|
|||||||||
Barabás László:
A Mezőség néprajzi körvonalai és belső tagolódásának kérdései
1. Bevezető kérdéseink megválaszolásához,
mármint ahhoz, hogy hol van és meddig terjed az erdélyi Mezőség, hívjuk
segítségül e vidék két jeles szülöttjét, íróját: Wass Albertet és Sütő
Andrást. Wass Albert a Kard és kasza című regényének
első része, a Krónikás írás szerint a család őse ezen a tájon
telepedett meg, és épített házat az Úrnak 1050. esztendejében. A
regény első lapjain az író körülírja és egyben megeleveníti az
akkori tájat: „Mert úttalan vadon volt akkoriban a Tóvidék, vagy
ahogy akkor nevezték: a Mezőség. Északon a Szamos völgyét őrző királyi
sóbánya, nyugaton a kolozsi barátok gyepűje, keleten a Kendék
Maros-parti szállásai, s délen pedig az aranyosi és tordai hegyek
határolták ezt a bölény lakta vidéket, ahol egyéb sem volt, csak tó,
nádas, mocsár, kopasz domboldalak s kis bozótos erdők. Négynapi
lójárás széltiben, hatnapi lójárás hosszában. Tó, tó után, nádas nádas
megett. Széles határ, alacsony dombok, bozontos cserefaerdők, hosszú,
füves lankák, mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett
hullámai: lakatlan Pusztaság” (Wass 2001.11). Témánk szempontjából különösen érdekes,
hogy a táj neve eredetileg Tóvidék lehetett, csak később nevezték Mezőségnek.
A Tóvidék viszont akkor igen nagy kiterjedésű, megközelítőleg akkora,
mint a későbbi Mezőség. A mezőségi, közelebbről tóvidéki Wass Albert
pontosan körülhatárolja – északról, nyugatról, keletről és délről –
ezt „a széltiben négynapi, hosszában hatnapi lójárásnyi földet”. Ennél
tömörebb, szemléletesebb, ugyanakkor valósághűbb, egy vidék
sajátosságait meghatározó természeti, földrajzi és történelmi
tényezőket is figyelembe vevő leírás aligha született a Mezőségről. Sütő András a mai Tóvidék déli szélén, Cegétől
„egy napi lójárásnyira” Pusztakamaráson született. Az Anyám könnyű
álmot ígér című emlékezetes lírai dokumentumregényében
elhelyezi szülőfaluját és népét a mezőségi tájban és az erdélyi
földrajzi térben. „Hol vagyunk hát? A Mezőségnek hívott erdélyi
dombvidék kellős közepében, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől
hatvan kilométernyire, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől,
hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében” (Sütő 1970. 14).
Egyetlen mondatban érzékelteti, hogy szülőfaluja egy erdélyi vidék
közepében fekszik, de ez nem előnyt, hanem hátrányt, távolságot
jelent, s ezt a távolságot nem „lójárásban”, hanem kilométerekben
mérik. 2. A Wass Albert körülírta területen,
történelmileg éppen az idő tájt, amikor említett regénybeli ősei
ezen a tájon megtelepedtek, négy királyi vármegye alakult: Belső-Szolnok,
Doboka, Kolozs és Torda. Ezek akkor határmegyék voltak, hosszan
elnyúltak kelet felé, az Erdélyi-medence belsejéből a hegyekig, a
gyepükig. A megyeközpontok, az ispán várak a terület nyugati
felében épültek: Désakna illetve Bálványos vára, Doboka vára, Kolozs
vára, és Torda vára. Éppen a korai területi szerveződéssel
összefüggésben szögezik le a történészek, hogy a magyarság egyik
jelentős csoportja 895, a honfoglalás óta folyamatosan jelen van az Erdélyi-medencében
(Erdély 1989. 156–157). A későbbiekben, a 12–13. században a székelyek
és szászok letelepítésével változott a négy megye települési és
etnikai képe. A terület délkeleti részén Torda vármegyébe ékelődött
a marosi székelység, kialakult a székely jogállású Marosszék; Torda
vármegye délnyugati részén, a tatárjárás után Aranyosszék. Belső-Szolnok
vármegye keleti részében létrejött a szász népességű és jogállású
Beszterce vidéke. Kolozs vármegyében a szász lakosságú Teke és
környéke nem részesült a szász autonómiából, megmaradtak a
vármegyei közigazgatásban. A Mezőség keleti határait ettől az időtől
a székelyek és a szászok zárták le. Nagyot ugorva a történelmi időben, az újabb
tartós területi-közigazgatási átszervezés 1876–77-ben megszűntette
a székely és szász székek autonómiáját, vármegyékké alakította a
Székelyföldet és a Királyföldet. Átszervezte a négy klasszikus
vármegyét is. Az eddigi területi egységek hagyományait,
jellegzetességeit megőrizve, így jött létre akkor a mezőségi
településeket is magába foglaló Szolnok-Doboka, Kolozs, Torda-Aranyos,
Maros-Torda és Beszterce-Naszód vármegye. A történelmi és néprajzi
irodalomban, a hagyományos magyar köztudatban a településeket e
megyebeosztás szerint veszik számba. Napjaink közigazgatási beosztása újból
átszabdalta a megyéket, határokat: az öt helyett csak három maradt.
Az 1968 óta érvényes megyei beosztás szerint Kolozs megye
keleti-délkeleti, Maros megye nyugati-északnyugati és
Beszterce-Naszód megye déli-délnyugati részének településeit sorolhatjuk
a Mezőséghez. 3. A fentiek szerint a Mezőség néprajzi
körvonalainak megjelölésére az egykori és napjaink beli megyei
határok, a közigazgatási-területi beosztás nem nyújt biztos
fogódzókat. Ha határokat keresünk, akkor két tényezőt kell
figyelembe vennünk. Egyrészt a földrajzi–táji–ökológiai adottságokat,
másrészt az ezekkel összefüggő életmódbeli, kulturális és
mentalitásbeli sajátosságokat. Ezeket a különbségeket azok az utazók,
történészek, írók vették észre először, akik más vidékek
ismeretében, tapasztalatával, más kultúrából indultak a Mezőségre:
a 19. század második felében például Orbán Balázs és Petelei István a
székelységből. Orbán így kezdi a Mezőség bemutatását: „A vidékkel
ismeretlen a Mezőség elnevezést hallva, valami térséget vagy
lapályos vidéket feltételez: pedig a mi Mezőségünk a neve által
feltételezett tulajdonokkal éppen nem bír, mert Mezőségnek
neveztetik az Erdély közepén levő azon 50-60 négyszög mfd kiterjedésű
vidék, mely a Szamos, Sajó, Aranyos és Maros között fekszik; egy hegyektől,
s ezek közé bemélyülő szűk völgyektől keresztül-kasul szelt kopár
terület, hol a faluk, melyeket ronda viskók alkotnak, messze vannak
egymástól szétszórva, hol nincsen város, nincsen út. Olyan vidék ez,
hol az utas anélkül, hogy tudná, miért, nyomva érzi lelkületét, hol
kedélye elborul, hol ha eső lepi meg, akkor elmerülve a feneketlen
sártengerben, elátkozza a percet is, melyben idetévedt” (Orbán 1870.
IV.192–93). Petelei István a Mezőség konkrét, érzékelhető
határvonalait is megjelöli a Marosszéki Mezőségen: „látható határai
vannak a Mezőségnek. Ahol megkopárodnak a hegyek, az ormok, hol sárgák az
agyagtól, dombok hol vetés nélkül, bokor nélkül. Szakadékok
tátongva, szép teknyők, oldalak, drága földek vetés nélkül – az utas
azt mondja: ez a Mezőség, itt kezdődik! Bergenye. Ez is a Mezőséghez tartozik – azt
mondják. Nem az! Székelyek lakják, akik adnak a csínra, kényelemre.
Szabályos udvarai vannak, tiszta házai, fehérre meszelt, szeglettel
bíró falakkal. Mintha a szalmazsúp is mosott volna. Az udvarokon
elrekesztett hely állatnak, terménynek. Határának minden ízén
látszik a dolgos kéz... A mívelt oldalakon végignézve, túl rajtuk,
egy nagy fekete hegy zárja el a határt. A teteje sárga agyagföld,
valami hitvány ciher olyanná teszi, mintha mocskos volna: ez a Mezőség!”
(Petelei 1884/ 1998. 72–73). Ezek és a hasonló írások nyomán kialakult a
Mezőség negatív képe. A köztudatban egyenlővé vált a természeti és
lelki kopársággal, életmódbeli rendezetlenséggel és
elmaradottsággal, ellentétben a néprajzilag korán felfedezett,
sokat látogatott, rajongott Kalotaszeggel vagy Székelyfölddel. Ezt a folyamatot mintegy betetőzte Makkai Sándor
híres regényével, a címéül választott metaforával, amely szerint a
Mezőség „holt tenger”. „Megérezte, mintha ajtót csaptak volna be a
háta mögött, hogy mikor lépték át ennek a külön mezőségi tájnak
küszöbét. Alig futottak néhány kilométert az állomástól, az
országút nagy kanyarodókkal kígyózott föl egy hosszan elnyúló
dombsor tetejére, amely elválasztotta egymástól a tágas
folyóvölgy, dús erdők és hócsíkos kék hegyek mozgalmas élettel teli
zónáját, attól a tájéktól, amelynek első kitárulása pillanatában
fölszakadt lelkéből ez a szó: holttenger... Csend, álom, halál lebegett
láthatatlanul, fanyar-édesen illatozva mindenen” (Makkai 1936.53). 4. Ezzel a negatív képpel is magyarázható,
hogy Kalotaszeggel és Székelyfölddel párhuzamosan vagy
közvetlenül utánuk miért nem kutatták a Mezőséget a néprajzosok.
Tény, hogy a Mezőség néprajzi felfedezése csak az 1930–1940-es években
kezdődött. Igaz, azóta mindmáig tart. A felfedezés szavunk itt igen
helyénvaló, mert Gunda Béla, Lajtha László, Járdányi Pál, Szabó T.
Attila, Vajkai Aurél, Nagy Ödön, majd később Faragó József, Martin
György, Kallós Zoltán, Nagy Olga, dr. Kós Károly nemzedéke valóban a
felfedezés örömével vallotta, hogy kincsekre lelt a holttengerben:
egy archaikus, különösen régies és más vidékekhez viszonyítva
gazdagabb formáiban megőrzött paraszti kultúrára. (A Mezőség
legteljesebb néprajzi bibliográfiáját dr. Kós Károly tette közzé:
Kós 2000.II.419–31.) A sorozatos felfedezés rendjén a „holttengerből”
kezdtek kiemelkedni a „szigetek”, mindenekelőtt Szék és mellette Szépkenyerűszentmárton,
Magyarpalatka, Bálványosváralja, Válaszút, Pusztakamarás,
Magyarszovát és a többiek. Az egy-egy településre és a népi kultúra
egy-egy területére (népzene, néptánc, hímzések, viselet, gazdaság,
népi gyógyászat, népszokások) koncentráló gyűjtésekből alakult ki a
Mezőség néprajzi képe. Ez a kép viszont eléggé hézagos, mozaikszerű,
tartalmát tekintve is, de különösen a Mezőség néprajzi tagolódását
illetően. A 20. század második felének Mezőség képét
Kósa László rajzolta meg összefoglaló igénnyel: „Az Erdélyi Mezőség a
Kis- és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos közötti erdőtlen
dombság Erdély középső részén. A Mezőségen mintegy 300 magyar, román és
német (szász) lakta község található. Nevezetes vásáros helyei:
Nagysármás, Mocs, Buza, Uzdiszentpéter, Mezőbánd. Jellegzetes
magyarlakta helysége Szamosújvár közelében Szék, mely jelentős
sóbányái révén a 13–18. század között kiváltságos mezőváros volt. A Mezőség
Erdély legkorábban magyarok által benépesített területei közé
tartozik (10–11. sz.). A középkorban viszonylag sűrűn magyarlakta
vidék volt. A románok a középkor végén kezdtek nagyobb számmal
beköltözni a Mezőségre, különösen akkor, amikor a 16–17. század
háborúiban a magyar lakosság száma nagyon megfogyott. Jellegzetes mezőségi vidék az egykori
Beszterce környéki szász falvak szomszédságában a Sajó mente nyolc
magyarlakta faluja (a legnevezetesebbek Zselyk és Sajómagyarós).
Külön egységet alkot a Szászrégentől északra fekvő hat magyar falu, a
Felső-Maros mente is” (Kósa –Filep 1975.145–46). A Mezőség körvonalai tekintetében ez az
öszszegzés az Orbán Balázs hagyományos meghatározására
támaszkodik. A belső tagolódás szempontjából az említett
hézagosságra és mozaikszerűségre vall, hogy a vásáros helyeken
kívül jellegzetes mezőségi településként csak Széket említi,
jellegzetes mezőségi vidékként a Sajó mentét és a Mezőséghez
tartozó, de külön egységként a Felső-Maros mente falvait. Időben némileg megelőzi ezt az összegzést a dr.
Kós Károly romániai (erdélyi) magyar néprajzi tájbeosztása, amely
a fentinél szűkebben értelmezi a mezőségi néprajzi tájat. A
vármegyei néprajzi tájaknál felsorolja, röviden jellemzi és
térképre vetíti külön a Mezőséget és külön a vele szomszédos
Nagy-Szamos mentét, Sajó mentét, Felső-Maros mentét, Erdőalját és Borsa
völgyét, valamint Széket, mint önálló néprajzi szigetet a Mezőség
nyugati szélén (Kós 1957, Kós 1993). E tájbeosztás szerint a fenti
vidékek – Szék nagyközség kivételével – nem tartoznak a Mezőséghez. A szintén ez időben végzett nyelvjárási
vizsgálatok viszont azt bizonyították, hogy a mezőségi nyelvjárás
legfőbb jellegzetessége, az a-zás (barazda, barnyú, majam) jóval nagyobb
területre kiterjed, mint a hagyományos földrajzi Mezőség: a
Marostól délre eső területeken és az Alsó-Nyárádmentén is használják
(Kiss 2000. 296–302, továbbá RMNyA 1995). A fentiek alapján tehát számolnunk kell egy szűkebb
és egy tágabb Mezőség-értelmezéssel. Miben és mennyire érvényes az
egyik, miben és mennyire a másik? 5. Az utóbbi évtizedek árnyaltabb, a népi
kultúra valamely területén az egész tájegységre kiterjedő gyűjtések
azt bizonyítják, hogy mind a szűkebb, mind a tágabb Mezőség-fogalom
érvényes lehet. A néprajzi szakmunkák közül elsősorban dr. Kós Károly
települési, gazdálkodási, népi építészeti és a viseletek terén
végzett kutatásaira (Kós 2000) és Keszeg Vilmosnak a mezőségi népi
mitológiát összegző-bemutató monográfiájára (Keszeg 1999) hívjuk
fel a figyelmet, de olyan, szélesebb tematikájú művekre is, mint
Vetési László mezőségi szórványkutatásai (Vetési 2002), vagy Kövesdi
Kiss Ferenc frissen megjelent enciklopédikus Mezőség monográfiája
(Kövesdi Kiss 2006). Ez utóbbi gyűjtések és vizsgálatok szerint a
Mezőség magyar népi kultúrájában elkülöníthető az „igazi Mezőség”, más
megfogalmazásban: a Belső-Mezőség. Ez a nagyjából kör alakú Mezőségnek
a központi magja, középső falucsoportja: Katona, Melegföldvár,
Buza, Gyeke, Feketelak, Mezőszentmihály, Mezőköbölkút, Mezőkeszű,
Budatelke, Magyarpalatka, Vajdakamarás, Pusztakamarás. Ezekben a
mezőségi kulturális és életmódbeli sajátosságok máig jobban
kimutathatók mind a telkek, mind az épületek elrendezésében, vagy a
mezőségi jármos csűr meglétében, a viseletek régiesebb, egyszerűbb
és egyszínűbb formáiban stb. A Belső-Mezőség nagyjában-egészében megegyezik
az egykori Tóvidékkel, illetve azt is magába foglalja. A Tóvidék
név napjainkra elhalványult, a magyarság fogyásának következményeként
is. Ettől a központi Tóvidéktől jóval délebbre elterülő települések
megnevezésére (Mezőzáh, Mezőszengyel és környéke) fel-felbukkan az
Alsó-Tóvidék név is. A Belső-Mezőséget körülvevő
közelebbi-távolabbi vidékeket, településeket a kutatók
egyrészt a „mezőségi égtájak” szerint különböztetik meg, így
beszélnek a Mezőség északi, nyugati, déli és keleti feléről, részéről:
Észak-Mezőségről, Nyugat-Mezőségről, Kelet-Mezőségről, Dél-Mezőségről vagy
ezek kombinációiról, hiszen a magyarok többségükben a Mezőség
észak-nyugati és dél-keleti részén élnek. E tájbeosztás szerint Szék
nagyközség a Mezőség nyugati szélén; Visa, Szépkenyerűszentmárton
Észak-Mezőségen, Csávás a Mezőség keleti felében fekszik stb. Másrészt a Belső-Mezőséghez viszonyítva, azt
valamiféle központnak tartva, a széleken húzódó
területekre-településekre gyakran használják a Mezőség pereme,
a Mezőség perifériája megnevezést. A Belső-Mezőség elzártabb
falvaihoz viszonyítva a peremterületek szorosabb kapcsolatot
tartottak a környező néprajzi vidékekkel, több az átmeneti
jelenség, a székelység kultúrája vagy Kalotaszeg felé, kultúrájuk
polgárosultabb, minden tekintetben színesebb. Ha a Mezőség körvonalait és belső
tagolódását koncentrikus körök formájában próbáljuk
megjeleníteni, akkor az első körben a Belső-Mezőség kapna helyet, a
másodikban a peremterületek (nyugati, északi, keleti, déli
részek), a harmadikban a Mezőség széli vagy vele határos vidékek. Az
óra járásával azonos irányba haladva, ezek: a Nagy-Szamos mente,
Lápos mente, Sajó mente, Beszterce vidéke, Szászrégen környéke, Felső-Maros
mente, Maros mente, Marosszéki Mezőség, Ludas környéke, Torda vidéke,
Erdőalja, Borsa völgye, Kis-Szamos mente. 6. Kérdés viszont, hogy ezek a néprajzi
irodalomban fel-felbukkanó tájnevek, tájak egy tágabb Mezőség
régió mikrozónái-e, vagy már önálló néprajzi vidékek, netán egy másik
nagyobb régió mikrozónái. Nézzünk néhány példát a népi kultúra
expreszszív területeiről. A kolozsvári Folklór Intézet népdalgyűjteményének
vizsgálata alapján Jagamas János megkülönböztetett külön mezőségi,
külön Szászrégen környéki és külön Ludas–Enyed környéki népzenei
dialektust. A mezőségi dialektusról megállapítja, hogy
kiterjedésének határai és az azon belül gyanítható eltérések még
nem tisztázódtak (Jagamas 1977. 25–52). Az erdélyi néptáncok terén
végzett hatalmas gyűjtőmunkája alapján Martin György megállapítja,
hogy a Mezőség nem egységes táncdialektus, több kisebb,
bizonytalanul körvonalazható területe különböztethető meg (Martin
1990. 434–37). A Borsa- és Kis-Szamos völgyi falvak a hasonló csárdásuk
révén a kalotaszegi és szilágysági magyarsághoz kapcsolódnak. A
Mezőség nyugati része igen gazdag férfitáncokban és páros táncokban,
a forgatós csárdást magyarok és románok egyaránt sajátjukként
táncolják. A dél-nyugati Torda vidékét egyszerű csárdása a
Maros–Küküllő közti dialektussal rokonítja, a keleti Mezőségen
hiányzik a régi lassú páros tánc, és a többféle férfi tánc helyét a
székely verbunk foglalja el. Az erdélyi táncdialektusok sorában Martin
György külön dialektusként tárgyalja a marosszékit, elkülönítve
mind a mezőségi, mind a székelyes táncdialektustól (Martin 1990.
440–44). Marosszéket a vármegyei, mezőségi magyarság és a székelység
sajátos átmeneti területének s egyben a Székelyföld
legfejlettebb tánckultúrájú részének tartja. A székely verbunk
gazdagabb, fejlett változatai mellett ez a marosszéki forgatós
hazája, kisugárzó központja, amelyet két változatban is táncolnak,
egyrészt a Székely Mezőségen, Maros mentén és Szászrégen környékén,
másrészt a Nyárád- és a Kis-Küküllő mentén. A kalendáris népszokások, különösen a
karácsonyi és a farsangi szokások körében végzett gyűjtésünk
alapján szintén körvonalazódik a néprajzi Marosszék táj, amely
jóval kiterjedtebb a történelmi Marosszéknél (Barabás 1996.44–96).
Önálló néprajzi táj a Maros, a Nyárád és Kis-Küküllő mentén és a
táncdialektushoz hasonlóan átmenetet alkot a Mezőség és a
Székelyföld népi kultúrája között. Az építkezésben, viseletben,
kalendáris szokásokban, a népi tájszemléletben, a nyelvjárásban, a
sajátos mi tudatban a mezőségies sajátosságok nyugatról keletre
haladva fokozatosan székelyesbe váltanak. Ebből a szempontból jól
körvonalazódik Marosszéken egy nyugati – mezőségies és egy keleti –
székelyes kultúrájú terület. A székelyesbe váltó keleti-délkeleti
szélekhez hasonlóan különös figyelmet érdemelnének a Mezőség
északi-északkeleti szélei – határai is. A Lápos mente két-három
települése mennyiben kapcsolódik a Mezőséghez és mennyiben önálló
kulturális sziget? A Sajó mentén és Beszterce vidékén a magyar–szász
kölcsönhatások, a szembetűnő sajátosságok a
településszerkezetben, gazdálkodásban, építkezésben,
viseletben, szokásokban, felekezeti megoszlásban
(evangélikus magyarok). Körvonalazódik-e mindezekből a
Marosszékhez hasonló Beszterce vidéke önálló erdélyi magyar
néprajzi táj? Vagy csak színezi, tagolja a mezőségi sajátosságokat? Mindezekkel összefüggésben jegyezzük meg,
hogy a román néprajzi tájbeosztás is a két Szamos, a Maros, és a Dipse
vízválasztója közötti területet, településeket sorolja a Mezőség
néprajzi zónához (Zona Câmpia Transilvaniei). Külön néprajzi zónaként
tárgyalja a Lápos mentét (Zona øara Lãpuąului), Beszterce vidékét (Zona
Bistriøei), Marosszéket, Marosmentét (Zona Mureą), és Felső-Maros mentét
görgényi zónaként (Zona Gurghiu) (Buturã 1989. 18–35). 7. A Mezőség néprajzi régió kiterjedése,
körvonalai és belső tagolódásának tekintetében nem hagyható
figyelmen kívül az ott lakók táj szemlélete, összetartozás-tudata,
a társadalmi, kulturális és mentális különbségek, sajátosságok
számon tartása. Innen nézve meddig terjed és hogyan tagolódik a Mezőség? Néhány példa talán megvilágítja. Dr. Kós
Károly említi (Kós 2000. II. 10.), hogy a székiek, mint az egykori mezőváros
lakói, a szomszédos jobbágysorsú falusiakat tartották mezőségieknek.
A Füzes patak menti ördöngösfüzesiek a tőlük keletebbre eső, belsőbb falvakat
tartották Mezőségnek. Ezeket a falvakat (Szépkenyerűszentmárton, Kötke,
Vice) Felvidéknek nevezték, és nem szívesen adtak oda leányt
férjhez, mert ott „paraszt ivadékaik” lettek volna, ellentétben a
Kis-Szamos menti polgárosultabb falvakkal, ahová szívesen mentek
férjhez. A maguk rendjén a szépkenyerűszentmártoniak sem tartották
magukat mezőségieknek, mert azok viselete olyan – mondották –, mint a
szentmártoniaké 30-50 évvel ezelőtt. Az ott lakók szemlélete alapján is
léteznek határvonalak, tagolódások földrajzi és kulturális
tekintetben, a fáziskülönbségek érzékelésében egyaránt. Beszterce vidékén, a Sajó mentén és Észak-Mezőségen
végzett gyűjtőmunkánk tapasztalatai szerint ezekben a falvakban is
változó a hovatartozás megítélése, a Mezőség határainak kérdése.
A zselykiek Havasaljához tartozónak vallják magukat, bár nyelvjárásuk
mezőségies, kultúrájuk (felekezetük, viseletük, építkezésük,
zenéjük) szászos jellegű. A zselykiek és a Beszterce melletti
sófalviak a szentmátéiakat és a viceieket tartják mezőségieknek. A viceiek
és a cegőtelkiek számára a Mezőség tőlük jóval délebbre van, ott, ahonnan
a gabonát hozták a bethleni piacra, és ahová a maguk megtermelte
gyümölcsöt vitték eladni. Az újősiek szerint is tőlük délre kezdődik a
Mezőség, „ahol már nincsenek erdők a dombokon, délre folynak a patakok,
ahol hallgataggá válnak az emberek, ahol azt se tudják, hogy románok-e
vagy magyarok, ahol mezőséginek (de câmpie) mondják magukat.” Ezeknek az északi falvaknak (a fentieken
kívül még a szászos magyar Tacsnak, Tekének) Beszterce a központja,
ennek vonzáskörzetébe tartoznak. A másik vonzásközpont Bethlen
városa a Nagy-Szamos és a Sajó összefolyásánál. Vonzáskörzetéhez a
szomszédos Várkudu, Árpástó és Magyardécse, valamint a háromágú Melles
patak völgyének magyar lakosságú falvai – Almásmálom, Apanagyfalu,
Vice, Magyarborzás, Mezőveresegyháza, Kékes – kapcsolódnak. A Melles
menti falvak tüzetesebb néprajzi vizsgálatából kirajzolódhat egy
néprajzi mikrozóna, kistáj képe. Ez valószínű a Sajó mentére vonatkozóan
is, bár az ott lakók nem használják ezt a megnevezést. Ezeknek a
falvaknak a magyar lakossága erősen megcsappant (pl. Nagysajó,
Sajóudvarhely), népesebb magyar közösség csak Somkeréken,
Sajószentandráson és Magyarberétén él. A népi szemlélet itt a falvakat,
településeket térségiek és hegyiek szerint különbözteti meg
egymástól. A térségiek (pl. Sajóudvarhely, Somkerék) inkább
gabonatermesztők és maguknak valók, a hegyiek (pl. Magyarberéte) inkább
gyümölcstermesztők (besztercei szilva) és vendégszeretők voltak. 8. A Mezőség néprajzi körvonalai és belső
tagolódása, a mezőségi magyar népi kultúra sajátos vonásai csak
akkor határozhatók meg az eddigieknél árnyaltabban és egyértelműbben,
ha a hatalmas terület egészére kiterjedően – mintegy alulról
építkezve – a mezőségi kistájak, patakmenték, tóvidékek,
összetartozó falucsoportok néprajzi vizsgálatát elvégezzük.
Ehhez nem egy-két magányos, intézeti háttérrel nem rendelkező kutató
vagy önkéntes megszállott szükséges, hanem tudományos intézet(ek)
és/vagy civil szervezetek összefogása. vissza a kiadáshoz minden cikke AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke |
|||||||||
|