Művelődés

Ha valaki belenéz Balogh Ferenc professzor úr egyetemi indexébe, többek között ilyen aláírásokat lát: Waldbauer Imre, Weiner Leó, Kodály Zoltán, Gábriel Ferenc, Országh Tivadar, Kókai Rezső, Bartha Dénes, Major Ervin, Molnár Antal. Valamennyien a magyar művelődéstörténet jelentős személyiségei!

Balogh Ferenc, a világhírű magyar hegedűiskola neveltje, Hubay Jenő egykori tanársegédjénél, Gábriel Ferencnél végzett, majd nyugati meghívásokkal a zsebében – többek között a salzburgi Mozarteumot választhatta volna – Kodály Zoltán tanácsára nem nyugat, hanem kelet felé indult el, Erdélybe, ahol 1946-ban a székelyudvarhelyi Református Gimnázium és Tanítónőképző zenetanári állását foglalta el.

Azt mondja, választását sohasem bánta meg.

Igazi magyar sors, Trianon árnyékában. Balogh Ferenc 1920-ban született Aszódon, a kiskunok világában. Édesapja az Isonzo vidékéről hazajövet találkozott leendő feleségével Fiumében, aki akkor még novícia volt. A háborúból leszerelt szászbonyhai születésű Balogh Salamon nem ment haza Erdélybe, hanem feleségül vette Kun Juliannát. Házasságukat Aszódon, a lány szülővárosában kötötték meg, s itt született meg Ferenc fiuk is. Édesapja, erdélyiként, nem maradhatott ki a Székely Hadosztályból sem, ahol Márton Áron, a későbbi gyulafehérvári római katolikus püspök volt a hadnagya. Akárhogyan is alakult az életük, a Balogh fiúk – hárman voltak testvérek – igazi erdélyiként nőttek fel, akkor is, amikor Budapesten éltek, s akkor is, amikor Erdélyben. 1932-ig a két ország, Magyarország és Románia között ingáztak attól függően, hogy a két szülő közül kinek volt nagyobb honvágya, s természetesen attól is függően, hogy hol volt biztosabb a megélhetésük.

1932-es, székelyudvarhelyi megtelepedésük után, a három Balogh fiú, az ottani Római Katolikus Gimnáziumban tanult. Ferenc 1938-ban átkerült Marosvásárhelyre, mivel az anyaszékben már nem volt senki, aki megfelelő színvonalon taníthatta volna hegedülni. Vásárhelyen Haják Károly és George Ionescu voltak a mesterei. 1939-ben, az első Enescu versenyen – ahol maga George Enescu is jelen volt – az első díjat: Nicola Amati, cremonai hegedűkészítő mester műhelyéből kikerült hegedűt – Balogh Ferenc nyerte meg. George Enescu meghívta Párizsba, hogy további tanulmányait az ő vezetésével végezze. Ment is volna boldogan, de Marosvásárhely hírhedt román polgármestere, Dandea úr, azt a feltételt szabta kiutazásához, hogy térjen át az ortodox hitre és változtassa meg a nevét Baloghról – Bologára.

Nem tette!

Észak-Erdély visszatérése után ő is indult volna, sokadmagával Budapestre tanulni, de hogyan és miből? Végül, Székelyudvarhely értelmiségi és iparos rétege egyik, a városka mozitermében tartott hangversenye után, összeadta a tandíjához szükséges összeget. Így jutott ki, már a tanév megkezdése után, 1940 októberében, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol az egyéni felvételi letétele után, hegedűből, azonnal harmadévre vették föl.

Tanárairól már szóltunk, hadd említsünk néhányat valahai kamarazene partnerei közül is: Martzy Johanna – nyugatra ment, az amszterdami zenekar koncertmestere volt; Cziffra György, aki az 1956-os forradalom idején – három év kényszermunkával a háta mögött – hagyta el Magyarországot és vált a világ egyik legismertebb előadóművészévé. Deák Ágnes és Váczi Károly itthon maradtak, és a világhírű magyar zongora- és hegedűiskola hagyományait adták tovább tanítványaiknak; de említhetjük Békeffy György csellóművészt, aki Rio de Janeiróban élt, vagy Zsigmondy Dénest a méltán világhírű professzort, aki Amerikában és Németországban tanított, de ide sorolhatjuk akár Starker Jánost, a zseniális amerikai csellóművészt is, a bloomingtoni egyetem professzorát.

1942-ben nagy kitüntetés volt számára, hogy az anyaországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ugyancsak Kodály Zoltán ajánlására, ő kísérhette el Lajtha Lászlót homoródmenti népzenegyűjtő útjára. 1943-ban ugyanígy együtt dolgozhatott Molnár Istvánnal, a zseniális táncművésszel is, akit néptánc-gyűjtő útján kísért a Maros mentén, valamint Csík és Szatmár megyében.

1943-ban Finnországban járt hangversenykörúton, de mire hazaért, megkapta katonai behívóját az 51-es páncélos-gépágyús zászlóaljba. 1944-es leszerelése után versenyvizsgát tett a budapesti Operaház zenekarába, ahová fel is vették. 1945 márciusáig, sokakkal együtt, itt vészelte át a háborút, ugyanis az Operaház svéd és amerikai védnökség alatt állott, így a megszállók, németek vagy oroszok, nem léphették át az épület küszöbét. Egyik hajnalban, már a gettó felszabadulása után, őrt állt a kapuban. Látta, hogy egy vedlett bundájú idős ember támolyog feléje. Ismerős is volt, meg nem is. Az öregember megszólította: „Te vagy az, Balogh Feri? Adjatok valamit ennem, mert éhen halok…” Az idős ember Weiner Leó volt, a mindenki által nagyon tisztelt és szeretett Mester.

Ilyen helyzetben nem is tudni, melyik indulat erősebb az emberben a düh vagy a szégyen…

1948-ban már Székelyudvarhelyen Balogh Ferencet bízták meg az 1848-as szabadságharc megünneplésének szervezésével. A székely fiúkból és lányokból 250 tagú kórust állított ki, elénekeltette velük Kodály: Forr a világját, a Himnuszt, a Szózatot…

A siker óriási volt, a hatás kettős.

Volt tanítványai közül vannak olyanok, akik ma is így köszöntik volt mesterüket: Tanár úr, Forr a világ!

De azonnal akadt olyan kolleganő is, aki feljelentette, mint irredentát, s kérte a Román Kommunista Párttól az ilyen káderek eltávolítását a tanügyből.

Meg is történt. De szerencsére mindez egybeesett a Magyar Népi Szövetség művészeket és tanárokat toborzó akciójával: 1948-ban nyitották meg a Kolozsvári Magyar Operát, ahová Balogh Ferencet hangversenymesternek hívták meg, ahogyan az 1949-ben alapított Magyar Művészeti Intézethez tanárnak. Mivel neki volt a legmagasabb szintű végzettsége, budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia művész-tanár diplomája, már 29 évesen egyetemi tanárrá nevezték ki. A Magyar Művészeti Intézet erőszakos bezárása után, 1953-tól 1982-es nyugdíjaztatásáig a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola professzora volt. Százhét növendék végzett nála: négy román, öt szász és kilencvennyolc magyar.

A kolozsvári évtizedek alatt a kiváló művész és remek pedagógus műhelyében nagyszerű eredmények születtek. A száznál több tanítvány ma már mind neves koncertező művész, koncertmester, zenekari tag vagy tanár. Tanítványai tizenkét nemzetközi díjat nyertek: Bukarestben, Moszkvában, Párizsban, Bécsben. Tanítványainak több mint a fele elhagyta Romániát. Legtöbbjük nyugatra távozott.

1957-ban, David Ojsztráh hívására, kimehetett Moszkvába. ő mutatta be a moszkvaiaknak Bartók II. hegedűversenyét. Ojsztráh – akivel nemzetközi zsűrikben ismerkedett meg, akárcsak Yehudi Menuhinnal, Henryk Szeringgel, Szjátoszláv Richterrel vagy Leonyid Kogánnal s másokkal –, azt kérdezte tőle: „Hogyan lehetséges, hogy a román kollegák közül csak Ön ért el ilyen eredményeket, egy vidéki városban élve?” A válasz az volt, hogy ő nem román, hanem magyar, és Budapesten tanult a Zeneakadémián. Mire Ojsztráh: „Az egészen más!”

A manapság már furcsának tűnő, nyugatról keletre tartó életút értelme és tartalma csakis a szolgálat lehetett. A világhírű magyar hegedűiskola követe Kodály nyomán, Kolozsváron szolgálta és adta tovább legnemesebb zenei hagyományainkat, bő négy évtizeden keresztül.

Mivel nem engedték meg neki, hogy hangversenyező művész is lehessen – külföldi meghívásairól mindig csak utólag értesült – bejárta Erdélyt, s egyebek mellett, Bartók és Kodály valamennyi hegedűre írt művét bemutatta, hol vidéki művelődési házakban, hol hangversenytermekben, hol pedig templomokban. 

A magyarországi zenei élet nagy hiányosságának és adósságának tartjuk, hogy e példátlanul gazdag életút és művészi tevékenység eddig nem kapott méltó értékelést.

Ezért nagy örömünkre szolgál, hogy Balogh Ferenc hegedűművész – mindnyájunk Tanár ura –-, Márton Áron-emlékérmet kaphatott.

Demény Attila

*Lapzártakor, 85 éves korában, 2005. január 21-én elhunyt Balogh Ferenc, a kolozsvári Zenekozervatórium hegedűművész-professzora. A Márton Áron-emlékérem átvételekor, 2003 novemberében elhangzott laudációval tisztelgünk emléke előtt.