magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kiss Jenő: Jó­kai Mór Há­rom­szé­ken


Jó­kai ne­ve a há­rom­szé­ki ma­gyar­ság szá­má­ra is azo­kat a gon­do­la­to­kat és ér­zel­me­ket idé­zi fel, ame­lye­ket ál­ta­lá­ban a ma­gya­rok szá­má­ra, bár­hol is él­je­nek a vi­lá­gon. Ma­gyar kul­tú­ránk és et­től el­vá­laszt­ha­tat­lan nem­zet­tu­da­tunk egyik biz­tos pil­lé­re, nagy ol­vas­mány­él­mé­nyek kö­zös em­lé­ke­i­nek hor­do­zó­ja. Ol­va­sott­sá­ga Er­dély­ben még min­dig je­len­tős, amint azt Ge­re­ben Fe­renc ku­ta­tá­sa­i­ból szám­sze­rű­en bi­zo­nyít­va is­mer­jük. Há­rom­szé­ken ta­lán még job­ban is ol­vas­sák, job­ban is ked­ve­lik, mint más­hol. Ezt tény­sze­rű­en nem tud­juk bi­zo­nyí­ta­ni, nem áll a ren­del­ke­zé­sünk­re ilyen jel­le­gű össze­ha­son­lí­tó mun­ka, még­is az a tény, hogy hat em­lék­jel idé­zi őt, ami­ből öt 1989 után ke­let­ke­zett, va­la­mint több mű­vé­nek lé­te­zik he­lyi ki­adá­sa, több­nek egé­szen új is (Eu­ró­pai Idő ki­ad­vá­nyai), va­ló­szí­nű­sí­tik fel­té­te­le­zé­sün­ket.

A tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág tér­ké­pén a dél­ke­le­ti szög­let­ben he­lyez­ke­dik el az egy­ko­ri Há­rom­szék me­gye. Az ak­ko­ri or­szág egyik leg­ki­sebb köz­igaz­ga­tá­si egy­sé­ge volt. A szé­kely szé­ki szer­ve­ző­dés há­rom kis köz­igaz­ga­tá­si egy­sé­gé­ből Sepsi-, Kézdi- és Orbai­szék­ből ala­kult 1876-ban. A le­per­gett, vi­ha­ros 20. szá­zad ide­jén, a leg­kü­lön­bö­zőbb mó­don ta­gol­ták, osz­tot­ták a te­rü­le­tét töb­bek kö­zött szov­jet­rend­sze­rű ra­jo­nok­ra is. (Az így ki­ala­kí­tott új me­gye – hogy ne em­lé­kez­tes­sen a ré­gi ma­gyar tör­té­nel­mi köz­igaz­ga­tá­si te­rü­le­ti egy­ség­re –, új ne­vet ka­pott, az úgy­mond „nem­zet­kö­zi ran­got nyert für­dő­vá­ros” Kovászna szláv ere­de­tű ne­vét kel­lett – kény­te­len-kel­let­len – fel­ven­nie).

Messze esik Há­rom­szék Bu­da­pest­től, még­is itt lett Jó­kai Mór kép­vi­se­lő. De nem­csak a kor­mány­párt ál­tal ju­ta­tott kép­vi­se­lői szék meg­szer­zé­se hoz­ta Há­rom­szék­re, ha­nem, jó­val ko­ráb­ban, már 1853 má­ju­sá­ban, La­bor­fal­vi Ró­zá­val együtt ér­ke­zett elő­ször tá­ja­ink­ra, ahol ak­kor mind­össze egy he­tet töl­tött. Rö­vid ez az idő, de szá­má­ra elég, hogy ma­gá­val ra­gad­ja a táj han­gu­la­ta, és sok he­lyi em­bert és tör­té­ne­tet is­mer­jen meg.  Nyil­ván is­mer­te a há­rom­szé­ki ön­vé­del­mi harc ese­mé­nye­it, bi­zo­nyá­ra Pe­tő­fi Szé­ke­lyek cí­mű ver­se sem hagy­ta kö­zöm­bö­sen. Ko­ra, több­nyi­re ro­man­ti­kus tör­té­nel­mi mun­ká­it is ol­vas­ta – jegy­ze­tei ta­nú­sít­ják –, ame­lyek a szé­kely­sé­get mind-mind vi­téz ka­to­na­né­pes­ség­ként mu­tat­ják be. Volt eb­ben igaz­ság, csak hát az érem­nek egyik ol­da­lá­ra esett fény ak­ko­ri­ban, a má­sik­ra csak jó száz év múl­va. A 48-as há­rom­szé­ki Hor­váth Ig­nác al­ez­re­des nem­rég meg­je­lent nap­ló­ja (De­me­ter La­jos hely­tör­té­nész kol­lé­gánk tet­te köz­zé) akár de­he­ro­i­zá­ló­nak is mi­nő­sít­he­tő ké­pet fest a for­ra­dal­mi szé­kely csa­pa­tok­ról. Bi­zony, hi­te­les­nek érez­zük Kós Kár­oly Bu­dai Nagy An­tal szín­mű­vé­ben a szász is­pán szá­já­ba adott sza­va­kat, me­lye­ket az a si­rán­ko­zó Ta­má­si Hen­rik szé­kely is­pán­nak mond: „Di­csek­szel, Hen­rik uram négy­ezer kop­jád­dal. Mon­da­nál csak ez­ret, s kop­ja vol­na az, nem pe­dig szé­kely. Had­ba kés­ve, s üres ta­risz­nyá­val ér­kez­tek, had­ból elsőül si­et­tek ha­za, ra­kott ta­risz­nyá­val és zsí­ros po­fá­val”. Igaz, a szé­ke­lyek va­ló­ban pro­fi ka­to­nák vol­tak. Job­ban tud­ták, mint má­sok, hogy a csa­tá­ban könnyen le­het se­bet kap­ni s meghalni… Azt pe­dig na­gyon nem kí­ván­ták.

Vissza­tér­ve Jó­kai el­ső há­rom­szé­ki lá­to­ga­tá­sá­hoz, tud­juk, hogy má­jus 23-án, Homoródalmás fe­lől ér­ke­zett Há­rom­szék­re, a Vargyas pa­tak fo­lyá­sát kö­vet­ve. Olasz­te­lek, Barót, Bibarcfalva, Kis­ba­con, Nagy­ba­con köz­sé­ge­ken ha­ladt át, majd más­nap Tus­nád fe­lől fel­ka­pasz­ko­dott a vad­re­gé­nyes Szent An­na-tó­hoz. El­ra­gad­ta­tá­sá­ban mi­ti­kus­sá eme­li a tá­jat. Egy má­sik krá­ter­tó, az el­lá­po­so­dott Mo­hos, A ten­ger­szem tün­dé­re cí­mű el­be­szé­lé­sé­nek lesz szín­he­lye.  In­nen még az­nap to­vább­ko­csi­káz­tak a tor­jai Bü­dös bar­lang­hoz és Bálványosvárhoz.  E táj szép­sé­ge és le­gen­dái ih­le­tői a Bálványosvár cí­mű re­gé­nyé­nek, amely­ben két hit­vi­lág ta­lál­ko­zá­sát örö­kí­ti meg, a po­gány tál­to­sok és a ke­resz­tény hit hí­ve­i­nek har­cát és meg­bé­ké­lé­sét.

A Bálványosvár – ez a Jó­kai má­so­dik nagy tör­té­nel­mi re­gény­író kor­sza­ká­ban, 1883-ban írt mű – Há­rom­szé­ken a leg­is­mer­tebb, leg­ol­va­sot­tabb Jó­kai re­gény. Ta­ní­tók, ta­ná­rok ajánl­ják a ta­nu­lók­nak, min­den könyv­tár igyek­szik meg­fe­le­lő pél­dány­szá­mot be­­sze­rez­ni, ki-mit tud ver­se­nyek­nek a tár­gya, hisz Bálványosvár rom­jai ma is ál­la­nak, ked­venc ki­rán­du­ló­he­lye is­ko­lá­sok­nak, fel­nőt­tek­nek egy­aránt. A re­gény má­sik szín­he­lye a kö­ze­li Tor­ja köz­ség egyik is­ko­lá­ja az el­múlt évek­ben vet­te fel Jó­kai Mór ne­vét. A Vár­hegy alatt bor­víz­for­rá­sok fa­kad­nak, kö­zel­ben van a tor­jai Bü­dös­bar­lang – egy in­ten­zív kén­gáz fel­tö­rés, Sántha Fe­renc meg­rá­zó So­kan vol­tunk el­be­szé­lé­sét is itt ját­szat­ja.

A Bálványosvár azon­ban nem­csak he­lyi ha­tó­su­ga­rú re­gény, ha­nem az egész szé­kely­ség ide­o­lo­gi­kus ol­vas­má­nya, fő­leg a szo­ci­a­liz­mus ide­jé­ben. Nem lé­vén ma­gyar tör­té­nel­mi ok­ta­tás, a ta­ná­rok hang­sú­lyo­zot­tan aján­lot­ták ta­nu­ló­ik fi­gyel­mé­be a tör­té­nel­mi re­gé­nye­ket. A kö­zel­múlt szer­ző­i­nek mű­vei több­nyi­re til­tot­tak vol­tak, pél­dá­ul Mó­ricz Er­dé­lye, Makkai Sán­dor, Bánffy Mik­lós, Herczeg Fe­renc mű­vei. A kor­társ ma­gyar­or­szá­gi írók tör­té­nel­mi mű­ve­it nem im­por­tál­hat­ta a ke­res­ke­de­lem, így hát a leg­biz­to­sab­ban el­ér­he­tő ol­vas­má­nyok a 19. szá­za­di klasszi­ku­sok vol­tak. Ha­tá­suk a mai idő­sebb ge­ne­rá­ci­ók nem­zet­tu­da­tá­ra je­len­tős volt. A ma­gyar­or­szá­gi in­ter­na­ci­o­na­lis­ta szel­le­mű ok­ta­tás a szo­ci­a­lis­ta ál­la­mok­ban egye­dü­li volt. A 60-as évek­től min­de­nütt fel­erő­söd­tek a nem­ze­ti tö­rek­vé­sek, sőt, pél­dá­ul Ro­má­ni­á­ban, a na­ci­o­na­lis­ta-kom­mu­nis­ta ide­o­ló­gia. Bi­zo­nyá­ra er­re is vissza­ha­tás volt az er­dé­lyi ma­gyar­ság fo­ko­zott tör­té­nel­mi és nép­raj­zi ér­dek­lő­dé­se, a tánc­ház-moz­ga­lom fu­tó­tűz­sze­rű ter­je­dé­se. A Bálványosvár szé­kely mi­to­ló­gi­á­ja há­bo­rí­tat­la­nul ha­tott és je­len­tő­sen hoz­zá­já­rult a hun-ma­gyar tör­té­nel­mi azo­nos­ság tu­da­tá­nak el­mé­lyü­lé­sé­hez, an­nak el­le­né­re, hogy az ol­va­sók „me­sé­ül ol­vas­ták” a re­gényt. Jó­kai a könyv jegy­ze­te­i­ben na­gyon vi­lá­go­san el­mond­ja, föl­te­he­tő­en ép­pen az eset­le­ges kri­ti­kák ki­vé­dé­sé­re, hogy: „a ma­gyar tör­té­nel­mi mi­to­ló­gia után csak ta­po­ga­tóz­ni le­het (…) Két össze­ta­lál­ko­zó rím­ből ki kell ta­lál­ni az egész ver­set.” De ez a né­hány sor nyil­ván nem vál­toz­tat a re­gény­ből meg­is­mert „köl­tői” tör­té­nel­mi is­me­re­te­ken. Hermann Gusz­táv székelyudvarhelyi tör­té­nész, volt könyv­tá­ros kol­lé­gánk, Szé­kely tör­té­ne­ti kis­tü­kör cí­mű mun­ká­já­ban meg­ta­lál­ja mai vi­szo­nyu­lá­sunk meg­fe­le­lő mód­ját e mi­ti­kus tör­té­ne­lem­szem­lé­let­hez: „A szé­kely ere­det­kér­dés kap­csán – tör­té­nel­mi ta­nul­mány­ba tán szo­kat­lan mó­don il­lesz­ke­dő – val­lo­más­sal tar­to­zom: túl­nyo­mó­részt Székelyudvarhelyen töl­tött gyer­mek­ko­rom leg­bol­do­gabb évei a hun-szé­kely ere­det­mí­tosz bű­vö­le­té­ben tel­tek. Min­den ki­rán­du­lás, fa­lu­si va­ká­ció szá­mom­ra a ra­bon­bá­nok föld­jé­nek meg­is­me­ré­se fe­lé tett újabb lé­pés volt. Ta­lán ti­zen­két-ti­zen­há­rom esz­ten­dős le­het­tem, ami­kor a hely­is­me­ret­ben-mű­ve­lő­dés­tör­té­net­ben né­mi jár­tas­ság­gal bí­ró apám úgy dön­tött: el­ér­ke­zett a ki­jó­za­ní­tás ide­je. Be­szélt ne­kem a Csí­ki kró­ni­ka ha­mi­sí­tá­sá­nak a kö­rül­mé­nye­i­ről, a szé­ke­lyek ere­de­té­re vo­nat­ko­zó újabb el­mé­le­tek­ről, ar­ról, hogy a szé­ke­lyek min­den bi­zonnyal nem At­ti­la hun­ja­i­nak iva­dé­kai, s az őket irá­nyí­tó hős ra­bon­bá­nok a kró­ni­ka­ha­mi­sí­tó fan­tá­zi­á­já­nak ter­mé­kei. Amit ak­kor érez­tem, min­den gye­rek át­él­te, ami­kor rá­jött: nincs Mi­ku­lás, Tél­apó, Ka­rá­cso­nyi An­gyal. Ta­lán az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy én el­tö­kél­tem, majd egy­szer be­bi­zo­nyí­tom: gyer­mek­ko­rom álom­vi­lá­ga a tör­té­nel­mi va­ló. Fel­nőt­tem, tör­té­nész let­tem és – ta­nul­má­nya­im­ból adó­dó­an – kezd­tem az írá­sok­hoz más lo­gi­kai szá­lon kö­ze­led­ni. Gyer­mek­ko­rom bű­bá­jos me­sé­it nem ta­gad­tam meg: ezek meg­ma­rad­tak egy vissza nem té­rő álom­vi­lág kel­lé­ke­i­nek, me­lyek nél­kül sze­gé­nyebb vol­na éle­tem. Mint aho­gyan a kis­gyer­mek iro­dal­mi ne­ve­lé­se a me­sé­vel, úgy in­dult az én tör­té­nel­mi épü­lé­sem a Bál­vá­nyos­várral és a hun-szé­kely mí­to­szok egyéb fel­dol­go­zá­sa­i­val. A gyer­mek­kor el­kép­zel­he­tet­len me­se nél­kül, Mi­ku­lás- és An­gyal­vá­rás nél­kül. Majd mí­to­szok nél­kül. A mí­to­szo­kat nem le­rom­bol­ni kell, ha­nem a meg­fe­le­lő idő­ben he­lyük­re ten­ni. Ha be­bi­zo­nyo­so­dik egy mí­tosz­ról, hogy a va­lós múlt­tal egyez­tet­he­tet­len, még nem vá­lik tör­té­nel­münk se­lejt-ele­mé­vé: az­ál­tal, hogy szá­za­do­kon át mil­li­ók tu­da­tá­ban va­ló­sá­gos tör­té­net­ként élt, nem­ze­ti – vagy ép­pen re­gi­o­ná­lis – lé­nyünk ki­tö­röl­he­tet­len ré­szé­vé vált. Ne­vez­zük ta­lán – nem fel­tét­le­nül a di­vat­szó ele­gáns csen­gé­se, in­kább a tar­tal­mi tö­mör­ség okán – vir­tu­á­lis múlt­nak. A ba­jok ak­kor kez­dőd­nek, ami­kor sok-sok fel­nőtt meg­ta­gad­ja e hely­re­té­tel oly­kor kel­le­met­len, de vol­ta­kép­pen egy­sze­rű tu­da­ti-lel­ki mű­ve­le­tét. Ami­kor egész né­pek ta­gad­ják meg.” Így kö­ze­lít­ve a kér­dés­hez, ta­lán, a ro­má­nok dá­kó-ro­mán ere­det­mí­to­szát is meg­bo­csá­tób­ban tud­juk hall­gat­ni. Amúgy a ko­lozs­vá­ri Da­cia Ki­adó 1992-es Bálványosvár ki­adá­sá­hoz Dá­vid Gyu­la írt ér­tő és mér­ték­adó elő­szót.

Jó­kai to­váb­bi út­já­ról csak annyit tu­dunk, hogy Sep­sibükszádon át eresz­ke­dett le az Olt völ­gyé­be, és má­jus 24-én ér­ke­zett Sep­si­szent­györgy­re. Itt jár­tá­ról egye­dül a re­for­má­tus vár­temp­lom­ról ké­szí­tett raj­za ta­nús­ko­dik.  Nem ma­radt fel­jegy­zés ar­ról, hogy kik­kel ta­lál­ko­zott, vagy hol töl­töt­te a kö­vet­ke­ző éj­sza­kát. Má­jus 25-én hagy­ta el a me­gyét Uzon köz­ség irá­nyá­ba.

Má­so­dik há­rom­szé­ki út­ja majd­nem min­den ese­mé­nyé­ről tá­jé­koz­tat a he­lyi lap, a Ne­me­re. Egy­szer­re nép­sze­rű­sí­tet­te az írót és a po­li­ti­kust. Jó­kai így Há­rom­szék leg­ol­va­sot­tabb író­ja lett.

A Ne­me­ré­ben, majd az azt fel­vál­tó Szé­kely Nem­zet­ben a Jó­ka­i­val kap­cso­la­tos írá­sok bib­li­og­rá­fi­á­ját Bodó At­ti­la dol­goz­ta fel és tet­te köz­zé Jó­kai a há­rom­szé­ki saj­tó­ban cí­mű kö­te­té­ben (2004, Sep­si­szent­györgy).

Az 1881. már­ci­us 6-i Ne­me­re ez­zel a fő­hír­rel je­lent meg: „Jó­kai je­löl­te­té­se Há­rom­szé­ken”. Az illyefalvi sza­va­zó­kör­ze­tet 1867 után lé­te­sí­tet­ték, úgy, hogy Sep­si­szent­györ­gyöt le­vá­lasz­tot­ták Sepsiszék töb­bi te­le­pü­lé­sé­től, s a kör­nye­ző fal­vak köz­pont­já­vá Illyefalvát tet­ték. Illyefalva ak­kor 1300-1500 la­kos­sal ren­del­ke­ző, önál­ló tör­vény­ha­tó­sá­gú vá­ros volt, vá­lasz­tó­ke­rü­le­ti köz­pont, amely rend­sze­rint De­ák-pár­ti kép­vi­se­lőt kül­dött az or­szág­gyű­lés­be.

A jú­ni­us 4-i szám­ban már ar­ról szól a hír, hogy Jó­kai az­nap dél­után 2 óra 40-kor ér­ke­zett a föld­vá­ri ál­lo­más­ra, ahon­nan Híd­vé­gen és Árapatakon át az előpataki für­dőn tar­tott rö­vid pi­he­nő után es­te 6 és 7 óra kö­zöt­ti idő­pont­ra vár­ták Sep­si­szent­györgy­re. A cikk azt is je­len­tet­te, hogy Jó­ka­i­nak a vá­ros köz­pont­já­ban Bog­dán Fló­ri­án há­zá­ban lesz „dí­szes la­ká­sa”. Lá­to­ga­tá­sa épp a pün­kös­di ün­ne­pek­re eset, s így két­sze­re­sen tet­te ün­nep­pé ezt a na­pot. Jó­kai ér­zel­mi hú­ro­kat pen­ge­tő be­szé­dé­ből csak egyet­len mon­da­tot idé­zünk: „Szent ka­pocs fűz en­gem Há­rom­szék vár­me­gyé­hez: ez ad­ta csa­lá­di bol­dog­sá­gom­nak leg­drá­gább kin­csét: nő­met!” Ez al­ka­lom­mal nem is ke­rül­te el fe­le­sé­ge ro­ko­na­i­nak fa­lu­ját, Szentivánlaborfalvát. Ignácz Ró­zsa Ró­za le­ány­asszony cí­mű re­gé­nyé­ben Benke Jó­zsef­ről, La­bor­fal­vi Ró­za édes­ap­já­ról ír, aki gya­log in­dul el Ma­gya­ror­szág­ra, hogy te­át­ris­ta le­gyen.

A tu­dó­sí­tó rész­le­te­sen szá­mol be a sep­si­szent­györ­gyi fo­ga­dás­ról is, ahol Gyár­fás La­jos vá­ro­si fő­jegy­ző fo­gad­ta Jó­ka­it, aki­nek tisz­te­le­té­re a vá­ro­si nagy­ven­dég­lő­ben ren­dez­tek va­cso­rát. Más­nap te­kin­tet­te meg a kis vá­ros büsz­ke­sé­ge­it: a Szé­kely Nem­ze­ti Mú­ze­u­mot és a szö­vő­ipa­ri tan­mű­helyt. Jó­kai kí­sé­re­te a he­lyi nagy­sá­gok­ból ál­lott. Kö­zü­lük ér­de­mes meg­em­lí­te­ni egy­nek a ne­vét iro­dal­mi vo­nat­ko­zá­sa­i­ért: „a min­den­fé­le zsí­rok­kal meg­kent fur­fan­gos” Csá­szár Bá­lint pol­gár­mes­ter­ét, aki negy­ven­egy éven át ál­lott a vá­ros élén, s aki­ről Mik­száth Kál­mán jó két év­ti­zed­del ké­sőbb a Nagy­sá­gos Kathángi Meny­hért kép­vi­se­lő úr vi­szon­tag­sá­gos élete… írá­sá­ban Ki­rály Já­nos­nak, Szentandrás szé­kely kis­vá­ros pol­gár­mes­ter­ének alak­ját min­táz­ta. A kép­vi­se­lő­je­lölt Jó­kai be­mu­tat­ko­zá­sa egyéb­ként a szo­ká­sos mó­don folyt le: üd­vöz­lé­sek, dísz­be­szé­dek, szó­nok­la­tok. A Pótsa La­jos fő­is­pán­nál ren­de­zett ün­ne­pi ebéd után még pi­hen­ni sem ma­radt idő, vár­ták a vá­lasz­tó­ke­rü­let köz­pont­já­ban, Illyefalván. Itt mond­ta el prog­ram­be­széd­ét. Dísz­ka­pu, ta­rack­lö­vé­sek, a köz­sé­gi is­ko­la tá­gas ud­va­rá­ra be­zsú­fo­ló­dott vá­lasz­tópol­gá­rok tö­me­ge. A de­rűs, nap­fé­nyes pün­kösd­va­sár­na­pi dél­utá­non Jó­kai olyan el­ra­ga­dó mo­dor­ban be­szélt, hogy a ko­ra­be­li fel­jegy­zés sze­rint mind­járt meg­hó­dí­tot­ta a hall­ga­tó­sá­got.

 A Mik­száth szü­le­té­sé­nek 150. év­for­du­ló­já­ra Illyefalván lét­re­ho­zott ál­lan­dó ki­ál­lí­tás mel­lé egy Jó­kai-ki­ál­lí­tás be­ren­de­zé­sét is el­ha­tá­roz­ta 1998. már­ci­us 14-én a Há­rom­szé­ki Mi­kes Ke­le­men Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let és a Kovászna me­gyei Bod Pé­ter Könyv­tár. Mind­két ki­ál­lí­tást, akár­csak a ké­sőb­bi Sza­bó De­zső ki­ál­lí­tást is a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um hat­ha­tós se­gít­sé­gé­vel si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni, az illyefalvi re­for­má­tus egy­ház ál­tal biz­to­sí­tott ki­ál­lí­tá­si tér­ben: a szé­pen re­no­vált Séra kú­ria te­tő­te­ré­ben. Ez al­ka­lom­mal Jó­ka­i­nak is szob­rot ál­lí­tot­tak a szer­ve­zők, a már fel­ál­lí­tott Mik­száth, il­let­ve a ké­sőb­bi Sza­bó De­zső szo­bor mel­lé. Jó­kai mell­szob­rát Gá­ti Gá­bor bu­da­pes­ti szob­rász­mű­vész ké­szí­tet­te.

To­vább kö­vet­ve Jó­kai kor­tes út­ját: 1883. jú­ni­us 6-án az uzoni köz­ség­há­zán mon­dott be­szé­det. 2000-ben az uzoni Jó­kai Mór Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let név­adó­ja szü­le­té­sé­nek 175. év­for­du­ló­ján Jó­kai lá­to­ga­tá­sá­nak, va­la­mint a köz­sé­gük­ben ját­szó­dó Há­rom­szé­ki le­á­nyok cí­mű el­be­szé­lé­sé­nek em­lé­ké­re, Vetró And­rás kézdivásárhelyi szob­rász­mű­vész pla­kett­jé­vel dí­szí­tett már­vány­táb­lát he­lye­zett el az épü­le­ten.

Uzonból La­bor­fal­vát érint­ve át­ko­csiz­tak Nagybo­rosnyóra. Jó­ka­it itt is diszk­apu fo­gad­ta, üd­vöz­lő és vá­lasz­tá­si be­szé­dek hang­zot­tak el, és az ün­ne­pi ebéd sem ma­radt el. Kí­sé­re­té­vel csak es­te 7-kor tér­he­tett vissza Sep­si­szent­györgy­re. Jú­ni­us 7-én a me­gye­há­za dísz­ter­mé­ben mon­dott be­szé­det, ez­után a vá­ros­há­za nagy­ter­mé­ben 500 te­rí­té­kes nagy­sza­bá­sú dísz­ebéd­re ke­rül sor. Ek­kor kö­zöl­ték Jó­ka­i­val, hogy Sep­si­szent­györgy vá­ro­sa dísz­pol­gá­rá­vá vá­lasz­tot­ta. Es­te újabb ban­kett, ame­lyen az ün­ne­pelt író­nak ba­bér­ko­szo­rút ad­tak át.

Há­rom­szé­ki út­ja ide­jén Csernáton köz­ség­ben meg­lá­to­gat­ta a Do­mo­kos csa­lá­dot. Eh­hez a lá­to­ga­tás­hoz kap­csol­ha­tó az 1883-ban meg­je­lent A Damo­ko­sok cí­mű újabb re­gé­nye, egyi­ke ke­vés­bé is­mert írá­sa­i­nak. Jó­kai Mór ven­dé­ges­ke­dé­sé­nek em­lé­ké­re a Do­mo­kos csa­lád 1910-ben már­vány­táb­lát he­lye­zett el a kú­ria ebéd­lő­jé­ben. Az épü­let­ben je­len­leg a Haszmann Pál Nép­raj­zi Mú­ze­um mű­kö­dik.

A re­gény­ben a len­gyel ki­rá­lyi trón meg­szer­zé­sét meg­kí­sér­lő Rá­kó­czi György er­dé­lyi fe­je­de­lem ta­tár fog­ság­ba esett se­re­ge tör­té­ne­té­be ágya­zott ro­man­ti­kus sze­rel­mi szál mel­lett, Czirjék Bol­di­zsár fi­gu­rá­já­ban a fur­fan­gos szé­kely ezer­mes­ter tí­pu­sát is meg­raj­zol­ja Jó­kai. Czirjék Bol­di­zsár sok vo­ná­sa né­pi hős­re em­lé­kez­tet, bár Jó­kai fan­tá­zi­á­ja meg-meg­ló­dul né­ha, s jócs­kán a re­a­li­tá­sok fö­lé eme­li hő­sét. Föl­te­he­tő­en sok anek­do­tát, ér­de­kes tör­té­ne­tet hall­ha­tott Jó­kai szé­kely­föl­di út­jai al­kal­má­val, s ezek­ből te­rem­tet­te meg ezer­mes­ter hő­sét. A Szé­kely­föld mos­to­ha ter­mé­sze­ti adott­sá­gai, a né­pes­ség fo­lya­ma­tos túl­sza­po­ro­dá­sa, a föld szű­ke, más­részt a szé­kely­ség sza­bad ál­la­po­ta, az ál­lan­dó ka­to­nás­ko­dás­sal já­ró vi­lág­lá­tott­ság, az elég­gé ál­ta­lá­nos is­ko­lá­zott­ság föl­te­he­tő­en elő­se­gít­het­te sok ta­lá­lé­kony sze­mé­lyi­ség ki­ala­ku­lá­sát, ta­lán töb­bét, mint más ré­gi­ók­ban.

Jó­kai jú­ni­us 10-ig ma­radt Sep­si­szent­györ­gyön, és 24-25-én 2000 sza­va­zat­tal az illyefalvi ke­rü­let kép­vi­se­lő­je lett. Vá­lasz­tói – kü­lö­nö­sen a Bálványosvár meg­je­le­né­se után – még in­kább ra­gasz­kod­tak hoz­zá.

Har­ma­dik há­rom­szé­ki út­já­ról, 1884. áp­ri­lis 19-i ér­­ke­zé­sé­ről a Szé­kely Nem­zet tu­dó­sít öles be­tűk­kel, mi­vel 1884-re két lap­ja lett Sep­si­szent­györgy­nek. Az egyik, az az év­ben meg­szű­nő Ne­me­re, idő­köz­ben el­len­zé­ki új­ság­gá vált. A má­sik az 1883-ban ala­kult Szé­kely Nem­zet. Jó­kai sze­mé­lyes je­len­lé­té­re azért is szük­ség volt, mert új vá­lasz­tá­sok vol­tak kü­szö­bön. Az el­len­je­lölt gróf Ne­mes Nán­dor sze­mé­lyé­ben a Füg­­get­len­sé­gi Párt tá­mo­ga­tott­ja volt. A he­lyi lap sze­rint a vá­lasz­tók egy ré­szé­nek a tá­mo­ga­tá­sát is él­vez­te.

Is­mét a szo­ká­sos ké­pek kö­vet­kez­nek: üd­vöz­lő szó­nok­lat a föld­vá­ri ál­lo­má­son, va­cso­ra a vá­ros­há­za dísz­ter­mé­ben, prog­ram­be­széd Illyefalván, fák­lyás­ze­ne Bog­dán Fló­ri­án há­za előtt, ahol ez al­ka­lom­mal is meg­szál­lott.

Az épü­let­re 2000-ben nagy­mé­re­tű, ke­rek, Jó­ka­it áb­rá­zo­ló bronz dom­bor­mű­vet he­lye­zett el a Há­rom­szé­ki Mi­kes Ke­le­men Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let és a Me­gyei Könyv­tár, Var­gha Mi­hály sep­si­szent­györ­gyi szob­rász­mű­vész al­ko­tá­sát.

A sep­si­szent­györ­gyi dísz­va­cso­rán mon­dott po­hár­kö­szön­tő­jé­ben Jó­kai 48-as em­lé­ke­ket idé­zett fel, a for­ra­da­lom­nak és sza­bad­ság­harc­nak azo­kat a hő­se­it, akik­ről an­nak ide­jén a For­ra­dal­mi és csa­ta­ké­pek no­vel­lá­it ír­ta.

Illyefalvi vá­lasz­tá­si be­szé­dé­ről így igyek­szik lel­ke­sed­ni a he­lyi lap: „Erős szél fújt, mely­nek kel­le­met­len­sé­ge majd­nem el­vi­sel­he­tet­len volt. A vá­lasz­tók még­is pél­dás nyu­ga­lom­mal áll­ták meg a he­lyü­ket, szem­ben a nagy szél­lel. Jó­ka­i­nak egyet­len sza­va sem ve­szett el, a vá­lasz­tók éber fi­gye­lem­mel, majd­nem vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel les­ték a nagy szó­nok min­den sza­vát. Jó­kai csen­des, nyu­godt han­gon kezd­te meg be­szé­dét, ké­sőbb egy-egy gon­do­lat ki­ke­re­kí­té­se vé­gén hul­lám­sze­rű­en emel­ke­dett hang­ja, mely be­le­szállt a szí­vek­be, el­fog­lal­ta he­lyét a lé­lek­ben, meg­győz­te az ér­tel­met, és el­ha­tá­roz­ta az aka­ra­tot. Lát­ni le­he­tett a lel­ke­se­dés öröm­tü­ze­it az ar­co­kon, az öröm­könnye­ket a sze­mek­ben és a ha­tás fél­re­is­mer­he­tet­len nyi­lat­ko­za­ta­it az ön­kén­te­len ki­tö­rő nyi­lat­ko­za­tok­ban.”

A lá­to­ga­tás ked­den, áp­ri­lis 22-én ért vé­get, s Jó­kai Szentkereszty Bé­lá­val és Hor­váth Gyu­lá­val Bras­són át vissza­uta­zott Pest­re. Az ese­mé­nyek azon­ban úgy hoz­ták, hogy eb­ben az év­ben még egy­szer vissza kel­lett tér­nie. A vá­lasz­tá­son ugyan győ­zött (1643 sza­va­za­tot ka­pott Boncza Mik­lós 402 sza­va­za­tá­val szem­ben), de ugyan­ak­kor Kas­sán is meg­vá­lasz­tot­ták kép­vi­se­lő­nek, és a párt­po­li­ti­kai szem­pont­ok azt kí­ván­ták, hogy Jó­kai Illyefalváról mond­jon le. Ok­tó­ber 18-án ezért uta­zik is­mét Sep­si­szent­györgy­re és Illyefalvára, hogy bú­csút ve­gyen vá­lasz­tó­i­tól, és az illyefalvi man­dá­tu­mot Tanárky Ge­de­on ál­lam­tit­kár szá­má­ra biz­to­sít­sa.

Utol­só há­rom­szé­ki út­já­ról a Szé­kely Nem­zet tá­jé­koz­tat. Ok­tó­ber 16-án a lap kö­szön­ti a me­gyé­be ér­ke­ző Jó­ka­it, és meg­ír­ja tá­vo­zá­sá­nak okát is, hogy: „Kas­sá­val el­len­tét­ben (…) az illyefalvi vá­lasz­tó­ke­rü­let sem a párt po­li­ti­ká­já­ra néz­ve nem ve­szé­lyes, sem az ál­ta­lá­ban fel­szí­nen moz­gó, vagy alat­tom­ban lap­pan­gó nem­ze­ti­sé­gi és fe­le­ke­ze­ti ér­de­kek nem za­var­ják a bé­két és bel­ső nyu­ga­lom egyen­sú­lyát. (…) Et­től a jó­zan ér­tel­mi­sé­gű vá­lasz­tó­ke­rü­let­től bú­csú­zik el va­sár­nap Jó­kai. Meg­hall­ják tő­le ak­kor sze­mé­lye­sen is ők, hogy ne­héz szív­vel vá­lik meg egy ilyen in­tel­li­gens vá­lasz­tó­ke­rü­let­től.”

Sep­si­szent­györ­gyön jó­té­kony cé­lú mű­so­ros es­télyt ren­dez­tek a ré­gi és az új kép­vi­se­lő tisz­te­le­té­re. A mű­sor után ne­ve­ze­tes ese­mény volt, hogy a már szin­te hat­van­éves Jó­kai „las­sú csár­dást járt ... a kö­zön­ség vi­ha­ros tap­sai kö­zött, dél­ce­gen, mint ez­előtt negy­ven év­vel”.

Az el­len­zé­ki Ne­me­re vi­szont Jó­kai sze­mé­re ve­ti, hogy ma­gá­val hoz­ta a „le­vi­téz­lett” Tanárkyt, hogy együtt „ban­ket­tez­ze­nek, toasztírozzanak, bú­csúz­kod­ja­nak, csó­ko­lóz­za­nak”, és így még „egy dzsent­rit csem­pé­szett be Há­rom­szék­re”.

A há­rom­szé­ki­ek azon­ban meg­bo­csá­tot­ták ked­velt író­juk­nak, hogy el­hagy­ta őket, és mai na­pig sze­re­tet­tel és büsz­kén em­lé­kez­nek ar­ra, hogy Jó­kai Mór a kép­vi­se­lő­jük volt.  



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008