Művelődés

(Rész­le­tek egy hosszabb tanulmányból)

Mezőség fel­fe­de­zé­sé­nek kor­sza­kai

 
(1) A Mezőség fel­fe­de­zé­sé­nek tör­té­ne­té­ben első kor­szak­ként a 19. szá­za­dot le­het el­kü­lö­ní­te­ni. A hal­mo­zó­dó szór­vá­nyos és sok­szí­nű is­me­re­tek, imp­resszi­ók a me­gye­mo­nog­rá­fi­ák­ban áll­tak össze először, a 19–20. szá­za­dok for­du­ló­ján (Tagányi–Réthy–Po­koly– Ká­dár 1901–1905, Ba­lázs 1939, össze­fog­la­ló: Kristó 1988). Eb­ben a meg­kö­ze­lí­tés­ben a ré­gió te­le­pü­lé­sei a 11. szá­zad­ban meg­ala­kult Kolozs, va­la­mint az 1876-ban lét­re­ho­zott Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Maros-Torda és Torda-Aranyos vár­me­gyék te­rü­le­tén he­lyez­ked­tek el. Ez­zel egy időben kezdődött el a vi­dék tu­risz­ti­kai le­írá­sa (Hangay 1895, 1898, 1901).

(2) A táj eró­zi­ó­ját, a ma­gyar­ság meg­fo­gyat­ko­zá­sát pusz­tu­lás­ként be­ál­lí­tó iro­da­lom hang­vé­te­le az 1930-as évektől vál­to­zott meg. Ek­kor kö­vet­ke­zik be kul­tú­rá­ja ar­cha­i­kus ér­té­ke­i­nek (szelekív) fel­fe­de­zé­se, le­írá­sa (Pa­lotay Gert­rúd, Lajtha Lász­ló, Ke­le­men La­jos, Entz Gé­za), amely fo­lya­mat az 1970–1980-as évek in­téz­mé­nyi ke­re­tek kö­zöt­ti ku­ta­tá­so­kon ke­resz­tül foly­ta­tó­dik (Fa­ra­gó Jó­zsef, Kós Kár­oly, Nagy Ol­ga).

(3) Az 1970-es évek­ben Er­dély­ben és Ma­gya­ror­szá­gon ki­bon­ta­ko­zó tánc­ház-, szé­le­sebb folk-mozgalom (Kal­lós Zol­tán) újabb for­du­la­tot hoz a Mezőségről szó­ló dis­kur­zus tör­té­ne­té­ben. A Mezőség e moz­ga­lom egyik szim­bó­lu­ma lesz, ez­ál­tal a mezőségi kul­tu­rá­lis ele­mek (öl­tö­zet, nép­ze­ne, nép­tánc, narratívumok) ex­pan­zi­ó­ját (hang­le­me­zek, folk­lo­risz­ti­kai ki­ad­vány­ok, tánc­há­zak re­per­tó­ri­u­ma), a ré­gi­ó­ra irá­nyu­ló folk-turizmust és -piacot in­dít­va el. (A folklorizmus új hul­lá­má­nak le­írá­sa: Mar­tin 1982)

(4) A Mezőséggel kap­cso­la­tos szak­ku­ta­tá­sok két időintervallumban cso­por­to­sul­nak. Az 1930–1940-es évek­ben művelődéstörténeti és tár­sa­da­lom-nép­raj­zi ke­ret­ben ké­szül­nek ta­nul­má­nyok és össze­fog­la­ló mun­kák (Vajkai 1943, Palotay 1944b, Lajtha 1954). Az 1980-as évektől kezd­ve fo­lya­ma­to­san ké­szül­nek el a kul­tú­rát és tár­sa­dal­mat táj­öko­ló­gi­ai, tör­té­nel­mi is ti­po­ló­gi­ai pers­pek­tí­vá­ban lát­ta­tó szak­mun­kák (Nagy 1975, Mar­tin 1990, Kós 2000, Pá­vai 2005).

Mezőség nép­sze­rű­sí­té­sé­ben jelentős sze­re­pet ját­szott a szép­iro­da­lom, a saj­tó­iro­da­lom és a szép­iro­da­lom esz­köz­tá­rát hasz­ná­ló, for­má­ló­dó tár­sa­da­lom­tu­do­mány­ok (szo­ci­o­ló­gia, et­no­ló­gia).

A költő, fi­lo­zó­fus és ter­mé­szet­tu­dós Mentovich Fe­renc (1819–1879) a re­form­kor­ban di­va­tos­sá vá­ló le­vél­for­má­ban örö­kí­tet­te meg mezőségi imp­resszi­ó­it: „A Mezőség fal­vai ren­det­le­nek, a la­ká­sok va­ló­sá­gos sár­fész­kek – úgy tet­szik, mint­ha min­de­nik fé­lig a föld­be vol­na süllyed­ve, mint­ha a kö­vet nem ismerő ta­laj min­dent gyom­rá­ba akar­na nyel­ni; né­pe szur­tos és szennyes ki­né­zé­sű. A föl­dön alig lé­te­zik pont, hol az uta­zó aesthetikai ér­zé­se ke­vés­bé vol­na ki­elé­gít­ve, mint a Mezőségen. És ezt mi ter­mé­sze­tes­nek ta­lál­juk. A Mezőség, ren­det­len völ­gye­i­vel, agyag­tól sár­gál­ló hal­ma­i­val, fe­ne­ket­len sár­ten­ge­ré­vel, szennyes vi­zű mo­csá­ros ta­va­i­val nem le­het emelője, nemesítője az aesthetikai íz­lés­nek. Az em­ber, ki gyer­mek ko­rá­tól fog­va az év na­gyobb ré­szén ke­resz­tül sár­ten­ger­ben úszik, ga­néj­jal tü­zel, mo­csá­ros ta­vak vi­zé­vel él: haj­lan­dó el­hin­ni, mi­képp a szur­tos­ság a ter­mé­szet rend­jé­hez tar­to­zik, kül­se­jén sem so­kat csi­nál belőle. Ha tud­ná, hogy az, ap­rán­ként, bel­se­jé­re is át­lo­pó­dzik?!” (Mentovich 1867.5) A vi­dék­kel va­ló szem­be­sü­lés mély nyo­mo­kat hagy a szép­író Petelei Ist­ván (1852– 1910) lel­ké­ben és élet­mű­vé­ben is. Mezőségi út cí­mű 1884-es úti jegy­ze­te a Székelykövesd, Mezősámsond, Pagocsa, Bergenye, Mezőbánd út­vo­nal le­súj­tó él­mé­nye­it és ta­pasz­ta­la­ta­it fog­lal­ja össze, gyak­ran szán­dé­ko­san megdöbbentő túl­zá­sok­kal. Émile Zo­la terjedő miliő-elmélete el­há­rít­ha­tat­la­nul el­ha­tal­ma­so­dik a szerzőn. A tá­jat ko­pár­nak, az út­vi­szo­nyo­kat, a la­kás­vi­szo­nyo­kat pri­mi­tív­nek, a la­kos­sá­got elál­la­ti­a­so­dott­nak, al­ko­ho­lis­tá­nak, az in­tel­li­gen­ci­át és a kö­zép­ne­mes­sé­get dek­lasszá­ló­dott­nak, az er­köl­csö­ket zül­lött­nek, az asszo­nyo­kat véz­nák­nak és csú­nyák­nak lát­ja. Ne­héz ki­vá­lasz­ta­ni azt a né­hány szö­veg­tö­re­dé­ket, amelyből az író ki­áb­rán­dult­sá­ga leg­in­kább ki­ol­vas­ha­tó – annyi­ra egy­sé­ges a Mezőség-kép. Egy pa­go­csai gaz­dag­pa­raszt por­tá­já­nak le­írá­sa: „Ahol la­kik: ször­nyű! Alig két öl szé­les szo­ba. Ne­héz a leve­gő­je... Ablaka egy te­nyér­nyi. A fal mel­lett egy ló­ca. Kes­keny, pisz­kos. Egy rossz asz­tal. Év­ti­ze­des pi­szok. Ágya egy lá­da. Egy ke­men­ce ször­nyű te­le ra­gasz­ték­kal. Ha a li­ba költ, ha a bá­rány fi­a­dzik – eb­be a szo­bá­ba. A nap nem süt be.” A sze­gény­pa­rasz­ti kör­nye­zet még ki­áb­rán­dí­tóbb: „Egy sze­gény em­ber­hez vit­tek. Min­den­ki sze­gény, pe­dig nagy a ha­tár és jó termő. Dumnitz And­rás­nak hív­ják, s ré­gi nemesfa­mí­lia sar­ja. Az a kosz, ami­ben la­kik, un­do­rí­tó. Nincs egy te­nyér­nyi hely, ami ar­ra vall­jon, hogy va­la­ha tisz­ta le­he­tett. Ósá­gos, szür­ke, sá­ros és fe­ke­te min­den. Csak az ab­la­kán néz­tünk be. Az be­ra­gasz­tott, de egy üveg­hely­re nem ju­tott pa­pi­ros. Hát egy kék rongy uj­jas­sal volt be­dug­va. Az uj­jast ki­húz­tuk. Va­la­mi olyan ke­ser­nyés, csípős, ne­héz, foj­tós szag öm­lött ki, hogy el­szé­dül­tem be­lé. Mi­cso­da tüdő áll­ja ki? Öreg­em­ber a la­kó­ja. Miből él? Ha a tél meg­esi, ha hó, fagy el­vá­laszt­ja embersegítségtől: mit tesz e fé­reg?” A szerző a következőképpen örö­kí­ti meg át­fo­gó­an a de­ka­dens mezőségi tár­sa­dal­mat: „Ez ál­lat in­kább. Küz­dő, sze­gény ál­lat. Ki­nek el­fá­rad­nia nem sza­bad, mert el­vész. Fá­ra­dó fél­ben lévő lény pe­dig. Ez iszo­nyú de­ka­den­cia itt, nem­csak ah­hoz ké­pest, amit a vá­ros fény­ben nyújt, de ah­hoz fog­va is rút egy fa­lu! Itt nincs nyo­ma fény­űzés­nek vagy vágy­nak ké­nye­lem után. A le­he­tet­len­sé­gig nyo­mo­rult. Ök­ré­vel együtt la­kik né­me­lyik, csir­ké­i­vel mind­egyik. […] Pap­ja is van. Kadarcsának hív­ják. Szal­más a há­za s nem ná­das, és a fe­de­lén om­lik is ki a füst, de négy desz­ká­ból rótt ké­mé­nye is van. Ha be­teg­ség éri: tán ad­nak ne­ki kö­nyö­rü­le­tes szom­szé­dok szá­raz ga­nét tü­zel­ni. A ga­né pe­dig füs­töl. Rém­le­tes a sza­ga. El­árad a szo­bá­ban. A kony­ha bog­lyas fe­de­lű ke­men­cé­jén seny­ved, s csillándol. Egy fa­ze­kat főz. A me­le­ge át­jár­ja a ke­gyet­len szo­bát is azon­ban. No, meg a hó a ház­ol­da­lon és a gom­bás fedelen – hi­szen me­le­gít szin­tén. És az ál­la­tok leheletje, ami Krisz­tust me­le­gí­tet­te. A nyo­mo­rú­ság Gol­go­tá­ját jár­ja e sze­gény nép is.” Később pe­dig: „Verekedő és iszá­kos, amel­lett, hogy sze­gény. Ha­lá­los ki­me­ne­te­lű ve­re­ke­dé­sek. Ha az ősz el­jön, lom­hán vég­zi a ki­ke­rül­he­tet­len dol­go­kat. Más­kor meg néz ma­ga elé, s hall­gat, vagy al­szik a bü­dös ke­men­ce lá­bá­nál. Ha meg­van a má­lé­ja, nem dol­go­zik, s ha el­fogy: el­megy kér­ni ga­bo­nát, de nem pénzt. Egy vé­ká­ért ka­mat­ban egy­na­pi-két­na­pi mun­kát ad. Az úr­nak be van adó­sod­va szol­ga, bir­to­kos pa­raszt... Egy olyan ház, ami­lyen­ben la­kik, el­ké­szül az ud­va­rá­ról. Mert annyi a sár és a nád. A pit­var­ban még pla­fon sincs, mert a fa drá­ga anyag... Föld­je ma­ga az ál­dás. De csak annyit vet belőle, amennyi en­ni­va­lót ad. Az asszo­nya tu­nya és nem szép. Nem is ha­son­lít a ha­va­si asszo­nyok­hoz.” Mezőbándon ha­son­ló­kép­pen ki­áb­rán­dul a szerző: „Iszik, korcsomázik. Igé­nye nincs. Nincs a szo­bá­já­ban egy tisz­tes­sé­ges bú­tor. Föld­há­za van tör­pe, ke­vés fá­val. Be­ta­paszt­ják, hogy ki ne men­jen a me­leg. Ne­héz, ször­nyű levegő.” Az er­köl­csi vi­szo­nyok: „Vad­há­zas­ság sok van. A ci­gány jár ki­vált jó pél­dá­val elöl. Ti­zen­nyolc esztendős le­gény már sze­rez fe­hér­né­pet ma­gá­nak. A leg­utób­bi esztendőből csak a re­for­má­tus pap […] har­minc­öt ese­tet je­len­tett be, s egy évről a tör­vény­te­len szü­löt­tek szá­ma csak re­for­má­tu­sok­nál nyolc. Nem bűn itt a há­zas­ság­tö­rés. Hogy az em­be­rek el­sze­re­tik egy­más fe­le­sé­gét – az nem hi­ba. Jó pél­dá­val elöl járt a pap, a ré­gi. Rend­re jár­ta a há­za­kat te­ker­ni. De­mo­ra­li­zá­ló ha­tá­sa volt… Ar­ra is van eset, hogy k...jával együtt hál fe­le­sé­ge előtt a há­zas­em­ber. Nem csi­nál belőle nagy dol­got. Eb­ben a kis kö­zös­ség­ben nyil­vá­nos­ház is van.” A já­rás­bí­ró sze­rint: „Gaz ez a nép. Hogy mind­egyik nem ült töm­löc­ben, csak az én ke­gyel­mem. Ve­re­ke­dő, ci­vó­dó, er­kölcs­te­len. Nya­ka­mon az egész nyáj min­den­nap. Összek...zzák egy­mást, s feljőnek bi­zo­nyí­ta­ni, vé­de­kez­ni. »Mind azok vagy­tok, takarodjatok!« Mert mind azok. Leg­ve­szet­tebb a bergenyei le­gény. Az ve­rek­szik un­ta­la­nul. Nem gyil­kol, de nyo­mo­rék­ká ver. Egy­for­mán gaz min­de­nik. Tol­vaj a ci­gány, a legperlekedőbb” (Petelei 1986. 61–81.)

A Mezőségről ké­szült ne­ga­tív rep­re­zen­tá­ci­ók nagy­mér­ték­ben a tömbmagyar, sza­bad, nagy va­gyo­ni kü­lönb­sé­ge­ket nem mu­ta­tó, „tör­vény­ho­zó”, ko­ráb­ban pol­gá­ro­so­dott szé­kely tár­sa­da­lom pers­pek­tí­vá­já­ból termelődtek. Mo­nu­men­tá­lis mun­ká­ja ötö­dik kö­te­té­ben a Mezőség fe­lé Szé­kely­föld felől közeledő li­be­rá­lis tu­dós mo­nog­rá­fus, Or­bán Ba­lázs is ki­áb­rán­dul­tan tör ki a Mezőség lát­tán: Marosludas kör­nyé­kén „csak itt-ott füs­tö­lög egyes szá­nal­mat gerjesztő kuny­hó, mely­nek föld alá mélyedő sö­tét üregeiből kí­sér­tet­sze­rű­en hal­vány ala­kok emel­ked­nek ki, gya­nús sze­mek­kel kém­lel­ve az utast, kit a ku­tyák­nak szem­te­le­nül me­rész se­re­ge vesz kö­rül, uga­tá­suk­kal vissz­han­goz­tat­va az el­ha­gya­tott ko­pár­sá­guk­ban bal­jós­la­tú he­gye­ket. A földmívelésnek itt cse­kély nyo­mai tűn­nek fel; az em­ber még csak a ké­nyel­me­seb­ben megközelíthető he­lye­ket szánt­ja fel, a töb­bit legelőnek hagy­ja vad be­du­i­nok szo­ká­sa sze­rint. S pe­dig ezen el­ha­gya­tott­sá­gá­ban oly vissza­ri­asz­tó völgy, a Mezőség leg­te­kin­té­lye­sebb s leg­hosszabb völgyü­le­te, mely Budatelkénél kezdődve, 7 mfd hosszan dél­nyu­gat irány­ban sze­li át a Mezőséget s min­den­fe­lé el­ága­zó szá­mos mellékvölgyületeivel an­nak egész kö­ze­pét el­fog­lal­ja. E völ­gyek tetszőleges ko­pár­sá­guk mel­lett ha­zánk leg­ter­mé­ket­le­nebb ta­la­ját ad­ják, hol a föld trá­gyá­zás nél­kül, könnyű mívelés mel­lett is dú­san te­rem… Az ott la­kó nép nyo­mor­ban, sze­gény­ség­ben tengődik, a fa­lu­kat – szór­vá­nyo­san levő ud­var­há­zak ki­vé­te­lé­vel – nyo­mo­rult vis­kók al­kot­ják; dol­goz­ni rest né­pe, ter­je­del­mes bir­to­kai mel­lett, éhez­ve töl­ti el éle­tét. A fa­luk közt sem­mi fa, sem­mi ke­rí­tés, sem­mi gyü­mölcs vagy ve­te­mény; a he­gyek­ről a dús te­nyé­sze­tű, ha­mar növő erdőket már rég ki­ir­tot­ták, a hegy­ol­da­la­kon, bár – mint kí­sér­le­tek bi­zo­nyít­ják – a leg­jobb minőségű bort adó szőlő meg­te­rem, ily ül­tet­vé­nye­ket hi­á­ba ke­re­sünk; a zá­por­nak megeredő özö­ne ott sza­ba­don vés ma­gá­nak sö­tét ár­ko­kat, s ez te­szi az­tán, hogy e vi­dék, mely ha­zánk Ka­naánja le­het­ne, most nyo­mor fész­ke; ez okoz­za, hogy an­nak te­kin­te­te vissza­ri­asz­tó­an ko­pár és ki­et­len. A ter­mé­szet e he­lye­ket min­den­nel megáldá, de az em­ber azt, él­he­tet­len vol­tá­nál fog­va, hasz­no­sí­ta­ni nem tud­ja.

Ha a ta­laj míveletlensége és el­ha­gya­tott­sá­gá­ról a nép­élet me­ze­jé­re visszük vizs­gá­ló­dó te­kin­te­tün­ket, ott még na­gyobb el­ha­gya­tott­sá­got és dud­vát ta­lá­lunk a míveltség arany ka­lá­szai he­lyett. A pap­ság rend­sze­rint csa­lá­di örök­ség, ezek és a mellettök levő daszkalok (ta­ní­tók), kik­nek a nép­ne­ve­lést vezetniök kel­le­ne, ma­­gok se sok­kal bír­nak több míveltséggel; a temp­­lo­mi hokuszpókusz s a li­tur­gi­ák tu­dá­sa tö­ké­le­te­sen elég­sé­ges a pa­pi és ta­ní­tói tiszt el­nye­ré­sé­re. A nép­ne­ve­lés ily ne­ve­let­le­nek ke­zé­ben lé­vén, az csak­nem a sem­mi­vel ha­tá­ros; in­nen van az, hogy nem csak egész fa­luk, ha­nem egész vi­dé­kek van­nak, hol ír­ni-ol­vas­ni s azt is na­gyon rosszul, csak a pa­pok tud­nak, ho­mály­ban van te­hát e sze­gény nép nem csak föld­alat­ti vis­kó­i­ban, mely­nek lan­tor­nás kis ab­la­kán so­ha egy nap­su­gár sem hat be, ha­nem ho­mály- és sö­tét­ben van szel­le­mi­leg is, lak­ja­ik­ban hal­lat­lan pi­szok, ott ál­lat és em­ber együtt tengődik, s az em­be­rek mo­sa­kod­ni nem szok­tak, azok mind víz­iszony­ban szen­ved­nek; de an­nál in­kább sze­re­tik a pá­lin­kát, mi er­köl­csi éle­tü­ket tart­ja ho­mály­ban, mi leg­in­kább oka e nép közt felmerülő sok ki­há­gás és bűn­nek, s e mel­lett el­sze­gé­nye­se­dés­ének is. Min­den fa­lu­ban van pár zsi­dó korcs­má­ros, az oláh több­nyi­re ott dőzsöl, előbb el­fe­csér­li föld­je ter­mé­két, s azu­tán föld­jét issza be, úgy hogy né­hány év­ti­zed múl­va a Mezőség oláh ké­zen levő bir­to­ka­i­nak igen je­len­té­keny ré­sze zsi­dó ke­zek­ben lesz” (Or­bán 1871.61).

A tel­jes­ség ked­vé­ért je­gyez­zük meg, hogy egy-két év­ti­zed múl­tán, a Mezőség-kép átértékelődését követően ezek a szte­re­o­tí­pi­ák a ré­gió ro­mán la­kos­sá­gá­ra tevődnek át. 1895-ben ké­szült nép­raj­zi jegy­ze­té­ben Bartha Mik­lós a „mezőségi oláh” tí­pu­sá­nak jellemzőiként so­rol­ja fel a ci­vi­li­zá­lat­lan­sá­got, a mun­ka­ke­rü­lést, a la­kó­tér el­ha­nya­golt­sá­gát, az ál­la­tok­kal va­ló szo­ros kap­cso­la­tot. „Úgy ész­lel­tem – ír­ja a szer­ző –, hogy a Kár­pát-vi­dé­ki oláh más néptípus, mint a mezőségi oláh” (Bartha 1895.100). A ci­vi­li­zá­lat­lan vi­lág le­írá­sát egyet­len rész­let­tel szem­lél­tet­jük: „Hol kezdődik, hol végződik ez a belsőség? Azt ő se tud­ja, más se tud­ja. A mező összefoly a kert­tel, a kert az ud­var­ral, az ud­var az utzával… Ezen a tel­ken nin­csen egy gyü­mölcs­fa, nin­csen egy vi­rág­szál, nin­csen egy me­leg­ágy, nin­csen egy ve­te­mény-ágyás. De mi­vel a termőerő nagy, en­nél­fog­va a sza­már­tö­vis­nek, a szerb­tö­vis­nek, az ördögszőrnek (liceum), bo­gáncs­nak és be­lén­dek­nek olyan ha­tal­mas pél­dá­nyai dí­sze­leg­nek ott, mint­ha faj­ki­vá­lasz­tás út­ján len­né­nek fej­leszt­ve.

Öröm­te­len haj­lék, el­ha­nya­golt te­lek, egy­ked­vű és tu­nya la­kó­val: ilyen a mezőségi pa­raszt ott­ho­na” (Bartha 1895.102).

Makkai Sán­dor fi­gu­rá­ja, dr. Ka­to­na Lász­ló, a te­o­ló­gi­ai ta­nul­má­nyai be­fe­jez­te után, egy, a há­bo­rú mi­att át­me­ne­ti­leg meg­tört fi­lo­zó­fus-pá­lya kez­de­tén, dac­ból, egy éven át misszi­ós mun­kát vál­lal a holt­ten­ger­nek ne­ve­zett Mezőségen. Az epi­kai hi­te­les­sé­get nélkülöző tör­té­net azt bi­zo­nyít­ja, hogy há­bo­rús időben min­den lel­kész­nek hal­mo­zot­tan mos­to­ha kö­rül­mé­nyek kö­zött is ma­ga­sabb ide­á­lo­kat kell ma­ga elé tűz­nie. A re­gény főszereplője, a fi­a­tal lel­kész a ma­ga elő­í­té­le­te­ivel áll ál­lan­dó küz­de­lem­ben. Egy ér­zel­mi hul­lám­völgy­ében hí­ve­it ha­zug ál­la­tok­nak, fa­lu­ját gyöt­rel­mes, utol­só fa­lu­nak ne­ve­zi. Ta­pasz­talt, a lel­ké­szi mun­ká­ra berendezkedő kol­le­gái, sors­tár­sai szá­má­ra lel­ke­se­dé­se, tett­re­kés­zsé­ge, a szo­ci­á­lis élet­be va­ló be­avat­ko­zá­sa te­kin­te­té­ben ő a ked­ves, lel­ke­sí­tő pél­da. Kar­ri­er­tör­té­ne­te ha­ma­rabb zá­rul, mint­sem­hogy e küz­de­lem­nek vé­gé­re ér­ne. S így bi­zo­nyí­tat­lan ma­rad, hogy a kór­ház, a sza­na­tó­ri­um, a Han­gya szö­vet­ke­zet, a vil­lany­te­lep, a pos­ta, a gaz­da­kör, a busz­já­rat, a gaz­da­sá­gi is­ko­la lé­te­sí­té­se, fenn­tar­tá­sa va­ló­ban a lel­kész ha­tás­kö­ré­be tar­to­zik-e, vagy olyan il­lú­zió, ame­lyet nem kötelező meg­va­ló­sí­ta­ni. A fa­lu­ból va­ló vissza­vo­nu­lás köz­ben azon töp­reng, hogy „az if­jú nem­ze­dék ne­ve­lé­se, az el­kal­ló­dás­ra ítélt fi­a­tal pa­raszt­te­het­sé­gek ki­eme­lé­se, ta­nít­ta­tá­sa, se­gé­lye­zé­se, az egy­ház­köz­sé­gek tör­té­ne­té­nek, ál­la­po­tá­nak szám­ba­vé­te­le, a gyü­le­ke­ze­tek kö­zött rendezendő lá­to­ga­tá­sok, a lel­ki­pász­tor­ok éle­té­nek el­mé­lyí­té­se, a ba­rá­ti ta­lál­ko­zá­sok, az egy­má­son va­ló anya­gi és lel­ki se­gít­ség mód­jai” mind meg­ol­dat­la­nul ma­rad­nak. A fa­lu­ban va­ló tar­tóz­ko­dá­sa ide­jén tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tai el­ha­tá­rol­ják híveitől, nem tud­ja vál­lal­ni élet­for­má­ju­kat. Ta­nul­má­nya­i­nak vá­ro­sát, akár­csak a pa­ró­ki­án be­ren­de­zett könyv­tá­rát ments­vár­ként, el­len­vi­lág­ként mű­köd­te­ti. A szol­gá­lat egy éve kény­sze­rű kitérő, ame­lyet erőfeszítések és szen­ve­dé­sek árán si­ke­rül át­vé­szel­nie. Bár a re­gény­író a fa­lu éle­té­ben va­ló je­len­lét­ét hasz­nos­nak tart­ja, a lel­kész­nek hí­ve­i­vel va­ló sors­kö­zös­ség­ét hit­val­lás­ként, prog­ram­ként fo­gal­maz­za meg, igyek­szik meg­óv­ni őt követ­kez­mé­nyeitől. Tár­sa­dal­mi ho­va­tar­to­zá­sá­nál fog­va a szerző sem a gyü­le­ke­zet tag­ja­it, sem az is­ko­la két taní­tó­nő­jét nem tud­ja hi­te­le­sen áb­rá­zol­ni...

A Mezőség. A ré­gió meg­ne­ve­zé­se a 19. szá­zad­ban is­me­ret­len volt. A név­adás tör­té­ne­tét Kós Kár­oly te­kin­ti át: „A Mezőség táj­el­ne­ve­zés nem olyan ré­gi s nem is olyan egy­ér­tel­mű, mint so­kan gon­dol­ják. So­sem volt ilyen ne­vű (ál­la­mi vagy egy­há­zi) köz­igaz­ga­tá­si te­rü­let (igaz, va­la­mi­fé­le ter­mé­sze­tes köz­pont­ja sem volt). Nem tu­dunk az itt élők ha­gyo­má­nyos mezőségi tu­da­tá­ról, mi több so­kan va­la­mi­fé­le pe­jo­ra­tív ér­tel­met érez­tek ki a mezőségi jelzőből... A Me­ző­ség el­ne­ve­zést ál­ta­lá­ban egy­sze­rű­en az erdőknek juhlegelők nye­ré­se cél­já­ból va­ló ki­pusz­tí­tá­sá­val hoz­zák kap­cso­lat­ba, no­ha a tölgy-öve­zet­be tar­to­zó, ta­vas-mo­csa­ras és csu­szam­lá­sos ta­la­jú vi­dé­ken összefüggő nagy erdőségek alig vol­tak, in­kább a li­ge­tek vol­tak jellemzőek, s ugyan­ak­kor az erdőirtások épp annyi­ra a föld­mű­ve­lés ér­de­ké­ben is tör­tén­tek, mint az ál­lat­tar­tá­sé­ban. Egyéb­ként a domb­vi­dék ve­ge­tá­ci­ó­ja sztyep­pei jel­le­gé­vel tűnt ki, és az­zal, hogy Er­dély fő élés­tá­ra volt” (Kós 2000. I.10).

Tér­ké­pen először a ka­to­nai föld­raj­zi in­té­zet sze­re­pel­tet­te, 1863-ban, ezt követően egy 1881-es rész­le­tes tér­ké­pen, va­la­mint az 1890. évi hegy- és víz­raj­zi tér­ké­pen tűnt fel. Az el­ne­ve­zés tör­té­ne­tét össze­fog­la­ló Ornstein Jó­zsef 1905-ben ál­la­pí­tot­ta meg, hogy a köz­tu­dat­ban élő és a szak­tu­do­má­nyos hasz­ná­lat­ban lévő Mezőség ter­mi­nus eltérő je­len­tés­sel ren­del­ke­zett. A geo­ló­gia a pa­lás képződményekben bővel­ke­dő, kvarcandezitet tar­tal­ma­zó, homokkőben és kő­só­ban gaz­dag, a geo­grá­fia a völgyekből és szé­les há­tú dom­bok­ból ál­ló, vízgyűjtőkkel rendelkező, csu­szam­lá­sos te­rü­le­tet il­le­ti ez­zel a meg­ne­ve­zés­sel. Te­hát a tár­sa­da­lom­tu­do­mány­ok ter­mi­nu­sa ál­tal meg­ne­ve­zett ré­gi­ó­nál jó­val szél­esett te­rü­le­tet ért alat­ta (Ornstein 1905). 1908-ban Erődi Kál­mán vál­lal­ko­zik be­mu­ta­tá­sá­ra: „A geo­ló­gi­ai szer­ke­zet sze­rint a Mező­sé­get ke­le­ten Nisztrája községtől kezd­ve, úgy­szin­tén dé­len az Ara­nyos be­tor­ko­lá­sá­ig a Ma­ros, Tordáig az Ara­nyos ha­tá­rol­ják. Nyu­ga­ton Tordától csip­ké­zett fél­kör alak­ban a Kis-Sza­mos bal ol­da­lán Désig, az Al­más-hegy­sor ke­le­ti ágai men­tén kö­vet­het­jük a ha­tárt. Észa­kon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vo­nal­ban az Ilosvai-hegység dé­li lejtőjéig hú­zó­dik. Bor­gó­prundtól Nisztrájáig a ke­le­ti ha­tár be­fe­lé dom­bo­rú, s ezért a Mezőség kör ala­kú ter­je­dé­sét meg­za­var­ja. A Ke­le­men-ha­va­sok nyúl­vá­nyai ér­nek ed­dig.

A kö­ze­pe kö­rül­be­lül Fe­ke­te­lak, Szentgothárdtól dél­re. Északi–déli átmérője Gáncs és az Ara­nyos tor­ko­la­ta kö­zött 95,5 km. Az Oláhbudát és Nisztráját összekötő W–E át­fo­gó hossza 98,5 km. A két leg­tá­vo­labb eső pont­ja Borgóprund és az Ara­nyos tor­ko­la­ta, ame­lyek 105 km-nyi­re van­nak egy­más­tól. Te­rü­le­te 5247 km²” (Erődi 1908.371–372). Makkai Ger­gely a tá­ji spe­ci­fi­ku­mok alap­ján a következőképpen ha­tá­rol­ja kö­rül és jel­lem­zi a 4500 km² ré­gi­ót: „Az önál­ló táj­egy­ség­ként megjelenő hul­lá­mos tér­fel­szín nagy­vo­na­lak­ban a Ma­ros és a Sza­mo­sok ál­tal köz­re­fo­gott tér­sé­get fog­lal­ja ma­gá­ba. Dé­li ha­tá­ra­ként a Ma­ros völ­gyé­nek, Ma­ros­vá­sár­hely és az Ara­nyos fo­lyó be­öm­lé­se kö­zöt­ti sza­ka­szát te­kint­jük, amely te­kin­té­lyes morfometriai mé­re­te­i­vel és az er­re a tör­té­nel­mi idők fo­lya­mán rá­te­le­pült antropogén fel­épít­mé­nye­i­vel jól szembeötlő ha­tár­vo­na­lat ké­pez a Küküllők fenn­sík­ja fe­lé. Nyu­ga­ton az Ara­nyos völ­gye Aranyosgyéresig, majd a virágosvölgyi pa­tak, a kolozskarai pa­tak Apa­­hidáig és in­nen Désig a Kis-Sza­mos ha­tá­rol­ja. Észa­kon a Nagy-Sza­mos, míg ke­le­ten a Sa­jó, majd a Lúc-patak, és vé­gül új­ra a Ma­ros ké­pe­zi a ha­tárt” (Makkai 2003:62). A szak­iro­da­lom nyo­mán a szerző 15 völgy­ben 270 mezőségi te­le­pü­lést azo­no­sít be (Makkai 2003: 97–100).

A „ma­gyar­ság nép­raj­zi cso­port­ja­it” be­mu­ta­tó Gunda Bé­la szá­mol az er­dé­lyi nagy­ré­gió ré­sze­ként tart­ja szá­mon és je­le­ní­ti meg. „Er­dély kö­ze­pén a me­ző­ségi ma­gya­rok él­nek, akik­nek Uzdiszentpéter és Szék a köz­pont­juk” (Gunda 1943.105). Az er­dé­lyi ré­gió első ár­nyalt ta­go­lá­sát Kós Kár­oly vé­gez­te el, 1957-ben. Fel­osz­tá­sá­ban a 2. pont alatt sze­re­pel­nek a nyu­gat-er­dé­lyi (vár­me­gyei) nép­raj­zi tá­jak, kö­zöt­tük a Lá­pos men­te, a Nagy-Sza­mos men­te, a Bor­sa völ­gye, Szék, Sa­jó men­te, Felső-Maros men­te, Mezőség. (Kós 1957). 1998-as mun­ká­já­ban Kósa Lász­ló el­ha­tá­rol­ja a Mezőséget és az észak-er­dé­lyi szór­vá­nyo­kat, hang­sú­lyoz­va, hogy a Felső-Maros men­ti te­le­pü­lé­sek (Szászrégen kör­nyé­kén) nem tar­toz­nak Ma­ros­székhez (Kósa 1998.155–9., 319–44). A nép­ze­ne és a nép­tánc ered­mé­nye­it fi­gye­lem­be vé­ve, a nép­ze­ne és nép­tánc struk­tu­rá­lis-funk­ci­o­ná­lis sa­já­tos­sá­gai alap­ján Pá­vai Ist­ván Észak-, Belső-, Dél- és Ke­let-Me­ző­séget kü­lö­nít el. Ugyan­ak­kor meg­en­ged egy „Ka­lo­ta­szeg–Mezőség át­me­ne­ti te­rü­le­tet” (Pá­vai 2005.38). Észak-Mezőség te­le­pü­lé­se­it Kal­lós Zol­tán a Bor­sa völ­gyé­re (Kide, Vá­lasz­út, Kolozsborsa, Ko­lozs­gyula, Bonchida, Kendilóna), az erdőháti fal­vak­ra (a Kis-Sza­mos bal­ol­da­li mel­lék­fo­lyó­inak med­re, Bá­bol­ná­ig), a Széktől ke­let­re és dél­ke­let­re elterülő fal­vak­ra (Ördöngösfüzes, Szépkenyerűszentmárton, Vi­ce, Bál­ványosváralja, Várkudú, Bu­za, Fe­ke­te­lak) osz­tot­ta (Kal­lós 1979).

A ma­gyar nép tá­ji-tör­té­ne­ti ta­go­ló­dá­sa cí­mű nép­raj­zi ki­ad­vány a ré­gi­ót Er­dé­lyi Mezőség né­ven tart­ja szá­mon. A Kis- és a Nagy-Sza­mos, a Sa­jó, a Ma­ros és az Ara­nyos kö­zöt­ti erdőtlen domb­ság. Mint­egy 300, ma­gyar, ro­mán és (haj­dan) szász nyel­vű la­kos­ság la­kó­­te­rü­le­te. A ma­gya­rok a 10–11. szá­zad­ban száll­ták meg. Sű­rűn la­kott ré­gió. A ro­mán la­kos­ság a kö­zép­kor vé­gén kez­dett be­te­le­ped­ni. A jár­vá­nyok, majd a 16–17. szá­zad há­bo­rúi ál­tal meg­rit­kí­tott la­kos­ság ro­mán aj­kú­ak­kal töltődött fel. A ré­gió ki­sebb, kom­pakt egy­sé­gei a Sa­jó men­te (Zselyk és Sajómagyarós), a Fel­­ső-Maros men­te, a Bor­sa-völ­gye (Kósa–Filep 1980.605., 1983. 145–6., Jár­dá­nyi 1943, K. Ko­vács 1945, Sza­bó T.–Gergely 1945, Kal­lós 1979) a Lá­pos men­te (Gunda 1941), Lozsárd völ­gye (Könczei 2002). A „ha­tá­ra­in­kon tú­li ma­gya­rok nép­raj­zi” szin­té­zi­se a Bor­sa völ­gyét le­vá­laszt­ja a ré­gi­ó­ról, s a ré­gi­ón be­lül hét te­le­pü­lés sze­re­pét eme­li ki (Balassa 1989.107–33). A Mezőség a Ma­gyar nép­raj­zi le­xi­kon­ban a Me­ző­ség, mezőségi hím­zé­sek, mezőségi öl­tés szó­cik­kek­ben ke­rült be­mu­ta­tás­ra (NL III. 1980.605–609.)

A ku­ta­tás el­múlt egy év­szá­za­da so­rán Szék do­mi­nál­ta a fi­gyel­met (Ká­dár 1904, Csenki 1960, Gaz­dá­né Olosz 1980, 1996, Gráfik , Győri 1975, Kós 1972, 196–204., 1979, 444–71., Lajtha 1954, Mar­tin  1980– 1981, 1982). Az if­jú ku­ta­tók kö­zös ku­ta­tá­si prog­ram­ja ré­vén Bálványosváraljáról ár­nyalt tu­dás termelődött ki (Kispál 1944, K. Ko­vács 1947, Tárkány-Szűcs 1944, Vincze 1943/1947). To­váb­bi, ku­ta­tott te­le­pü­lé­sek Ma­gyarszovát, Pusz­ta­ka­ma­rás (Fa­ra­gó 1946, 1947), Magyardécse (Balla 1996, Fa­ra­gó –Balla 1970, Fa­ra­gó  1973, 1976), Magyarózd (Hor­váth 1971), Detrehem­te­lep (Ke­szeg 1981, 1983, 2004, Ke­szeg (szerk.) 2004), Magyaró (Zsig­mond 1978, 1980, 1994, 1995, 1999), Mezőfele (Nagy 1994), Ha­vad (Nagy 1992).

Táj­öko­ló­gia. A ré­gió ar­cu­la­tát, a gaz­dál­ko­dás fel­tét­ele­it, a la­kos­ság élet­kö­rül­mé­nye­it, va­la­mint a kul­tú­rát meg­ha­tá­ro­zó föld­raj­zi és ter­mé­sze­ti táj ko­rán ma­gá­ra von­ta a fi­gyel­met. Az 1896–1955 kö­zöt­ti időszak átlaghőmérséklete a Mezőség dé­li ré­szén 9–10 Co, középső és észa­ki ré­szén pe­dig 8–9 Co volt. Az évi ab­szo­lút hőmérséklet in­ga­do­zás 70 Co kö­rül van. Az évi csa­pa­dék­mennyi­ség át­la­ga az em­lí­tett időszakban nem ér­te el a 600 mm-t (Csű­rös 1974.­17–19). A ré­gi­ót az őshonos sztyepp­nö­vény­zet jel­lem­zi. A ter­mé­sze­ti-föld­raj­zi táj­be­osz­tás sze­rint az Er­dé­lyi-me­den­ce, ezen be­lül a Mezőség és Székások vi­dé­ke mikrorégió ré­szét ké­pe­zi. Ég­haj­la­ta mér­sé­kelt kon­ti­nen­tá­lis. Nö­vény­ze­te az utób­bi 18–20 év­ez­red ide­jén ala­kult ki, s az utób­bi két év­ez­red, majd kü­lö­nö­sen az utób­bi év­szá­zad­ok so­rán erősen mó­do­sult. A nö­vény­tár­su­lás jel­leg­ze­tes ele­mei az ár­va­lány­haj, a törpesás, a zsá­lya, a me­zei üröm, a szárazságtűrő vad­kör­te, vad­ró­zsa, kö­kény, ga­la­go­nya (Csű­rös 1974.­29–32).

Adott­sá­ga­it az er­dé­lyi ha­gyo­má­nyo­kat (tör­té­ne­ti narratívumokat) patrimonizáló Kőváry Lász­ló ne­ve­zi meg, és ír­ja le. „Er­dély föl­de rit­ka­sá­ga­i­nak” so­rá­ba il­lesz­ti be­le a szé­ki só­bá­nya ak­ná­ját, a mezőfelei ta­va­kat, a kissármási Boly­gó kösz­vény, rüh, süly gyó­gyí­tá­sá­ra al­kal­mas vi­zét, va­la­mint a gyo­mor­haj­tó ha­tá­sú czégi (cegei) vi­zet (Kőváry 1853.157, 230–1, 214–5, 213–214). Be­mu­ta­tá­sá­ban Erődi Kál­mán Herman Ot­tót idé­zi: „Domb­jai sa­ját­sá­gos össze­vissza­ság­ban, lán­co­lat nél­kül feküsznek. Ál­ta­lá­ban domb­töm­bök az ural­ko­dók, fej­let­len völ­gyek­kel, la­pos hegy­há­tak­kal és lejtős ol­da­lak­kal. A me­re­dek ré­szek nem ál­lan­dó­ak. A dom­bok közt szé­les völ­gye­ket, nagy ter­je­del­mű sík­sá­go­kat nem ta­lá­lunk. Leg­ala­cso­nyabb völgy­sza­lag­jai is 230–310 m ma­ga­san fe­küsz­nek. Domb­jai az 500 m-t több helyt meg­kö­ze­lí­tik” (Erődi 1908.375). A táj jellemzői az om­lá­sok, a csu­szam­lá­sok, a víz­mo­sás­ok. A ter­mé­szet szép­sé­ge­i­nek be­mu­ta­tá­sá­ra vál­lal­ko­zó Ba­logh Ernő ma­ga is han­got ad ide­gen­ke­dé­sé­nek: „A »Mezőség« név bi­zony nem va­la­mi előnyös aján­ló­le­vél táj­ké­pi szem­pont­ból. Az ala­csony, na­gyon szé­les, la­pos te­te­jű dom­bok unal­mas egy­han­gú­sá­gá­ba csak itt-ott visz­nek va­la­mi vál­to­za­tos­sá­got a csú­nya, mély víz­mo­sás­ok, az ol­da­lak meg­ro­gyá­sá­ból szár­ma­zó me­re­dek agyag­fa­lak. A táj unal­mas­sá­gát még nö­ve­lik a lom­ha szé­les völ­gyek, me­lyek ki­csi lej­té­sük­nél fog­va több he­lyen el is mo­csa­ra­sod­nak Mind­ezek meglehetős rossz hír­be hoz­zák ezt a vi­dé­ket azok előtt, akik­nek táj­szép­sé­gi igé­nyü­ket Er­dély más he­lye­i­nek gyö­nyö­rű­sé­gei ugyan­csak el­ka­pat­ták” (Ba­logh 1944.8).

A fo­lyó­vi­zek hi­á­nya, a ha­las­ta­vak je­len­lé­te, az erdőktől meg­fosz­tott dom­bok eró­zi­ó­ja fo­lya­ma­to­san je­len volt a vidékről szó­ló dis­kur­zus­ban. A ta­vak ke­let­ke­zé­se, el­he­lyez­ke­dé­se az 1830-as évektől élén­ken fog­lal­koz­tat­ta min­den kor­szak tu­dó­sa­it (Hodor Ká­roly, Wass Sa­mu, Kőváry Lász­ló, Hun­fal­vi Já­nos, Koch An­tal, Mártonfi La­jos, Ornstein Jó­zsef, Prodán Gyu­la) (Orosz 1909). A 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben Herman Ot­tó, ko­lozs­vá­ri tar­tóz­ko­dá­sá­nak évei alatt (1864–1872) is­mé­tel­ten vissza-vissza­tért a ta­vak nö­vény- és ál­lat­po­pu­lá­ci­ó­já­nak (ma­da­rak, ha­lak, ro­va­rok), va­la­mint a ta­vi ha­lá­szat tech­ni­ká­i­nak, esz­kö­ze­i­nek meg­fi­gye­lé­se vé­gett (Herman 1871, 1873). A ma­gyar ha­lá­szat köny­ve is­mé­tel­ten hi­vat­koz­za a mezőségi ta­vak­ra vo­nat­ko­zó ada­to­kat (a ha­lá­szat tör­té­ne­te, esz­köz­kész­le­te, a ha­lász­élet, a hal­fa­jok) (Herman 1887). Sztripszky Hi­a­dor, Erődi Kál­mán ha­son­ló ér­dek­lődéssel lá­to­gat­ta a mezőségi ta­va­kat (Sztripsz­ky 1903, 1908, Erődi 1908, 1910, Orosz 1913). A ku­ta­tá­so­kat össze­fog­lal­va Erődi Kál­mán el­kü­lö­ní­ti a ta­vak nyu­ga­ti (Ka­to­nai-tó, a cegei Hó­dos-tó, a szé­ki, a ma­gyar­légeni tó), középső (mé­he­si, a vá­mi tó, a mező­zá­hi, a marosszentgyörgyi tó), a ke­le­ti (mező­sám­­sondi, a bándi, a mezőkapusi tó) so­rát, va­la­mint a kü­lön­ál­ló ta­va­kat (ba­rát­fal­vi tó) (Erődi 1908). Ba­logh Ernő össze­­fog­la­ló mun­ká­já­ban is a ta­vak a sótelepek, a pa­la mel­lett a mezőségi táj sa­já­tos­sá­ga­i­ként je­len­nek meg (Ba­logh 1944). A ha­las­ta­vak ki­hasz­ná­lá­sá­nak vi­rág­ko­ra a 15. szá­zad, majd a 16. szá­zad­tól a ví­zi vi­lág pusz­tu­lá­sa kezdődik el. A föld­mű­ve­lés­re hasz­ná­la­tos te­rü­le­tek nö­ve­ke­dé­sé­nek a 19. és a 20. szá­zad so­rán to­váb­bi ta­vak es­tek ál­do­za­tul.

A Mezőség „kopárai” szin­tén hu­za­mo­san fog­lal­koz­tat­ták a köz­vé­le­ményt. „Meg­döb­be­nünk a fa­sze­gény­ség lát­tán” – ír­ja Erődi Kál­mán 1908-ban (Erődi 1908.376, Fe­ke­te 1876, Nagy 1913). A 15–17. szá­zad so­rán a ha­las­ta­vak sor­sa vár a mezőségi erdőkre, a két ter­mé­sze­ti erőforrás együtt pusz­tul. A 16–18. szá­zad­ban kezdődött el az erdőirtás, a te­rü­le­tek­nek a le­gel­te­tés és a föld­mű­ve­lés cél­já­ra va­ló át­en­ge­dé­se vé­gett. A ko­pá­ran ma­radt dom­bok ta­la­ját az esőzések le­mos­ták, s a völ­gyek­be sod­ró­dott föld fel­töl­töt­te a ta­vak med­rét. Ilyen mó­don rend­re tűn­tek el a ta­vak, át­en­ged­ve a he­lyet a szárazságtűrő fűnemű nö­vény­zet­nek. A fák pusz­tu­lá­sa a 19. szá­zad vé­gé­re már fenyegető ve­szélyt je­len­tett, s erdősítési ak­ci­ó­kat in­dí­tott el. A ko­lozs­vá­ri Er­dé­lyi Gaz­da­sá­gi Egy­let 1873-ban pá­lyá­za­tot írt ki a Mezőség be­fá­sí­tá­sá­nak ter­vé­re. A ki­írás sze­rint a pá­lyá­zó­nak a lég­kö­ri és a ta­la­ji vi­szo­nyo­kat fi­gye­lem­be vé­ve kel­lett ja­vas­la­tot ten­nie a megfelelő fa­ne­mek­re, ki kel­lett tér­nie a mag­vak be­gyűj­té­sé­re, ve­té­sé­re, a cse­me­te ne­ve­lé­sé­re, ki­ül­te­té­sé­re és ápo­lá­sá­ra. To­váb­bá a szük­sé­ges esz­kö­zö­ket is be kel­lett mu­tat­nia. A pá­lya­dí­jat Fe­ke­te La­jos, a Selmeci Bá­nyász- és Er­dész Aka­dé­mia ta­ná­ra nyer­te el. Pá­lya­mun­ká­ja 1876-ban lá­tott nap­vi­lá­got. A ve­ge­tá­ció re­ha­bi­li­tá­lá­sá­ra tíz fa­faj­tát mu­ta­tott be. Ezek az er­dei fenyő, a gyer­tyán, a tölgy, a bükk, a szíl, a kőris, a hárs, a ju­har, a bál­vány­fa és az akác (Fe­ke­te 1876). Le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sok bi­zo­nyá­ra ki­de­rít­het­nék a mentőakció mé­re­te­it. A ko­ra­be­li saj­tó­ban Nagy Zol­tán 1913-ban szá­molt be a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház radnóti és maroslekencei bir­to­ka­in meg­tett erőfeszítésekről. E bir­to­kon az erdőhivatal 1888– 1912 kö­zött a következő mennyi­ség­ben szer­zett be vagy ál­lí­tott elő fa­cse­me­tét: akác 238100, feketefenyő 73600, er­dei fenyő 28500, tölgy 17037, ame­ri­kai kőris 17625, vi­rá­gos kőris 10000, banksfenyő 3000, zöld­ju­har 1200, bál­vány­fa 1000, hárs 430, vad­gesz­te­nye 200, törpefenyő 50, vir­gi­ni­ai bo­ró­ka 10, pinus ponderosa 10, össze­sen te­hát 390762 zsen­ge fát. „A mezőségi ko­pá­rok be­fá­sí­tá­sá­nak kér­dé­se ez idő sze­rint meg­old­va még nincs és úgy az ál­lam, mint az egyes bir­to­ko­sok... ál­tal esz­kö­zölt fá­sí­tá­sok csak kí­sér­le­tek­nek tekinthetők” (Nagy 1913.721). A gya­ko­ri sós ta­laj meg­ne­he­zí­tet­te, a legeltető pász­to­rok pe­dig ve­szé­lyez­tet­ték a fá­sí­tást.

E ré­gió ter­mé­sze­ti eró­zi­ó­ja lát­tán több tájrehabili­tá­ciós terv szü­le­tett meg (Makkai 2003.101–117). Az 1894. évi V. sz. tör­vény­cikk egy időben cé­loz­ta meg az el­ha­nya­golt vi­dé­kek ter­mé­sze­ti, gaz­dál­ko­dá­si és de­mog­rá­fi­ai vi­szo­nya­i­nak fel­ja­ví­tá­sát. (Az er­dé­lyi te­le­pí­té­sek át­te­kin­té­se: Ke­szeg 2006.)

A föld­gáz­tar­ta­lé­kok meg­lét­ét 1909-ben azo­no­sí­tot­ták Kissármáson. 1915-ben Bu­da­pes­ten ala­kult meg az Ungarische Erdgas-Gesellschaft AG, a föld­gáz ki­ter­me­lé­se, szál­lí­tá­sa és ér­té­ke­sí­té­se vé­gett. A gaz­da­sá­gi élet szá­má­ra ígé­re­tes nyers­anyag el­ra­gad­ta­tott mon­da­tok­ra ösz­tö­nöz­te Herrmann An­talt: „Er­dély! Csodaország! Tün­dér Ilo­na bű­vös kert­je! Mon­dák vi­lá­ga! Re­gék ho­na! Ha­gyo­mány szen­tel­te föld! Tör­té­nel­mi em­lé­kek dicső erek­lye­tar­tó­ja! Sza­bad­ság ha­zá­ja! Ma­gyar­ság bás­tyá­ja! Drá­ga szülőföldem!... De a nem­zet nem ér­té­ke­li kellően Er­délyt, s a kor­má­nyok el­ha­nya­gol­ták. A nem­ze­ti ügy sor­vasz­tó har­cot vív a lé­tért. A köz­le­ke­dé­si há­ló­zat tö­ké­let­len, az ipar­fej­lesz­té­si esz­kö­zök gyar­lók. Ki­vá­ló fi­ai is más­hol kény­te­le­nek ér­vé­nye­sül­ni. Pe­dig a mai kor­ban főleg az ipar ál­la­po­ta, a nem­ze­tek sor­sa.

Eb­ben a vál­sá­gos időben tör elő, gond­vi­se­lés­sze­rű­en, a kissármási föld­gáz… új, dús ho­zo­mányt adott az anya­ter­mé­szet az or­szág mos­to­ha lá­nyá­nak, Er­dély­nek” (Herrmann 1911).

A föld­gáz fel­fe­de­zé­sé­nek ha­tá­sai má­ig érzékelhetőek a ré­gió ar­cu­la­tán. A dom­bo­kon vas­tag ve­ze­té­kek fut­nak vé­gig, a földgázat a mezőségi te­le­pü­lé­se­ken év­ti­ze­dek óta hasz­nál­ják a la­ká­sok fű­té­sé­re. Gaz­da­sá­gi jelentősége azon­ban alig épült be a köz­tu­dat­ba. Molter Kár­oly 1930-ban je­len­tet­te meg a mezőségi föld­gáz fel­fe­de­zé­se ih­let­te re­gé­nyét, Metánia Rt. cím­mel (Bp., Athenaeum, 1930). Az ese­mény mo­tí­vum­ként be­épül Bágyoni Sza­bó Ist­ván A lo­vak es­té­re ha­za­ér­nek (Bp., Krá­ter Mű­hely Egye­sü­let, 1995) cí­mű re­gé­nyé­be.

Te­le­pü­lés­rend­szer. A nép­raj­zi-kul­tu­rá­lis ré­gió na­gyobb ré­sze az egy­ko­ri Szolnok-Doboka vár­me­gye ha­tá­rai kö­zött te­rült el. E vár­me­gye Kolozs, Szil­ágy, Szatmár, Máramaros és Beszterce-Naszód vár­me­gyék kö­zött hú­zó­dott. Hét já­rá­sa kö­zül a dési, a sza­mos­újvári, a beth­le­ni és a ké­ke­si já­rás te­rü­le­tén fe­küd­­tek mezőségi fal­vak. A vár­me­gyét mo­nu­men­tá­lis mun­ká­ban Tagányi Kár­oly, Réthy Lász­ló, Pokoly Jó­zsef és Ká­dár Jó­zsef mu­tat­ta be. Az 1880–1900 kö­zött, Bánffy Dezső főispán ösz­tön­zé­sé­re vég­zett adat­gyűj­tés 2 vá­rost, 1 nagy­köz­sé­get, 313 kis­köz­sé­get és 123 pusz­tát és te­le­pet tart szá­mon. A vár­me­gye ál­ta­lá­nos is­mer­te­té­sét, a tör­té­nel­mi, ar­che­o­ló­gi­ai em­lé­kek át­te­kin­té­se Réthy Lász­ló, a vár­me­gye tör­té­ne­te Tagányi Kár­oly, a te­le­pü­lé­sek is­mer­te­té­se Ká­dár Jó­zsef mun­ká­ja. Dom­bor­za­ti szem­pont­ból a Mezőséget öt egy­ség­re oszt­ják. Ezek a Budaki ág (a ke­le­ti ha­tár), a Sa­jói ág (a Sa­jó- és a Medgyes-patakok kö­zött), a Do­bond-ág, a Beth­le­ni hegy­ág, a Szé­ki hegy­ág (Ta­gá­nyi–Réthy–Pokoly–Kádár 1901–1905. I. /1901/. 12–3). A vár­me­gye mo­nog­ra­fi­kus be­mu­ta­tá­sá­ra 1944-ben ke­rül új­ra sor. Ez al­ka­lom­mal Ba­logh Ernő ter­mé­sze­ti szép­sé­ge­it, Lász­ló Gyu­la, Makkai Lász­ló és Jakó Zsig­mond tör­té­nel­mét, Bí­ró Sán­dor Sza­mos­új­vár, Sza­bó T. At­ti­la Dés tör­té­nel­mét, Entz Gé­za mű­­em­lé­ke­it, Bí­ró Sán­dor ok­ta­tá­si vi­szo­nya­it, Palotay Gert­rúd ma­gyar hím­zé­se­it is­mer­tet­te (Sza­bó T. A. 1944).

Még ha fu­tó pil­lan­tást ve­tünk is a tér­kép­re, szembetűnő a vá­ro­sok hi­á­nya a ré­gi­ó­ban. Ko­lozs­vár, Tor­da, Aranyosgyéres, Marosludas, Ma­ros­vá­sár­hely, Szászrégen, Dés, Szamosújvár gyű­rűt al­kot­nak a fal­vak kö­rül. Min­de­nik vá­ros a mezőségi fal­vak­ból ki­ala­kí­tot­ta a ma­ga hold­ud­va­rát. Év­szá­zad­okon ke­resz­tül ezek a vá­ro­sok vol­tak, s nap­ja­ink­ban is ezek a vá­sá­ros köz­pon­tok. Az 1900-as évektől fellendülő ipar vá­ros­ra csá­bí­tot­ta a fal­vak la­kos­sá­gát. A föl­dek kol­lek­ti­vi­zá­lá­sa után a munkaerő előbb a na­pi in­gá­zást vá­lasz­tot­ta, majd las­san vég­leg meg­ál­la­po­dott a vá­ro­sok­ban.

A Ma­ros­vá­sár­hely kö­ze­lé­ben ta­lál­ha­tó Mezőbándon 1956-ban 9953 la­kos élt (4637 ro­mán, 4642 ma­gyar), szá­muk 1977-ben 8450-re apadt (3832:4348), majd 1992-ben 7587-re (3034:3751). A Szászrégen szom­széd­sá­gá­ban elterülő Fa­ra­gó köz­ség fal­va­i­nak 1966-ban 2918 la­kó­ja volt (1867:1002). Szá­muk 1977-ben 2264-re (1464:595), 1992-ben pe­dig 1774-re (1053:256) csök­kent. Ördöngösfüzes köz­ség fal­vai Sza­mosújvár von­zás­kör­ze­té­ben fek­sze­nek. A köz­ség­ben az 1956-os nép­szám­lá­lás 3889 sze­mélyt mu­ta­tott ki (2653:954). Ez 1966-ban 3716-ra (2742:926), 1977-ben 3482-re (2326:889), 1992-ben 2619-re (1562:­704) esett vissza. Magyarfráta köz­ség la­kó­i­nak szá­ma 1956-ban 6249 (5540:387) volt, 1966-ban 6506 (5890:336), majd 1992-ben 4594 (4387:145). Mocs köz­ség­ben 1956-ban 5758-an él­tek (4122:1368), szá­muk 1966-ban 5346-ra csök­kent (4140:1188), 1977-ben 4914-re (3892:984), 1992-ben 3728-ra (2896:701). Az Aranyosgyéreshez kö­zel fekvő Mezőcsán la­kó­i­nak szá­ma 1956-ban 6925 (6608:260), 1966-ban 7291 (7064:­213), 1992-ben már csu­pán 4472 (4376:96). Me­ző­szengyel (Marosludas mel­let­ti) köz­ség­ben 1956-ban 4735 la­kos élt (4215:433), 1966-ban 4415 (4047:­337), 1977-ben 3434 (3050:239), 1992-ben pe­dig 2319 (2020:181).

Mezőség la­kos­sá­gá­nak a pe­re­men elhelyezkedő vá­ro­sok­ba va­ló kon­cent­rá­lá­sát jel­zi a vá­ro­sok la­kos­sá­gá­nak fel­duz­za­dá­sa:

Te­le­pü­lés                     Év           Össz­la­kos­ság                Ro­mán               Ma­gyar

Marosludas                    1956                 8216                          4791                   3148

                                      1966               11794                         7656                   3954

                                      1977               14978                       10160                   4453

                                      1992              18789                        13819                   4818

Szászrégen                     1956               18091                          7011                    9635

                                      1966              23295                         11217                   10920

                                      1977              29903                          16131                  12287

                                      1992              39240                           24601                 12471

Szamosújvár                   1956               8499                           5556                      2615

                                       1966              13329                         9799                       3308

                                       1977              17599                         13670                     3680

                                       1992               26277                         21346                    4668

Aranyosgyéres                1956               11514                          9168                     2135

                                       1966               17457                         14515                    2643

                                       1977               22409                         19163                    2870

                                       1992               29307                          25220                   2836

(A de­mog­rá­fi­ai ada­tok for­rá­sa Var­ga E. Ár­pád 1998– 2002.)

Tör­té­ne­lem. A ré­gió múlt­ját fel­tá­ró iro­da­lom a nem­ze­ti tör­té­ne­lem ku­dar­ca­ként je­le­ní­ti meg a ma­gyar elem vissza­vo­nu­lá­sát, szór­vá­nyos­sá vá­lá­sát, va­la­mint a pol­gá­ro­so­dás­ban va­ló le­ma­ra­dást.

A Nagy-Sza­mos­tól dél­re eső te­rü­le­tet a 12. szá­zad­tól do­ku­men­tál­tan ma­gyar la­kos­ság vet­te bir­tok­ba. Ke­le­ten, Besz­ter­ce irá­nyá­ból a szá­szok szi­vá­rog­tak be, majd a 14. szá­zad­ban né­hány te­le­pü­lé­sen ro­mán la­kos­ság te­le­pe­dett le. A ré­gió ma­gyar la­kos­sá­gát több tör­té­nel­mi ese­mény érin­tet­te hát­rá­nyo­san. Ilye­nek vol­tak az 1241-es ta­tár­já­rás, az 1437-es bá­bol­nai meg­moz­du­lás utá­ni meg­tor­lá­sok, Mi­hály vaj­da és Basta ge­ne­rá­lis 1601-es tá­ma­dá­sa, a tö­rök és ta­tár se­re­gek 1957–61 kö­zöt­ti büntetőhadjárata, a ku­ruc har­cok ide­jén el­kö­ve­tett dú­lá­sok (Tonk 1994.30). Makkai Lász­ló 1942-ben tet­te köz­zé Szolnok-Doboka me­gye ma­gyar­sá­gá­nak 17. szá­za­di ha­nyat­lás­tör­té­ne­tét. A 17. szá­zad első fe­lé­ben né­hány év alatt (a pusz­tí­tá­sok, az éhín­ség, a drá­ga­ság, a jár­vá­nyok kö­vet­kez­té­ben) össze­om­lik egy 500 éven át sta­bil et­ni­kai fö­lény, a következő négy év­szá­zad­ra meg­ha­tá­roz­va a mezőségi ma­gya­rok sor­sát. „A ma­gyar­ság szám­ará­nyá­nak ka­taszt­ro­fá­lis csök­ke­né­se, kö­zép­kor­vé­gi több­sé­gi hely­ze­té­nek el­vesz­té­se elsősorban a XVII. szá­zad nép­ir­tó há­bo­rú­i­nak ro­vá­sá­ra íran­dó” (Makkai 1942.3).

1601. au­gusz­tus 3-án a Goroszlón ara­tott győ­ze­lem után Mi­hály vaj­da sza­bad pré­dá­ra bo­csá­tot­ta a mezőségi te­le­pü­lé­se­ket. Szamosújvár el­es­te mi­att a Sza­mos tel­jes völ­gye véd­te­len­né vált. 1602. feb­ru­ár 24-én Besz­ter­ce is Szamosújvár sor­sá­ra ju­tott. Az 1600–1604 kö­zöt­ti ese­mé­nyek kö­vet­kez­mé­nyét a ko­lozs­vá­ri or­szág­gyű­lés a következőképpen össze­gez­te: „annyi­ra meg­rom­lot­tunk, hogy sze­gény job­bá­gya­ink úgy elpusztultanak, hogy igen ke­vés he­lyen la­kik fa­lun egy vagy két em­ber; az hul pe­dig lak­nak is va­la­mi ke­ve­sen, éj­jel-nap­pal raj­tok va­gyon az vi­téz­lő rend, ma­gok min­den­na­pi éle­tek­kel sem sza­ba­dok” (idé­zi Makkai 1942:17). A szerző szá­mí­tá­sai sze­rint a 16. szá­zad de­re­kán a me­gyé­ben 17500 ma­gyar, 13200 ro­mán, 2000 szász la­kos élt. A 17. szá­zad ele­ji pusz­tí­tá­sok ki­ir­tot­ták a ma­gyar­ság 85, a szász­ság 88, a ro­mán­ság 45%-át (Makkai 1942:34).