romantikus elemektől levetkőztetett útvonalból létrejött az emléktúra itinerje. Ennek Kolozsvár–Tordai-hasadék, Tú­ri-hasadék szakaszai meg is jelentek az Erdélyi Gyo­pár 1998-as évfolyamában. Azonban a Tordai-ha­sa­dék–Torockó résszel, a mai napig is adós maradtam. A továbbiakban megpróbálom ezt a mulasztásomat is törleszteni.

Következő évre, 1999-re aztán az emléktúra átalakult a szabványoknak is megfelelő teljesítmény­tú­rák­ká. Pontosabban három ugyanazon a napon meg­ren­dezett túrává, a Kolozsvár–Torockó piros sávval színjelzett gerincút 50, 30 illetve 10 km hosszú szakaszain. Ezek már nem követik hűen az Egy az Istenben leírt útvonalat, viszont érintik a Jókaihoz, illetve regényéhez kapcsolódó pontokat. Ezek az Árpád csúcs (Peána), Szind, Tordai-hasadék, Monasztéria tető, a várfalvi Aranyos hídja és a Székelykő. Va­la­mint természetesen a torockói völgy és maga To­roc­kó – Jókai 1876-os erdélyi látogatásának, az Egy az Isten c. regényének, az ott leírt 1848–49-es ese­mé­nyek­nek tulajdonképpeni színtere. Az 50 km-es túra, a Tordai-hasadék beiktatásával 2004-től 55 km-esre nőtt.

Az első rendezvények Theil Ede és Farkas Dénes anyagi támogatásával jöttek létre, aztán jobbára ön­el­látóvá váltak. Az ideit a kolozsvári Media Center Adverting és a budapesti székhelyű Teljesítmény­tú­rá­zók Társasága támogatták, ízléses oklevelek, jel­vé­nyek előállításával. A szállás minden évben, a túra előtt, a kolozsvári unitárius kollégium jóvoltából a tornateremben van, saját felszereléssel. Ez rendjén is van, hiszen Jókai saját bevallása szerint is, regényét a torockói unitárius atyafikra szabta. A túra végezté­vel a túrázók megszállhatnak az EKE szindi kul­csos­há­zában, a volt unitárius parókián, melynek épületét viszont a Jókait is vendégül látó Bors Albert építtette.

Kilenc év távlatából, tíz túra krónikájának meg­í­rá­sára itt nem vállalkozhatom. Oldalakon át sorolhatni a Jókai túrákhoz kapcsolódó emlékezetes tör­té­né­seket. Csak néhány, inkább anekdotikus jellegű emléket idéznék fel. Például 1999-ben a túrán három Balog András és egy Balog Andrásné vett részt. Va­la­mikor a Tordai-hasadékba érkeznek Balog András és Balog Andrásné. Viszont Balog Andrásné nem volt Balog Andrásnak a felesége. Ez a Balog András évek óta már Finnországban él, az akkor 14 éves, a Székelykő nyergében bíráskodó Balog András pedig mára meglett ember. A budapesti Wehner nagy­csa­lád is hű részvevője a Jókai hosszú távjainak. Évente térnek vissza ide túrázni. A gyerekek sorban be­le­nő­nek ezekbe a túrákba, általában a legfiatalabb tú­rá­zók közülük kerülnek ki. Talán csak 2000-ben történt meg, hogy a Jókai 50-esen részt vevő két tíz éves kö­zül, Peltán Brósz Roland két hónappal fiatalabb volt a Wehner gyereknél. Az idén is haton képviselték a családot, négyen az 55 km-es ketten a 30 km-es tá­vo­kon. Természetesen a 30 km-es túra legifjabb férfi rész­vevője a hat éves Wehner Lóránt, legifjabb női rész­vevője pedig a „talán már korosabb”, 11 éves Wehner Luca voltak. A 13 éves Wehner Kornél az 55 km-es távon volt a legifjabb, de ez már nem az első eset, az elmúlt években is vitte a pálmát. A kor­kü­lönb­ségek érzékelésére még ideírom, hogy idén a legidősebb rész­vevő a 69 éves Magyar Balázs volt. Viszont más években voltak idősebbek is, a ko­lozs­vá­ri EKÉ-s, Vári László 73 éves korában is megtette az 55 km-es távot, utoljára 2005-ben.

Megemlítném még, hogy 2006. január elsején szü­le­tett lányukat Kovács M. Krisztina és Nagy Lász­ló, a kolozsvári EKE osztály budapesti tagjai, Blanka névre keresztelték. Akárcsak az Egy az Isten hősnőjét, nyilván a teljesítménytúrák hatására.

Nem hagyhatom ki e rövid áttekintésből, hogy a budapesti kertészeti egyetemről a diákok kétévente, erdélyi terepgyakorlatuk alkalmával részt vesznek a Jókai túrákon, tanárukkal, Csemez Attilával az élen. A részvétel már amolyan vizsgatételnek is szá­mít­hat­na náluk. Még sorolhatnám...

A statisztika sem hazudtolta meg önmagát. Az évi átlag száz részvevőnek megfelelően, idén, május 5-én reggel 7-kor, a zuhogó eső ellenére is, pontosan száz résztvevő gyülekezett a rajtban, a bükki Silva kempingnél. Innen indultak aztán neki a 30 (Ko­lozs­vár–Tordai-hasadék–Szind), vagy 55 km-es (Kolozs­vár–Tordai-hasadék–Székelykő–Torockó) gyalogtú­rá­nak. Derűlátásuk fizetségeként nyolc után az eső elállt, végig gyönyörű idő kísérte őket. Az inkább kezdő vagy idősebb teljesítménytúrázók részére el­képzelt csak 10 km-es távra, furcsamód, az idén nem akadt vállalkozó.

Az idei túrák újdonsága, a Szindről induló 27 km-es, de 30-asra sikerült emléktúra volt. Ez a Jókai re­gény­hősök Tordai-hasadék–Monasztéria-tető–To­roc­kó útját elevenítette fel. A Kolozsvár–Tordai-ha­sa­dék útszakasz valamint a Tordai-hasadékban töl­tött idő­vel ellentétben, a regényhősök útjának erről az utolsó ré­széről, az Egy az Istenben Jókai csak szűkszavúan utal: „Délfelé lóra ültek mindannyian; … s a hegy­te­tő­re fölérve [Manassé] a gyönyörű pa­no­ráma részleteit magyarázta... Blankának. Útjuk ki­ol­tott őrtüzek szénmaradványai közt vezetett el. Tá­bor­nak nyoma sem volt már előttük. Alkonyatra el­ér­ték az Aranyos-parti hidat, s azon túl van már az édes otthon. A sokszor megálmodott kis holdsziget: Torockó.”

Ez vajmi kevés, így a legvalószínűbb útvonal ki­vá­lasztásához, feltételezéseinkben csak a korabeli vi­szonyokat leíró szerzőkhöz, valamint, Jókai To­roc­kó­­ra tett látogatásához fordulhatunk. Jókai és kísérői 1876. augusztus hatodikán, vasárnap reggel 5-kor in­dul­tak Tordáról Torockóra, szekéren. A Keresztes­me­zőt elhagyva, az Aranyos szorosban folytatták út­jukat, a borrévi hídig. „Napjainkban kényelmes or­szágút vezet már e hídig az Aranyos partja menté­ben, a meredek sziklaoldalba vágva és építve… Tör­ténetünk idejében azonban még csak egy lóháton járható sziklaösvény vezetett végig az Aranyos szo­rosán, Várfalvától Borrévig, s minden terhet a lóhátra tett »kerezs«-ben szállítottak ez úton. Egy hosszú bérc­folyosó volt az, változatos színű sziklatömegekből alkotva – valóságos ördög útja” – írja Jókai.

Az Aranyos szorosában vezető utat (Várfalva és Borrév között), a forradalmat követő sötét emlékű Bach korszakban építették ki. Következésképpen a re­gény hősei is más úton juthattak csak, egyelőre Bor­révre. Ürögdi Nagy Ferenc, 1838-ban kelt, Le­vél­tö­redékek Torockóról című írásában leírja, hogyan ért Tordáról Torockóra. „őszelő 20-án indultam ide Torda felől az úgynevezett peterdi úton. Ezen út az ara­nyosi havasokról leszakadó roppant hegygerincnek, mely a tordai s túri hasadásokról annyira el­hí­rült, nyugati oldalán szántóföldek, rétek s erdőségek közt visz egészen a borrévi tetőig… mintegy varázs­csapással költői világ nyílik meg bámész szemeink előtt... A tetőről... mélységek felett kanyarodik le a sziklaút, hol szemes utas mindig gyalog lejt.

A völgyecskét egy falu, Borrév foglalja el, az Ara­nyos feletti hídjáról nevezetes, melynek két végén a híd­oszlopok a két szemben levő szikla oldalaiba bo­csátvák, az egész völgy szélességét tehát egy kes­keny híd zárja el. Ezen túl már a völgy járhatatlan, lo­vagok is az Aranyos színe felett közel száz láb ma­gas, két felől árnyékos bikkektől ölelt járdán hordozkodnak.”

Ez az úgynevezett peterdi út, avagy más né­ven mo­kányok útja, Tordáról, a Kövesbércet megke­rül­ve, Magyarpeterd–Közép- és Felsőpeterden keresz­tül vezetett a Borrévi tetőre. Innen Borrévre, az Ara­nyos völgyébe lehetett ereszkedni. A Peterdek közt az út járható, de a tetőről Borrévre kanyargó útszakaszt napjainkban már csak esetleg „szemes gyalogosok” használják. Begyepesedett nyomát, a villany­oszlopokat követve találjuk meg.

Manasséék kis csapata, tehát a Tordai-hasadék tetejétől az Aranyosig húzódó gerincről szükségsze­rűen erre a peterdi útra kellett ereszkedjenek. Erre pe­dig, a Jókait ihlető Orbán Balázs által ajánlott Felsőpeterdre ereszkedő út („kényelmesebb és biztonságo­sabb ama másik ösvény, mely a nyugoti oldalról F.-Peterdről vezet a Muntye-tetőre. Ez utóbbi már csak azért is ajánlatosabb, mert célszerű útrend betartását engedi meg, amennyiben a tordai hasadékon már át­hatolt… visszaútját a felsőpeterdi ösvényen a Mun­tye-tetőn át teheti meg s a keletoldali második ma­lom­hoz vezető ösvényen szállhat le s térhet vissza Tor­dára, Mészkő vagy Sinfalvára”) helyett, ettől dé­lebb­re, a Sugó patak beömlésétől, a Berkesi szoros útját választottuk. Mert nem Sinfalva vagy Mészkő volt a célunk, hanem Borrév. A Berkesi-szorosból szin­te szintvonalon érkezünk az évszázadokon át használt, peterdi, a régi Torockói útra, ezen a Borrévi tetőre és onnan lefele, a már nem létező borrévi híd lengő utódjához. Innen tovább az aszfalton, csak egy ug­rás már „a kis holdsziget: Torockó”. Eredeti el­kép­ze­lés szerint ötévente lesz megrendezve ez a túra. De idei sikere és a kérelem szerint nincs kizárva, hogy ezentúl minden évben. Mindenesetre jövőre a ren­dez­vény egy Jókai kerékpáros teljesítménytúrával fog bő­vül­ni. Találkozunk 2008 májusának első hét vé­gén.