magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Ba­ra­bás Lász­ló: A Mezőség nép­raj­zi kör­vo­na­lai és belső ta­go­ló­dá­sá­nak kér­dé­sei


1. Bevezető kér­dé­se­ink meg­vá­la­szo­lá­sá­hoz, már­mint ah­hoz, hogy hol van és med­dig ter­jed az er­dé­lyi Mezőség, hív­juk se­gít­sé­gül e vi­dék két je­les szü­lött­jét, író­ját: Wass Al­ber­tet és Sütő And­rást.

Wass Al­bert a Kard és ka­sza cí­mű re­gé­nyé­nek el­ső ré­sze, a Kró­ni­kás írás sze­rint a csa­lád őse ezen a tá­jon te­le­pe­dett meg, és épí­tett há­zat az Úr­nak 1050. esz­ten­de­jé­ben. A re­gény első lap­ja­in az író kö­rül­ír­ja és egy­ben meg­ele­ve­ní­ti az ak­ko­ri tá­jat: „Mert út­ta­lan va­don volt ak­ko­ri­ban a Tó­vi­dék, vagy ahogy ak­kor ne­vez­ték: a Mezőség. Észa­kon a Sza­mos völ­gyét őr­ző ki­rá­lyi só­bá­nya, nyu­ga­ton a kolozsi ba­rá­tok gye­pű­je, ke­le­ten a Kend­ék Ma­ros-par­ti szál­lá­sai, s dé­len pe­dig az ara­nyo­si és tordai he­gyek ha­tá­rol­ták ezt a bö­lény lak­ta vi­dé­ket, ahol egyéb sem volt, csak tó, ná­­das, mo­csár, ko­pasz domb­ol­da­lak s kis bo­zó­tos erdők. Négy­na­pi lójárás szé­lti­ben, hat­na­pi lójárás hosszá­ban. Tó, tó után, ná­das ná­das megett. Szé­les ha­tár, ala­csony dom­bok, bo­zon­tos cserefaerdők, hosszú, fü­ves lan­kák, mint egy vég­te­len­be nyú­ló ten­ger meg­me­re­ve­dett hul­lá­mai: la­kat­lan Pusz­ta­ság” (Wass 2001.11).

Té­mánk szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen ér­de­kes, hogy a táj ne­ve ere­de­ti­leg Tó­vi­dék le­he­tett, csak később ne­vez­ték Mezőségnek. A Tó­vi­dék vi­szont ak­kor igen nagy ki­ter­je­dé­sű, megközelítőleg ak­ko­ra, mint a későbbi Mezőség. A mezőségi, közelebbről tó­vi­dé­ki Wass Al­bert pon­to­san kö­rül­ha­tá­rol­ja – észak­ról, nyu­gat­ról, keletről és délről – ezt „a széltiben négy­na­pi, hosszá­ban hat­na­pi lójárásnyi föl­det”. En­nél tö­mö­rebb, szem­lé­le­te­sebb, ugyan­ak­kor valósághűbb, egy vi­dék sa­já­tos­sá­ga­it meg­ha­tá­ro­zó ter­mé­sze­ti, föld­raj­zi és tör­té­nel­mi tényezőket is fi­gye­lem­be vevő le­írás alig­ha szü­le­tett a Mezőségről.

Sütő And­rás a mai Tó­vi­dék dé­li szé­lén, Cegétől „egy na­pi lójárásnyira” Pusz­ta­ka­ma­rá­son szü­le­tett. Az Anyám könnyű ál­mot ígér cí­mű em­lé­ke­ze­tes lí­rai do­ku­men­tum­re­gé­nyé­ben el­he­lye­zi szülőfaluját és né­pét a mezőségi táj­ban és az er­dé­lyi föld­raj­zi tér­ben. „Hol va­gyunk hát? A Mezőségnek hí­vott er­dé­lyi domb­vi­dék kellős kö­ze­pé­ben, Ko­lozs­vár­tól negy­ven, Marosvásárhelytől hat­van ki­lo­mé­ter­nyi­re, tá­vol a vas­úti és szel­le­mi köz­le­ke­dés ütőereitől, haj­da­ni lá­pok, ta­vak, ná­da­sok ki­szik­kadt völ­gyé­ben” (Sütő 1970. 14). Egyet­len mon­dat­ban ér­zé­kel­te­ti, hogy szü­lő­faluja egy er­dé­lyi vi­dék kö­ze­pé­ben fek­szik, de ez nem előnyt, ha­nem hát­rányt, tá­vol­sá­got je­lent, s ezt a tá­vol­sá­got nem „lójárásban”, ha­nem ki­lo­mé­te­rek­ben mé­rik.

2. A Wass Al­bert kö­rül­ír­ta te­rü­le­ten, tör­té­nel­mi­leg ép­pen az idő tájt, ami­kor em­lí­tett re­gény­be­li ősei ezen a tá­jon meg­te­le­ped­tek, négy ki­rá­lyi vár­me­gye ala­kult: Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs és Torda. Ezek ak­kor ha­tár­me­gyék vol­tak, hosszan el­nyúl­tak ke­let fe­lé, az Er­dé­lyi-me­den­ce belsejéből a he­gye­kig, a gye­pü­kig. A me­gye­köz­pon­tok, az is­pán vá­rak a te­rü­let nyu­ga­ti fe­lé­ben épül­tek: Désakna il­let­ve Bál­vá­nyos vá­ra, Doboka vá­ra, Kolozs vá­ra, és Torda vá­ra. Ép­pen a ko­rai te­rü­le­ti szerveződéssel össze­füg­gés­ben szö­ge­zik le a tör­té­né­szek, hogy a ma­gyar­ság egyik jelentős cso­port­ja 895, a hon­fog­la­lás óta fo­lya­ma­to­san je­len van az Er­dé­lyi-me­den­cé­ben (Er­dély 1989. 156–157).

A későbbiekben, a 12–13. szá­zad­ban a szé­ke­lyek és szá­szok le­te­le­pí­té­sé­vel vál­to­zott a négy me­gye te­le­pü­lé­si és et­ni­kai ké­pe. A te­rü­let dél­ke­le­ti ré­szén Torda vár­me­gyé­be ékelődött a ma­ro­si szé­kely­ség, ki­ala­kult a szé­kely jog­ál­lá­sú Marosszék; Torda vár­me­gye dél­nyu­ga­ti ré­szén, a ta­tár­já­rás után Aranyos­szék. Belső-Szolnok vár­me­gye ke­le­ti ré­szé­ben lét­re­jött a szász né­pes­sé­gű és jog­ál­lá­sú Besz­ter­ce vi­dé­ke. Kolozs vár­me­gyé­ben a szász la­kos­sá­gú Te­ke és kör­nyé­ke nem ré­sze­sült a szász au­to­nó­mi­á­ból, meg­ma­rad­tak a vár­me­gyei köz­igaz­ga­tás­ban. A Mezőség ke­le­ti ha­tá­ra­it ettől az időtől a szé­ke­lyek és a szá­szok zár­ták le.

Na­gyot ugor­va a tör­té­nel­mi időben, az újabb tar­tós te­rü­le­ti-köz­igaz­ga­tá­si át­szer­ve­zés 1876–77-ben meg­szűn­tet­te a szé­kely és szász szé­kek au­to­nó­mi­á­ját, vár­me­gyék­ké ala­kí­tot­ta a Szé­kely­föl­det és a Ki­rály­föl­det. Át­szer­vez­te a négy klasszi­kus vár­me­gyét is.

Az ed­di­gi te­rü­le­ti egy­sé­gek ha­gyo­má­nya­it, jel­leg­ze­tes­sé­ge­it megőrizve, így jött lét­re ak­kor a mezőségi te­le­pü­lé­se­ket is ma­gá­ba fog­la­ló Szolnok-Doboka, Kolozs, Torda-Aranyos, Maros-Torda és Beszterce-Naszód vár­me­gye. A tör­té­nel­mi és nép­raj­zi iro­da­lom­ban, a ha­gyo­má­nyos ma­gyar köz­tu­dat­ban a te­le­pü­lé­se­ket e me­gye­be­osz­tás sze­rint ve­szik szám­ba.

Nap­ja­ink köz­igaz­ga­tá­si be­osz­tá­sa új­ból át­szab­dal­ta a me­gyé­ket, ha­tá­ro­kat: az öt he­lyett csak há­rom ma­radt. Az 1968 óta ér­vé­nyes me­gyei be­osz­tás sze­rint Kolozs me­gye ke­le­ti-dél­ke­le­ti, Ma­ros me­gye nyu­ga­ti-észak­nyu­ga­ti és Beszterce-Naszód me­gye dé­li-dél­nyu­ga­ti ré­szé­nek te­le­pü­lé­se­it so­rol­hat­juk a Mezőséghez.

3. A fen­ti­ek sze­rint a Mezőség nép­raj­zi kör­vo­na­la­i­nak meg­je­lö­lé­sé­re az egy­ko­ri és nap­ja­ink beli me­gyei ha­tá­rok, a köz­igaz­ga­tá­si-te­rü­le­ti be­osz­tás nem nyújt biz­tos fo­gó­dzó­kat. Ha ha­tá­ro­kat ke­re­sünk, ak­kor két tényezőt kell fi­gye­lem­be ven­nünk. Egy­részt a földrajzi–táji–ökológiai adott­sá­go­kat, más­részt az ezek­kel összefüggő élet­mód­be­li, kul­tu­rá­lis és men­ta­li­tás­be­li sa­já­tos­sá­go­kat.

Eze­ket a kü­lönb­sé­ge­ket azok az uta­zók, tör­té­né­szek, írók vet­ték ész­re először, akik más vi­dé­kek is­me­re­té­ben, ta­pasz­ta­la­tá­val, más kul­tú­rá­ból in­dul­tak a Mezőségre: a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben pél­dá­ul Or­bán Ba­lázs és Petelei Ist­ván a székelységből. Or­bán így kez­di a Mezőség be­mu­ta­tá­sát: „A vi­dék­kel is­me­ret­len a Mezőség el­ne­ve­zést hall­va, va­la­mi tér­sé­get vagy la­pá­lyos vi­dé­ket fel­té­te­lez: pe­dig a mi Me­zőségünk a ne­ve ál­tal fel­té­te­le­zett tu­laj­do­nok­kal ép­pen nem bír, mert Mezőségnek ne­vez­te­tik az Er­dély kö­ze­pén levő azon 50-60 négy­szög mfd ki­ter­je­dé­sű vi­dék, mely a Sza­mos, Sa­jó, Ara­nyos és Ma­ros kö­zött fek­szik; egy hegyektől, s ezek kö­zé bemélyülő szűk völgyektől ke­resz­tül-ka­sul szelt ko­pár te­rü­let, hol a fa­luk, me­lye­ket ron­da vis­kók al­kot­nak, messze van­nak egy­más­tól szét­szór­va, hol nin­csen vá­ros, nin­csen út. Olyan vi­dék ez, hol az utas anél­kül, hogy tud­ná, mi­ért, nyom­va ér­zi lel­kü­le­tét, hol ke­dé­lye el­bo­rul, hol ha eső le­pi meg, ak­kor el­me­rül­ve a fe­ne­ket­len sár­ten­ger­ben, el­át­koz­za a per­cet is, mely­ben ide­té­vedt” (Or­bán 1870. IV.192–93).

Petelei Ist­ván a Mezőség konk­rét, érzékelhető ha­tár­vo­na­la­it is meg­je­lö­li a Marosszéki Mezőségen: „lát­ha­tó ha­tá­rai van­nak a Mezőségnek. Ahol meg­kopárodnak a he­gyek, az or­mok, hol sár­gák az agyag­tól, dom­bok hol ve­tés nél­kül, bo­kor nél­kül. Sza­ka­dé­kok tá­tong­va, szép teknyők, ol­da­lak, drá­ga föl­dek ve­tés nél­kül – az utas azt mond­ja: ez a Me­ző­ség, itt kezdődik!

Bergenye. Ez is a Mezőséghez tar­to­zik – azt mond­ják. Nem az! Szé­ke­lyek lak­ják, akik ad­nak a csín­ra, ké­nye­lem­re. Sza­bá­lyos ud­va­rai van­nak, tisz­ta há­zai, fe­hér­re me­szelt, szeg­let­tel bí­ró fa­lak­kal. Mint­ha a szal­ma­zsúp is mo­sott vol­na. Az ud­va­ro­kon el­re­kesz­tett hely ál­lat­nak, ter­mény­nek. Ha­tá­rá­nak min­den ízén lát­szik a dol­gos kéz...

A mívelt ol­da­la­kon vé­gig­néz­ve, túl raj­tuk, egy nagy fe­ke­te hegy zár­ja el a ha­tárt. A te­te­je sár­ga agyag­föld, va­la­mi hit­vány ciher olyan­ná te­szi, mint­ha mocs­kos vol­na: ez a Mezőség!” (Petelei 1884/ 1998. 72–73).

Ezek és a ha­son­ló írá­sok nyo­mán ki­ala­kult a Me­ző­ség ne­ga­tív ké­pe. A köz­tu­dat­ban egyenlővé vált a ter­mé­sze­ti és lel­ki ko­pár­ság­gal, élet­mód­be­li ren­de­zet­len­ség­gel és el­ma­ra­dott­ság­gal, el­len­tét­ben a nép­raj­zi­lag ko­rán fel­fe­de­zett, so­kat lá­to­ga­tott, ra­jon­gott Ka­lo­ta­szeg­gel vagy Szé­kely­föld­del.

Ezt a fo­lya­ma­tot mint­egy betetőzte Makkai Sán­dor hí­res re­gé­nyé­vel, a cí­mé­ül vá­lasz­tott me­ta­fo­rá­val, amely sze­rint a Mezőség „holt ten­ger”. „Meg­é­rez­te, mint­ha aj­tót csap­tak vol­na be a há­ta mö­gött, hogy mi­kor lép­ték át en­nek a kü­lön mezőségi táj­nak kü­szö­bét. Alig fu­tot­tak né­hány ki­lo­mé­tert az ál­lo­más­tól, az or­szág­út nagy ka­nya­ro­dók­kal kí­gyó­zott föl egy hosszan el­nyú­ló domb­sor te­te­jé­re, amely el­vá­lasz­tot­ta egy­más­tól a tá­gas fo­lyó­völgy, dús erdők és hócsíkos kék he­gyek moz­gal­mas élet­tel te­li zó­ná­ját, at­tól a tá­jék­tól, amely­nek első ki­tá­ru­lá­sa pil­la­na­tá­ban föl­sza­kadt lelkéből ez a szó: holt­ten­ger... Csend, álom, ha­lál le­be­gett lát­ha­tat­la­nul, fa­nyar-éde­sen il­la­toz­va min­de­nen” (Makkai 1936.53).

4. Ez­zel a ne­ga­tív kép­pel is ma­gya­ráz­ha­tó, hogy Ka­lo­ta­szeg­gel és Szé­kely­föld­del pár­hu­za­mo­san vagy köz­vet­le­nül utá­nuk mi­ért nem ku­tat­ták a Me­ző­séget a nép­raj­zo­sok. Tény, hogy a Mezőség nép­raj­zi fel­fe­de­zé­se csak az 1930–1940-es évek­ben kez­dő­dött. Igaz, az­óta mind­má­ig tart. A fel­fe­de­zés sza­vunk itt igen he­lyén­va­ló, mert Gunda Bé­la, Lajtha Lász­ló, Jár­dá­nyi Pál, Sza­bó T. At­ti­la, Vajkai Au­rél, Nagy Ödön, majd később Fa­ra­gó Jó­zsef, Mar­tin György, Kal­lós Zol­tán, Nagy Ol­ga, dr. Kós Kár­oly nem­ze­dé­ke va­ló­ban a fel­fe­de­zés örö­mé­vel val­lot­ta, hogy kin­csek­re lelt a holt­ten­ger­ben: egy ar­cha­i­kus, kü­lö­nö­sen ré­gi­es és más vi­dé­kek­hez vi­szo­nyít­va gaz­da­gabb for­má­i­ban megőrzött pa­rasz­ti kul­tú­rá­ra. (A Mezőség leg­tel­je­sebb nép­raj­zi bib­li­og­rá­fi­á­ját dr. Kós Kár­oly tet­te köz­zé: Kós 2000.II.419–31.) A so­ro­za­tos fel­fe­de­zés rend­jén a „holttengerből” kezd­tek ki­emel­ked­ni a „szi­ge­tek”, minde­nek­előtt Szék és mel­let­te Szépkenyerűszentmárton, Magyarpalatka, Bálványos­vár­alja, Vá­lasz­út, Pusz­ta­ka­ma­rás, Ma­gyar­szovát és a töb­bi­ek.

Az egy-egy te­le­pü­lés­re és a né­pi kul­tú­ra egy-egy te­rü­le­té­re (nép­ze­ne, nép­tánc, hím­zé­sek, vi­se­let, gaz­da­ság, né­pi gyógy­ászat, nép­szo­kás­ok) kon­cent­rá­ló gyűjtésekből ala­kult ki a Mezőség nép­raj­zi ké­pe. Ez a kép vi­szont elég­gé hé­za­gos, mo­za­ik­sze­rű, tar­tal­mát te­kint­ve is, de kü­lö­nö­sen a Mezőség nép­raj­zi ta­go­ló­dá­sát illetően.

A 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek Mezőség ké­pét Kósa Lász­ló raj­zol­ta meg össze­fog­la­ló igénnyel: „Az Er­dé­lyi Mezőség a Kis- és a Nagy-Sza­mos, a Sa­jó, a Ma­ros és az Ara­nyos kö­zöt­ti erdőtlen domb­ság Er­dély középső ré­szén. A Mezőségen mint­egy 300 ma­gyar, ro­mán és né­met (szász) lak­ta köz­ség ta­lál­ha­tó. Ne­ve­ze­tes vá­sá­ros he­lyei: Nagysármás, Mocs, Bu­za, Uzdiszentpéter, Mezőbánd. Jel­leg­ze­tes ma­gyar­lak­ta hely­sé­ge Szamosújvár kö­ze­lé­ben Szék, mely jelentős só­bá­nyái ré­vén a 13–18. szá­zad kö­zött ki­vált­sá­gos mezőváros volt. A Mezőség Er­dély leg­ko­ráb­ban ma­gya­rok ál­tal be­né­pe­sí­tett te­rü­le­tei kö­zé tar­to­zik (10–11. sz.). A kö­zép­kor­ban vi­szony­lag sű­rűn ma­gyar­lak­ta vi­dék volt. A ro­má­nok a kö­zép­kor vé­gén kezd­tek na­gyobb szám­mal be­köl­töz­ni a Mezőségre, kü­lö­nö­sen ak­kor, ami­kor a 16–17. szá­zad há­bo­rú­i­ban a ma­gyar la­kos­ság szá­ma na­gyon meg­fo­gyott.

Jel­leg­ze­tes mezőségi vi­dék az egy­ko­ri Besz­ter­ce kör­nyé­ki szász fal­vak szom­széd­sá­gá­ban a Sa­jó men­te nyolc ma­gyar­lak­ta fa­lu­ja (a leg­ne­ve­ze­te­seb­bek Zselyk és Sajómagyarós). Kü­lön egy­sé­get al­kot a Szász­régentől észak­ra fekvő hat ma­gyar fa­lu, a Fel­ső-Maros men­te is” (Kósa –Filep 1975.145–46).

A Mezőség kör­vo­na­lai te­kin­te­té­ben ez az ösz­szeg­zés az Or­bán Ba­lázs ha­gyo­má­nyos meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra tá­masz­ko­dik. A belső ta­go­ló­dás szem­pont­já­ból az em­lí­tett hé­za­gos­ság­ra és mo­za­ik­sze­rű­ség­re vall, hogy a vá­sá­ros he­lye­ken kí­vül jel­leg­ze­tes me­ző­sé­gi te­le­pü­lés­ként csak Szé­ket em­lí­ti, jel­leg­ze­tes me­ző­ségi vi­dék­ként a Sa­jó men­tét és a Mező­séghez tar­to­zó, de kü­lön egy­ség­ként a Felső-Maros men­te fal­va­it.

Időben né­mi­leg megelőzi ezt az összeg­zést a dr. Kós Kár­oly ro­má­ni­ai (er­dé­lyi) ma­gyar nép­raj­zi táj­be­osz­tá­sa, amely a fen­ti­nél szű­keb­ben ér­tel­me­zi a mezőségi nép­raj­zi tá­jat. A vár­me­gyei nép­raj­zi tá­jak­nál fel­so­rol­ja, rö­vi­den jel­lem­zi és tér­kép­re ve­tí­ti kü­lön a Mezőséget és kü­lön a ve­le szom­szé­dos Nagy-Sza­mos men­tét, Sa­jó men­tét, Felső-Maros men­tét, Er­dőalját és Bor­sa völ­gyét, va­la­mint Szé­ket, mint önál­ló nép­raj­zi szi­ge­tet a Mezőség nyu­ga­ti szé­lén (Kós 1957, Kós 1993). E táj­be­osz­tás sze­rint a fen­ti vi­dé­kek – Szék nagy­köz­ség ki­vé­te­lé­vel – nem tar­toz­nak a Mezőséghez.

A szin­tén ez időben vég­zett nyelv­já­rá­si vizs­gá­la­tok vi­szont azt bi­zo­nyí­tot­ták, hogy a mezőségi nyelv­já­rás legfőbb jel­leg­ze­tes­sé­ge, az a-zás (barazda, barnyú, majam) jó­val na­gyobb te­rü­let­re ki­ter­jed, mint a ha­gyo­má­nyos föld­raj­zi Mezőség: a Ma­ros­tól dél­re eső te­rü­le­te­ken és az Alsó-Nyárádmentén is hasz­nál­ják (Kiss 2000. 296–302, to­váb­bá RMNyA 1995).

A fen­ti­ek alap­ján te­hát szá­mol­nunk kell egy szű­kebb és egy tá­gabb Mezőség-ér­tel­me­zés­sel. Mi­ben és mennyi­re ér­vé­nyes az egyik, mi­ben és mennyi­re a má­sik?

5. Az utób­bi év­ti­ze­dek ár­nyal­tabb, a né­pi kul­tú­ra va­la­mely te­rü­le­tén az egész táj­egy­ség­re kiterjedő gyűj­té­sek azt bi­zo­nyít­ják, hogy mind a szű­kebb, mind a tá­gabb Mezőség-fo­ga­lom ér­vé­nyes le­het. A nép­raj­zi szak­mun­kák kö­zül elsősorban dr. Kós Ká­roly te­le­pü­lé­si, gaz­dál­ko­dá­si, né­pi épí­té­sze­ti és a vi­se­le­tek te­rén vég­zett ku­ta­tá­sa­i­ra (Kós 2000) és Ke­szeg Vil­mos­nak a mezőségi né­pi mi­to­ló­gi­át összeg­ző-bemutató mo­nog­rá­fi­á­já­ra (Ke­szeg 1999) hív­juk fel a fi­gyel­met, de olyan, szé­le­sebb te­ma­ti­ká­jú mű­vek­re is, mint Ve­té­si Lász­ló mezőségi szór­vány­ku­ta­tá­sai (Ve­té­si 2002), vagy Kövesdi Kiss Fe­renc fris­sen meg­je­lent en­cik­lo­pé­di­kus Mezőség mo­nog­rá­fi­á­ja (Kövesdi Kiss 2006).

Ez utób­bi gyűj­té­sek és vizs­gá­la­tok sze­rint a Me­ző­ség ma­gyar né­pi kul­tú­rá­já­ban elkülöníthető az „iga­zi Mezőség”, más meg­fo­gal­ma­zás­ban: a Belső-Me­zőség. Ez a nagy­já­ból kör ala­kú Mezőségnek a köz­pon­ti mag­ja, középső fa­lu­cso­port­ja: Ka­to­na, Me­leg­föld­vár, Bu­za, Gyeke, Fe­ke­te­lak, Mezőszentmi­hály, Mezőköbölkút, Mezőkeszű, Budatelke, Ma­gyar­­pa­latka, Vaj­da­ka­ma­rás, Pusz­ta­ka­ma­rás. Ezek­ben a mezőségi kul­tu­rá­lis és élet­mód­be­li sa­já­tos­sá­gok má­ig job­ban ki­mu­tat­ha­tók mind a tel­kek, mind az épü­le­tek el­ren­de­zé­sé­ben, vagy a mezőségi jár­mos csűr meg­lét­ében, a vi­se­le­tek ré­gi­e­sebb, egy­sze­rűbb és egyszínűbb for­má­i­ban stb.

A Belső-Mezőség nagy­já­ban-egé­szé­ben meg­egye­zik az egy­ko­ri Tó­vi­dék­kel, il­let­ve azt is ma­gá­ba fog­lal­ja. A Tó­vi­dék név nap­ja­ink­ra el­hal­vá­nyult, a ma­gyar­ság fo­gyá­sá­nak kö­vet­kez­mé­nye­ként is. Ettől a köz­pon­ti Tóvidéktől jó­val dé­lebb­re elterülő te­le­pü­lé­sek meg­ne­ve­zé­sé­re (Mezőzáh, Mezőszengyel és kör­nyé­ke) fel-fel­buk­kan az Alsó-Tóvidék név is.

A Belső-Mezőséget körülvevő kö­ze­leb­bi-tá­vo­lab­bi vi­dé­ke­ket, te­le­pü­lé­se­ket a ku­ta­tók egy­részt a „mezőségi ég­tá­jak” sze­rint kü­lön­böz­te­tik meg, így be­szél­nek a Mezőség észa­ki, nyu­ga­ti, dé­li és ke­le­ti feléről, részéről: Észak-Mezőségről, Nyugat-Mezőségről, Kelet-Me­ző­ség­ről, Dél-Mezőségről vagy ezek kom­bi­ná­ci­ó­i­ról, hi­szen a ma­gya­rok több­sé­gük­ben a Mezőség észak-nyu­ga­ti és dél-ke­le­ti ré­szén él­nek. E táj­be­osz­tás sze­rint Szék nagy­köz­ség a Mezőség nyu­ga­ti szé­lén; Visa, Szép­­kenyerűszentmárton Észak-Mezőségen, Csá­vás a Mezőség ke­le­ti fe­lé­ben fek­szik stb.

Más­részt a Belső-Mezőséghez vi­szo­nyít­va, azt va­la­mi­fé­le köz­pont­nak tart­va, a szé­le­ken hú­zó­dó te­rü­le­tek­re-te­le­pü­lé­sek­re gyak­ran hasz­nál­ják a Me­ző­ség pe­re­me, a Mezőség pe­ri­fé­ri­á­ja meg­ne­ve­zést. A Bel­ső-Mezőség el­zár­tabb fal­va­i­hoz vi­szo­nyít­va a pe­rem­te­rü­le­tek szo­ro­sabb kap­cso­la­tot tar­tot­tak a kör­nye­ző nép­raj­zi vi­dé­kek­kel, több az át­me­ne­ti je­len­ség, a szé­kely­ség kul­tú­rá­ja vagy Ka­lo­ta­szeg fe­lé, kul­tú­rá­juk pol­gá­ro­sul­tabb, min­den te­kin­tet­ben szí­ne­sebb.

Ha a Mezőség kör­vo­na­la­it és belső ta­go­ló­dá­sát kon­cent­ri­kus kö­rök for­má­já­ban pró­bál­juk meg­je­le­ní­te­ni, ak­kor az első kör­ben a Belső-Mezőség kap­na he­lyet, a má­so­dik­ban a pe­rem­te­rü­le­tek (nyu­ga­ti, észa­ki, ke­le­ti, dé­li ré­szek), a har­ma­dik­ban a Mezőség szé­li vagy ve­le ha­tá­ros vi­dé­kek. Az óra já­rá­sá­val azo­nos irány­ba ha­lad­va, ezek: a Nagy-Sza­mos men­te, Lá­pos men­te, Sa­jó men­te, Besz­ter­ce vi­dé­ke, Szászrégen kör­nyé­ke, Felső-Maros men­te, Ma­ros men­te, Marosszéki Mezőség, Lu­das kör­nyé­ke, Torda vi­dé­ke, Erdőalja, Bor­sa völ­gye, Kis-Sza­mos men­te.

6. Kér­dés vi­szont, hogy ezek a nép­raj­zi iro­da­lom­ban fel-fel­buk­ka­nó táj­ne­vek, tá­jak egy tá­gabb Me­ző­ség ré­gió mikrozónái-e, vagy már önál­ló nép­raj­zi vi­dé­kek, ne­tán egy má­sik na­gyobb ré­gió mikrozónái.

Néz­zünk né­hány pél­dát a né­pi kul­tú­ra exp­resz­szív területeiről. A ko­lozs­vá­ri Folk­lór In­té­zet nép­dal­gyűj­te­mé­nyé­nek vizs­gá­la­ta alap­ján Jagamas Já­nos meg­kü­lön­böz­te­tett kü­lön mezőségi, kü­lön Szász­­régen kör­nyé­ki és kü­lön Ludas–Enyed kör­nyé­ki nép­ze­nei di­a­lek­tust. A mezőségi di­a­lek­tus­ról meg­ál­la­pít­ja, hogy ki­ter­je­dé­sé­nek ha­tá­rai és az azon be­lül gya­nít­ha­tó el­té­ré­sek még nem tisz­tá­zód­tak (Ja­ga­mas 1977. 25–52). Az er­dé­lyi nép­tán­cok te­rén vég­zett ha­tal­mas gyűjtőmunkája alap­ján Mar­tin György meg­ál­la­pít­ja, hogy a Mezőség nem egy­sé­ges tánc­di­a­lek­tus, több ki­sebb, bi­zony­ta­la­nul kör­vo­na­laz­ha­tó te­rü­le­te különböztethető meg (Mar­tin 1990. 434–37). A Bor­sa- és Kis-Sza­mos völ­gyi fal­vak a ha­son­ló csár­dá­suk ré­vén a ka­lo­ta­sze­gi és szil­ágy­sá­gi ma­gyar­ság­hoz kap­cso­lód­nak. A Mezőség nyu­ga­ti ré­sze igen gaz­dag fér­fi­tán­cok­ban és pá­ros tán­cok­ban, a for­ga­tós csár­dást ma­gya­rok és ro­má­nok egy­aránt sa­ját­juk­ként tán­col­ják. A dél-nyu­ga­ti Torda vi­dé­két egy­sze­rű csár­dá­sa a Maros–Küküllő köz­ti di­a­lek­tus­sal ro­ko­nít­ja, a ke­le­ti Mezőségen hi­ány­zik a ré­gi las­sú pá­ros tánc, és a több­fé­le fér­fi tánc he­lyét a szé­kely ver­bunk fog­lal­ja el.

Az er­dé­lyi tánc­di­a­lek­tu­sok so­rá­ban Mar­tin György kü­lön di­a­lek­tus­ként tár­gyal­ja a maros­szé­kit, el­kü­lö­nít­ve mind a mezőségi, mind a szé­ke­lyes tánc­di­a­lek­tus­tól (Mar­tin 1990. 440–44). Marosszéket a vár­me­gyei, mezőségi ma­gyar­ság és a szé­kely­ség sa­já­tos át­me­ne­ti te­rü­le­té­nek s egy­ben a Szé­kely­föld leg­fej­let­tebb tánc­kul­tú­rá­jú ré­szé­nek tart­ja. A szé­kely ver­bunk gaz­da­gabb, fej­lett vál­to­za­tai mel­lett ez a marosszéki for­ga­tós ha­zá­ja, ki­su­gár­zó köz­pont­ja, ame­lyet két vál­to­zat­ban is tán­col­nak, egy­részt a Szé­kely Mezőségen, Ma­ros men­tén és Szászrégen kör­nyé­kén, más­részt a Nyárád- és a Kis-Küküllő men­tén.

A kalendáris nép­szo­kás­ok, kü­lö­nö­sen a ka­rá­cso­nyi és a far­san­gi szo­ká­sok kö­ré­ben vég­zett gyűj­té­sünk alap­ján szin­tén kör­vo­na­la­zó­dik a nép­raj­zi Ma­ros­szék táj, amely jó­val ki­ter­jed­tebb a tör­té­nel­mi Ma­ros­szék­nél (Ba­ra­bás 1996.44–96). Önál­ló nép­raj­zi táj a Ma­ros, a Nyárád és Kis-Küküllő men­tén és a tánc­di­a­lek­tus­hoz ha­son­ló­an át­me­ne­tet al­kot a Mezőség és a Szé­kely­föld né­pi kul­tú­rá­ja kö­zött. Az épít­ke­zés­ben, vi­se­let­ben, kalendáris szo­ká­sok­ban, a né­pi táj­szem­lé­let­ben, a nyelv­já­rás­ban, a sa­já­tos mi tu­dat­ban a mezőségies sa­já­tos­sá­gok nyu­gat­ról ke­let­re ha­lad­va fo­ko­za­to­san szé­ke­lyes­be vál­ta­nak. Ebből a szem­pont­ból jól kör­vo­na­la­zó­dik Marosszéken egy nyu­ga­ti – mezőségies és egy ke­le­ti – szé­ke­lyes kul­tú­rá­jú te­rü­let.

A szé­ke­lyes­be vál­tó ke­le­ti-dél­ke­le­ti szé­lek­hez ha­son­ló­an kü­lö­nös fi­gyel­met ér­de­mel­né­nek a Mezőség észa­ki-észak­ke­le­ti szé­lei – ha­tá­rai is. A Lá­pos men­te két-há­rom te­le­pü­lé­se mennyi­ben kap­cso­ló­dik a Me­ző­séghez és mennyi­ben önál­ló kul­tu­rá­lis szi­get? A Sa­jó men­tén és Besz­ter­ce vi­dé­kén a magyar–szász köl­csön­ha­tás­ok, a szembetűnő sa­já­tos­sá­gok a te­le­pü­lés­szer­ke­zet­ben, gaz­dál­ko­dás­ban, épít­ke­zés­ben, vi­se­let­ben, szo­ká­sok­ban, fe­le­ke­ze­ti meg­osz­lás­ban (evan­­­­gé­li­kus ma­gya­rok). Kör­vo­na­la­zó­dik-e mind­e­zek­ből a Marosszékhez ha­son­ló Besz­ter­ce vi­dé­ke önál­ló er­dé­lyi ma­gyar nép­raj­zi táj? Vagy csak szí­ne­zi, ta­gol­ja a mezőségi sa­já­tos­sá­go­kat?

Mind­ezek­kel össze­füg­gés­ben je­gyez­zük meg, hogy a ro­mán nép­raj­zi táj­be­osz­tás is a két Sza­mos, a Ma­ros, és a Dipse víz­vá­lasz­tó­ja kö­zöt­ti te­rü­le­tet, te­le­pü­lé­se­ket so­rol­ja a Mezőség nép­raj­zi zó­ná­hoz (Zo­na Câmpia Transilvaniei). Kü­lön nép­raj­zi zó­na­ként tár­gyal­ja a Lá­pos men­tét (Zona øara Lãpušului), Besz­ter­ce vi­dé­két (Zona Bistriøei), Marosszéket, Ma­rosmentét (Zona Mureš), és Felső-Maros men­tét gör­gé­nyi zó­na­ként (Zona Gurghiu) (Buturã 1989. 18–35).

7. A Mezőség nép­raj­zi ré­gió ki­ter­je­dé­se, kör­vo­na­lai és belső ta­go­ló­dá­sá­nak te­kin­te­té­ben nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül az ott la­kók táj szem­lé­le­te, össze­tar­to­zás-tu­da­ta, a tár­sa­dal­mi, kul­tu­rá­lis és men­tá­lis kü­lönb­sé­gek, sa­já­tos­sá­gok szá­mon tar­tá­sa. In­nen néz­ve med­dig ter­jed és ho­gyan ta­go­ló­dik a Me­ző­ség?

Né­hány pél­da ta­lán meg­vi­lá­gít­ja. Dr. Kós Kár­oly em­lí­ti (Kós 2000. II. 10.), hogy a szé­ki­ek, mint az egy­ko­ri mezőváros la­kói, a szom­szé­dos job­bágy­sor­sú fa­lu­si­a­kat tar­tot­ták mezőségieknek. A Fü­zes pa­tak men­ti ördöngösfüzesiek a tőlük ke­le­tebb­re eső, belsőbb fal­va­kat tar­tot­ták Mezőségnek. Eze­ket a fal­va­kat (Szépkenyerűszentmárton, Kötke, Vi­ce) Fel­vi­dék­nek ne­vez­ték, és nem szí­ve­sen ad­tak oda le­ányt férj­hez, mert ott „pa­raszt iva­dé­ka­ik” let­tek vol­na, el­len­tét­ben a Kis-Sza­mos men­ti pol­gá­ro­sul­tabb fal­vak­kal, aho­vá szí­ve­sen men­tek férj­hez. A ma­guk rend­jén a szép­ke­nye­rű­szent­mártoniak sem tar­tot­ták ma­gu­kat mező­sé­gi­eknek, mert azok vi­se­le­te olyan – mon­dot­ták –, mint a szentmártoniaké 30-50 év­vel ezelőtt. Az ott la­kók szem­lé­le­te alap­ján is lé­tez­nek ha­tár­vo­na­lak, ta­go­ló­dá­sok föld­raj­zi és kul­tu­rá­lis te­kin­tet­ben, a fá­zis­kü­lönb­sé­gek ér­zé­ke­lé­sé­ben egy­a­ránt.

Besz­ter­ce vi­dé­kén, a Sa­jó men­tén és Észak-Me­ző­sé­gen vég­zett gyűjtőmunkánk ta­pasz­ta­la­tai sze­rint ezek­ben a fal­vak­ban is vál­to­zó a ho­va­tar­to­zás meg­íté­lé­se, a Mezőség ha­tá­ra­i­nak kér­dé­se. A zselykiek Ha­vasaljához tar­to­zó­nak vall­ják ma­gu­kat, bár nyelv­já­rá­suk mezőségies, kul­tú­rá­juk (fe­le­ke­ze­tük, vi­se­le­tük, épít­ke­zé­sük, ze­né­jük) szá­szos jel­le­gű. A zselykiek és a Besz­ter­ce mel­let­ti sófalviak a szentmátéiakat és a viceieket tart­ják mezőségieknek. A vi­ce­i­ek és a cegőtelkiek szá­má­ra a Mezőség tőlük jó­val dé­lebb­re van, ott, ahon­nan a ga­bo­nát hoz­ták a beth­le­ni pi­ac­ra, és aho­vá a ma­guk meg­ter­mel­te gyü­möl­csöt vit­ték el­ad­ni. Az újősiek sze­rint is tőlük dél­re kezdődik a Mezőség, „ahol már nin­cse­nek erdők a dom­bo­kon, dél­re foly­nak a pa­ta­kok, ahol hall­ga­tag­gá vál­nak az em­be­rek, ahol azt se tud­ják, hogy ro­má­nok-e vagy ma­gya­rok, ahol mezőséginek (de câm­pie) mond­ják ma­gu­kat.”

Ezek­nek az észa­ki fal­vak­nak (a fen­ti­e­ken kí­vül még a szá­szos ma­gyar Tacsnak, Te­ké­nek) Besz­ter­ce a köz­pont­ja, en­nek von­zás­kör­ze­té­be tar­toz­nak. A má­sik von­zás­köz­pont Beth­len vá­ro­sa a Nagy-Sza­mos és a Sa­jó össze­fo­lyá­sá­nál. Von­zás­kör­ze­té­hez a szom­szé­dos Várkudu, Ár­pás­tó és Magyardécse, va­la­mint a há­rom­ágú Mel­les pa­tak völ­gyé­nek ma­gyar la­kos­sá­gú fal­vai – Almásmálom, Apanagyfalu, Vi­ce, Magyarborzás, Mezőveresegyháza, Ké­kes – kap­cso­lód­nak. A Mel­les men­ti fal­vak tü­ze­te­sebb nép­raj­zi vizs­gá­la­tá­ból ki­raj­zo­lód­hat egy nép­raj­zi mikrozóna, kis­táj ké­pe.

Ez va­ló­szí­nű a Sa­jó men­té­re vo­nat­ko­zó­an is, bár az ott la­kók nem hasz­nál­ják ezt a meg­ne­ve­zést. Ezek­­nek a fal­vak­nak a ma­gyar la­kos­sá­ga erősen meg­csap­pant (pl. Nagysajó, Sajóudvarhely), né­pe­sebb ma­gyar kö­zös­ség csak Som­ke­ré­ken, Sajószent­andráson és Magyarberétén él. A né­pi szem­lé­let itt a fal­va­kat, te­le­pü­lé­se­ket tér­sé­gi­ek és he­gyi­ek sze­rint kü­lön­böz­te­ti meg egy­más­tól. A tér­sé­gi­ek (pl. Sajóudvarhely, Som­ke­rék) in­kább gabonatermesztők és ma­guk­nak va­lók, a he­gyi­ek (pl. Magyarberéte) in­kább gyümölcstermesztők (besz­ter­cei szil­va) és ven­dég­szeretők vol­tak.

8. A Mezőség nép­raj­zi kör­vo­na­lai és belső ta­go­ló­dá­sa, a mezőségi ma­gyar né­pi kul­tú­ra sa­já­tos vo­ná­sai csak ak­kor ha­tá­roz­ha­tók meg az ed­di­gi­ek­nél ár­nyal­tab­ban és egyér­tel­műb­ben, ha a ha­tal­mas te­rü­let egé­szé­re kiterjedően – mint­egy alul­ról épít­kez­ve – a mezőségi kis­tá­jak, pa­tak­men­ték, tó­vi­dé­kek, össze­tar­to­zó fa­lu­cso­por­tok nép­raj­zi vizs­gá­la­tát el­vé­gez­zük. Eh­hez nem egy-két ma­gá­nyos, in­té­ze­ti hát­tér­rel nem rendelkező ku­ta­tó vagy ön­kén­tes meg­szál­lott szük­sé­ges, ha­nem tu­do­má­nyos intézet(ek) és/vagy ci­vil szer­ve­ze­tek össze­fo­gá­sa. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008