|
|||||||||
Kovács Árpád:
„A művész ereje és erkölcsi magatartása a fontos”
Beszélgetés Jakobovits Miklós Munkácsy-díjas festőművésszel, a Barabás Miklós Céh elnökével Jakobovits Miklósnak az utóbbi néhány évben készült képeiből nyílt kiállítás, 2007. március 1-én. Ennek apropóján beszélgettem vele a Budapest Galériában képeiről, művészi hitvallásáról, szakmai tapasztalatairól és a jövőbeni feladatokról. – Itt a galériában jellegzetes, egyedi műtárgyait szemlélve nagyon erős élményt jelentettek számomra a plasztikus hatású vöröses, ezüstös, sárgás felületek, a kék kolorit különböző árnyalatai. Ha egyenként vizsgáljuk a képeket és elrévedezünk a részleteken, számos kérdés merül fel bennünk. Nemcsak az anyaghasználat, a furfangos technika, a gondos kivitelezés ejt hatalmába, hanem egyfajta mondanivaló is ott feszül ezekben a konceptuális, absztrakt és spirituális alkotásokban. Valójában honnan ered ez a képalkotó erő, elsődlegesen mi adott inspirációt ezeknek a reliefszerű képtárgyaknak a megalkotására? – A mai életünkben van egy hihetetlen ziláltság, egy frusztráltság, ezért az emberek lelkében van egy vágy a múlt értékeit olyan formában felszínre hozni, amely a régi koroknak az erkölcsi stabilitását, a komolyságát, az emberi emelkedettségének a súlyát tudja jelenteni. Tehát volt egy olyan érzésem, hogy valami olyan stabilitást szeretnék én a képeimben a formákon, a színeken keresztül sugallni, ami egyfajta áradását, magnetikus erejét jelenti annak a nyugalomnak, amelyre a mai időkben az emberek vágynak. A múlt század 10-es, 20-as éveiben voltak a formabontók, voltak azok a művészek, akik abban a túl nagy polgári nyugalomban újat akarva, forradalmasítani akarták a formát és a mondanivalót is. Most úgy érzem, a mi korunkban, mintha ezeket a formákat újra össze kéne rakni, valami nagy erkölcsi erővel és erőteljes képzőművészeti formával. Ehhez nekem szükségem van a képzőművészeti műfajok kombinációjára. A szobrászatban lévő nagy plasztikai belső feszítő erőt igyekszem összeötvözni a színeknek a harmóniájával és a hangolásával. Úgy érzem, hogy ez a fajta összegezése és ez a fajta kombinációja a két műfajnak adhat egy olyan érdekes dolgot, ami nekem is és a közösségnek is egy új erőt jelent. – Azt olvastam egy helyütt, hogy aktuális művészi korszakában kiiktatott szinte mindent, ami hagyományos a képzőművészetben. Alapelemeire redukálta a formát, művészete egyre szűkszavúbbá vált. Mostani kompozícióit az egymásra épülő színes formák uralják. Ebből a megmozgatott felületből áll össze a látvány: gipsz, homok, textília vagy fém – mint építőelem – felhasználásával. Ez a technika valójában egy sor komponálási lehetőséget kínál. Számos alkotásán éppen ennek köszönhetően egyfajta játékosság is megfigyelhető, ugyanakkor megmarad a rend, a harmónia. A kezdeti kissé groteszk, majd sokalakos, szimbolikus kompozíciói után, ezt a mai képalkotási módszert valamiféle szintézisként kell felfogni? – Amikor a groteszk periódusom volt, akkor az tulajdonképpen egyfajta szatirikus jellemzése volt annak a társadalomnak amiben akkor éltünk. Ez a szemlélet a képzőművészetben hasonló volt, mint amit mondjuk egy Páskándi Géza irodalmi munkáiban látunk, hogy az ember valahogy próbált kifejezni olyan dolgokat, amit az irodalomban a sorok között olvasva, a piktúrában pedig szimbolikusan kifejezve érthetünk meg. Tehát olyan groteszk helyzeteket és különösen olyan emberi álnok szerepléseket igyekeztem leleplezni, amiket nagyon sokan vállaltak hatalmi vágy, vagy helyezkedés szempontjából. Látva egy sor nyugati képzőművészeti kiállítást, rádöbbentem arra, hogy ha én akarok is mondani valamit egy elvont, illetve egy groteszkebb szemlélettel, akkor azt az irodalomhoz hasonló elbeszélő jelleggel tudom a leginkább megtenni. Elsődleges vágyam az volt, hogy a mondanivaló mellett megjelenhessen azoknak az érzeteknek a sugárzása, amit a különböző anyagokkal és formákkal ki tudok fejezni. Ezért nagyon sokat foglalkoztam a különböző márvány- és gránitporokkal, fémeknek az applikálásával, a különböző oxidok és porfestékek felületekbe való beinkadrálásával, de vigyáztam arra, hogy mindez ne valami külső hatásvadászatnak a felszínes tetszelgése legyen, hanem sokkal inkább arra törekedtem, hogy egy bensőséges hangulat modern kifejezését, egy közvetlenebb atmoszféra kifejezését próbáljam az új eszközökkel megoldani. Sokat jártam Mártával, a feleségemmel együtt kerámia táborokba, és sokat dolgoztam raku technikával. Ez nagyon pozitív hatással volt rám. A festményeknek a felületére próbáltam visszalopni a raku kerámia rendkívül organikus hangulatát, olyan természetességgel, mintha az teremtve volna. – Legutóbb közel egy évtizeddel ezelőtt volt egyéni kiállítása Budapesten az Erlin Galériában, az azt követő években pedig két alkalommal szerepeltek művei az erdélyi képzőművészeket bemutató csoportos tárlaton a Vigadó Galériában. 2002-ben szintén kiállított a rendhagyó Felezőidő című Ernst Múzeumbeli csoportos kiállításon. Mit jelent Önnek az anyaországban bemutatni alkotásait; a lehetőségen túl, mi a kölcsönös eszmei hozadéka egy ilyen eseménynek? – Az erdélyi képzőművészetet én általában azzal és úgy különböztetem meg az anyaországi képzőművészettől, hogy talán mintha több volna az erdélyi művészetben az emocionális elem, amely az ottani emberekben a múlt és a társadalmi légkör hatására kialakult. Ezt lehet pozitív dolognak tartani, de ugyanakkor az erdélyi művészetben észrevehető egyfajta vidékiességnek is az érzete, mert nekünk nem volt lehetőségünk, mint a magyarországi vagy a más országokban élő művészeknek, hogy már ezelőtt 20-30 évvel összemérjük magunkat a nagy európai képzőművészeti látásmóddal. Nekem a legnagyobb érdekesség s a legkülönösebb dolog az volt, amikor 2002-ben az Ernst Múzeumban rendezték a Felezőidő című kiállítást, hogy hogyan kapcsolódik be az erdélyi művészet a nagy európai művészeti áramlatokba. Tulajdonképpen az a lényeg, hogy azok az érzékeny művészek, akik erre ráéreztek, azok hogyan tudtak olyan jelzéseket adni erről a korról, vagy erről a vidékről, amit itt bemutattak Magyarországon. Tehát nekem az az érzésem, hogy az erdélyi művészek munkái és a magyarországi művészek munkái között olyan kapcsolat van, amelyet nem lehet egy lezárt ténynek venni, hanem úgy kell értékelnünk, mint egy állandó körforgást. Nyilvánvaló hatása lesz az erdélyi művészekre is azoknak a nagyszerű munkáknak, amik itt történnek Magyarországon, de szerintem bizonyos értelemben az erdélyi művészek is hatni tudnak a magyarországi művészekre, mondjuk a zártságukban kialakult lelki szüzesség, vagy elvonultság, vagy valami stabilitáson keresztül. – Ön számos alkalommal részt vett külföldi tárlatokon is, például Franciaországban, több alkalommal Németországban és Olaszországban. Ön szerint mit kell megmutatni egy erdélyi művésznek nyugaton, egy olyan művésznek, akinek nincs rejtegetnivalója, és aki minőségben felveszi a versenyt bárkivel és ezeknek a kiállításoknak mi volt a visszhangja akkoriban? – Ugyanaz volt a visszhangja, mint ami most is a vágyam. Nekem van egy olyan elméletem, hogy ez, amit mondtam az erdélyi művészetről, ez tulajdonképpen nagyrészt egész Közép-Európára érvényes. Ha az ember belegondol abba, hogy a 20-as években a nagy francia iskolában magyarok, románok, lengyelek, ukránok, tehát nem direkt franciák, voltak és ezek az emberek tele voltak emóciókkal és újat akartak, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy a mai időkben és a mai felfokozott világban mi lehet egy művésznek a legnagyobb iránytűje, ha nem a jellem belső ereje. Én egy képet mikor nézek, akár elvont, akár realista, elsősorban mindig azt keresem, hogy milyen belső indítékkal készült, hogy az illető művész a belső hangjaira figyelt-e, a belső mondanivalója volt-e a fontos. Tehát érezni kell rajta a lelki kényszernek az erejét, mert csakis a lelki kényszernek az ereje adja meg a kép ütőerejét és szuggesztív erejét. Ha ez így működik és megmarad a művész szabadsága, akkor a többi már szerintem az erkölcsi magatartás után leszűrt vérmérsékleti dolog. Nyilvánvaló, hogy fog érződni az, hogy az egy erdélyi művésznek, vagy egy más országból jött művésznek a munkája – a színkezelés, a gesztusok stb. révén –, mert összegződik az esszenciája annak a hangulatnak, annak az életérzésnek, lelki éghajlatnak, amit ki tud fejezni. – A Budapest Galériában rendezett kiállítás anyaga nagyon frissnek mondható. Ennek ellenére mégis megkérdezem: nagyságrendileg meg tudja-e mondani, hogy ebből hány műtárgy van köz- illetve magángyűjteményben? Magyarországon a rendszerváltás óta kialakult egyfajta gyűjtési rendszer, de hogy állunk ezzel odahaza; milyen ma a gyűjtés kultúrája Erdélyben, vannak-e még megszállott gyűjtők, vagy elvétve téved be egy-egy érdeklődő a műtermébe? – Általában azok a művészek, akik Erdélyből külföldre jöttek, azok szoktak visszatérve képeket vásárolni tőlem. De vannak azért – nem az újgazdagok közül –, olyan emberek, akik szeretik a munkáimat, ők is vásárolnak. – Ez a tendencia általános a többi erdélyi képzőművész esetében is? – Nem, nem teljesen, mert nyilvánvaló, hogy azok a művészek, akik mondjuk Magyarországról jönnek, és lemennek a csíksomlyói búcsúra, akkor nyilvánvaló, hogy ők egy erdélyi egzotikumnak a légkörét keresik, és hamarább keresnek olyan munkákat, amelyek közel állnak például a székelyföldi tájfestéshez. Tudják egy kicsit kötni egy Nagy Istvánhoz, vagy azokhoz a művészekhez, akik konkrétan a tájat festették meg, tehát mint jelentés hamarább érezhető a különböző tájaknak a visszaadásánál. De úgy láttam, hogy az elvontabb, metafizikusabb vagy absztraktabb szemléletnek is kezd nyitása lenni. – Ön a jelenkori erdélyi művészet mindenese. A művészeti élet minden szegmensét sikeresen megjárta. Amellett hogy fest, dolgozott főmuzeológusként, oktatott művészettörténetet, kiemelkedik művészetszervezői tevékenysége, jelentősek képzőművészeti írásai is. Művészetírói tevékenysége ma sem lankad. Rendszeresen feltűnnek írásai, jóindulatú kritikái, ismertetői szavai a Korunk, a Művelődés stb. hasábjain. Egy helyütt azt írja: „a belső kényszert már nem tudom csupán a színen és a formán túl kifejezni... ezért írni kezdtem”. Ezeket a sorokat nyilván a diktatúra évei alatt írta, de megkérdezem, általánosságba véve ez most is így van? – Igen, most is így van. A művészeti szervezés kapcsán megjegyzem, hogy országos elnöke vagyok a Barabás Miklós Céhnek. Igyekszem mindent megtenni azért, hogy valamilyen formában kialakítsuk Erdélyben a Kortárs Magyar Képzőművészeti Múzeumot, és így egy nagyon jó rendezésben be lehetne mutatni a világnak az erdélyi művészgenerációk legnagyszerűbb alkotásait. Az írásaimmal kapcsolatban elmondhatom, hogy nagyon szeretem a Helyszín. Gondolatok az erdélyi képzőművészetről (Literatus Kiadó, 1993) című írásomat, mert ezek mind műterem-látogatások után íródtak, tehát egy rendkívül intim bensőséges hangulat alakult ki a különböző alkotókkal. Nagyon jó barátságban voltam Nagy Alberttel, Fülöp Antal Andorral, Mohy Sándorral, tehát szinte gyónásszerűen ismertem a gondolkodásukat, és ezért úgy érzem, hogy merhettem, volt jogom és le is írtam olyan bensőséges dolgokat, amiket ők a művészetről kifejeztek, és ami valóban valami különleges erdélyiségnek a szellemiségét jelenti a művészetben. Az a fajta őszinteség, ami ott megjelenik, az nekem az írásokban vagy a szervezési munkákban is elsődleges tevékenységem. Általában nem szeretem az olyan aktivitást, ami csak azért történik, hogy az emberre odafigyeljenek, hanem az a célom, hogy valóban valami súlya legyen, úgy a kultúráért, mint az egész erdélyi légtérnek a felemeléséért. – A szűk szakmai réteget leszámítva, ma az erdélyi művészetről mindenkinek elsősorban Nagybánya jut eszébe, főleg a nyugati országokban, de még Magyarországon is. Utána aztán jöttek a posztnagybányaisok, a Székely iskola, de tudunk a temesváriakról, ismerjük az aradi, a váradi légkört stb. Nagyon sok fiatal művész, illetve művészi csoportosulás figyelhető meg (pl. Minimum Party alkotótábor, Élesdi Művésztelep), akik tevékenyen kiveszik részüket az erdélyi kortárs művészet alakításában. Ön szerint mi a jövő nemzedékének a feladata, egyáltalán hogy áll össze manapság az erdélyi magyar képzőművészet? – A mostani fiatalok: az élesdiek, temesváriak, aradiak, csíkszeredaiak, tehát ez az egészen új típusú szemlélet úgy érzem, hogy egyszerre él a hagyományos művészettel együtt, és hoz új látásmódot az erdélyi művészetben, amelyet be lehet bárhol mutatni. Úgy érzem, hogy ezek a folyamatok, úgy hogy a határok
nyitottak lesznek, a kelet–nyugat dialógusban nagyon erőteljesen
fognak fejlődni, de továbbra is a művész ereje és erkölcsi
magatartása lesz a fontos. vissza a kiadáshoz minden cikke GALÉRIA rovat összes cikke |
|||||||||
|