magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Keszeg Vilmos: A Mezőség fel­fe­de­zé­se 2. rész


Mezőség kul­tú­rá­ja.

A kö­zel­múl­tig kon­zer­vá­ló­dott élet­for­má­nak (a je­les na­pok, az em­be­ri élet át­me­ne­ti rí­tu­sai) és men­ta­li­tás­nak tu­laj­do­nít­ha­tó­an a Mezőségen fenn­ma­rad­tak a száj­ha­gyo­mány szü­zséi és szö­veg­tí­pu­sai. Fa­ra­gó Jó­zsef tet­te köz­zé a Ma­gyar­décsén először Jagamas Já­nos ál­tal le­jegy­zett A Vi­téz és a Ke­gyes (A tol­vaj­já lett test­vér) bal­la­da­tí­pust. A Vargyas La­jos fel­té­te­le­zé­se sze­rint a fran­cia-val­lon te­le­pe­sek­nek tu­laj­do­nít­ha­tó­an az első hul­lám­ban Ma­gya­ror­szág­ra ke­rült klasszi­kus bal­la­dák egyi­ke, amely a ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten egye­dül az em­lí­tett te­le­pü­lé­sen is­mert. To­váb­bi vál­to­za­ta­it Fa­ra­gó Jó­zsef 1970-ben gyűj­tet­te össze (Fa­ra­gó 1973). Olosz Ka­ta­lin a 19. szá­zad­ban a ma­ros­vá­sár­he­lyi re­for­má­tus kol­lé­gi­um di­ák­ja­it te­rep­re küldő ta­nár, Sza­bó Sá­mu­el gyűjteményéből emel ki egy 1863-ban Mezőbándon le­jegy­zett, mind­ed­dig is­me­ret­len bal­la­dát. A Gyulafiné cí­met viselő bal­la­da egye­dül kép­vi­se­li Az ör­dög­nek el­adott le­ány tí­pust (Olosz 2005). A szülőfaluja szö­veg­folk­lór­ját megörökítő Hor­váth Ist­ván A nagy he­gyi tol­vaj, A há­rom­szo­ros mag­zat­gyil­kos és A ha­lál­ra tán­col­ta­tott le­ány  ré­gi stí­lu­sú bal­la­da mel­lett be­tyár­bal­la­dát és több gyil­kos­ság­tör­té­ne­tet tett köz­zé. (Hor­váth 1971.341–348). Kal­lós Zol­tán a Bal­la­dák köny­vé­ben fél­száz­nál több bal­la­dát kö­zölt a ré­gi­ó­ból. Ezek fe­le ré­gi stí­lu­sú tí­pus­ba tar­to­zik (A ha­lál­ra tán­col­ta­tott le­ány, A ha­lál­ra ítélt hú­ga, Egy­más­tól el­vá­lasz­tott sze­rel­me­sek, Há­rom ár­va, Kőműves Ke­le­men­né, A nagy he­gyi tol­vaj, A haj­dúk­kal út­nak in­du­ló le­ány, A gyer­mek­gyil­kos anya, Ba­goly asszony­ka, Ide­gen­be el­adott le­ány, A meg­szó­la­ló ha­lott), má­sik ré­szük pe­dig új stí­lu­sú (A meg­gyil­kolt fo­nó­lány, A cséplőgépbe esett le­ány, A gyil­kos fel­ad­ja ma­gát, A bá­ró­kis­asszony és a gu­lyás), be­tyár-, bör­tön-, kór­há­zi bal­la­da, pony­va­bal­la­da (A meg­gyil­kolt szerető), gyil­kos­ság­tör­té­net, tra­gé­dia el­me­sé­lé­se (Le­égett gyu­fa­gyár) (Kal­lós 1971). Jagamas Já­nos Magyaró nép­ze­nei mo­nog­rá­fi­á­já­ban öt ré­gi stí­lu­sú, két új stí­lu­sú nép­bal­la­dát tesz köz­zé (Fe­hér An­na, A meg­szó­la­ló ha­lott, A meg­gyil­kolt fo­nó­lány, A nagy he­gyi tol­vaj, A Szé­gyen­be esett lány, A gyil­kos fel­ad­ja ma­gát) (Jagamas, 1984). Demény Pi­ros­ka az aranyosszéki nép­ze­ne re­per­tó­ri­u­má­ban sze­re­pel­tet négy új stí­lu­sú mezőségi bal­la­dát Aranyosgerendről, Gerendkeresztúrról, Aranyosegerbegyről és Aranyosgyé­res­ről (A gunaras le­ány, Bajka Sán­dor bal­la­dá­ja, Be­tyár­bal­la­da, A meg­gyil­kolt szerető) (Demény 1998. 68, 80, 82, 90). Mind­má­ig ho­mály­ban ma­rad­tak azok a hely­ze­tek, ame­lyek­ben a nép­bal­la­dák előadásra ke­rül­tek. A mezőségi balladaéneklésről egye­dül Hor­váth Ist­ván fel­jegy­zé­sé­vel ren­del­ke­zünk: „Va­la­ki dú­dol­ni kez­di a Szek­szár­di Ma­ris­ka bal­la­dá­ját. Má­sok is be­kap­cso­lód­nak az énekbe... A bal­la­dá­nak Magyarózdon a nép­me­sé­hez ha­son­ló a funk­ci­ó­ja, főként a fo­nó­ban éne­kel­ték a nők. A dal, a drá­mai vagy ép­pen tra­gi­kus ese­mény a bal­la­dá­ban el­hes­sen­ti az ál­mos­sá­got a hosszú fo­nó­es­té­ken. A Szek­szár­di Ma­ris­ka két ka­ri­ka­gyű­rű­je pél­dá­ul ar­ra ta­nít, hogy vi­gyázz, le­ány, ne kösd el két­fe­lé a szí­ved, mert Ma­ris­kát azért a két ka­ri­ka­gyű­rű­ért tán­col­tat­ták ha­lál­ra. Ami­kor Ró­zsa Sán­dor pár­nát kér bör­tö­né­ben, any­ja azt vá­la­szol­ja ne­ki, hogy te­gye (mi­at­ta) hul­la­tott könnyét fejealjának. A nép­dal­ok­hoz vi­szo­nyít­va a bal­la­dá­kat sok­kal rit­káb­ban ének­lik. Hogy ki nem vesz­tek még egé­szen, az azon mú­lott, hogy a dal­lam és tör­té­net egy­mást őriz­te” (Hor­váth 1968.1802).

Bár kimerítő gyűj­tés, sem összesítő re­per­tó­ri­um nem ké­szült a má­gi­kus-val­lá­sos szövegekről, gya­nít­ha­tó­an má­ig hasz­ná­lat­ban van­nak. 1938-ból Szépke­nyerű­szent­már­ton­ból öt ka­rá­cso­nyi kántálóének szö­­ve­gét is­mer­jük, kö­zü­lük négy le­gen­da­bal­la­da (Pa­ra­di­csom közepibe, Csor­da­pász­tor­ok, Há­rom­ki­rá­lyok nap­ján, Bet­le­hem kis fa­lucs­ká­ban, Kis ka­rá­csony, nagy ka­rá­csony) (Vass 1938). Az 1930-as évek­ben Szé­ken ap­ró­szen­tek, ka­rá­csony és új­év nap­ján a gyer­me­kek vers­sel men­tek ün­ne­pet kö­szön­te­ni (Orosz 1938). Lajtha Lász­ló egy pas­sió­éne­ket kö­zöl, ame­lyet Szép­ke­nyerűszent­már­tonban a ci­gány­gyer­me­kek a ka­rá­csonyt és az új­évet kö­szön­töt­ték (Lajtha 1947). Fa­ra­gó Jó­zsef 1945-ben Pusz­ta­ka­ma­rá­son négy kántá­ló­é­nek szö­ve­gét rög­zí­tet­te, fel­tün­tet­ve ezek ere­de­tét is (Fa­ra­gó 1947). Hor­váth Ist­ván Magyarózdon az 1960-as évek­ben Há­rom ka­rá­cso­nyi kántálóéneket, egy beköszöntőt, két újévköszöntőt kö­zöl (Hor­váth 1971.110–112, 115). Egy al­kal­mi köz­le­mény különböző mezőségi tele­pü­lé­sekről öt kántálóéneket (Bet­le­hem­nek vá­ro­sá­ba, El­in­dult Szent Jó­zsef, Felköttem én ka­r­ácson es­té­lin, Ka­rá­cso­nyi szom­bat es­té­li­be, Pa­ra­di­csom kőkertjibe), egy be­kö­szön­tőt is­mer­tet (Ke­szeg 1994).

A 19. szá­zad so­rán irá­nyult a fi­gye­lem az ere­det­tör­té­ne­tek­re, lo­ká­lis narratívumokra. Kőváry Lász­ló, nyo­mán Or­bán Ba­lázs, Be­ne­dek Elek, majd a ka­len­dá­ri­u­mok, a pony­va­nyom­tat­vá­nyok és az ol­va­só­köny­vek szé­les kör­ben ter­jesz­tet­ték eze­ket a tör­té­ne­te­ket. A köz­tu­dat­ba ez a po­pu­lá­ris tör­té­ne­lem épült be, is­mert­té té­ve olyan ter­mé­sze­ti ob­jek­tu­mo­kat, mint a Szent An­na ta­va, a Ma­ros és az Olt. A Me­ző­ség szin­tén ren­del­ke­zik ilyen narratívumokkal, ezek azon­ban alig ke­rül­tek-ju­tot­tak el a po­pu­lá­ris re­gisz­te­rig. Be­ne­dek Elek a Mezőségről két tör­té­ne­tet épí­tett be a „ma­gyar me­se- és mon­da­vi­lág­ba”. Az egyik sze­rint Mezőzáh ha­tá­rá­ban állt Záhkő vá­ra, amely­nek ura ke­gyet­le­nül meg­gyil­kol­ta egyet­len gyer­me­két job­bágy ked­ve­sé­vel. A má­sik a Mezőménes ha­tá­rá­ban állt Backa vá­ra tün­dér la­kó­i­nak vissza­vo­nu­lá­sát me­sé­li el (Be­ne­dek 1989. III. 85–7, 124–5).

A nép­me­se a mezőségi nép­köl­té­szet leg­gaz­da­gab­ban ada­tolt te­rü­le­te. Bár ku­ta­tá­sa meg­kés­ve in­dult, de rö­vid időn be­lül – főként Nagy Ol­gá­nak tu­laj­do­nít­ha­tó­an – lát­vá­nyos ered­mé­nye­ket mu­ta­tott fel. Egyik irány­ban az ar­cha­i­kus me­se­tí­pu­sok meg­lepő vál­to­za­ta­it, gaz­dag tár­há­zát vo­nul­tat­ta fel (Hu­nya­di 1956, Faragó–Balla 1970, Hor­váth 1971, Nagy  1953, 1958, 1969, 1972, 1973, 1973a, 1975a, 1996, Kós 2000. 370–406), má­sik irány­ban a me­se­mon­dás 20. szá­za­di funk­ci­ó­it, a me­se­mon­dás­nak a me­se­mon­dó bio­grá­fi­á­já­ba va­ló be­épü­lé­sét (Faragó–Balla 1970, Fa­ra­gó 1969), har­ma­dik irány­ban a narratívumoknak a varázsmesétől a hét­köz­na­pi tör­té­ne­te­kig, az igaz­tör­té­ne­te­kig meg­tett út­ját do­ku­men­tál­ta (Nagy 1975, 1976a,b,c, 1995).

Több, he­lyi és re­gi­o­ná­lis szin­ten nép­sze­rű­vé vált me­se­mon­dó bio­grá­fi­á­ja, re­per­tó­ri­u­ma áll ren­del­ke­zé­sünk­re. Kurcsi Minya 1897-ben szü­le­tett Ma­gya­rón. Ap­ja er­dei mun­kás, any­ja pa­raszt­asszony. 10 éves ko­rá­tól ap­já­val a ha­vas­ra járt. Hat osz­tályt vég­zett. Később is szí­ve­sen ol­va­sott, klasszi­kus és pony­va­iro­dal­mat. 1915–1918 kö­zött ka­to­na volt, majd részt vett a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban is. Csa­lád­ja meg­él­he­té­sét a fa­ki­ter­me­lés biz­to­sí­tot­ta. A Ke­le­ti-Kár­pá­tok mind­két fe­lén dol­go­zott. He­ten­te, ha­von­ta lá­to­ga­tott ha­za, tisz­tál­kod­ni, ün­ne­pel­ni. A ha­va­son gya­ko­rol­ta a me­se­mon­dást is. Hall­ga­tói kö­zött vol­tak román–magyar két­nyel­vű­ek, tisz­ta ro­má­nok, máramarosi szlo­vá­kok, bu­ko­vi­nai né­me­tek, dél-ti­ro­li ola­szok. A me­sé­lés annyi­ra be­épült éle­té­be, hogy mi­kor nyug­díj­ba vo­nult, en­ge­délyt szer­zett, hogy ván­dor me­se­mon­dó­ként is­ko­lák­ban, kul­túr­há­zak­ban lép­jen kö­zön­ség elé (Fa­ra­gó 1969).

A ha­va­son me­sél­ve a kö­rül­mé­nyek­hez al­kal­maz­kod­va ala­kí­tot­ta ki a me­se­mon­dás so­rán al­kal­ma­zott test­tech­ni­kát. „Minya bá­csi ál­ta­lá­ban nem vi­lá­gos­ban, ha­nem fél­ho­mály­ban, sö­tét­ben me­sélt. Ez a ma­gya­rá­za­ta egyik azon­nal szembeötlő, fur­csán ha­tó előadói sa­já­tos­sá­gá­nak: nem gesz­ti­ku­lál, és nincs mi­mi­ká­ja. Há­rom és fél év­ti­zed alatt meg­szok­ta, hogy ki­hú­zott felsőtesttel, moz­du­lat­la­nul, szin­te me­re­ven ül­jön, hisz kéz­moz­gá­sa, arc­já­té­ka a fél­ho­mály­ban nem ér­vé­nye­sül­he­tett; a rossz vi­lá­gí­tás­tól füg­get­le­nül, a fekvőhelyükön heverő, el-elgyökintő hall­ga­tók az előadóművészet ilyes­fé­le esz­kö­ze­it amúgy se na­gyon mél­tá­nyol­ták vol­na... Kézenfekvő, hogy nem gesz­tus­sal, ha­nem hang­gal dol­go­zik. Sut­to­gást, halk só­hajt nem is­mert; elejétől vé­gig emelt és erős han­gon ad elő. Érthető ez, hisz egy-egy nagy ka­li­bá­ban húsz-har­minc hall­ga­tó­hoz kel­lett szól­nia, s hang­erővel is éb­ren tar­tot­ta fi­gyel­mü­ket, hogy az álom mezs­gyé­jén át ne lép­je­nek. Szó­no­kol­va me­sél, hang­ját vál­to­za­to­san hasz­nál­ja; ami­kor ele­mé­ben van, a me­sét vé­gig­lel­ke­se­di és vé­gig­ki­a­bál­ja. Ha a hőst bá­nat vagy öröm éri, hang­ja pa­te­ti­ku­san még ma­ga­sabb­ra szár­nyal, majd ér­zel­mi­leg te­lít­ve el­fá­tyo­lo­so­dik, meg­csuk­lik, sze­mé­be könny szö­kik. A tisz­tá­ra le­író, elbeszélő ré­szek is pa­te­ti­kus, szó­no­ki­as szí­ne­ze­tet kap­nak előadásban”(Faragó 1969.54).

Balla Ta­más a magyardécsei me­se­mon­dó, Balla Já­nos me­se­tu­dá­sát, 26 me­se­tör­té­ne­tét je­gyez­te le. A kö­tet előszava egy klasszi­kus me­se­mon­dó be­mu­ta­tá­sát tar­tal­maz­za. A magyardécsei me­se­mon­dás­hoz a ha­lott­vir­rasz­tók és a té­li es­ték nyúj­tot­tak al­kal­mat. „A ha­lott­vir­rasz­tás két éj­sza­kán át, áloműző kár­tyá­zás­sal és az el­huny­tat emlegető po­ha­raz­ga­tás­sal gaz­da­gít­va, Magyardécsén a ha­gyo­má­nyos me­se­mon­dás­nak az év bár­me­lyik sza­ka­szá­ban vissza-visszatérő, jó al­kal­ma. Ha Já­nos bá­csi ké­sik, a me­se­vá­rók sürgetően utá­na kül­de­nek. A vir­rasz­tó­ban me­sé­it ta­lán még a szo­kott­nál is dé­va­jab­bul meg­fű­sze­re­zi és meg­cif­ráz­za; a pro­fán ha­ho­ta új­ra meg új­ra el­ra­gad­ja mind­azo­kat, akik illendő gyász­ba me­rül­ve, biz­ton­sá­go­san fél­re nem hú­zód­nak” (Faragó–Balla 1970.236). A zö­mé­ben va­rázs­me­sét tar­tal­ma­zó re­per­tó­ri­um tör­té­ne­te­i­nek szer­ke­ze­te hi­bát­lan, bővelkednek az ar­cha­i­kus mo­tí­vu­mok­ban (ál­lat­anyá­tól születő hősök, em­ber­ként viselkedő sár­kány, tu­dós gyer­mek, te­kin­te­té­vel gyil­ko­ló egy­sze­mű em­ber, vas­fo­gú emberevő le­ány, ka­csa­lá­bon for­gó vár). A me­se­mon­dó stí­lu­sá­nak sa­já­tos­sá­ga a tör­té­ne­tek lo­ka­li­zá­lá­sa. A mesehő­sök Rettegen vá­sá­rol­nak ma­guk­nak ru­hát, Sza­mos­újváron ök­röt, sze­ke­ret, Beth­len­be men­nek bú­zát őröltetni, egyik me­se hősét pe­dig a Sza­mo­son en­ge­dik út­já­ra, csó­nak­ban (Faragó–Balla 1970). [...]

Az élőben tet­ten ért mezőségi me­se­mon­dás vizs­gá­la­ta re­le­váns kö­vet­kez­te­té­se­ket kí­nált. A száj­ha­gyo­mány előadása olyan szo­ci­á­lis ak­tus volt, amely a ge­ne­rá­ci­ók együtt­lé­té­re, a ha­gyo­má­nyos vi­lág­kép (má­gi­kus tu­dat) kom­mu­ni­ká­lá­sá­ra, ho­mo­ge­ni­zá­lá­sá­ra (Nagy 1975), a mesélői kom­pe­ten­ci­ák ki­bon­ta­ko­zá­sá­ra, a me­se­mon­dók ri­va­li­zá­lá­sá­ra nyúj­tott le­he­tőséget (Fa­ra­gó 1969). A pa­rasz­ti tár­sa­dal­mat ért mo­der­ni­zá­ci­ós ha­tá­sok ra­di­ká­li­san át­for­mál­ták a me­sélői gya­kor­la­tot, a min­den­nap­ok élet­vi­lá­gá­hoz, in­di­vi­du­á­lis szán­dé­kok­hoz kö­ze­lí­tet­ték, és pe­ri­fé­ri­á­ra tol­ták a nép­me­sét. A me­sé­lés­ben az esz­té­ti­kai minőségek kö­zül a fan­tasz­ti­kum, a ko­mi­kum és a re­a­liz­mus, a for­mák kö­zül az anek­do­ta, a biografikus narráció (él­mény­tör­té­net, igaz­tör­té­net, plety­ka, me­mo­ár) ural­ko­dott el (Nagy 1960, 1975, 1976a,b,c).

A ku­ri­ó­zu­mo­kat kedvelő ol­va­sók szá­má­ra Orosz End­re rö­vid, tö­mör tu­dó­sí­tá­so­kat tett köz­zé a mezőségi nép­szo­kás­ok­ról. A tej­ha­szon be­fo­lyá­so­lá­sát, a gaz­dag ta­va­szi csa­pa­dé­kot hi­va­tott biz­to­sí­ta­ni a zöld em­ber fel­öl­töz­te­té­se ál­do­zó­csü­tör­tök­ön, a fa­lu be­já­rá­sa, a víz­zel történő lo­csol­ko­dás (Orosz 1911, K. 1913). 1912-ben os­to­rok­kal, vas­tár­gyak ütö­ge­té­sé­vel, turkával kö­szön­töt­ték az új­évet a mezőségi fal­vak­ban (Orosz 1912). Az első szisz­te­ma­ti­kus szo­kás­le­írást Fa­ra­gó Jó­zsef ké­szí­tet­te el Betlehemezők és kán­tá­lók Pusz­ta­ka­ma­rá­son cím­mel. A be­mu­ta­tott bet­le­he­me­zés a fa­lu­ba 1924-ben ke­rült, a nagyenyedi kol­lé­gi­um­ban nevelődött ta­ní­tó ho­no­sí­tot­ta meg. A já­ték Nagyenyedről kért for­ga­tó­köny­ve már ma­ga kom­pi­lá­ció ered­mé­nye volt. Az évek so­rán eb­be a ke­ret­be különböző ere­de­tű be­té­tek épül­tek be. A rí­tus meg­szer­ve­zé­sé­ben, le­bo­nyo­lí­tá­sá­ban részt vál­lalt a temp­lom, az is­ko­la, a „pa­lo­ta” (a Ke­mény-kas­tély he­lyi meg­ne­ve­zé­se), s lehetővé tet­te az ün­nep val­lá­sos tar­tal­ma­i­nak ki­eme­lé­sét és él­mény­sze­rű át­élé­sét, az ado­mány­gyűj­tést, a tár­sa­dal­mi stá­tu­sok ki­nyil­vá­ní­tá­sát, a szó­ra­koz­ta­tást, a zárt kö­zös­ség éle­té­nek szer­tar­tá­sos szer­ve­zé­sét, irá­nyí­tá­sát. Ha­son­ló sze­re­pet ját­szott a fa­lu­ban a ha­gyo­má­nyos ka­rá­csony es­ti kán­tá­lás (Fa­ra­gó 1947).

A mezőségi te­le­pü­lé­sek je­les na­pi szo­ká­sa­i­nak leg­gaz­da­gabb re­per­tó­ri­u­mát Makkai End­re és Nagy Ödön ál­lí­tot­ta össze 1939-ben, főiskolások, kö­zép­is­ko­lás­ok, ta­ní­tók és lel­ké­szek se­gít­sé­gé­vel. Az Ada­tok té­li nép­ha­gyo­má­nya­ink is­me­re­té­hez vál­lal­ko­zás 59 er­dé­lyi te­le­pü­lés­re ter­jedt ki, kö­zü­lük mint­egy 10 te­le­pü­lés mezőségi (Bonchida, Csittszentivány, Magyar­décse, Almásmálom, Mezőveresegyháza, Nagysármás, Mezősámsond, Mezőkölpény, Szabéd, Mezőpanit, Mezőfele). S bár a szo­kás­le­írá­sok nél­kü­lö­zik az egy­sé­ges szem­pont­rend­szert, a tel­jes­ség­re tö­rek­vést, szám­ta­lan szo­kás­elem és szo­kás­funk­ció meg­lét­ét iga­zol­ják. Meg­ta­lál­juk a ka­rá­cso­nyi kán­tá­lás, a ka­rá­csony­fa-ál­lí­tás, aján­dé­ko­zás, bet­le­he­me­zés, az istvánozás, a jánosozás, a Gás­pár na­po­zás, az ap­ró­szen­tek­na­pi mus­tár­mag­ké­rés, az óév­bú­csúz­ta­tás, az új­év­kö­szön­tés, az új­évi gu­lya­haj­tás, a szil­vesz­ter éj­sza­kai mu­la­tás, aranyosvízgyűjtés, jós­lás, az őszi bor­töl­tés, a Ka­ta­lin és az And­rás na­pi jós­lás, a tél­vé­gi far­sang és fo­nó, a Mi­ku­lás na­pi aján­dék­osz­tás le­írá­sát. A be­mu­ta­tá­sok bővelkednek a ri­tu­á­lis és má­gi­kus funk­ci­ó­jú szö­ve­gek­ben. (Az ere­de­ti, 1939-es ki­adás 1993-ban kibővítve, mu­ta­tók­kal el­lát­va lá­tott nap­vi­lá­got. Makkai–Nagy 1993) Rö­vid tu­dó­sí­tás szá­molt a Malozsa völ­gye há­rom fa­lu­já­nak (Ma­gyar­ózd, Ma­gyar­bük­kös, Istvánháza) nép­szo­ká­sa­i­ról (nyá­ri tánc, kán­tá­lás, új­év­kö­szön­tés, la­ko­da­lom­ba hí­vo­ga­tás, halottbúcsúztatás) (Kris­tóf 1944). Hor­váth Ist­ván szülőfalujából ír­ta össze és kö­zöl­te a jelentős kalendáris szo­ká­sok (ka­rá­csony, ap­ró­szen­tek, újesztendő, far­sang, hús­ha­gyó­kedd, ham­va­zó­szer­da, nagy­pén­tek, hús­vét, Szent György nap­ja, má­jus el­se­je és pün­kösd) szo­kás­ele­me­it és -funkcióit, va­la­mint a pár­vá­lasz­tás és a la­ko­da­lom, a te­me­tés for­ga­tó­könyv­ét. A la­ko­da­lom ar­cha­i­kus ele­me­ként eme­li ki a ri­kol­to­zást, a te­me­tés ese­té­ben pe­dig a si­ra­tó­zást (Hor­váth 1971.109–52). Zsig­mond Jó­zsef és Pal­kó At­ti­la szin­tén a benn­szü­löt­tek tá­jé­ko­zott­sá­gá­val so­rol­ja fel a marosmagyarói át­me­ne­ti és kalendáris rí­tu­sok ele­me­it és funk­ci­ó­it (Zsigmond–Palkó 1996. 131–­325). Kós Kár­oly Ka­ta­lin nap­já­val kezdődően te­kin­ti át az „év­kör szo­ká­sa­it” (év vé­gi há­zas­ság-jós­lá­sok, ka­rá­csony, ap­ró­szen­te­ki, szil­vesz­te­ri, új­évi, Szent György na­pi, má­jus 1-jei, pün­kös­di, pé­ter-pá­li, mind­szen­tek na­pi) jós­ló, ter­mény­va­rázs­lá­si, val­lá­si, vá­sár­tar­tá­si rí­tu­so­kat (Kós 2000. II. 240–52). Össze­fog­la­ló át­te­kin­tést ké­szí­tett az „élet­kor szo­ká­sa­i­hoz”, a gyer­mek- és if­jú­kor, a há­zas­ság­kö­tés, a te­me­tés rí­tu­sa­i­hoz. Rész­le­tes elem­zés szól a fo­nó­be­li életről, a mezőköbölkúti „la­ko­dal­mas nap­ról” (Kós 2000. II.286–303). Nagy An­na a szé­ki fo­ga­dal­mi nap, Ta­kács And­rás a so­ro­zás szo­kás­ele­me­it és tár­sa­dal­mi je­len­té­se­it te­kin­tet­te át (Nagy 1999, Ta­kács 1992). Az utób­bi év­ti­ze­dek­ben Ba­ra­bás Lász­ló vég­zett mezőségi fal­vak­ra is átterjeszkedő mo­nog­ra­fi­kus szo­kás­ku­ta­tást Marosszéken. A tél­vé­gi far­san­go­lás és fo­nó, a ta­va­szi ha­tár­ke­rü­lés, a pün­kös­di vi­rá­go­zás, a tél­kö­zé­pi ri­tu­á­lis ün­nep­kö­szön­tés szo­kás­ele­mek­re és szo­kás­funk­ci­ók­ra ár­nyal­tan kitérő elem­zé­sei vil­lant­ják fel a ha­gyo­má­nyos tár­sa­da­lom ritualizált kap­cso­la­ta­i­nak rend­sze­rét, a kalendáris rí­tu­sok komp­lex (öko­ló­gi­ai, val­lá­sos, jo­gi és tör­vény­ke­zé­si, szo­ci­á­lis) funk­ci­ó­it (Ba­ra­bás 2000). Az utób­bi évek­ben ta­nul­mány ké­szült a magyardécsei és a be­resz­tel­ki far­san­gi forgatókönyvről (Balla 1996, Bor­bély Bartis 1996), va­la­mint két to­váb­bi rí­tus, a magyar­bor­zási juh­össze­mé­rés (Poenar Rus 2004, Sza­bó 2004) és a bátonyi ta­vasz­köszöntő ro­mán nép­szo­kás, az ökör­hor­do­zás (Sza­bó 2004) jelképrendszeréről. Zsig­mond Győző több al­ka­lom­mal vizs­gál­ta meg egy-egy mezőségi nép­szo­kás tár­sa­dal­mi funk­ci­ó­it (a hegy­be­ki­ál­tás és a Szent György na­pi mezőségi rí­tu­sok. Zsig­mond 1994, 2004). A kalendáris és át­me­ne­ti rí­tu­sok­ról ké­szült szin­té­zi­sé­ben Po­zsony Fe­renc több mezőségi gyűjtőpontot sze­re­pel­tet (Po­zsony 2006).

Az 1990-es évek ele­jén Nagy Ödön, a re­for­má­tus lel­ké­szek be­vo­ná­sá­val 32 Ma­ros me­gyei te­le­pü­lé­sen vég­zett fel­mé­rést a – „leg­kon­zer­va­tí­vabb szo­kás­cso­port” –  te­me­té­si szer­tar­tás – struk­tu­rá­lis ele­me­i­nek azo­­no­sí­tá­sá­ra. A ku­ta­tás­ban érin­tett mezőségi te­le­pü­lé­sek Csittszentiván, Kissármás, Magyardellő, Ma­­gyarózd, Marosszentanna, Mezőkölpény, Mező­bergenye, Mezőbodon, Mezőbánd, Mezőméhes, Me­ző­panit, Nagyercse, Uzdiszentpéter. Az ar­cha­i­kus­nak bi­zo­nyult szo­kás­ele­mek, szo­kás­gya­kor­la­tok a nyi­tott ko­por­só­nál, a ha­lot­tas ház­nál vég­zett te­me­té­si szer­tar­tás, a ha­lott pénz­zel, egyéb kel­lé­kek­kel va­ló el­lá­tá­sa, ru­há­já­nak meg­nyi­tá­sa, a szem­fe­dél el­sza­kí­tá­sa a ko­por­só le­zá­rá­sa előtt, a ha­lott egyes szám első sze­mély­ben történő bú­csúz­ta­tá­sa, a ko­por­só­ra va­ló rög­do­bás, a jelenlevők meg­kí­ná­lá­sa (Nagy 1992). A szé­ki la­ko­da­lom szer­ke­ze­tét és szö­veg­re­per­tó­ri­u­mát mo­no­grá­fia elem­zi (Gráfik 1992, Gráfik–Turbéky 2000).

Ko­dály Zol­tán és Bar­tók Bé­la ké­szí­tet­te el a ma­gyar nép­ze­ne ti­po­ló­gi­ai és tör­té­ne­ti át­te­kin­té­sét (Bartók–Kodály 1923, Bar­tók 1924, Ko­dály 1937). E rend­sze­re­zé­sen be­lül, a to­váb­bi­ak­ban ár­nya­lód­tak a ro­má­ni­ai ma­gyar nép­ze­né­re vo­nat­ko­zó meg­ál­la­pí­tá­sok (Jagamas–Faragó 1974, Vargyas 1981/2002).

Jár­dá­nyi Pál 1943-ban tet­te köz­zé Kide ma­gyar la­kos­sá­gá­nak ze­nei éle­té­vel kap­cso­la­tos – ma is pél­da­mu­ta­tó­an körültekintő – ku­ta­tá­sa­it. A „ze­nei élet külső for­mái” kö­zött te­kin­ti át az ének­lés­re, a hang­sze­res ze­né­re al­kal­mat teremtő hely­ze­te­ket. Éven­te 4-5 al­ka­lom­mal ke­rült sor bál­ra, ami­kor a fi­a­ta­lok hang­sze­res ze­né­re tán­col­hat­tak. Új­év­ben a tánc a szín­da­rab be­mu­ta­tá­sát kö­vet­te, nyá­ron az ara­tó­ka­lá­kát zár­ta, s a so­ro­zás nap­ján a tánc hív­ta fel a fi­gyel­met a le­gény­sor­ba ke­rült fi­a­ta­lok­ra. Nya­ran­ta he­ti rend­sze­res­ség­gel zaj­lott a fi­a­ta­lok szó­ra­ko­zá­sa, a va­sár­na­pi tánc. To­váb­bá a la­ko­dal­mak és ka­lá­kák szol­gál­tat­tak al­kal­mat a ci­gány­ban­dák fel­lé­pé­sé­re. Kö­zös ének­lés­re a va­sár­nap dél­utá­ni gyü­le­ke­zé­se­ken, a kocs­mai mu­la­tá­so­kon és a fo­nó­ban ke­rült sor. Ezek az al­kal­mak ál­ta­lá­ban élet­kor (fi­a­ta­lok – öre­gek), gaz­da­sá­gi tehetősség (gaz­da­gok – sze­gé­nyek), nem­ze­ti­ség sze­rint (ma­gya­rok – ro­má­nok) dif­fe­ren­ci­ál­ták a fa­lu tár­sa­dal­mát (Jár­dá­nyi 1943.7–14).

A szerző a te­le­pü­lés vi­lá­gi ze­né­jé­ben 963 dal­lam­tí­pust azo­no­sít, a tí­pu­so­kat a pen­ta­tó­ni­á­tól az ide­gen ha­tá­sok fe­lé mu­ta­tó ten­ge­lyen 13 ka­te­gó­ri­á­ban he­lye­zi el. A da­lok és a dal­la­mok ere­de­tét ku­tat­va a következő for­rá­sok­ra ve­ze­ti vissza: a he­lyi ha­gyo­mány­ból szár­ma­zó da­lok, ta­ní­tott/ta­nult da­lok (is­ko­lá­ban, bib­lia kö­rön, szín­da­rab pró­bán, le­ven­te fog­lal­ko­zá­son), ide­ge­nek ál­tal ho­zott da­lok (fa­lu­ra lá­to­ga­tó vá­ro­si­ak, ze­né­szek, ván­dor­szí­né­szek, keres­kedők, hon­vé­dek, gra­mo­fon, rá­dió ha­tá­sa), a kideiek ál­tal im­por­tált da­lok (szom­széd fa­lu­ból, ro­mán is­me­rősöktől, más te­le­pü­lé­sen foly­ta­tott szol­gá­lat, ka­to­na­ság alatt ta­nult da­lok, a fa­lu­si ipa­ros­ság, a ko­lozs­vá­ri szín­ház ha­tá­sa, uta­zás köz­ben el­sa­já­tí­tott éne­kek). A kidei ze­ne vál­to­zá­sát 73 sze­mély ének­re­per­tó­ri­u­má­nak mennyi­sé­gi, ere­det és funk­ció sze­rin­ti vizs­gá­la­ta szem­lél­te­ti.

A szerző né­hány ál­ta­lá­nos kö­vet­kez­te­tés meg­fo­gal­ma­zá­sá­val zár­ja le a ku­ta­tást. Meg­fi­gye­lé­se sze­rint a 20. szá­zad­ban a da­lok élet­tar­ta­ma le­rö­vi­dül, egy-egy dal­lam ha­ma­rabb ki­ke­rül a kö­zös­ség re­per­tó­ri­u­má­ból. A szö­veg és a ze­ne kap­cso­la­tá­ban a ze­ne (a for­ma) bi­zo­nyul hosszabb éle­tű­nek, lehetőséget nyújt­va a tar­ta­lom ak­tu­a­li­zá­ló­dá­sá­nak, mo­der­ni­zá­ló­dá­sá­nak. A ze­nei re­per­tó­ri­um nyi­tott rend­szer­ként foly­to­no­san re­cept­ív az ide­gen (kü­lö­nö­sen a vá­ro­si) ha­tá­sok­ra (Jár­dá­nyi 1943.87). Ha­son­ló igé­nyes­ség­gel gyűj­töt­te és rend­sze­rez­te Jagamas Já­nos Magyaró éne­kes nép­ze­né­jét. A 238 dal­la­mot a gyer­mek­dal­ok, si­ra­tók, nép­dal­ok, ré­gi tánc­dal­la­mok, ré­gi mű­ze­ne né­pi vál­to­za­tai, al­ka­lom­hoz kö­tött da­lok cso­por­tok­ban he­lyez­te el (Jagamas 1984). 1963–1968 kö­zött Hor­váth Ist­ván gyűj­töt­te össze szülőfaluja nép­dal-re­per­tó­ri­u­mát. Gyűjtői fel­jegy­zés­ben örö­kí­tet­te meg a nép­dal­ének­lés 20. szá­za­di hely­ze­te­it és mo­ti­vá­ci­ó­it (ha­lál, sze­re­lem, tánc, so­ro­zás, fo­nó, so­ro­zás, ka­lá­ka) (Hor­váth 1968). Kal­lós Zol­tán sze­rint a legjel­lem­zőbb mezőségi dal­la­mok a 16 szó­ta­gos jaj-nó­ták. Fal­van­ként ala­kul­tak ki az eltérő katonakísérő nó­ták, va­la­mint a la­ko­dal­mi haj­na­li nó­ták. Bonc­hidán a nász­­na­gyot er­re az al­ka­lom­ra hasz­nált nó­tá­val kí­sér­ték a la­ko­da­lom­ba. Akár­csak a Gyimesek és a Kü­kül­lők vi­dé­kén, a Mezőségen is is­mert volt a halott­kí­sérő ének (Kal­lós 1979). A Bar­tók Bé­la ál­tal kez­de­mé­nye­zett nép­ze­ne-di­a­lek­tus ku­ta­tá­sok meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint a mezőségi nép­ze­ne az er­dé­lyi ré­gió di­a­lek­tu­sa. Meg­ha­tá­ro­zó sa­já­tos­sá­ga a jaj-nó­ta je­len­lé­te, va­la­mint a hang­sze­res tánc­ze­ne aszim­met­ri­kus kí­sé­ret­rit­mu­sa (Kal­lós 1970, Jagamas 1977, Pak­sa 1977, Vargyas 1990, Pá­vai 2005). Több, a ze­nész­ban­dák fel­ál­lá­sát, tech­ni­ká­ját, szak­mai kar­ri­er­jét be­mu­ta­tó ta­nul­mány (Avasi 1954, Hal­mos 1980, 1981, 1982, Sepsi 1980–81, Szalay 1992, Vi­rág­völ­gyi 1981), lo­ká­lis és re­gi­o­ná­lis re­per­tó­ri­um ké­szült el (Lajtha 1954, 1954a, Csenki 1960, Demény 1998, Hal­mos–Virágvölgyi 1995, Virágvölgyi–Felföldi 2000, Kal­lós 2006). Fa­ra­gó Jó­zsef egy te­le­pü­lés bölcsődalait te­kin­tet­te át (Fa­ra­gó 1976).

A mezőségi nép­tánc a kul­tú­ra leg­ku­ta­tot­tabb te­rü­le­té­nek bi­zo­nyult. Az er­dé­lyi nép­tánc sa­já­tos­sá­ga­it fel­tá­ró Mar­tin György ál­la­pí­tot­ta meg, hogy kö­zép­ko­ri és re­ne­szánsz­ko­ri eu­ró­pai tánc­di­va­tok meg­érin­tet­ték ezt a ré­gi­ót. A to­váb­bi el­szi­ge­telt­ség kö­vet­kez­té­ben ebből a ha­tás­ból sa­já­tos és te­le­pü­lé­sen­ként, kis­ré­gi­ón­ként eltérő, vál­to­za­tos tánc­mű­vé­szet és -szokásrend ala­kult ki. Az er­dé­lyi tánc­di­a­lek­tus egy­sé­gei Ka­lo­ta­szeg, Mezőség, Szé­kely­föld, a hétfalusi és a gyimesi csán­gók, a bu­ko­vi­nai szé­ke­lyek, a mold­vai csán­gók. A Mezőség tánc­éle­te ré­gi­es és ál­ta­lá­nos­nak nevezhető, a Kár­pát-me­den­ce fér­fi­tán­cok­ban leg­gaz­da­gabb vi­dé­ke. A tánc szervezéséről a le­gé­nyek gon­dos­kod­tak, a hang­sze­res ze­nét ban­dák szol­gál­tat­ták. A tánc­al­kal­mat az ün­ne­pek, a mun­ka­szü­ne­tek, a kö­zös mun­kák szol­gál­tat­ták (Mar­tin 1974.62–65). A mezőségi tánc­di­a­lek­tu­son be­lül el­kü­lö­nül 1. a Bor­sa- és Kis-Szamos-völgyi fal­vak ka­lo­ta­sze­gi­hez és szil­ágy­sá­gi­hoz ha­son­ló tánc­gya­kor­la­ta, s ezen be­lül a szi­ge­tet képező szé­ki tánc­kul­tú­ra, 2. az észak-mezőségi, Nagy-Sza­mos- és Sa­jó-völ­gyi, Lá­pos-völ­gyi pol­gá­ro­sul­tabb tánc­rend, 3. a Mezőség nyu­ga­ti ré­szé­nek gaz­dag fér­fi- és pá­ros­tánc-kul­tú­rá­ja (Buza, Vi­ce, Keszü, Magyarszovát), 4. Torda vi­dé­ke, Aranyosszék, va­la­mint 5. a ke­le­ti Mezőség tánc­gya­kor­la­ta. Tí­pu­sai a fér­fi­tánc, a női kör­tánc, a pá­ros tánc (Mar­tin 1990.434–437. To­váb­bá: Mar­tin 1970– 1972). Egyik jel­leg­ze­tes tí­pu­sa az egyé­ni, a ket­tes és a nagy­cso­por­tos for­má­ban is is­mert sű­rű le­gé­nyes (Mar­tin 1985). A mezőségi tán­cok ti­po­ló­gi­ai le­írá­sá­hoz, a mezőségi di­a­lek­tus ár­nya­lá­sá­hoz já­rult hoz­zá Pá­vai Ist­ván (Pá­vai 1993, 2005, 2006) és Könczei Csil­la (Könczei 2002), Hal­mos Bé­la és Sebő Fe­renc a szé­ki tánc­ren­det örö­kí­tet­te meg (Hal­mos–Sebő 1975).

Fa­ra­gó Jó­zsef mo­nog­ra­fi­kus le­írás­ban örö­kí­tet­te meg Pusz­ta­ka­ma­rás tánc­szo­ká­sa­it. A tánc­al­kal­mak a va­sár­nap és ün­nep­nap dél­utá­ni tánc, a ka­lá­ka­tánc, a bál, a hús­ha­gyó­ked­di há­zi mu­lat­ság. Az is­mert tánc­tí­pu­sok a csár­dás, a kor­csos, a gó­lya, a ma­gyar kettős, a szir­ba, a pálányec, a gyá lungu. A ze­nét a ci­gány­ban­da szol­gál­tat­ta, s a tán­cot 2-3 fi­a­tal le­gény, a ke­ze­sek szer­vez­ték meg (Fa­ra­gó 1946). Kal­lós Zol­tán a ma­gyar tán­cot, a né­gyest, a szé­ki las­sút, a szászkát emel­te ki a vi­dék jel­leg­ze­tes tán­cai kö­zül (Kal­lós 1979). Zsig­mond Jó­zsef a magyarói tán­co­kat, tánc­szo­ká­sok és tánc­szó­kat mu­tat­ta be (Zsig­mond 1995). Könczei Ádám és Könczei Cson­gor pe­dig a Mezőségről ki­in­du­ló táncházmozgalom jel­lem­zé­sé­re, ér­tel­me­zé­sé­re tett kí­sér­le­tet (Könczei–Könczei 2004).

A mezőségi kul­tú­ra ar­cha­i­kus jel­le­gét a szak­iro­da­lom a vi­lág­ér­tel­me­zés ha­gyo­má­nyos szte­re­o­tí­pi­á­i­val pél­dáz­za. Vajkai Au­rél a Bor­sa völ­gyé­nek te­le­pü­lé­se­in (Bádok, Csomafája, Kide, Kolozsborsa) a né­pi gyógy­ászat rend­sze­rét re­konst­ru­ál­ta, az 1941-es év­ben. A be­teg­ség, a be­teg em­ber, a be­teg test be­mu­ta­tá­sa ár­nyalt tu­dás­ról és adek­vát né­pi nyelvezetről árul­ko­dik. A be­teg­ség oka le­het az is­te­ni bün­te­tés, mi­ti­kus lé­nyek ár­tó be­avat­ko­zá­sa, csi­nál­mány, érin­té­ses má­gia, átok, rá­böj­tö­lés, pa­ra­zi­ta, tes­ti megerőltetés, lel­ki ok. En­nek megfelelően a gyógy­mód­ok is vál­to­za­to­sak. Na­gyobb cso­port­ja­ik a rá­ol­va­sás, a val­lá­sos gyó­gyí­tás, a má­gi­kus el­já­rá­sok, a me­cha­ni­kus be­avat­ko­zás, a vá­la­dé­kok, ve­gyi anya­gok, gyógy­nö­vé­nyek, gyógy­sze­rek, a hi­deg-me­leg ha­tás al­kal­ma­zá­sa (Vajkai 1943). Ha­son­ló­an ki­ter­jedt ku­ta­tás tár­ta fel Detrehemtelep és Magyarszovát gyó­gyí­tá­si gya­kor­la­tát (Ke­szeg 1981. A magyarszováti gyűj­tés ered­mé­nyei a je­len össze­ál­lí­tás­ban je­len­nek meg.) Az égitestekről, a ter­mé­sze­ti je­len­sé­gek eredetéről va­ló tu­dás a be­teg­ség­ma­gya­rá­za­tok­ban, az egész­ség­va­rázs­lás­ban, a pa­rasz­ti mun­kák meg­ter­ve­zé­sé­ben, a pász­tor­ko­dás­ban mind­má­ig sze­re­pet ját­szik, a Me­ző­ség fal­va­i­ban is (Zsig­mond 1999). A té­li nép­ha­gyo­mány­ok be­mu­ta­tá­sa szám­ta­lan má­gi­kus el­já­rást, hi­e­de­lem­cse­lek­vést em­lít (Makkai–Nagy 1993). A juh­tar­tást vizs­gá­ló K. Ko­vács Lász­ló a tej­va­rázs­lás gya­ko­ri­sá­gá­ra fi­gyelt fel (K. Ko­vács 1945). Mo­nog­rá­fi­á­já­ban Hor­váth Ist­ván is köz­li a mi­ti­kus lé­nyek­re vo­nat­ko­zó narratívumokat, a je­les na­pok­kal, a min­den­na­pi élet­tel, az ál­lat­te­nyész­tés­sel és föld­mű­ve­lés­sel, a há­zas­élet­tel kap­cso­la­tos má­gi­kus cse­lek­vé­se­ket, va­la­mint a né­pi gyógy­mó­do­kat (Hor­váth 1971.­43–88). Gyűjtőútjai so­rán Hoppál Mi­hály és Kós Ká­roly is fel­je­gyez­te a mi­ti­kus lé­nyek­re és a má­gi­kus erőt bir­tok­ló em­be­rek­re vo­nat­ko­zó is­me­re­te­ket (bo­szor­kány, li­dérc, for­gó­szél, fehérember, kis­asszony, kedd asszo­nya), a ron­tó és a pre­ven­tív el­já­rá­so­kat (Hoppál 1976, Kós 2000. II. 357–70.)

Több év­ti­ze­des, 23 gyűjtőponton vég­zett te­rep­mun­ka után ké­szült el a mezőségi jós­lá­sok elem­zé­sé­re. Az elem­zés ki­tér a jós­lás tech­ni­ká­i­ra, spe­ci­a­lis­tá­i­ra és funk­ci­ó­i­ra. A 20. szá­zad so­rán a jós­lás a gaz­dál­ko­dás (föld­mű­ve­lés, ál­lat­tar­tás, vá­sár­ra já­rás), a női sors, a há­zas­élet, az egész­ség ala­ku­lá­sá­nak meg­tu­da­ko­lá­sá­ban ját­szott sze­re­pet (Ke­szeg 1992, 1997). A több rész­ta­nul­mány után (Ke­szeg 1992, 1993, 1998, 1999) nap­vi­lá­got lá­tott Mezőségi hi­e­del­mek a mezőségi hi­e­del­mek rend­sze­rű­sé­gé­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra vál­lal­ko­zott. A ta­nul­mány ki­tér a hi­e­de­lem nyel­vi meg­je­le­ní­té­sé­re, a hi­e­de­lem­tör­té­ne­tek nar­ra­tív sza­bá­lya­i­ra, a hi­e­del­mek verbalizálásának hely­ze­te­i­re és funk­ci­ó­i­ra (Ke­szeg 1999). Ezt követően több ta­nul­mány tért ki a hi­e­de­lem­nek élet­pá­lyát mo­del­lá­ló sze­re­pé­re (Ke­szeg 1991, 2003), va­la­mint az ese­mé­nyek nar­ra­tív rep­re­zen­tá­lá­sá­nak el­já­rá­sa­i­ra (2001, 2001a, 2005).

Tőkés Bé­la 1938-ban pub­li­kált le­író ta­nul­mányt egy te­le­pü­lés, Magyarpalatka viseletéről. Rend­re te­kin­ti át a fér­fi és a női vi­se­let struk­tu­rá­lis da­rab­ja­it, anyag­ju­kat, el­ké­szí­té­si és dí­szí­té­si mód­ju­kat. A vi­se­let­da­ra­bok fér­fi­ak ese­té­ben a ba­kancs és a bocs­kor, a ga­tya, az ing, a bőröv, a nyakkendő, a ka­lap, a mejj­re­való, a ka­bát, a kozsok és a bun­da, nők ese­tén a csiz­ma, a fűzős cipő, az ing, a pen­dely, a kön­tös, a lékri, az uj­jas, a kur­ta bun­da, a kozsok. A le­írás mind­két nem­nél uta­lást tesz a haj­vi­se­let­re. A ko­ra­be­li vi­se­let ál­la­po­tá­nak jel­lem­zé­se vé­gett idéz­zük a szerző meg­ál­la­pí­tá­sát, mi­sze­rint a vi­se­le­tet Mezőség-szerte, ha­gyo­mányt kö­vet­ve a csa­lád­ban ál­lít­ják elő. Az eu­ró­pai di­vat ezért nem érint­het­te meg a mezőségi vi­se­le­tet. Magyarpalatka lé­lek­szá­ma a ku­ta­tás ide­jén 1000 kö­rül volt, ma­gya­rok és ro­má­nok azo­nos arány­ban él­tek a fa­lu­ban. Tőkés Bé­la sze­rint vi­se­le­tük lé­nye­ge­sen nem kü­lön­bö­zött: „Sze­rin­tem en­nek nincs nem­ze­ti jel­le­ge. Ez a földművelő és pász­tor­ko­dás­sal fog­lal­ko­zó em­ber ősi vi­se­le­te” (Tőkés 1938. 192). A mezőségi vi­se­let el­ma­rad­ha­tat­lan kel­lé­ke az átalvető volt, amit az asszony vi­selt. A ma­gyar la­kos­ság a koc­kás min­tá­za­tú anya­got hasz­nál­ta el­ké­szí­té­sé­re, a ro­má­nok csí­kos min­tá­za­tú, sár­ga színt is tar­tal­ma­zó anya­got (Szilády 1936.24. Ko­ráb­ban: Szilády 1922). Kós Kár­oly a szé­ki „is­me­ret­len”, női és fér­fi nép­vi­se­let da­rab­ja­it mu­tat­ta be (Kós 1972a). Egy vi­se­let­mo­no­grá­fia pil­lé­re­it elhelyező ta­nul­mány­ban a Belső-Mezőség ro­mán és ma­gyar öl­tö­ze­té­nek össze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tát, Szépkenyerű­szent­márton öl­tö­ze­té­nek 1870–1956 kö­zöt­ti kor­sza­ko­lá­sát, a szé­ki vi­se­let ti­po­lo­gi­zá­lá­sát, Ördöngösfüzes ré­gi vi­se­le­té­nek és a 19. szá­zad vé­gi kolozsi vi­se­let re­konst­ru­á­lá­sát vég­zi el (Kós 2000. I. 196–239). Ta­kács And­rás a szé­ki öl­töz­kö­dés sa­já­tos­sá­ga­it fog­lal­ta össze (Ta­kács 1995).

Palotay Gert­rúd és Sza­bó T. At­ti­la 1941-ben a Mezőség észa­ki fe­lé­nek te­le­pü­lé­se­i­ben ír­ta le a hím­zés­tech­ni­ká­kat. A hím­zés gya­ko­ri volt a pár­na- és lepedővégeken, az ab­ro­szo­kon és a kendőkön, ri­tu­á­lis hasz­ná­la­tú tex­tí­li­á­kon (jegy- és la­ko­dal­mi kendő, koporsóterítő, be­teg­asszo­nyos szervéta, úrasztalterítő) . A hímzőfonal a pa­mut, a szőr, a bol­ti gyap­jú­szál és a ken­der­cér­na volt. Ál­ta­lá­ban egy szín­nel (pi­ros, bor­dó, fe­ke­te, sár­ga), de vál­to­za­tos öl­tés­for­má­val dol­goz­tak (szálánvarrott öl­tés, ke­reszt­öl­tés, vag­da­lá­sos-la­pos­öl­tés, szár­öl­tés, margit-öltés, lánc­öl­tés) (Palotay–Szabó T. 1941). A szerzők a következő évek­ben gaz­da­gí­tot­ták a mezőségi tex­tí­li­ák iro­dal­mát (Palotay 1944, 1944a, 1949, Palotay–Szabó T. 1942, 1942–1943). E le­írá­sok alap­ján a mezőségi öl­tés szó­cikk he­lyet ka­pott a MNL-ban (Fél E. 1980.609). Ezt követően a Felső-Maros men­te (Szászrégen kör­nyé­ke) ti­zen­hat fa­lu­já­nak var­rot­ta­sa­i­ról (Pal­kó –­Por­tik –Zsigmond 1985), va­la­mint a szé­ki ira­to­sok­ról (Szentimrei 1976, 1982, Gazdáné Olosz 1980) lá­tott nap­vi­lá­got ter­je­del­mes nép­mű­vé­sze­ti gyűj­tés. (To­váb­­bi, a mezőségi tex­til­dí­szí­tés­sel kap­cso­la­tos köz­lé­sek: Gönyei 1941, Ke­rék­gyár­tó 1936a-b, Kövessi 1934, 1944b, Sár­kány 1934, Szentimrei 1980, Undi é.n.). Ke­le­men La­jos 1929-ben hív­ta fel a fi­gyel­met a dobokai re­for­má­tus egy­ház­köz­ség 1736-ban ké­szült, va­la­mint az ajtoni egy­ház úr­asz­ta­li ab­ro­szá­ra (Ke­le­men 1929) [...]

A Mezőség épí­té­sze­té­ben egy időben ér­vé­nye­sült az eu­ró­pai irány­za­tok­hoz, áram­la­tok­hoz és di­va­tok­hoz va­ló fel­zár­kó­zás, va­la­mint a tá­ji adott­sá­gok­hoz és ha­gyo­má­nyok­hoz va­ló iga­zo­dás (Ba­logh 1935, Tombor 1968, Biró 1943, Murádin, B. 1994, Nagy 1970, Herepei–Szabó T. 1939).

Szádeczky La­jos egy 18. szá­za­di festőműhelyről ké­szít tu­dó­sí­tást. A bodonkúti re­for­má­tus temp­lo­mot 1908-ban épí­tet­ték új­já. A ko­ráb­bi temp­lom mennye­ze­té­nek ka­zet­tái az EKE mú­ze­u­má­ba ke­rül­tek át, Má­tyás ki­rály szülőházába. A több­nyi­re vi­rág, ma­dár, szőlő és csil­lag mo­tí­vu­mot tar­tal­ma­zó fest­mé­nyek a ko­lozs­vá­ri Asz­ta­los Lőrinc mes­ter mű­he­lyé­ben ké­szül­tek (Szádeczky 1909). Ke­le­men La­jos 1925-ben a magyarszováti temp­lom re­no­vá­lá­sa so­rán előbukkant fres­kó­kat nép­sze­rű­sí­tet­te. A 13–14. szá­zad so­rán épült (a 16. szá­zad­ban uni­tá­ri­us­sá lett) temp­lom egyik fres­kó­ja (Pieta) a 14. szá­zad­ban, má­sik, a fel­tá­ma­dást, a szen­tek ka­rát és a ti­zen­két apos­tolt megjelenítő fest­mé­nye a 15. szá­zad ele­jén ké­szült. A mes­ter is­me­ret­len, stí­lu­sa alap­ján nem tar­to­zott egyik is­mert er­dé­lyi festőiskolához sem (Ke­le­men 1925). A mű­vé­szet­tör­té­nész vet­te szám­ba a re­ne­szánsz stí­lus­ban épült vá­lasz­úti Bánffy-kastély épü­le­te­it, mű­vé­szi ér­té­kű be­ren­de­zé­sét, fa­ra­gott bú­to­ra­it, fal­bur­ko­la­tát, fest­mé­nye­it, edé­nye­it (Ke­le­men 1926/1982) Ke­le­men La­jos­tól szár­ma­zik a dobokai, 1744-ből szár­ma­zó, később át­ala­kí­tott Gidófalvy-kú­ria be­mu­ta­tá­sa (Ke­le­men 1925/1982). Entz Gé­za Ko­lozs­vár kör­nyé­kén előbukkant kö­zép­ko­ri épü­let­ele­mek (kolozsi oszlopfő, magyarszentpáli oszlopfő, szentpáli oltár-előlap, szamosfalvi keresztelőmedence) épí­té­sze­ti stí­lu­sá­nak ha­son­ló­sá­gát fe­dez­te fel. Kö­vet­kez­te­té­se sze­rint min­de­nik fa­ra­gás a 13. szá­zad kö­ze­pén ké­szült, egy Ko­lozs­vár kör­nyé­ki kő­fa­ra­gó mű­hely­ben (Entz 1946). 1943-ban Szolnok-Do­bo­ka me­gye ko­rai ro­mán stí­lu­sú kö­zép­ko­ri mű­vé­sze­ti em­lé­ke­it te­kin­tet­te át, mint­egy 75 egy­há­zi épü­le­tet (kö­zöt­tük a mezőségi Sajóudvarhely, Cege, Ördöngösfüzes, Felső- és Al­só­tők, Szék, Magyar­bor­zás, Dés, Mezőveresegyháza, Almásmálom, Szépke­nye­rűszentmárton, Apanagyfalu temp­lo­mát) (Entz 1943). Ke­vés­sel ezt követően je­lent meg a re­ne­szánsz és a ba­rokk ha­tást tükröző épü­le­tek­kel kibővített át­te­kin­tés (Entz 1944). Benkő Elek a késő ro­mán kor és a gó­ti­ka je­gye­it őrző bot­há­zai temp­lom fel­ira­ta­it te­kin­tet­te át (Benkő 1994) Ba­logh Jo­lán rö­vid tu­dó­sí­tás­ban az 1762-ben Ki­dé­ben el­hunyt kőfaragó mes­ter, a dési, bonchidai, drági, köblösi temp­lo­mok „pré­di­ká­ló szé­ke” fa­ra­gó­ja, Sipos Dá­vid fris­sen fel­fe­de­zett mun­ká­já­ra, a bonchidai Bánffy-kastély fa­ra­gott aj­tó­i­ra, a ko­lozs­vá­ri Új­he­lyi Gá­bor ötvösmester há­zá­nak ab­la­ká­ra hív­ta fel a fi­gyel­met. Idéz­zük a mű­vé­szet­tör­té­nész értékelő sza­va­it: „El­ra­ga­dó­an gyen­géd vo­na­lú vi­rág­hí­mek fi­nom­ke­zű fa­ra­gó­ja” (Ba­logh 1935). Az er­dé­lyi épí­té­sze­tet felfedező és res­ta­u­rá­ló Debreczeni Lász­ló ké­pes­lap­okon (is) nép­sze­rű­sí­tet­te a Mezőség épí­té­sze­ti em­lé­ke­it. 1928-ban az ördöngösfüzesi és a mezőcsávási fa­to­rony­ról ké­szí­tett met­sze­tet (Ke­le­men 1928). Mű­em­lé­ke­ket be­mu­ta­tó al­bu­má­ban a sajóudvarhelyi, a mezőveresegyházi, a tancsi, a mezőújlaki, a vi­cei, a galambodi, az ördöngösfüzesi, a nagyfülpösi, a pókai, a mező­köl­pé­nyi, a mezőcsávási temp­lom (ha­rang­láb) raj­zát te­szi köz­zé (Debreczeni 1929). Egy rö­vid át­te­kin­tés hív­ta fel a fi­gyel­met az er­dé­lyi ker­tek­re. A 16. szá­zad­tól kezdődően a tö­rök bi­ro­dal­mat és az eu­ró­pai ál­la­mo­kat be­já­ró kö­ve­tek és kereskedők, a nyu­ga­ti aka­dé­mi­á­kon ta­nu­ló di­á­kok, a főnemesi csa­lá­dok sar­jai köz­ve­tí­té­sé­vel a mezőségi par­kok­ba, pa­ró­ki­ák ud­va­rá­ra el­jut­nak a ve­te­mény- és vi­rág­új­don­sá­gok, dísz­nö­vé­nyek (Csérer 1929). A kö­zel­múlt­ban fo­tó­al­bum nép­sze­rű­sí­tet­te Mezőcsávás, Ga­lam­bod épí­té­sze­ti em­lé­ke­it (Szabóky 1987).

A ré­gió „településnéprajzi váz­la­tát” Kós Kár­oly ké­szí­tet­te el. Rend­sze­re­zé­se a ha­tár és te­le­pü­lés, a fa­lu és a ta­nya, a te­lek és az ud­var, a te­lek és a la­kó­ház du­a­lisz­ti­kus el­kü­lö­ní­tést al­kal­maz­za. A fa­lu ha­tá­rá­nak meg­je­lö­lé­sét, fel­újí­tá­sát és meg­ta­nu­lá­sát a me­ző­ségi te­le­pü­lé­sek ta­va­szi szer­tar­tá­sos kö­rül­mé­nyek kö­­zött vé­gez­ték. Az erdők, legelők, ré­tek, ná­da­sok és ta­vak kö­zös­sé­gi hasz­ná­lat­ban vol­tak, a meg­mű­ve­lés­re al­kal­mas te­rü­le­tek a 17–18. szá­zad óta ma­gán­tu­laj­dont ké­pez­tek, s a ve­tés­for­du­ló el­ve alap­ján vol­tak hasz­ná­lat­ban. A te­le­pü­lé­sek ké­pét a szer­te­len­ség, sza­bály­ta­lan­ság és ren­de­zet­len­ség jel­lem­zi („ku­sza-hal­maz te­le­pü­lé­sek”). A te­lek be­osz­tá­sa több sza­bály­hoz iga­zod­ha­tott. Az egy-te­lek tí­pus mel­lett köz­is­mert volt a szülők és le­szár­ma­zot­ta­ik kon­szen­zu­sán ala­pu­ló (osz­tó­dás­sal lét­re­jött) ki­já­rós össze­tett te­lek, va­la­mint a (bi­zo­nyos épü­le­tek kö­zös hasz­ná­la­tát lehetővé tevő) bőtelek. A te­lek szer­ke­ze­té­nek mó­do­su­lá­sát a ke­rí­té­sek ál­lí­tá­sa és meg­szün­te­té­se je­lez­te. A 19. szá­zad­ban a gaz­da­sá­gok min­den épü­le­te ker­te­lés­sel, sö­vény­fal­lal ké­szült el. A 19. szá­zad­ban kez­dődött el a tal­pas-fa­vá­zas há­zak, majd a szá­zad vé­ge fe­le a föld­há­zak épí­té­se. Az épí­tést a ka­lá­ká­ba össze­hí­vott ro­ko­nok és szom­szé­dok, va­la­mint a mun­kát irá­nyí­tó mes­ter (ács) vé­gez­te. Az épü­le­tek ren­del­te­té­sük sze­rint az el­ker­telt épü­le­tek (juh­akol, ki­fu­tó disz­nók szá­má­ra, méheskert), a paj­ta­fé­lék, a ter­mény­tá­ro­lók, az em­be­ri haj­lé­kok (nyá­ri kony­ha, a ház­ból és az előtte lévő pit­var­ból, va­la­mint a kam­rá­ból ál­ló la­kó­ház) és a kö­zös­sé­gi épü­le­tek (köz­ku­tak, is­ko­la, rek­to­ri la­kás, cin­te­rem, ha­rang­láb, temp­lom) vol­tak. A la­kó­ház mor­fo­ló­gi­ai ele­mei a pin­ce, a sütő, a ga­bo­nás, a nyá­ri kony­ha, a ház a pit­var­ral, a kicsiházzal és tisz­ta­szo­bá­val. A bú­tor­da­rab­ok a fá­ból eszkabált pol­cok, to­váb­bá a karossszék, a karospad, a hosszú­pad, a nagy­ágy, a kis­ágy, a lá­da, az asz­tal, a tá­las, a fo­gas, a ka­na­pé, a kaszten (Kós 2000.9–163). A belső tűz­he­lyek füst­men­te­sí­té­se különböző mor­fo­ló­gi­ai ele­mek­kel volt meg­old­va (ro­mán el­já­rás volt a kőlapokból épí­tett ala­csony füst­fo­gó, a ke­men­ce el­sza­kad a kan­dal­ló­tól és ki­ke­rül a pit­var­ba, a ré­gi csonkakúp ala­kú ke­men­ce föl­cse­ré­lé­se a la­pos ha­sáb ala­kú ke­men­cé­re, a kan­dal­ló csem­pé­vel va­ló bur­ko­lá­sa). A pol­gá­ri (tisz­ta­sá­gi és esz­té­ti­kai) igé­nye­ket kielégítő csem­pét a Mezőségen 1715-től Nagysajón, 1835-től Szé­ken, 1836-tól Magyardécsén ké­szí­tet­ték (Kós 1972c. 163–­64. To­váb­bá: Szilády 1909, Gunda 1941, Sza­bó T. 1941, va­la­mint a gaz­dag il­luszt­rá­ci­ó­val el­lá­tott Gi­lyén 1999, 2005, Furu 2004, Wag­ner 2004).



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008