|
|||||||||
Sándor Boglárka Ágnes:
Megújulás
Koncz-Münich Judit és András kiállítása
Kedves Egybegyűltek! Engedjék meg, hogy elöljáróban elmondjam, honnan is ismerjük egymást, Jutka meg én. A Kismama Klubból. Ebben persze nincs is semmi meglepő, hiszen mindketten kismamák vagyunk, közel egyidős gyermekeink vannak. Valahányszor beszédbe elegyedtünk a klubban, mindig olyan életbevágóan fontos kérdéseket vitattunk meg, hogy hogyan is kellene cseperedő gyerkőceinket leszoktatni az anyatejről, vagy mikor is lenne ideális elkezdeni szobatisztaságra szoktatni őket. Akinek gyereke van, gondolom, átérzi e problémák súlyát. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy mi is lakik egy kismamában. Mi ott a klubban hétről hétre együtt vagyunk, anélkül, hogy túl sokat tudnánk egymásról. Gyakran még a többi anyuka nevét sem tudjuk, leginkább úgy emlegetjük egymást, hogy Zalán anyukája, Dani anyukája, Orsi anyukája és így tovább. Nem sokat tudunk tehát egymás civil életéről sem, vagyis arról a részről, amelyben nincsenek pelenkák és cumisüvegek, sem homokozók és kacsák a sétatéri tavon. Illetve az is csak elmélet már, hogy nincsenek, hiszen nekünk már életünk minden területére kiterjedő élményt és hátteret nyújt az a tény, hogy édesanyák vagyunk. Látjuk ezt Koncz-Münich Judit esetében is, akinek nem első ízben csodálhatjuk meg kiállított munkáit, de ha nem ismernénk őt magát személyesen, és csak úgy, név nélkül, meglátnánk az egyik képét, azt hiszem, rögtön nyilvánvalóvá válna mindenki számára, hogy a művész beavatást nyert az anyaság misztériumába. Egyik ismerősöm, aki szintén kismama, hívta fel a figyelmemet egy kutatásra, amely szerint a nők életüknek abban a szakaszában, amikor várandósak, illetve csecsemőt gondoznak, tulajdonképpen sokkal több erővel és energiával rendelkeznek, mint annak előtte, és alkotómunkájuk is ilyenkor tud igazán kiteljesedni. Milyen kár – gondoltam én akkor –, hogy ezt az elméletet a gyakorlatban olyan nehéz alkalmazni. Hiszen várandósan állandó fáradtsággal küzdünk, ez pedig csak fokozódik abban az időszakban, amikor néhány hetes, hónapos gyermekünket próbáljuk arra tanítani, hogy ne cserélje fel a nappalt az éjszakával, és viseljen el egy rövidke időt az édesanyja társasága nélkül is. Szerencsés az, aki ezt az időszakot úgy tudja átélni, hogy közben maradjon még ideje és energiája a napi nyűg mellett valami egészen mással, többel is foglalkozni. Egyértelmű, hogy Koncz-Münich Judit e szerencsések közé tartozik. A kiállított munkák abban az időszakban születtek, amikor kicsi fia még alig volt egyéves, elmondhatjuk tehát róla, hogy az anyasággal felszabaduló többletenergiát a lehető legjobban használta ki. Művészként pedig valóban új távlatokat nyitott meg előtte a szülés-születés, az új életkezdemény tematikája. Nem szokványos életpálya az övé, hiszen útja nem vezetett nyílegyenesen a művészet felé, annak ellenére sem, hogy már óvodás korában megjósolták róla: festő lesz. Az lett, de addig még sok minden mással is foglalkozott, ami csöppet sem vált ugyan kárára, mégis jó, hogy néhány vargabetű után a helyére került. Festő lett. Ezt bizonyítják eddigi csoportos és egyéni kiállításai, és most újabb tárlata, amelynek keretében férjének, Koncz-Münich Andrásnak kerámiáit is megcsodálhatjuk. Nem véletlen a kiállítás címe sem, hiszen az anyaság természetes módon egyet jelent a megújulással, a változással: nem pusztán a női test megújulásával, hanem ilyenkor egész életünk, körülményeink, de környezetünk is változik, megújul. Elkezdünk másként nézni, másként látni, mást is látni, észrevenni. Jutka is észrevette a csodát, amelyet átél minden várandós és kisgyermekes asszony, neki azonban megvan az eszköze ahhoz, hogy ezt ki is fejezze. És szerencsére ahhoz is, hogy mindezt meg is ossza. Velünk, és mindazokkal, akik a következő napokban meglátogatják a kiállítást. Ha ezt megteszik, megtudhatnak valamit az anyaság csodájáról, erről a transzcendens, misztikus és valóban áldott állapotról. Elég csak a Mennyei üzenet című képre tekintenünk ahhoz, hogy megértsük, hogyan is élte át alkotója friss anyasága időszakát, de ugyanezt az életérzést felfedezhetjük a Fohász, vagy az Arany mese, áhítat című képeken is... Bár szó sem volt például ciklusokról, számomra ez a három alkotás mégis összefügg, mert mindhárom azt sugallja, hogy kis jövevényünket valahonnan fentről bízzák ránk, felnevelésük pedig tulajdonképpen az áhítat egyik formája. Ajánlom tehát szeretettel figyelmükbe ezt a nem mindennapi családi kiállítást, amelyet megköszönhetünk Ákosnak, a kis múzsának is, de persze a Communitas Alapítványnak, amely ösztöndíjával segítette az alkotó munkát. Örülök annak, hogy jelen kiállítás is olyan értéket közvetít, amely egyre inkább kiveszőben van: a család, a családi élet és a gyermekvállalás csodáját és szükségességét. Milyen jó lenne, ha a kismamák közül többen is úgy éreznék: valamilyen módon hangot, teret, zenét, írást vagy bármilyen kifejezési formát kell adniuk érzéseiknek. Koncz-Münich Judit megtette ezt. Köszönet jár neki érte. *Elhangzott 2007. március 26-án Kolozsváron, a főtéri Régi Galériában vissza a kiadáshoz minden cikke GALÉRIA rovat összes cikke |
|||||||||
|