Művelődés

Nagykároly jelképének metamorfózisa: tündöklése, hanyatlása és lassú újjáéledése

„Annak idején még a lovagte­remben volt a me­gye­bál, ott táncoltam én is eladólány koromban.” Így emlékezett vissza nagymamám a nagykárolyi kas­télyra. A két világháború között ez az épü­let adott otthont a város minden nagyobb kulturális ese­mé­nyének.

A mai nagykárolyi Károlyi-kastély helyén egy kő­ház állt, amit 1482-ben Károlyi Lancz László kez­dett el építeni. Ezt 1592-ben Ká­rolyi Mihály, védel­mül a törökök ellen, a 13. századi Vauban-típusú el­ső erdélyi kastély magvából kiindulva, vár alakban meg­erősíti. 1699-ben Károlyi Sándor (1668. már­cius 20. – 1743. szeptember 8.) díszesebbé alakíttatja. Ő az, aki a családban első­ként viselte a grófi cí­met, Ká­rolyi László és Sennyey Erzsébet fia. Eleonóra özvegy csá­szár­né már 1711. szeptember 15-én, majd az új császár és király, III. Károly 1712. január 12-én kine­vez­te főhadvezéri helyettessé, áp­ri­lis 5-én pedig gró­fi méltóságra emelte. Később Mária Teréziától el­nyer­te a tábornagyi, a legfőbb katonai rangot.

A Károlyi-család kastélya 1794-ben újjáépül. A kö­zépkori vá­rat gróf Károlyi József lebont­tat­ta, és he­lyére kastélyt építtetett. 1894-ben gróf Károlyi Pis­ta lovag­várrá alakíttatta. Ekkor lemonda­nak a védő­rend­szerről, a belső te­reket a lakók szükségleteihez ala­kítják át. Háromszög alapú dísztornyokkal fedett, belső ud­va­ros, négyszintes épület, ami bol­to­za­tos pin­cével is rendel­ke­zik. Monumentális fogadótermét festmé­nyek és szobrok díszítik. 1894-ben átala­kításokat végeznek rajta, ami­kor is külsejét neogó­ti­kus stí­lus­ban újradíszítik. Azóta ez az épület a város jelképe. Minden ko­rabeli képeslapon ott van, több ha­zai és külföldi fotó­mű­vész, fes­tő megörökítette vász­non, papí­ron, rézplaketten. Az eredeti pom­pája sajnos mára már teljesen kifakult. Körülötte, hajdan hatalmas angolkert volt, éppen olyan, amilyeneket ma már csak filme­ken lehet látni, nagy, tiszta vizű tó­val, hattyúval, ker­tésszel, lo­vak­kal. A Károlyi-csa­lád annak elle­nére, hogy ezt a kastélyt csak va­dász­­lak­nak és nyári lakhelynek hasz­nálta, nagy gondot fordított karbantartására. Kül­földi kertészt alkalmazott, aki megtervezte, fel­ü­gyelte a park épí­tését és gon­do­zását. Egzotikus fá­kat hozatott, ame­lyek nagy ré­sze még ma is meg­van. Gyönyörű park veszi kö­rül ritka növényfajtákkal.

Ez a park ma is fontos helyet foglal el a város éle­tében. E köré épül a városközpont, ide járnak sé­tálni a kisváros polgárai, itt ad­nak randevút egymásnak a sze­rel­mesek, itt működik a Karám, ami a város leg­na­gyobb szabad­téri ven­déglője. Nevét onnan kap­ta, hogy egyik oldalt egy vaskordon, a másik oldalt pe­dig a korabeli tég­lakerítés határolja. A kas­tély­kert ma is Károly legnagyobb zöld­övezete, és legkedveltebb pont­ja, hiszen itt szeretnek sétálni a legjobban a dobozlakók, egy sze­­let őstermészet a városi forga­tag­ban. Itt van az egyik városi játszótér is, így a gye­rekek termé­sze­tes környezetben hintázhatnak, fo­­­gócs­kázhatnak. Sajnos ez a játszótér nagyon rossz ál­lapotban van, annak ellenére, hogy a városi tanács tervei között szerepel a kastély és környezete felújí­tása, nem sok követ mozgattak még meg eddig ez ügyben.

Az utóbbi években veszélybe került a kastély, ugyanis a heves esőzések miatt annyi csapadék esett le, hogy a víz elárasztotta a pin­céjét, és süllyedni kez­dett. Komoly munkálatok folytak a kár elhárí­tá­sán, és ez valamennyire sta­bilizálta az építmény ál­la­potát. Elvezették a vizet, és leszigetelték a pincefa­la­kat. A megrepedezett külső falakat újravakolták, de nem sikerült még az eredeti színt kikeverni, így a falak jelenleg több árnyalatban is pompáznak, ami je­lentősen rontja az összképet, kü­lö­nösen télen, ami­kor a park fá­i­nak lombjai nem takarják el a lá­to­gatók elől. A helyi pénzforrások és a külföldi támogatások meg­csappanása a kastély állapo­tára is kihat. A belső javítások teljesen el­maradtak, és a külsők sem tö­ké­le­te­sek. A falak dombormű­vei még az eredeti állapotukban vannak, de nem tudni, meddig őr­ződnek meg, mert van, ahol már törede­zet­tek. A kastélyt kö­rül­vevő vizes árkot benőtték a bok­rok és a giz-gazok, az ablakok sok helyen be vannak törve.

A kastély lovardával is rendel­kezett, ahol a gróf­kis­asszo­nyok szá­mára angol telivéreket tartottak. „Az elmebajos grófkisasz­szonyt gyakran lehetett lát­ni, amint a folyóparton kegyetlenül ostorozta lovait. Szegény állatok annyira kimerültek voltak, hogy szin­te összesetek, tajtékzott a nyakuk, remegett a lá­buk. Azt hi­szem több gyönyörű állat is ki­múlt a ke­zei között. Úgy hívtuk: a bolond kisasszony. Azt be­szélik, úgy halt meg, hogy hintajával a fo­lyóba hajtott” – emlékezett visz­sza nagymamám. Ma is lehet a kas­télykertben lovagolni. Egy ala­pítvány lovardát mű­ködtet itt, ahol a gyerekek pónilovakon gya­ko­­rol­hatnak. 

A Károlyi-család lemondott er­ről az ingatlanról, an­nak elle­nére, hogy a restitúciós törvény értelmé­ben visszaszolgáltatta ne­ki a város. Nem szeretné­nek csak a fóti birtokkal foglalkozni, ami jóval ki­sebb a károlyinál, és ami már felújítás alatt is van. A nagykárolyi kastély kezelési joga, a grófi család aján­déklevele nyo­mán, 2004 decemberében került vissza a helyi tanácshoz, akkor dön­töttek úgy, hogy mindent meg­tesznek régi pompája vissza­nyeréséért. Ezért csatlakoztak az Európa Tanács védnöksége alatt megrendezett esemény­so­ro­zat­hoz. 2005 szeptemberében Kő kö­vön... marad. Várak, erődítmé­nyek, kas­télyok, kúriák, paloták címmel Nagy­károlyban is meg­ren­dez­ték az Európai Kulturális Örök­ség Nap­jait. Ekkor határozta el a helyi tanács és a műemlékvédelmet szív­ügyüknek tekintő önkéntesek, hogy megőrzik a kastély az utó­­kornak. A műemlékvédelmi ak­ciók sorát szaporítja egy több éve működő képző­művészeti tá­bor is. Ez a nem­zetközi kez­de­mé­nye­zés egy Nagy­károlyból elszármazott, je­len­leg az Egyesült Ál­la­mokban élő művésznő ötlete nyo­mán jött létre, és célja, hogy fel­hív­ja a világ figyelmét erre az ér­té­kes műemléképületre. Az itt ké­szült alkotásokat minden évben, egy több hétig tartó tárlaton mu­tat­ják be a nagyközönségnek. A ha­tárok fel­la­­­zu­lá­sa még több mű­vészt és lá­to­gatót vonz a kastélyba és a kas­tély köré.

2005-ben a Duna Televízió is Nagy­károlyra fordította figyel­mét. Egy teljes műsort szenteltek a városnak, és ezen belül kie­mel­ke­dő helyet foglalt el a kas­tély is. Kastélyok ünnepe címmel, az Európai Kulturá­lis Örökség Napjai ke­retében sugározták. A Ionescu Ni­ko­lett, Kirsch Norbert, Erdei Dá­niel készítette mű­sor­ból megtud­tuk, Európa negyvennyolc vá­ro­sában rendeztek a nagy­ká­ro­lyi­hoz hasonló eseményt, amely arra hív­ja fel a figyelmet, hogy a meg­lé­­vő kas­télyokat, kúriákat fel kell tér­képezni, meg kell őrizni, és új­ra használhatóvá kell tenni. Ve­ress Anikó, a nagy­károlyi kastély gondnoka, a kastélytörténeti elő­a­dás után bevallotta, hogy segítő­kész­séget tulaj­don­képpen a ká­ro­lyi emberektől vár. Azoktól a fia­ta­­­lok­tól, vagy azoktól az idős em­berektől, akik ak­kor ott voltak, és látták, hogy végül is feléledt ez a kas­tély.

A kastély életéhez szorosan hoz­zátartozik két ze­ne­kar tevé­keny­sége is. Az egyik az Erdély- szerte is­mert Collegium régizene együttes, amelyik Deák End­re ze­ne­­tanár vezetésével 16–17. szá­zadi muzsi­kát ad elő korabeli hangsze­re­ken. Több rendezvé­nyen is fellépet már az együttes ország- és vi­lágszer­te, de mindig a nagy­ká­rolyi és főleg a kastélybeli kon­cer­teket kedvelik. Úgy vélik, ennek e helynek meg­van az a sajátos aurája, amelyik ehhez a stílusú ze­né­hez a legjobban illik. A kastély tü­kör­termében adott kon­cer­tek min­dig alkotásra inspi­rálják őket, és ar­ra kész­tetik, hogy ne hagyják ab­ba eddigi munkás­ságuk, ennek a rég feledett zené­nek az ápolását, a nagy­kö­zön­séggel való megis­mer­tetését. Sze­rintük épp úgy, ahogy nekik meg kellett tanulniuk a korabeli hangszerek kezelését, a közönségnek is meg kell tanulnia ennek a zenének a hallgatását. Ezért gyakorolnak, és játszanak mi­nél többet.

A másik zenekar a Kastélyla­kók (Castellani), ame­lyiket megboldogult Karácsonyi Péter zenetanár alapított még a múlt rendszerben. Ez a zenekar – job­ban mondva két zenekar, hiszen egy kisebbekből és egy nagyobbakból állóról van szó – gyerekeket tö­mö­rít magába. Annak idején a pionírház együttesei voltak, ké­sőbb különálló zenekarokká fej­lőd­tek, és a város szellemiségéhez hűen annak jelképét, a kas­télyt öl­tötték magukra, azaz vették fel ne­­vét. Fellé­pé­seikkel országszerte elismerést szereztek maguknak, de a legjobban Nagykárolyban és vidékén sze­re­tik őket. A multikulturális szellemhez is hűek ők, há­rom nyelven (magyar, német, ro­mán) éneklik da­la­ikat. Több le­me­zük is megjelent a kilenc­ve­nes évek fo­lya­mán és nagyon sok he­lyen koncerteztek, ren­ge­te­get tur­néztak. Sajnos az utóbbi időben szétesett a csapat, a régi tagok felnőttek, sokan külön ze­nés karriert fu­tot­tak be, az újakat pedig nincs ki összefogja.

Annak érdekében, hogy az or­szág és Európa fi­gyel­mét a kas­tély felé fordítsák, a nagy­ká­ro­lyiak min­den rendezvényt a kas­tély­ban és az azt körül­ve­vő parkban rendeznek meg. Több országos és nem­zet­közi ese­mény­nek ad otthont ez az építészeti re­mek­mű. Az említett képző­mű­vé­szeti táboron kívül még környe­zet­védő szakkör is működik itt, amely ke­retében a régi, ezen a vi­déken is­meretlen fákra há­rom­nyel­vű nö­vény­határozó táblács­kákat tettek. A mul­tikulturális jelleg nem csak Erdélyre (transzszil­va­nizmus), de a pártiumi térségre is jellemző, hiszen attól kezdve, hogy gróf Ká­ro­lyi Sándor meg­hí­vására a svá­bok az akkori háború és pes­tis­jár­vá­nyok miatt el­népte­le­nedett kör­nyék­re telepedtek le, háromnyel­vű­vé vált. Ezt a gondolatot a kas­tély múzeuma is ápol­ja, amikor mindhárom nép viseletét és hasz­ná­la­ti tárgyait kiállítja állandó tárlatán.

A kastély régi fényét jelenleg csak a rendezvé­nyek, a kulturális programok szintjén sikerült visz­sza­­­állítani. Kulturális központtá vált ez az épület. Több jóté­kony­sági bált is rendeztek a kastély lovag­ter­mében, arra ösz­tö­nözve a lakosságot, hogy érezzék sajátjuknak ezt a műemléképületet, és próbálják meg együtt újjá­é­lesz­teni. Tempfli Eri­ka, nagykárolyi la­kos így véle­kedett a bálról: „Ilyen bálra szükség van Nagy­ká­roly­ban, mert sajnos nincsenek ha­sonló rendezvények, és szerintem az egész város lakossága, ami­kor csak teheti, az ilyen jelle­gű esemé­nyekre elmegy.” Ez így igaz, hisz a károlyi polgárok minden kulturális jellegű rendez­vé­nyen szí­vesen, és nagy számban vesznek rész, legyen az könyvbemutató vagy bál. A lágy, szentimentális, a táncok király­nő­jé­nek is nevezett, angol keringő ritmusára is sokan per­dültek táncra az ódon kastély falai között, aho­vá annyi évtized szünet után is­mét beköltözött az élet. Évente több képzőművészeti tárlatra és könyv­be­mu­tatóra kerül sor a han­gu­latos tükörteremben, amelyik fa­lát korabeli zászlók és címerek díszítik. Kőkandallója és faragott keményfából készült korabeli bú­to­rai egyedivé teszik.

A kastély egyik szobájában mű­ködik a megyei rá­dió (Transilvania) városi stúdiója, innen tol­má­csol­ják Nagykárolynak és vi­dé­kének a szív küldi ze­nés üze­ne­teket. A Városi Múzeum is itt van, ami a kastély­mú­zeummal közös tárlatot jelent. A kastély és a vi­dék életének jelentős esemé­nyeihez fűződő ki­ál­lítási tárgyak láthatók itt, az ókori régészeti leletektől, a népi szerszámokon keresztül, a 19. század eleji nép­vi­seletig. Vei­szer Róbert turista a következőket mond­ta a múzeummal kapcsolatban: „Szatmár me­gyei létemre be­vallom őszintén, kicsit szégyel­lem, hogy gyermekkoromban vol­tam legutoljára a nagy­ká­rolyi kas­télyban. Visszaemlékezéseim sze­rint az akkori múzeum nem volt a legjobban felszerelt, a kiállítási anyag elavult, nem volt idegenve­ze­tő sem. A hűvös, magas meny­nye­zetű, kitö­mött állatokkal te­le szo­ba nagyon megrémített. Volt egy ugrásra kész medve, aminek az emléke még napokig kísértett álmaimban is. Néha ma is, ha átutazok a városon, mindig gondolok rá, hogy újra meglátogatom a kastélyt, de sohasem nyílik rá al­kalom, valószínűleg az időhiány miatt, de az is lehet, hogy még mindig a medve árnya kísért.” Ma már valamivel korszerűbb a mú­zeum, jobban felszerelt, de ko­rántsem teljes, rengeteg szakmai és tárgybeli kívánnivalót hagy ma­­ga után.

A város egyetlen magyar nyel­vű hetilapja, a Nagy­károly és vidéke is a kastélyt választotta jelképé­nek, az újság arculatának szerves része az. Tartalmilag is szoros kapcsolatban áll vele, több cikksorozat fog­lakozott a kastély történetével, tárlataival, ren­dez­vényeivel, múlt­já­val, jelenével és jövőjével. Ez bi­zo­nyítja talán a legjobban, hogy a kastély állandó és mindig aktuális téma a városban.

Elválaszthatatlanul a kastélyhoz tartozik a Ká­ro­lyi grófok kap­lonyi kriptája is, ami az ottani ka­toli­kus templom alatti pincében ka­pott helyet. A korai időkben ide temetkezett a család. A kommunizmus idején el volt rejtve a be­já­rata, az oltár mögé. Több sír­rab­lás­nak esett áldozatul a török idő­ben, és a két világháború alatt is. Nagy kincset rejt ez a kripta-ká­polna, ugyanis az itt található egy nagyon értékes, egy tömb carrarai márványból, P. Bazzanti művész által készített feszület, amilyenből ezen kívül csak egyet­len egy található az egész világon. Itt ferences kolostor is működött, őket is a Ká­ro­lyiak hozták ide.

„A Szent Istvánról nevezett er­délyi ferences rend­tartomány egy­­kori kaplonyi temploma nemcsak az itt is megtelepedett kol­du­ló­rend áldásos munkál­ko­dásának hiteles emlékeztetője, ha­nem egyben kie­melkedő építé­szet- és mű­vé­szettörténeti relikvia is. 1834. ok­­tóber 15-én, az úgynevezett ér­mel­léki föld­ren­gés idején, éppen Avi­lai Szent Teréz ünnepén rom­ba dőlt templomot a helység ak­ko­ri kegyura, Károlyi György épít­tette újjá. Az új temp­lom terv­rajzának elkészítésére a kor egyik legnevesebb épí­tészét, Ybl Miklóst kérte fel. Erre azért kerülhetett sor, mert Ybl tervezte meg gróf Károlyi István fóti kas­télyát, s ezalatt kapcsolatba lépett a gazdag és be­fo­lyásos főúri csa­lád­dal. A fóti munka sikeres be­vég­­zése után kapta feladatául a csa­lád ősi kaplonyi temp­­lomának és sírboltjának a megtervezését. Az új templom kialakításánál fi­gye­lembe vette a korábbi épü­let­ről készült rajzokat és a föld­ren­gés által felszínre került eredeti, ro­mán stílusú alapokat is. A tör­té­nel­mi hűség kedvéért a majdani templomot neo­román stílusban ál­­­modta meg” – írja Sas Péter.

A nagykárolyi várkastély tehát él, és szerves ré­sze a városnak. Re­mélhetőleg nem csak kultu­rá­lis, de fizikai mivoltában is visz­szanyeri eredeti fényét. Fontos len­­ne megőriznünk az utókor szá­mára, hi­szen nem őseinktől örö­költük, hanem unokáiktól kap­tuk kölcsön.