magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kovács Árpád: „A mű­vész ere­je és er­köl­csi ma­ga­tar­tá­sa a fon­tos”


Be­szél­ge­tés Jakobovits Mik­lós Mun­kácsy-dí­jas festőművésszel, a Ba­ra­bás Mik­lós Céh el­nö­ké­vel

 

Jakobovits Mik­lós­nak az utób­bi né­hány év­ben ké­szült képeiből nyílt ki­ál­lí­tás, 2007. már­ci­us 1-én. En­nek ap­ro­pó­ján be­szél­get­tem ve­le a Bu­da­pest Ga­lé­ri­á­ban képeiről, mű­vé­szi hit­val­lá­sá­ról, szak­mai ta­pasz­ta­la­ta­i­ról és a jövőbeni fel­ada­tok­ról.

– Itt a ga­lé­ri­á­ban jel­leg­ze­tes, egye­di mű­tár­gya­it szem­lél­ve na­gyon erős él­ményt je­len­tet­tek szá­mom­ra a plasz­ti­kus ha­tá­sú vö­rö­ses, ezüs­tös, sár­gás fe­lü­le­tek, a kék ko­lo­rit különböző ár­nya­la­tai. Ha egyen­ként vizs­gál­juk a ké­pe­ket és el­ré­ve­de­zünk a rész­le­te­ken, szá­mos kér­dés me­rül fel ben­nünk. Nem­csak az anyag­hasz­ná­lat, a fur­fan­gos tech­ni­ka, a gon­dos ki­vi­te­le­zés ejt ha­tal­má­ba, ha­nem egy­faj­ta mon­da­ni­va­ló is ott fe­szül ezek­ben a kon­cep­tu­á­lis, abszt­rakt és spi­ri­tu­á­lis al­ko­tá­sok­ban.

Va­ló­já­ban hon­nan ered ez a kép­al­ko­tó erő, el­sőd­le­gesen mi adott ins­pi­rá­ci­ót ezek­nek a re­li­ef­sze­rű kép­tár­gyak­nak a meg­al­ko­tá­sá­ra?

– A mai éle­tünk­ben van egy hi­he­tet­len zi­lált­ság, egy fruszt­rált­ság, ezért az em­be­rek lel­ké­ben van egy vágy a múlt ér­té­ke­it olyan for­má­ban fel­szín­re hoz­ni, amely a ré­gi ko­rok­nak az er­köl­csi sta­bi­li­tá­sát, a ko­moly­sá­gát, az em­be­ri emel­ke­dett­sé­gé­nek a sú­lyát tud­ja je­len­te­ni. Te­hát volt egy olyan ér­zé­sem, hogy va­la­mi olyan sta­bi­li­tást sze­ret­nék én a ké­pe­im­ben a for­má­kon, a szí­ne­ken ke­resz­tül su­gall­ni, ami egy­faj­ta ára­dá­sát, mag­ne­ti­kus ere­jét je­len­ti an­nak a nyu­ga­lom­nak, amely­re a mai időkben az em­be­rek vágy­nak. A múlt szá­zad 10-es, 20-as éve­i­ben vol­tak a for­ma­bon­tók, vol­tak azok a mű­vé­szek, akik ab­ban a túl nagy pol­gá­ri nyu­ga­lom­ban újat akar­va, for­ra­dal­ma­sí­ta­ni akar­ták a for­mát és a mon­da­ni­va­lót is. Most úgy ér­zem, a mi ko­runk­ban, mint­ha eze­ket a for­má­kat új­ra össze ké­ne rak­ni, va­la­mi nagy er­köl­csi erővel és erő­tel­jes képzőművészeti for­má­val. Eh­hez ne­kem szük­sé­gem van a képzőművészeti mű­faj­ok kom­bi­ná­ci­ó­já­ra. A szob­rá­szat­ban lévő nagy plasz­ti­kai belső feszítő erőt igyek­szem össze­öt­vöz­ni a szí­nek­nek a har­mó­ni­á­já­val és a han­go­lá­sá­val. Úgy ér­zem, hogy ez a faj­ta össze­ge­zé­se és ez a faj­ta kom­bi­ná­ci­ó­ja a két mű­faj­nak ad­hat egy olyan ér­de­kes dol­got, ami ne­kem is és a kö­zös­ség­nek is egy új erőt je­lent.

– Azt ol­vas­tam egy he­lyütt, hogy ak­tu­á­lis mű­vé­szi kor­sza­ká­ban ki­ik­ta­tott szin­te min­dent, ami ha­gyo­má­nyos a képzőművészetben. Alap­ele­me­i­re re­du­kál­ta a for­mát, mű­vé­sze­te egy­re szűk­sza­vúb­bá vált. Mos­ta­ni kom­po­zí­ci­ó­it az egy­más­ra épülő szí­nes for­mák ural­ják. Ebből a meg­moz­ga­tott felületből áll össze a lát­vány: gipsz, ho­mok, tex­tí­lia vagy fém – mint építőelem – fel­hasz­ná­lá­sá­val. Ez a tech­ni­ka va­ló­já­ban egy sor kom­po­ná­lá­si lehetőséget kí­nál. Szá­mos al­ko­tá­sán ép­pen en­nek köszönhetően egy­faj­ta já­té­kos­ság is megfigyelhető, ugyan­ak­kor meg­ma­rad a rend, a har­mó­nia. A kez­de­ti kis­sé gro­teszk, majd sok­ala­kos, szim­bo­li­kus kom­po­zí­ci­ói után, ezt a mai kép­al­ko­tá­si mód­szert va­la­mi­fé­le szin­té­zis­ként kell fel­fog­ni?

– Ami­kor a gro­teszk pe­ri­ó­du­som volt, ak­kor az tu­laj­don­kép­pen egy­faj­ta sza­ti­ri­kus jel­lem­zé­se volt an­nak a tár­sa­da­lom­nak ami­ben ak­kor él­tünk. Ez a szem­lé­let a képzőművészetben ha­son­ló volt, mint amit mond­juk egy Páskándi Gé­za iro­dal­mi mun­ká­i­ban lá­tunk, hogy az em­ber va­la­hogy pró­bált ki­fe­jez­ni olyan dol­go­kat, amit az iro­da­lom­ban a so­rok kö­zött ol­vas­va, a pik­tú­rá­ban pe­dig szim­bo­li­ku­san ki­fe­jez­ve ért­he­tünk meg. Te­hát olyan gro­teszk hely­ze­te­ket és kü­lö­nö­sen olyan em­be­ri ál­nok sze­rep­lé­se­ket igye­kez­tem le­lep­lez­ni, ami­ket na­gyon so­kan vál­lal­tak ha­tal­mi vágy, vagy he­lyez­ke­dés szem­pont­já­ból. Lát­va egy sor nyu­ga­ti képzőművészeti ki­ál­lí­tást, rá­döb­ben­tem ar­ra, hogy ha én aka­rok is mon­da­ni va­la­mit egy el­vont, il­let­ve egy gro­tesz­kebb szem­lé­let­tel, ak­kor azt az iro­da­lom­hoz ha­son­ló elbeszélő jel­leg­gel tu­dom a leg­in­kább meg­ten­ni. Elsődleges vá­gyam az volt, hogy a mon­da­ni­va­ló mel­lett meg­je­len­hes­sen azok­nak az ér­ze­tek­nek a su­gár­zá­sa, amit a különbö­ző anya­gok­kal és for­mák­kal ki tu­dok fe­jez­ni. Ezért na­gyon so­kat fog­lal­koz­tam a különböző már­vány- és grá­nit­po­rok­kal, fé­mek­nek az app­li­ká­lá­sá­val, a kü­lön­böző oxi­dok és por­fes­té­kek fe­lü­le­tek­be va­ló be­in­kad­rálásával, de vi­gyáz­tam ar­ra, hogy mind­ez ne va­la­mi külső ha­tás­va­dá­szat­nak a fel­szí­nes tet­szel­gé­se le­gyen, ha­nem sok­kal in­kább ar­ra tö­re­ked­tem, hogy egy bensőséges han­gu­lat mo­dern ki­fe­je­zé­sét, egy köz­vet­le­nebb at­mosz­fé­ra ki­fe­je­zé­sét pró­bál­jam az új esz­kö­zök­kel meg­ol­da­ni. So­kat jár­tam Már­tá­val, a fe­le­sé­gem­mel együtt ke­rá­mia tá­bo­rok­ba, és so­kat dol­goz­tam raku tech­ni­ká­val. Ez na­gyon po­zi­tív ha­tás­sal volt rám. A fest­mé­nyek­nek a fe­lü­le­té­re pró­bál­tam vissza­lop­ni a raku ke­rá­mia rend­kí­vül or­ga­ni­kus han­gu­la­tát, olyan ter­mé­sze­tes­ség­gel, mint­ha az te­remt­ve vol­na.

– Leg­utóbb kö­zel egy év­ti­zed­del ezelőtt volt egyé­ni ki­ál­lí­tá­sa Bu­da­pes­ten az Erlin Ga­lé­ri­á­ban, az azt követő évek­ben pe­dig két al­ka­lom­mal sze­re­pel­tek mű­vei az er­dé­lyi képzőművészeket be­mu­ta­tó cso­por­tos tár­la­ton a Vi­ga­dó Ga­lé­ri­á­ban. 2002-ben szin­tén ki­ál­lí­tott a rend­ha­gyó Felezőidő cí­mű Ernst Mú­ze­um­be­li cso­por­tos ki­ál­lí­tá­son. Mit je­lent Ön­nek az anya­or­szág­ban be­mu­tat­ni al­ko­tá­sa­it; a lehetőségen túl, mi a köl­csö­nös esz­mei ho­za­dé­ka egy ilyen ese­mény­nek?

– Az er­dé­lyi képzőművészetet én ál­ta­lá­ban az­zal és úgy kü­lön­böz­te­tem meg az anya­or­szá­gi képző­mű­vészettől, hogy ta­lán mint­ha több vol­na az er­dé­lyi mű­vé­szet­ben az emo­ci­o­ná­lis elem, amely az ot­ta­ni em­be­rek­ben a múlt és a tár­sa­dal­mi lég­kör ha­tá­sá­ra ki­ala­kult. Ezt le­het po­zi­tív do­log­nak tar­ta­ni, de ugyan­ak­kor az er­dé­lyi mű­vé­szet­ben észrevehető egy­faj­ta vi­dé­ki­es­ség­nek is az ér­ze­te, mert ne­künk nem volt lehetőségünk, mint a ma­gyar­or­szá­gi vagy a más or­szá­gok­ban élő mű­vé­szek­nek, hogy már ez­e­lőtt 20-30 év­vel össze­mér­jük ma­gun­kat a nagy eu­ró­pai képzőművészeti lá­tás­mód­dal. Ne­kem a leg­na­gyobb ér­de­kes­ség s a leg­kü­lö­nö­sebb do­log az volt, ami­kor 2002-ben az Ernst Mú­ze­um­ban ren­dez­ték a Felezőidő cí­mű ki­ál­lí­tást, hogy ho­gyan kap­cso­ló­dik be az er­dé­lyi mű­vé­szet a nagy eu­ró­pai mű­vé­sze­ti áram­la­tok­ba. Tu­laj­don­kép­pen az a lé­nyeg, hogy azok az ér­zé­keny mű­vé­szek, akik er­re rá­érez­tek, azok ho­gyan tud­tak olyan jel­zé­se­ket ad­ni erről a kor­ról, vagy erről a vidékről, amit itt be­mu­tat­tak Ma­gya­ror­szá­gon. Te­hát ne­kem az az ér­zé­sem, hogy az er­dé­lyi mű­vé­szek mun­kái és a ma­gyar­or­szá­gi mű­vé­szek mun­kái kö­zött olyan kap­cso­lat van, ame­lyet nem le­het egy le­zárt tény­nek ven­ni, ha­nem úgy kell ér­té­kel­nünk, mint egy ál­lan­dó kör­for­gást. Nyil­ván­va­ló ha­tá­sa lesz az er­dé­lyi mű­vé­szek­re is azok­nak a nagy­sze­rű mun­kák­nak, amik itt tör­tén­nek Ma­gya­ror­szá­gon, de sze­rin­tem bi­zo­nyos ér­te­lem­ben az er­dé­lyi mű­vé­szek is hat­ni tud­nak a ma­gyar­or­szá­gi mű­vé­szek­re, mond­juk a zárt­sá­guk­ban ki­ala­kult lel­ki szü­zes­ség, vagy el­vo­nult­ság, vagy va­la­mi sta­bi­li­tá­son ke­resz­tül. 

– Ön szá­mos al­ka­lom­mal részt vett kül­föl­di tár­la­to­kon is, pél­dá­ul Fran­ci­a­or­szág­ban, több al­ka­lom­mal Né­me­tor­szág­ban és Ola­szor­szág­ban. Ön sze­rint mit kell meg­mu­tat­ni egy er­dé­lyi mű­vész­nek nyu­ga­ton, egy olyan mű­vész­nek, aki­nek nincs rej­te­get­ni­va­ló­ja, és aki minőségben fel­ve­szi a ver­senyt bár­ki­vel és ezek­nek a ki­ál­lí­tá­sok­nak mi volt a vissz­hang­ja ak­ko­ri­ban?

– Ugyan­az volt a vissz­hang­ja, mint ami most is a vá­gyam. Ne­kem van egy olyan el­mé­le­tem, hogy ez, amit mond­tam az er­dé­lyi művészetről, ez tu­laj­don­kép­pen nagy­részt egész Kö­zép-Eu­ró­pá­ra ér­vé­nyes. Ha az em­ber be­le­gon­dol ab­ba, hogy a 20-as évek­ben a nagy fran­cia is­ko­lá­ban ma­gya­rok, ro­má­nok, len­gye­lek, uk­rá­nok, te­hát nem di­rekt fran­ci­ák, vol­tak és ezek az em­be­rek te­le vol­tak emó­ci­ók­kal és újat akar­tak, ak­kor ar­ra a meggyőződésre ju­tunk, hogy a mai időkben és a mai fel­fo­ko­zott vi­lág­ban mi le­het egy mű­vész­nek a leg­na­gyobb irány­tű­je, ha nem a jel­lem belső ere­je. Én egy ké­pet mi­kor né­zek, akár el­vont, akár re­a­lis­ta, elsősorban min­dig azt ke­re­sem, hogy mi­lyen belső in­dí­ték­kal ké­szült, hogy az illető mű­vész a belső hang­ja­i­ra fi­gyelt-e, a belső mon­da­ni­va­ló­ja volt-e a fon­tos. Te­hát érez­ni kell raj­ta a lel­ki kény­szer­nek az ere­jét, mert csak­is a lel­ki kény­szer­nek az ere­je ad­ja meg a kép ütőerejét és szug­gesz­tív ere­jét. Ha ez így mű­kö­dik és meg­ma­rad a mű­vész sza­bad­sá­ga, ak­kor a töb­bi már sze­rin­tem az er­köl­csi ma­ga­tar­tás után le­szűrt vér­mér­sék­le­ti do­log. Nyil­ván­va­ló, hogy fog érződni az, hogy az egy er­dé­lyi mű­vész­nek, vagy egy más or­szág­ból jött mű­vész­nek a mun­ká­ja – a szín­ke­ze­lés, a gesz­tu­sok stb. ré­vén –, mert összegződik az esszen­ci­á­ja an­nak a han­gu­lat­nak, an­nak az élet­ér­zés­nek, lel­ki ég­haj­lat­nak, amit ki tud fe­jez­ni.

– A Bu­da­pest Ga­lé­ri­á­ban ren­de­zett ki­ál­lí­tás anya­ga na­gyon friss­nek mond­ha­tó. En­nek el­le­né­re még­is meg­kér­de­zem: nagy­ság­ren­di­leg meg tud­ja-e mon­da­ni, hogy ebből hány mű­tárgy van köz- il­let­ve ma­gán­gyűj­te­mény­ben? Ma­gya­ror­szá­gon a rend­szer­vál­tás óta ki­ala­kult egy­faj­ta gyűj­té­si rend­szer, de hogy ál­lunk ez­zel oda­ha­za; mi­lyen ma a gyűj­tés kul­tú­rá­ja Er­dély­ben, van­nak-e még meg­szál­lott gyűjtők, vagy el­vét­ve té­ved be egy-egy érdeklődő a mű­ter­mé­be?

– Ál­ta­lá­ban azok a mű­vé­szek, akik Erdélyből kül­föld­re jöt­tek, azok szok­tak vissza­tér­ve ké­pe­ket vá­sá­rol­ni tőlem. De van­nak azért – nem az új­gaz­dag­ok kö­zül –, olyan em­be­rek, akik sze­re­tik a mun­ká­i­mat, ők is vá­sá­rol­nak.

– Ez a ten­den­cia ál­ta­lá­nos a töb­bi er­dé­lyi képző­művész ese­té­ben is?

– Nem, nem tel­je­sen, mert nyil­ván­va­ló, hogy azok a mű­vé­szek, akik mond­juk Ma­gya­ror­szág­ról jön­nek, és le­men­nek a csíksomlyói bú­csú­ra, ak­kor nyil­ván­va­ló, hogy ők egy er­dé­lyi eg­zo­ti­kum­nak a lég­kör­ét ke­re­sik, és ha­ma­rább ke­res­nek olyan mun­ká­kat, ame­lyek kö­zel áll­nak pél­dá­ul a szé­kely­föl­di táj­fes­tés­hez. Tud­ják egy ki­csit köt­ni egy Nagy Ist­ván­hoz, vagy azok­hoz a mű­vé­szek­hez, akik konk­ré­tan a tá­jat fes­tet­ték meg, te­hát mint je­len­tés ha­ma­rább érezhető a különböző tá­jak­nak a vissza­adá­sá­nál. De úgy lát­tam, hogy az el­von­tabb, me­ta­fi­zi­ku­sabb vagy abszt­rak­tabb szem­lé­let­nek is kezd nyi­tá­sa len­ni.

– Ön a je­len­ko­ri er­dé­lyi mű­vé­szet min­de­ne­se. A mű­vé­sze­ti élet min­den szeg­men­sét si­ke­re­sen meg­jár­ta. Amel­lett hogy fest, dol­go­zott főmuzeológus­ként, ok­ta­tott mű­vé­szet­tör­té­ne­tet, ki­emel­ke­dik mű­vé­szet­szervezői te­vé­keny­sé­ge, jelentősek képző­mű­­vészeti írá­sai is. Mű­vé­szet­írói te­vé­keny­sé­ge ma sem lan­kad. Rend­sze­re­sen fel­tűn­nek írá­sai, jó­in­du­la­tú kri­ti­kái, ismertetői sza­vai a Ko­runk, a Művelődés stb. ha­sáb­ja­in. Egy he­lyütt azt ír­ja: „a belső kény­szert már nem tu­dom csu­pán a szí­nen és a for­mán túl ki­fe­jez­ni... ezért ír­ni kezd­tem”. Eze­ket a so­ro­kat nyil­ván a dik­ta­tú­ra évei alatt ír­ta, de meg­kér­de­zem, ál­ta­lá­nos­ság­ba vé­ve ez most is így van?

– Igen, most is így van. A mű­vé­sze­ti szer­ve­zés kap­csán meg­jegy­zem, hogy or­szá­gos el­nö­ke va­gyok a Ba­ra­bás Mik­lós Céh­nek. Igyek­szem min­dent meg­ten­ni azért, hogy va­la­mi­lyen for­má­ban ki­ala­kít­suk Er­dély­ben a Kor­társ Ma­gyar Képzőművészeti Mú­ze­u­mot, és így egy na­gyon jó ren­de­zés­ben be le­het­ne mu­tat­ni a vi­lág­nak az er­dé­lyi mű­vész­ge­ne­rá­ci­ók leg­nagy­sze­rűbb al­ko­tá­sa­it.

Az írá­sa­im­mal kap­cso­lat­ban el­mond­ha­tom, hogy na­gyon sze­re­tem a Hely­szín. Gon­do­la­tok az er­dé­lyi képzőművészetről (Literatus Ki­adó, 1993) cí­mű írá­so­mat, mert ezek mind mű­te­rem-lá­to­ga­tá­sok után íród­tak, te­hát egy rend­kí­vül in­tim bensőséges han­gu­lat ala­kult ki a különböző al­ko­tók­kal. Na­gyon jó ba­rát­ság­ban vol­tam Nagy Al­bert­tel, Fü­löp An­tal An­dor­ral, Mohy Sán­dor­ral, te­hát szin­te gyó­nás­sze­rű­en is­mer­tem a gon­dol­ko­dá­su­kat, és ezért úgy ér­zem, hogy mer­het­tem, volt jo­gom és le is ír­tam olyan bensőséges dol­go­kat, ami­ket ők a művészetről ki­fe­jez­tek, és ami va­ló­ban va­la­mi kü­lön­le­ges er­dé­lyi­ség­nek a szel­le­mi­sé­gét je­len­ti a mű­vé­szet­ben. Az a faj­ta őszin­teség, ami ott meg­je­le­nik, az ne­kem az írá­sok­ban vagy a szer­ve­zé­si mun­kák­ban is elsődleges te­vé­keny­sé­gem. Ál­ta­lá­ban nem sze­re­tem az olyan ak­ti­vi­tást, ami csak azért tör­té­nik, hogy az em­ber­re oda­fi­gyel­je­nek, ha­nem az a cé­lom, hogy va­ló­ban va­la­mi sú­lya le­gyen, úgy a kul­tú­rá­ért, mint az egész er­dé­lyi lég­tér­nek a fel­eme­lé­sé­ért.

  A szűk szak­mai ré­te­get le­szá­mít­va, ma az er­dé­lyi művészetről min­den­ki­nek elsősorban Nagy­bá­nya jut eszé­be, főleg a nyu­ga­ti or­szá­gok­ban, de még Ma­gya­ror­szá­gon is. Utá­na az­tán jöt­tek a posztnagybányaisok, a Szé­kely is­ko­la, de tu­dunk a te­mes­vá­ri­ak­ról, is­mer­jük az ara­di, a váradi lég­kört stb. Na­gyon sok fi­a­tal mű­vész, il­let­ve mű­vé­szi cso­por­to­su­lás figyelhető meg (pl. Mi­ni­mum Party al­ko­tó­tá­bor, Élesdi Mű­vész­te­lep), akik te­vé­ke­nyen ki­ve­szik ré­szü­ket az er­dé­lyi kor­társ mű­vé­szet ala­kí­tá­sá­ban. Ön sze­rint mi a jövő nem­ze­dé­ké­nek a fel­ada­ta, egy­ál­ta­lán hogy áll össze ma­nap­ság az er­dé­lyi ma­gyar kép­ző­művészet?

– A mos­ta­ni fi­a­ta­lok: az élesdiek, te­mes­vá­ri­ak, ara­di­ak, csík­sze­re­da­i­ak, te­hát ez az egé­szen új tí­pu­sú szem­lé­let úgy ér­zem, hogy egy­szer­re él a ha­gyo­má­nyos mű­vé­szet­tel együtt, és hoz új lá­tás­mó­dot az er­dé­lyi mű­vé­szet­ben, ame­lyet be le­het bár­hol mu­tat­ni.

Úgy ér­zem, hogy ezek a fo­lya­ma­tok, úgy hogy a ha­tá­rok nyi­tot­tak lesz­nek, a kelet–nyugat di­a­ló­gus­ban na­gyon erőteljesen fog­nak fejlődni, de to­vább­ra is a mű­vész ere­je és er­köl­csi ma­ga­tar­tá­sa lesz a fon­tos.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008