Művelődés

I. A táj

Cselekvésre és tépelődésre egyaránt ingerlő fon­tos könyv jelent meg nemrégiben (2004. dec.) a ko­lozs­vári Művelődés folyóirat gondozásában: Az er­délyi táj kérdései címmel. A többségében fiatal (22–32 éves) szerzők változatos tárgykörű tanulmá­nya­ikban a már régóta sürgető természet- és emberi közösségvédelem korszerű helyreállítási és gondozási (rehabilitáció) tennivalóit boncolgatják. A vontatottan elkezdett, de folyamatosan fenntartandó táj­építési és rendezési munka lényeges része kell hogy legyen a növény(élő)világ tanulmányozása, változásainak ismerete, fajainak és összetételének ellen­őr­zése.

Táj szavunk „az ugor korból származó ősi örökség nyelvünkben. Tartalmában és szóösszetételeiben sokféleképpen és nagyon gyakran használt szó […]. A Föld felszínét természeti és kultúrtájak borítják” (Molnár Jenő: Táj és társadalom. Székelyudvarhely 2004). A tájrendezés lényeges eleme a tájszemlélet, amely változik a feladat szerint, de különbözhet lelki alkat és átélések, események alapján is. Íme a könyv (Fekete 2004) néhány megállapítása: „A táj emberek és természet kapcsolata, társadalmak tör­té­nete” (Szántó Catherine); „A táj tükre egy népcso­port gondolkodásmódjának, életvitelének” (Feke­te Albert); „Egy táj, egy család. Minden település más nevelést kapott a természettől és a törté­ne­lemtől” (Eplényi Anna); „A táj olyan terület, amilyennek az ott élők vagy az arra látogatók megélik. A táj és a közösségi öntudat egymás tükörképei” (Kolumbán Gábor); „A tájban élő emberi közösség az idők fo­lya­mán megszüntetett és átalakított bizonyos nö­vény­zeti típusokat; ezzel sokszor visszafordíthatatlan változásokat okozott” (Szabó An­na, Ruprecht Eszter).

II. A mezőségi táj

A/ Földrajzilag

Erdélynek a Maros, az Aranyos, valamint a Kis- és Nagy-Szamos által határolt központi része. Kárpát-medencei történelmünk kezdetén „úttalan va­don volt még a Tóvidék. Északon a Szamos völgyét őrző királyi sóbánya, nyugaton a kolozsi barátok gyepűje, keleten a Kendék Maros parti szállásai, s délen pedig az aranyosi és tordai hegyek határolták ezt a bölény lakta vidéket, ahol egyéb sem volt, csak tó, nádas, mocsár, kopasz domboldalak és kis bozótos erdők” (Wass 1996). Erdélyi történész meg­ha­tá­ro­zásában „A haza központjában: Kolozs­vár, Torda, Vásárhely, Régen, Dés, Szamosújvár városok között 50-60 mérföld kopár vidék” (Kőváry 1840/ 1984).

Alapjában véve folyóköz (Mezopotámia), csu­páncsak a vizek elkalandoznak valamelyest, mielőtt összegyűlnének. Talán emiatt nem itt, keletebbre hozza létre a teremtés a Paradicsomkertet.

Az Erdélyi Mezőség nem csak folyóköz, hanem tóköz is. Okkal nevezték eleinte Tóvidéknek. Akkoriban több mint negyed századnyi tiszta tó tulajdonjogáért viszálykodtak a szállásterületek birtokosai. Később „e tavak ellen irtóháborút indítottak. Lecsa­polás néhány szekér szénáért” (Kőváry 1840/1984). Az irtóháború következményeként Herman Ottó (1835–1914) már csak vagy húsz tóban (Cegei-, Me­ző­záhi-, Széki-, Madarasi-, Szentegyedi-, Mező­tó­há­ti-, Sályi-, Katona-, Mezőménesi-, Bándi-, Báldi-, Me­ző­­kapusi-tó) halászott, madarászott, az akkoriban megalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) bú­vá­ra­ként. A 20. század elején még megvolt a húsz tó (Erő­di 1906). A Kárpát-medence körüldarabolása után az új gazdák ezeket sem kímélték. Csak a Ce­gei-, a Katonai- és a széki Csukás-tó maradt meg; ez utóbbi természetvédelmi területté nyilváníttatott.

A tavak létrejöttét előszeretettel tulajdonítjuk Mátyás király rendeletének. De lehet, hogy már ő előtte patakok elzáródása vagy völgytalpak emel­kedése idézte elő keletkezésüket.

B/ Földtörténetileg

Az Erdélyi Mezőség egy kiszáradt tengerfenék. Feltöltődése a harmadkor (triász) végén kezdődött, amikor a Keleti Kárpátok belső peremén meg az Erdélyi-szigethegység övezetében erős vulkáni ki­tö­ré­sek voltak. Ekkor rakódtak le az Erdélyi-me­den­cére jellemző dési vulkáni tufa rétegek, majd pedig a tenger visszahúzódásával egyidejűleg a mészkő, a márga és a gipsz rétegek. A tenger feltöltődése és kiszáradása eredményezte a sótömbök keletkezését: Kolozs, Szamosfalva, Szék, Désakna, Szeretfalva, Szo­váta, Parajd, Udvarhely, Marosújvár és Torda kör­nyékén. „Ha az Erdélyi Mezőségen 300 m-nyire lefúrnak, biztosan találnak sót” (Tövissi József szóbeli közlése 1990). Felmér­hetetlen értékű a Sármás környékén feltört (1914) földgáz!

Az Erdélyi Mezőség talapzatát puha rétegek (fő­ként agyag, agyagos márga, homokos márga, ho­mok­kő, homok) alkotják, melyeket könnyebben ala­kított a víz, létrehozván a jelenlegi suvadásos, dim­bes-dombos, kecskehátas („koporsó”) felszínét. Mint táj „furcsa, hajlott hátú dombok, görbe völgyek, su­ho­gó nádasok, apró, kék vizű tavacskák, kopár vízmosásos meredélyek, melyeket esténként rózsa­szín­re festett a lenyugvó nap” (Wass 1996).

C/ Művelődéstörténetileg

Az Erdélyi Mezőség Töhötöm vezér szerzése. Doboka várát megvéve, a Meszes hegység Ady által is szomorúan megörökített Terbetéjén átkelve sietett a Tisza síkságára. („Vér hullott a Terbetére,/ Régi ember régi vére”. Zilahi ember nótája). Az Erdélyi Me­zőség sorsára emlékeztet és figyelmeztet: Ke­mény Zsigmond zord idője; Néma falu hívek nélkül maradt Árpád-kori temploma; Rákosi Viktor elnémult harangja; Székely Mózes zátonya; Makkai Sándor holttengere; Sütő András édesanyjának könnyű álmai; Wass Albert elszaladt vizei után itt maradt kövei (netán kövületei, fossziliái). Kopár ez a táj, de lelke van; tele van kísértő árnyakkal.

III. Az Erdélyi Mezőség élővilága

A földtörténeti események és a földrajzi tényezők döntően határozták meg az Erdélyi Mezőség élő­vi­lá­gát, annak jellemző sajátosságait. Ezen a tavas tájon kivirult vonzóan változatos élő természet értékeinek a feltárását késleltette az évszázadok folyamán többször bekövetkezett kedvezőtlen történelmi fordulatok miatt földrajzi és művelődési központoktól való viszonylagos elszigetelődés. „Jámbor kolozsi kró­ni­ká­sok szerint: átkozott föld, melyen csikasznál, bö­lény­nél s mindennemű vízi szárnyasok rettentő so­ka­dalmánál meg egynémely pogány bujkálónál egyéb nem lakik” (Wass 1996).

A természettudományok művelése a 19. század elején kezdett az Erdélyi Mezőségre is kiterjedni. Lan­doz János (1793–1866) és Brassai Sámuel (1800– 1897) Kolozsvár környékéről (Szénafüvek) közöltek olyan növényeket, amelyek az Erdélyi Mezőségre is jellemzőek (lásd Nyárády Erazmus Gyula 1940– 1944; Nagy-Tóth 1994) Brassai Sámuel annyira féltette az „orvbotanikusoktól” az itt élő ritka fajokat, hogy évente learatta azokat, nehogy gyökerestől ki­ássák és kipusztuljanak eredeti élőhelyeikről.

A táj élővilágának rendszeres tanulmányozása az arra hivatott művelődési intézmény, az Erdélyi Mú­zeum-Egyesület megalakulása (1859) után kezdődhetett meg. Ez az intézmény „kezdemé­nyezője, ser­ken­tője és támogatója az Anyaországra is kiható magyar nyelvű tudományosságnak, és része az egy évtized múltán megalakuló erdélyi magyar tu­do­mány­egyetemnek (1872)” (Szabó T. 1942).

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület első termé­szet­bú­vára, Herman Ottó (1835–1914), fedezte fel az Erdélyi Mezőség természettudományos értékét: „a Mező­ség természeti viszonyai kielégítik akár a legmaga­sabb követelést is, mely jelentékeny része Erdélynek, s melyet éppen ezért és éppen oly joggal illet a szo­rosabb vizsgálat” (Herman 1869, 1873).

A/ Népe

Az ember e tájon való megjelenését kb. 3000 évvel ezelőttre teszik. Régente, csakúgy mint másutt, az Er­dé­lyi Mezőség népe is, csupán része , haszon­él­ve­ző­je volt környezete élővilágának, s a táj sajátosságai az ő életvitelét, magatartását is megha­tá­roz­ták, annak adott­ságai az ő jellemén is felismerhetőek voltak. „Em­berei, azok a különös, magukba néző, hallgatag emberek, kik ott éltek meghúzódva a hajlott hátú dombok gödreiben, s kiknek magasba vágyó álmait újra meg újra gúzsba kötözte a kátyús dűlőutak agyagos sara” (Wass 1996).

Századok folyamán az eredeti szálláshelyek ala­pí­tói későbbi jövevényekkel elkeveredve, ősi öröklöttségük és örökségük javarészt elveszítették. Sokan még szavaikat is, bár régi nevük, kissé sodrítva, ön­kén­telenül is megmaradt. „Éppen úgy felü­le­tes­ség lenne Basta zsoldosait vádolni egyedül a Me­ző­ség mai sorsáért, mint ahogy hiba lenne a fe­le­lős­ség teljes súlyát azokra a főurakra hárítani, akik földjeik meg­művelésére Moldvából hozattak jobbágyo­kat maguknak” (Wass 1996). A jelenlegi helyzetet Ve­tési László tiszteletes tudja. A megsokasodott és megváltozott népesség az élővilágot is vissza­for­dít­ha­tat­la­nul, ösztönei és önös szándékai szerint vál­toz­tatta meg.

B/ Állatvilága

Az Erdélyi Mezőség állatvilágának múltbeli nagy gazdagságát és rendkívüli változatosságát döntően a dús borítású füves térségek és a tiszta vizű tavak határozták meg. Ezeknek köszönhetően a rovarok, a halak és a madarak voltak a legfajgazdagabbak és a legnépesebbek.

Már a rendszeres kutatások kezdetén Herman Ot­tó (1869–1872) közölt innen 291 bogárfajt, 72 lepkefajt, 11 poloskafajt és 20 csigafajt. Az itt talált 70 pók­faj képezte alapját a maradandóvá vált Magyar­or­szág pókfaunája monográfiának. Ritka rovarfajok az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán is előkerültek (Kis 1958).

A halfajok közül a paduc élt túlnyomó többségben (60–79%). De előfordultak különlegesen ritka fa­jok is. Rettegi György (1718–1784) az 1769–1770. évi nevezetes események között említette, hogy „Désnél sok heringet fogtak, melyekből ő is ett. Nagy csuda, hogy lehetett a tengerből ide származ­ni.” Az 1996. évi erdélyi és magyarországi közös Sza­mos-kutatás alkalmával „nagy csuda volt halat találni benne;” a kolozsvári, a bonchidai, a sza­mos­új­vári és a dési szennyvizek miatt (Sárkány – Hamar 1999). Ál­ta­lá­ban ez a helyzet a többi vizekkel is. A 20. század közepén a még meglévő tavakat mesterséges halastavakká alakították (Cegei-tó) és te­nyész­tett halfajokat (ponty) telepítettek be­léjük.

A 20. század hatvanas éveiben a Kolozsvári Szénafüveken még élt a homoki (rákosi) vipera (vipera ursini).

Madárvilága is jelentősen megváltozott. Némely fajok (túzok, keselyű) eltűntek, mások (halászsas, pásztormadár) nagyon megritkultak. A madárvo­nu­lás sem olyan mérvű, mint volt száz évvel ezelőtt.

Az emlős állatfajok szomorú végzetét jelezheti a bölény, amely a legelső Wass-ős Mezőségre ér­kez­tekor „az Úrnak 1050-ik esztendejében” még pusztító csordákban legelt. Mára még az emléke is szinte kihalt; az utolsó állatot 1762. október 8-án ejtették el, a Mezőséggel szomszédos Ciblesen (Széples).

C/ Növényvilága

Sajátos története, érdekes állatvilága mellett az Erdélyi Mezőség elsősorban különleges növényei miatt vált vonzóvá a természet búvárai számára. A virágos növények vizsgálatát a kiterjedt füves rétek és a velük váltakozó kisebb, de zárt erdőségek (tölgyesek, gyertyános-tölgyesek), a virágtalanokét pe­dig a halgazdag tavak és a rejtélyes mocsarak ser­ken­tették.

1. Virágtalan növények

A moszatok (algák) a halak természetes tápláléka. Az erdélyi mezőségi vizek moszatjainak a tanulmányozását, a kolozsvári tudományegyetem idő­rendben, második professzora, a szenvedélyes mik­ro­szkopizáló (és kerékpározó) Istvánffi (Schaars­ch­midt) Gyula (1860–1930) kezdte el, még 1879-ben. Négy év múltán ekképpen összegezett: „Számokban kifejezve az eddigi enumeratiokban és jelen köz­le­mé­nyekben együttesen 460 Erdélyre nézve új faj lett fölemlítve” (Istvánffi 1882). Távozása után a moszatok kutatása lemaradt (Entz Géza a tordai és szamosfalvi sóstavak ostorosairól közölt 1883; Daday Jenő a mezőségi tavak mikroszkópikus állatvilágáról 1892-ben közölt még mellékesen néhány fajt), majd a trianoni katasztrófa miatt, hosszú évtizedekre meg­szűnt. Az 1940-ben a Szegedről Kolozsvárra rövid négy évre visszatért tudományegyetem nemzetközileg is elismert algológiai kutatásai (Kol Erzsébet: Erdély borvizeinek hid­ro­biológiája I–II. Múzeumi Füzetek 1943, 1945), sajnos, nem ölelhették fel az Erdélyi Mezőséget is. (Halmágyi Anna Kolozs, Tor­da és Marostorda vm. konyhasós vizeinek moszatjairól készült doktori értekezése kéziratban maradt.)

A volt Bolyai Tudományegyetem 1956 tavaszán tartott tanácskozásán a Természettudományi Kar dékánja (Nagy Lajos) az időszerű tudományos te­vé­keny­séget szorgalmazván mondotta: „minden ku­ta­tó­csoport meg kell találja a maga (Erdélyi) Me­ző­sé­gét.” A tavak felgyorsult pusztulásának is­me­re­té­ben s a moszatok kutatása időszerűségének tu­da­tá­ban (akkoriban jelent meg Burlew J. S.: Algal Culture from Laboratory to Pilot Plant, 1953), és a ha­gyo­mányok által is serkentve, a Növényélettani Tanszék három kutatója elkezdte a terepjárást és a gyűj­tést. Összesen 12, kisebb-nagyobb, tipikusan me­ző­sé­gi tóból történt mintavétel.

A meghatározott moszatfajok száma 216 volt; mely­ből 24 faj és 7 változat Erdélyből addig még nem volt említve, egy szervezet pedig, a Closterium prolongum Rich. var. maior nov. var. a tudományra nézve bizonyult újnak. Ezeken kívül több olyan ritka faj (Holobryon ramosum) is volt az anyagban, amely a vízminősítésben (indikátor) fontos (Péter­fi–Ró­bert –Nagy-Tóth 1960). Ezekben az években egy különlegesen érdekes fecske-moszat faj (Ceratium cornutum) tömeges elszaporodása jelent meg a Cegei-tó­ban. Ezek a tanulmányok nyolc évtized múlva is igazolták Istvánffi Gyula (1882) megállapítását, mely szerint „Erdély ezen egyszerűbb növényei mit sem engednek érdekességben a phanerogam flórának”.

2. A virágos növények

Az élővilágnak ezt a nagy csoportját az erdélyi Me­zőségben a 19. század elejétől kezdődően tanulmányozták. A közölt régebbi adatok újraértékelését s a közben folyton változó természeti táj növé­nye­i­nek (flóra) és növényzetének (vegetáció) korszerű ku­tatását a Debrecenből Kolozsvárra hazatért Soó Re­zső (1903–1980) és itthon maradt tanítványa, Csű­rös István (1914–1998) foglalta össze.

Kutatásaik eredményeként megállapították, hogy az Erdélyi Mezőségen élő virágos növényfajok (fló­ra) száma, a keverékfajokkal együtt 1370, azok nél­kül 1287 (Soó 1944; Csűrös 1973). Ez a mennyiség a jelenlegi Románia területén talált növényfajok (3700 faj) 37%-val (több mint 1/3-ával) egyenlő (Flo­ra R. P. România 12+1 kötet).

Eredetük és elterjedésük szerint az erdélyi me­ző­sé­gi növényfajok 8 csoportba oszthatók (Csűrös. 1973).

Az Erdélyi Mezőség virágos növényeinek földrajzi eredete és elterjedése szerinti csoportjai:

1. Európai elemcsoport  ..: 734 faj, 58 %,

a. Eurázsiai elemek (Eua)  ..: 320 faj, 29,31 %,

b. Európai elemek (Eu)  ..: 165 faj, 12,71 %,

c. Közép-európai elemek (Ec) …: 108 faj, 8,41 %,

d. Cirkumpoláris elemek (Cp)  ..: 101 faj, 7,87 %,

2. Kontinentális elemcsoport  .: 249 faj, 19,40 %,

a. Kontinentális elemek (Kt)  ..: 131 faj, 10,21 %,

b. Pontusi elemek (P)  ..: 67 faj, 5,22 %,

c. Pontusi mediterrán (PM)  …:51 faj, 3,97 %,

3. Déli jellegű fajok csoportja ….:112 faj, 8,74 %,

a. Mediterrán elemek (M) …: 92 faj, 7,17 %,

b.Balkáni elemek (Balk)  .: 20 faj, 1,57 %,

4. Bennszülött fajok csoportja ..: 38 faj, 2,98 %,

a. Endemikus-kárpáti elmek (End)  …: 28 faj, 2,18 %,

b. Dacikus (Dako-Balkanikus) (D)  .: 10 faj, 0,80 %,

5. Atlanti elemek (Atl)  …: 3 faj, 0,23 %,

6. Alpin elemek (Alp)  ..: 5 faj, 0,38 %,

7. Kozmopolita elemek (Kozm)  ….: 89 faj, 6,93 %

8. Adventív elemek (behozott, bevándorolt) (Adv)  …: 37 faj, 2,80 %

A fajok összetétele alapján az Erdélyi Mezőség növényvilága közép-európai jellegű, mely kontinentális és kelet-európai sztyep-típusú elemcsoportok­kal is keveredett. Különleges természeti értékét (Csű­rös István szerint: kincsét) mégis a maradvány (reliktum) és bennszülött (endemikus) fajok képezik. Ilyenek:

Csikófark (Ephedra distachya), harmadkori maradvány,

Vékonylevelű bazsarózsa (Paeonia tenuifolia), dél­orosz puszták, illetőleg:

Mezőségi csüdfű (bóka) (Astragalus péterfii),

Száratlan csüdfű (Astragalus excapus ssp. transsilvanicus),

Wolff-féle libatop (Chenopodium Wolfii),

Sugaras fejvirág (Cephalaria radiata),

Erdélyi hangyabogáncs (Jurinea simonkaiana),

Tófonal (Ruppia Rostellata var. transsilvanica),

Halovány hagyma (Allium ammophilum),

Kányafű (Rorippa kernerii),

Erdélyi zsálya (Salvia transsilvanica).

Növénytanilag jelentősek azok a fajok is, amelyek az erdélyi Mezőségen keletkeztek és innen terjedtek el balkáni tájakra (dacikus fajok), mint pl.:

Kováts-féle tarsóka (Thlaspi kovátsii),

Érdes szegfű (Dianthus puberulus),

Vékony gurgolya (Seseli gracile),

Bánsági borgyökér (Oenanthe banatica).

E táj peremén keletkezett a régóta európai hírű besztercei szilva is!

Jellemzőek az Erdélyi Mezőség növényvilágára azok a növényfajok is, amelyek nyugat felé terje­dé­sük­ben itt megállapodtak. Nevezetesebbek:

Szőrös virágú árvalányhaj (Stipa lessingiana),

Macskamenta (Nepeta ucranica),

Uráli fejvirág (Cephalaria uraliensis),

Tatárlelleg (Statice tatarica),

Mezőségi búzavirág (Centaurea trinervia),

Rutén búzavirág (Centaurea ruthenica),

Sulymos búzavirág (Centaurea iberiva),

Pompás zsoltina (Serratula wolfii),

Törpe nőszirom (Iris humilis),

Keleti kocsord (Peucedanum tauricum),

Sós kocsord (Peucedanum latifolium),

Szíki útifű (Plantago cornuti).

E csoport elemei közül néhány egy kissé tovább terjedt nyugat felé a Pannon-síkságra is (ezek a „szö­ke­vények”):

Tavaszi kikerics (Bulbocodium versicolor),

Bókoló zsálya (Salvia nutans),

Volgamenti hérics (Adonis volgensis = A. transsilvanicus),

Tátorján (Crambe tataria).

A hírneves erdélyi elhivatott növénytudósok örökre való eltávozása után megszakadtak az Erdélyi Mezőség növényvilágának a kutatásai. Közben a táj­rom­bolás fokozódott. Pedig az utolsó figyel­meztetés szerint „Már most is szinte későnek tűnik a régi, ti­pi­kus mezőségi táj még meglévő néhány részletét az utó­kor számára átmenteni” (Csűrös 1973). Ennek tu­da­tában, az 1989. évi rendszerváltás után újralétesített Erdélyi Múzeum-Egyesület szorgalmazta a kutatások haladéktalan megkezdését; a természettudományok más ágaza­taiban is, nem csak az élettudományok te­rü­letén. Különös hangsúllyal a nagyobb térségi (anya­országi, regionális kölcsönös együttműködéssel). A közös múlt, művelődés­történet a jövőben is egységes tudományművelésre kötelez.

A kezdeményezés eredményeként jött létre az a kolozsvári (Szabó Anna, Ruprecht Eszter, Deák Mó­ni­ka) és vácrátóti (Kun András, Bartha Sándor, Vi­rágh Klára) szakemberekből összeállt kutatócsoport, amely (Arany János és Illyés Közalapítványi támogatással) az Erdélyi Mezőség növényvilágának a ta­nul­mányozását újra elkezdte. (Eredeti elgondolás szerint egész élővilága és népe is belefoglaltatott a kutatási tervbe.)

Kutatásaik (2001–2004. évi) eredményeit 5 szak­köz­leményben és 2 tudományos összejöveteli elő­a­dásban foglalták össze.

Kutatómunkájuk néhány fontos eredményét a következőkben összegezték: elkészült a növényfajokat és növényzeti csoportokat, valamint a kör­nye­zeti tényezők adatait tartalmazó anyaországi prog­ram szerinti számítógépes adatbázis.

Az Erdélyi Mezőség növényzetét erdősztyepp, azaz zárt erdők és gyepek mozaikja képezi. Ezek az erdősztyeppek kontinentális, míg a Kárpát-medenceiek szubmediterrán jellegűek.

Az Erdélyi Mezőség jelenlegi jellemző gyeptípusai:

száraz, árvalányhajas (Stipa) és csenkeszes (Festuca) gyepek;

talajcsúszásos gyepek („koporsók);

félszáraz, szálkaperjés (Brachionpodium) gyepek. Ezek a legváltozatosabbak.

„Fontos lenne megtalálni és tanulmányozni ezek­nek a gyeptípusoknak a még létező maradványait.”

Az Erdélyi Mezőség gyepváltozásainak (di­na­mi­ká­jának) főbb tényezői: avar, felhalmozódás, le­mo­só­dás (erózió), legeltetés, fokozott legeltetés. A legeltetéssel járó taposás megrekeszti a szukcessziót. Az Er­délyi Mezőségen a szukcesszió, más tájaktól el­té­rő, sajátos; amennyiben erdő helyett itt fajgazdag másodlagos gyepek jönnek létre.

„Az Erdélyi Mezőség kincse: a gyepvegetáció egye­düli gazdagsága.” „A gyepek egy része ősi, sőt minden bizonnyal a hatalmas eurázsiai sztyepp-zóna szélső helyzetű és már csak töredékesen megjelenő képviselője.”

A sztyepplakó endemizmusok, keleti és keleti rokonságú növényfajok alapján, növényföldrajzilag az Erdélyi Mezőség a Praerossicum flóratartomány része.

Az Erdélyi Mezőség nem csak a fajoknak, hanem a sztyepp növénytársulásoknak is egyedülálló gaz­dag­ságával rendelkezik. Mezőzáh egyetlen ka­szá­lófoltján 92 növényfaj élt együtt!

A parlagterületek (felhagyott szántók) kb. egy évtized alatt benépesülnek, záródnak. Uralkodó nö­vény­fajok: fakó muhar, fehér libatop, parlagi pipitér stb., s végül megjelenik a barázdált csenkesz és dárdahere. A benépesülés rendkívüli fontosságát a kedvezőtlen behatoló (invazív) fajok veszélye jelenti.

Az Erdélyi Mezőség élővilágának környezet- és tájvédelmi jelentősége

A bölcsészettudományok vizsgálatai, megálla­pí­tá­sai és következtetései, bizonyára maradandóbbak és cselekvésre ingerlőbbek, ha természettu­do­má­nyos adatokkal egészülnek ki.

Az Erdélyi Mezőség sajátos élővilága, nemkülönben ásványi kincsei és kiváló személyiségeinek szel­le­mi alkotásai jelentősen járultak hozzá az egész Kár­pát-medence (olykor attól távolabb is) koronkénti gazdasági és társadalmi állapotához (haladás, le­ma­radás).

Az Erdélyi Mezőség virágtalan és virágos-magvas növényfajainak földtörténeti, földrajzi-szárma­zá­si és elterjedési (areálgeográfiai) jellegze­tességei, valamint környezetélettani (ökofiziológiai) sajátosságai ismeretében nagyon valószínűsíthető, hogy ezen az éghajlatilag és földfelszínileg (orográfiailag) változatos tájon géngócok, fajkirajzási központok lé­tez­het­tek. Ezek természetes fejlődési képességnek tulajdoníthatóak azok a szakadatlan önmegújulási fo­lya­ma­tok (szukcessziók), amelyeknek a természetelle­nes emberi beavatkozások utáni helyreállítási rende­zé­sekben van különös jelentőségük.

A növényfajok száma, különlegessége, egyedisége, ritkasága, változatossága, valamint a növényzet újraképződési erélye és sajátossága alapján az Erdélyi Mezőség méltán tekinthető a Kárpát-medence Bo­tanikus Kertjének!