magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sán­dor Bog­lár­ka Ág­nes: Meg­úju­lás


Koncz-Münich Ju­dit és Anl­rás ki­ál­lí­tá­sa

Ked­ves Egy­be­gyűl­tek!

En­ged­jék meg, hogy elöl­já­ró­ban el­mond­jam, hon­­nan is is­mer­jük egy­mást, Jut­ka meg én. A Kis­ma­ma Klub­ból. Eb­ben per­sze nincs is sem­mi meglepő, hi­szen mind­ket­ten kis­ma­mák va­gyunk, kö­zel egyi­dős gyer­me­ke­ink van­nak. Va­la­hány­szor be­széd­be ele­­gyed­tünk a klub­ban, min­dig olyan élet­be­vá­gó­an fon­tos kér­dé­se­ket vi­tat­tunk meg, hogy ho­gyan is kel­le­ne cseperedő gyerkőceinket le­szok­tat­ni az anya­­tejről, vagy mi­kor is len­ne ide­á­lis el­kez­de­ni szo­ba­tisz­ta­ság­ra szok­tat­ni őket. Aki­nek gye­re­ke van, gon­do­lom, át­ér­zi e prob­lé­mák sú­lyát.

Ér­de­mes azon­ban el­gon­dol­kod­ni azon, hogy mi is la­kik egy kis­ma­má­ban. Mi ott a klub­ban hétről hét­re együtt va­gyunk, anél­kül, hogy túl so­kat tud­nánk egy­más­ról. Gyak­ran még a töb­bi anyu­ka ne­vét sem tud­juk, leg­in­kább úgy em­le­get­jük egy­mást, hogy Za­lán anyu­ká­ja, Da­ni anyu­ká­ja, Or­si anyu­ká­ja és így to­vább. Nem so­kat tu­dunk te­hát egy­más ci­vil éle­téről sem, va­gyis ar­ról a részről, amely­ben nin­cse­nek pe­len­kák és cu­mis­üve­gek, sem ho­mo­ko­zók és ka­csák a sé­ta­té­ri ta­von. Il­let­ve az is csak el­mé­let már, hogy nin­cse­nek, hi­szen ne­künk már éle­tünk min­den te­rü­le­té­re kiterjedő él­ményt és hát­te­ret nyújt az a tény, hogy édes­anyák va­gyunk. Lát­juk ezt Koncz-Mü­nich Ju­dit ese­té­ben is, aki­nek nem első íz­ben cso­dál­hat­juk meg ki­ál­lí­tott mun­ká­it, de ha nem is­mer­nénk őt ma­gát sze­mé­lye­sen, és csak úgy, név nél­kül, meg­lát­nánk az egyik ké­pét, azt hi­szem, rög­tön nyil­ván­va­ló­vá vál­na min­den­ki szá­má­ra, hogy a mű­vész  be­ava­tást nyert az anya­ság misz­té­ri­u­má­ba.

Egyik ismerősöm, aki szin­tén kis­ma­ma, hív­ta fel a fi­gyel­me­met egy ku­ta­tás­ra, amely sze­rint a nők éle­­­tük­nek ab­ban a sza­ka­szá­ban, ami­kor vá­ran­dó­sak, il­let­ve csecsemőt gon­doz­nak, tu­laj­don­kép­pen sok­kal több erővel és ener­gi­á­val ren­del­kez­nek, mint an­nak előtte, és al­ko­tó­mun­ká­juk is ilyen­kor tud iga­zán ki­tel­je­sed­ni. Mi­lyen kár – gon­dol­tam én ak­kor –, hogy ezt az el­mé­le­tet a gya­kor­lat­ban olyan ne­héz al­kal­maz­ni. Hi­szen vá­ran­dó­san ál­lan­dó fá­radt­ság­gal küz­dünk, ez pe­dig csak fo­ko­zó­dik ab­ban az időszakban, ami­kor né­hány he­tes, hó­na­pos gyer­me­kün­ket pró­bál­juk ar­ra ta­ní­ta­ni, hogy ne cse­rél­je fel a nap­palt az éj­sza­ká­val, és vi­sel­jen el egy rö­vid­ke időt az édes­any­ja tár­sa­sá­ga nél­kül is. Sze­ren­csés az, aki ezt az idő­szakot úgy tud­ja át­él­ni, hogy köz­ben ma­rad­jon még ide­je és ener­gi­á­ja a na­pi nyűg mel­lett va­la­mi egé­szen más­sal, töb­bel is fog­lal­koz­ni.

Egy­ér­tel­mű, hogy Koncz-Münich Ju­dit e sze­ren­csé­sek kö­zé tar­to­zik. A ki­ál­lí­tott mun­kák ab­ban az időszakban szü­let­tek, ami­kor ki­csi fia még alig volt egyéves, el­mond­hat­juk te­hát ró­la, hogy az anya­ság­gal fel­sza­ba­du­ló több­let­ener­gi­át a lehető leg­job­ban hasz­nál­ta ki. Mű­vész­ként pe­dig va­ló­ban új táv­la­to­kat nyi­tott meg előtte a szü­lés-szü­le­tés, az új élet­kez­de­mény te­ma­ti­ká­ja.

Nem szok­vá­nyos élet­pá­lya az övé, hi­szen út­ja nem ve­ze­tett nyíl­egye­ne­sen a mű­vé­szet fe­lé, an­nak el­le­né­re sem, hogy már óvo­dás ko­rá­ban meg­jó­sol­ták ró­la: festő lesz. Az lett, de ad­dig még sok min­den más­sal is fog­lal­ko­zott, ami csöp­pet sem vált ugyan ká­rá­ra, még­is jó, hogy né­hány var­ga­be­tű után a he­lyé­re ke­rült. Festő lett. Ezt bi­zo­nyít­ják ed­di­gi cso­por­tos és egyé­ni ki­ál­lí­tá­sai, és most újabb tár­la­ta, amely­nek ke­re­té­ben fér­jé­nek, Koncz-Münich And­rás­nak ke­­rá­mi­á­it is meg­cso­dál­hat­juk.

Nem vé­let­len a ki­ál­lí­tás cí­me sem, hi­szen az anya­­ság ter­mé­sze­tes mó­don egyet je­lent a meg­úju­lás­sal, a vál­to­zás­sal: nem pusz­tán a női test meg­úju­lá­sá­val, ha­nem ilyen­kor egész éle­tünk, kö­rül­mé­nye­ink, de kör­nye­ze­tünk is vál­to­zik, meg­újul. El­kez­dünk más­ként néz­ni, más­ként lát­ni, mást is lát­ni, ész­re­ven­ni. Jut­ka is ész­re­vet­te a cso­dát, ame­lyet át­él min­den vá­ran­dós és kis­gyer­me­kes asszony, ne­ki azon­ban meg­van az esz­kö­ze ah­hoz, hogy ezt ki is fe­jez­ze. És sze­ren­csé­re ah­hoz is, hogy mind­ezt meg is ossza. Ve­lünk, és mind­azok­kal, akik a következő na­pok­ban meg­lá­to­gat­ják a ki­ál­lí­tást. Ha ezt meg­te­szik, meg­tud­hat­nak va­la­mit az anya­ság cso­dá­já­ról, erről a transz­cen­dens, misz­ti­kus és va­ló­ban ál­dott ál­la­pot­ról. Elég csak a Mennyei üze­net cí­mű kép­re te­kin­te­nünk ah­hoz, hogy meg­ért­sük, ho­gyan is él­te át al­ko­tó­ja friss anya­sá­ga időszakát, de ugyan­ezt az élet­ér­zést fel­fe­dez­het­jük a Fo­hász, vagy az Arany me­se, áhí­tat cí­mű ké­pe­ken is...  Bár szó sem volt pél­dá­ul cik­lu­sok­ról, szá­mom­ra ez a há­rom al­ko­tás még­is össze­függ, mert mind­há­rom azt su­gall­ja, hogy kis jö­ve­vé­nyün­ket va­la­hon­nan fentről bíz­zák ránk, fel­ne­ve­lé­sük pe­dig tu­laj­don­kép­pen az áhí­tat egyik for­má­ja.

Aján­lom te­hát sze­re­tet­tel fi­gyel­mük­be ezt a nem min­den­na­pi csa­lá­di ki­ál­lí­tást, ame­lyet meg­kö­szön­he­­tünk Ákos­nak, a kis mú­zsá­nak is, de per­sze a Com­munitas Ala­pít­vány­nak, amely ösz­tön­dí­já­val se­gí­tet­te az al­ko­tó mun­kát. Örü­lök an­nak, hogy je­len ki­ál­lí­tás is olyan ér­té­ket köz­ve­tít, amely egy­re in­kább kiveszőben van: a csa­lád, a csa­lá­di élet és a gyer­mek­vál­la­lás cso­dá­ját és szük­sé­ges­sé­gét. Mi­lyen jó len­ne, ha a kis­ma­mák kö­zül töb­ben is úgy érez­nék: va­la­mi­lyen mó­don han­got, te­ret, ze­nét, írást vagy bár­mi­lyen ki­fe­je­zé­si for­mát kell ad­ni­uk ér­zé­se­ik­nek. Koncz-Münich Ju­dit meg­tet­te ezt. Kö­szö­net jár ne­ki ér­te.

*Elhangzott 2007. már­ci­us 26-án Ko­lozs­vá­ron, a főtéri Ré­gi Galériában 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008