|
|||||||||
Dimény Erika :
Temetkezési szokások Magyarszováton
Dolgozatomban Magyarszovát temetkezési szokásait mutatom be, különös tekintettel vizsgálva a halottkultusz társadalmi vonatkozásait. (2000-ben hasonló címmel írtam szakdolgozatot, Kiss 2000.) Azért tartom ezt fontos kérdésnek, mert szerintem éppen az átmeneti rítusok során rajzolódnak jól ki az igazi, fontos társadalmi kapcsolatok. Ez így van a lakodalmi szokásoknál is, de míg ott csak azok vesznek részt, akiket a család meghív, a temetésen bárki részt vehet, aki akar, aki fontosnak érzi, hogy a falu őt ott lássa. Azokat meg, akik nem mennek el egy rokon temetésére, kibeszélik, megszólják. A temetési rítusoknak már elég sok erdélyi
leírása látott napvilágot. A magyarszováti temetésnek nincs
jellegzetes, csak erre a falura jellemző szokáseleme; szerkezetében,
hiedelmeiben nem különbözik más erdélyi település temetési
szokásaitól. Természetesen a felhasznált, igénybe vett tárgyak, pl.
textíliák, ravatal, viselet, lakáskultúra elemei már helyi
jellegűek. Úgy gondolom, hogy inkább a társadalom strukturáltsága,
a helyi kapcsolatrendszerek különböznek, ezek egyediek, a
temetési szokások pedig már csak annyiban, amennyiben ezeket a
társadalmi kapcsolatokat tükrözik. Dolgozatomban elsősorban a
közösség és a halott, a gyászoló család és a közösség viszonyát, a
halál és temetés mint a közösség kohézióját, a társadalmi
kapcsolatok megerősítését szolgáló eseményt vizsgáltam. Rövid kutatástörténeti áttekintés után a
falut mutatom be, majd a temetési szokásokat kronológiai
sorrendben, a halál beálltától a későbbi megemlékező momentumokig
kísérem végig Balázs Lajos szerint ez a kronológiai sorrend a
szokás színjátékszerűségét sugallja (Balázs 1998.15), de én úgy
gondolom, hogy így jobban megragadhatom azokat a mozzanatokat,
amelyekben a rokonság fontos szerepet játszik, ahol a társadalmi
kapcsolatok kiemelésére, ápolására kerül a hangsúly. Én magam is
beismerem, hogy néha ez az esemény valóban színjátékszerű, de
tulajdonképpen reprezentációról, a kapcsolatok külső kifejezéséről
van szó, és ez sokszor megkövetel egyfajta színpadiasságot. A
temetés valamenynyi mozzanatánál megpróbálom megragadni a
társadalmi vonatkozásokat, az élők és holtak viszonyára
vonatkozó utalásokat. Nem hagyom figyelmen kívül a temetés utáni időszakot
sem, mert a temetés korántsem a végső határ, az emlékezés, az
érzelmek révén továbbra is fennáll bizonyos kapcsolat az élők és
elhunyt szeretteik között. Ugyanakkor gyökeresen megváltozhat,
átalakulhat a hátramaradottak kapcsolatrendszere is. Szakdolgozatomban vizsgálom az egyháznak e
jelenségekkel kapcsolatos álláspontját is, ugyanis a legújabb
egyházi rendelkezések határozottan ellenzik például a
búcsúztatót, virrasztót, ezek pedig igen érdekes elemei a helyi
szokás rendszerének, ugyanakkor igen fontosak dolgozatom
szempontjából. A temetők vizsgálata is fontos adatokat
szolgáltathat a falu társadalmi hálójáról, kapcsolatrendszeréről, de
ez még további kutatásokat igényel. A településről Magyarszovát (rom. Suatu) Kolozsvártól keletre,
36 kilométerre fekvő község. Északon Mezőgyéres (Ghiriąu Român),
északkeleten Mocs (Mociu), keleten Botháza (Boteni), délkeleten
Berkenyes (Berchieąu), délen Aranykút (Arancuta), délnyugaton
Dombfalu (Dîmburi), nyugaton pedig Magyarkályán (Căianu) határolják
(1-es számú melléklet). A község központja Szovát, közigazgatásilag
Dombfalu és Aranykút tartozik még hozzá. Azt, hogy a
Kolozsvár–Mocs–Szászrégen főúttól távol kezdtek el építkezni, a szovátiak
azzal magyarázzák, hogy elődeik féltek a tatár és török
támadásoktól, de arról, hogy valóban érte volna támadás a falut,
nem tudnak. Domborzatát (és kultúráját) tekintve
Magyarszovát jellegzetes mezőségi falu. Régebb a lakosság elsősorban
állattenyésztéssel foglalkozott (ezt bizonyítják a Szénafű,
Füvesek közt típusú helynevek is), majd a gabonakereslet növekedésével
a termelő gazdálkodásra tértek át. A falu határában több mint 70
hektáros mocsár volt, amit az 1980-as évek elején kitisztítottak és
halastóvá alakítottak. Szovát első írásos említése 1213-ból való, ott
villa Zuat alakban jelenik meg (Suciu 1968.148). A továbbiakban elég
gyakran előfordult Szovát neve, csak azokat sorolom fel, amelyek új
alakváltozatot tartalmaznak. (Szovát helytörténeti adatait Roman
Alexandru történelemtanár, volt szováti iskolaigazgató szövege
alapján foglalom össze, aki levéltári kutatások után írta meg
dolgozatát. Köszönöm neki, hogy 1980-as kéziratát rendelkezésemre
bocsátotta.) 1329: villa Zovath, 1332–1339: sacerdos de Zuach/ Snach
/Suath, 1334: Johannes de Zoat, 1410: Zowath, 1467: possesionum Zeuoth, 1733:
Szováth Felsö et Also, 1750: Also Szovat, Felsö Szovat, 1850: Szovatu din
zsosz, Szovatu din szusz, 1854: Also-Szováth, Sovatu de Jos; Felsö Szováth,
Sovatu de Sus A név etimológiája még tisztázatlan és
vitatott. Kiss Lajos régi magyar személynévből eredezteti (Kiss
1988.354). Egy másik lehetséges magyarázat szerint a szláv eredetű
suhat ‘legelő’ is lehetne a szó eredete, ezt a település története és
domborzati környezeti feltételei is igazolni látszanak (Roman
1980.12). Ezt tartják valószínűnek Magyarszovát lakosai is (Antal
Szongoth 1980.8). Nagyon érdekes, külön tanulmányt kívánó
téma Szovát demográfiai fejlődése, ezért fontosnak tartom röviden
vázolni, mert releváns a tárgyalt téma szempontjából (Roman 1980.
17–21., a szerző a következő forrásokra hivatkozik: ąt. Pascu:
Voievodatul Transilvaniei, 1972., Cluj; Documente privind istoria României,
C. Transilvania; az első Magyarországi népszámlálás. 1784–1787, Bp.
1960., Statistica Transilvaniei stb.). A 13–17. századi adatokra csak következtetni
lehet. Az első biztos számszerű adat az 1795-ös hivatalos összeírás, amely
szerint Felsőszováton 98 ház, 120 család, 585 személy volt, Alsószováton
pedig 85 ház, 106 család, 536 személy. Tehát összesen 1121-en éltek Felső-
és Alsószováton. 1850-ben Alsószovátnak 699, Felsőszovátnak 578 lakosa volt,
összesen 1377 személy. Az 1857-es összeírásban a felekezeti
hovatartozást is feltüntették: Felekezet
Alsószovát Felsőszovát Összesen (%) unitárius
85 322 407 (30,14%) református
324 45 368 (27,33%) ortodox
204 93 297 (22%) görög kat.
31 219 250 (18,51%) örmény kat.
8 - 8 (0,59%) zsidó, róm. kat.
17 2 19 (1,40%) Összesen
669 681 1350 (100%) A táblázatból is kitűnik, hogy Felsőszovát, a
mai Felszeg falurész magyar lakossága többségben református, Alsószováté,
a mai Alszegé pedig unitárius. Felszegen kevesebb volt ugyan az
unitárius, de keveredtek. A nemesek mind az Alszegben laktak, külön
utcájuk is volt, ma is Nemes utca néven ismeretes” – írja
dolgozatában Antal Szongoth Erzsébet. A Maneszes, Tóth, Szabó,
Székely, Csete, Zsigmond, Nagy, Bodor családokat tartják a
legrégebbieknek, állítólag ezek közül a Maneszesek, Tóthok, Szabók
és Bodorok ősei nemesek voltak (Antal Szongoth 1980.9). A templomok
Alszegben vannak. Itt, a református templom körül van a református
temető, Felszegben, a Bircen pedig az unitárius temető. Napjainkban
etnikailag és felekezetileg egyik sem homogén, temetkeztek
reformátusok az unitárius temetőbe is, illetve fordítva. Az
egykori görög katolikus templom ma az ortodoxoké, a templom
körüli temető egy része is az övék, a másik felébe viszont magyarok
is temetkeznek. A régi román templom körül, a Sóskút utcában csak
román sírok vannak. Tehát a 19. században a lakosság száma 1350
körül mozgott. Utána az 1950-es évekig, a nagy méretű iparosításig
folyamatosan nőtt: 1910-ben 2216, 1930-ban 2329, 1948-ban 2867, 1956-ban
2930, 1966-ban 2818 lakosa volt Szovátnak. Ez után csak csökkent a
lakosság száma, mert elsősorban a fiatalok a könynyebb megélhetést
biztosító városokba költöztek: Kolozsvárra, Tordára,
Marosvásárhelyre. 1992-ben 1645 ember lakott Magyarszováton, etnikai
összetétele megközelítőleg 50% magyar, 35 román és 15 roma (Feischmidt
1994.120). Mindez óriási változásokat jelentett a
falu arculatára, a lakosság világképére vonatkozóan. Az apró
sárkunyhók helyén 2-3 szobás téglaházak sorakoznak rendezetten. A
jólét az élet minden területén megnyilvánul – írja 1982-ben egy
magyarszováti tanítónő (Tamás 1982.209). A megváltozott életforma a
világkép átalakulását eredményezte. Többé már nem volt szükség a
régi hiedelmekre, szokásokra, babonaságokra. A fiatalok más
elképzeléseket, mintákat követtek, így mély szakadék jött létre a
faluból kilépő mobilisabb fiatalok és a szülőföldhöz, pontosabban a
földhöz ragaszkodó idősebbek között. Ezzel magyarázható, hogy a
kollektivizálás után a szokások egy része kipusztult, megszűnt,
mások meg megmaradtak ugyan, de eredeti jelentésük homályba vész.
Legkevesebb változáson talán éppen a temetési szokások mentek át,
talán azért, mert az emberek életében ez a legtitokzatosabb, a
legfélelmetesebb, ez az, ami elkerülhetetlen. Nem lehet igazából
megszokni; egy közeli rokon, jó barát halála mindig fájdalmas,
megrázó élmény, amit a hátramaradottak csak e szokások és a
közösség segítségével tudnak feldolgozni. A temetkezési szokások kutatásáról A néprajztudomány kezdeteitől a kutatók
igyekeztek rögzíteni, bemutatni a magyar parasztság temetési
szokásait, a halálra és a túlvilágra vonatkozó hiedelmeit
Részletes kutatástörténeti áttekintést szakdolgozatomban adok,
itt most csak az erdélyi kutatásokra hívnám fel a figyelmet, a
teljesség igénye nélkül, csak 2000-ig. A helyi és regionális monográfiákban
általában különös figyelmet szentelnek az emberélet fordulóinak,
köztük a halálnak, temetésnek: Horváth István a Magyarózdi
toronyalja című szépirodalmi jellegű falurajzában (1971); Jung
Károly Az emberélet fordulóiban (1978); Nagy Olga A törvény
szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák című
kötetében (1982); Seres András a Barcasági magyar népköltészet és
népszokásokban (1984); Ujváry Zoltán Születéstől a halálig című
munkájában (1993); Vasas Samu – Salamon Anikó Kalotaszegi ünnepek
című monográfiában (1986). Napvilágot láttak már olyan munkák is, amelyek
kimondottan a temetéssel meg a halállal foglalkoznak. Talán a
legjelentősebb közöttük Keszi Kovács László A kolozsvári hóstátiak
temetkezése (1944) című monográfiája. Ennek külön érdeme az, hogy
széles körű összehasonlító anyagot is felhasznált a szomszéd és a
rokon népek szokásaiból. Kiemelkedő munka Balázs Lajos Menj ki én
lelkem a testből... Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson (1995) című
monográfiája, amely egyediségében is reprezentálja az erdélyi
halottas szokások modelljét. Balázs Lajos van Gennepnek az átmeneti
rítusokról kialakított kategóriáit és modelljét használja fel
alapos adatbázis összegyűjtésével, feldolgozásával és
rendszerezésével. Kisebb terjedelmű, de jelentős tanulmányok is
megjelentek az utóbbi években a Kriza János Néprajzi Társaság 3-as
évkönyvében jelent meg, 1995-ben: Gazdáné Olosz Ella: A temetés
proxemikája Kovásznán, Nagy Ödön: Halál és temetés Hariban, Kunt Ernő: A
halál antropológiájához. Általában az mondható el, hogy a romániai,
erdélyi szokáskutatás még mindig szegényes, területi-földrajzi
szempontból is egyenetlen. Balázs Lajos összegzéséből világosan kitűnik,
hogy intézmények hiányában a kutatómunka nem egy tudományos
stratégia jegyében folyik, hanem véletlenszerű, esetleges, mert
általában csak azoknak a régióknak a kultúráját tanulmányozták,
amelyeknek van néprajzos szülötte. (Erdélyi eredmények és
tanulságok az emberélet fordulóinak kutatásában. Elhangzott a
KJNT megalakulásának 10. évfordulóján rendezett ünnepi
ülésszakon, Csíkszeredában 2000. március 18-án. Köszönöm a szerzőnek,
hogy rendelkezésemre bocsátotta a kéziratot.) Az elmúlt évtizedekben Erdélyben az
emberélet fordulóival összesen 122 tanulmány foglalkozik, ezek
közül 42 a halállal és a temetéssel kapcsolatos. (A felmérés adatai
tájékoztató jellegűek, kb. 95%-ban teljesek. Eszerint a következő
helységek, régiók, néprajzi tájak halállal, temetéssel
foglalkozó írásai láttak napvilágot: Almásmálom, Barcaság,
Csíkmenaság, Csíkszentdomokos, Déva, Erdély, Erdőfüle, Frumósza, Gyímes,
Hari, Havad, Homoródalmás, Hosdát, Kalotaszeg, Kovászna, Kisküküllő
vidéke, Magyaró, Magyarózd, Magyarvalkó, Maros megye, Nyárádmente,
Nyárádszentimre, Székelyföld, Tövishát, Újszentes, Vadasd.) Az elmúlt húsz évben a kolozsvári Babeą–Bolyai
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán e témával
kapcsolatosan mindössze három szakdolgozatot nyújtottak be: Virág
Magdolna a szilágysági (Tövishát), Deák Ferenc a csernátoni
halottkultuszt vizsgálta, Sántha Emőke pedig a halottas táncot
elemezte a magyar szakirodalom alapján. A Kriza János Néprajzi Társaság adattárában
tizenhét olyan dolgozat található, amelyeket 1996 és 2000 között amatőrök
és szakemberek, a KJNT tagjai (Bélteki Emőke, Fazekas Lóránd, Gál Irma,
Gazda József, Cs. Gergely Gizella, Heinrich Andrea, István Lajos,
Kántor Katalin, Kató Andrea, Keszeg Vilmos, Kiss Erika, Mihály
Orsolya, Török Albert, Tankó Gyula, Vasas Samu és Zsigmond József) gyűjtöttek,
írtak a témával kapcsolatosan Külön megemlítem az egyházi tisztséget viselők
temetkezésre vonatkozó tanulmányait. Köztudott, hogy a néprajz,
mint társadalomtudományi diszciplína teológiai gyökerekből nőtt
ki, hisz az első néprajzi jellegű munkák Európa szerte az ősvallások
rekonstruálását célozták. A vallási néprajznak sok köze van az
emberélet fordulóihoz, ezek nagy részét ugyanis egyházi szertartás
teszi még ünnepélyesebbé. Erőss Alfréd rendkívül fontosnak tartja
azt, hogy a jó pásztor ismerje övéit. Ennek elengedhetetlen
feltétele az, hogy a lelkipásztor alaposan ismerje annak a
közösségnek a szokásait, mentalitását, világképét, amelyben
éppen szolgál (Erőss 1988). A Református Szemlében megjelent sok írás
ezt a népismeretet próbálja elősegíteni. Nagy Ödön munkássága ebben a
témában is jelentős, a Református Szemlén kívül a Néprajzi
Látóhatárban, a KJNT évkönyveiben közölte írásait (1988, 1992,
1995). Mások meg határozottan ellenzik az irracionális, babonás
szokásokat, helytelenítik az évszázadokon át fennmaradt
gyakorlatok sorában a virrasztást és a búcsúztatót. Temetkezési szertartás és búcsúztató Magyarszováton Szakdolgozatomban a magyarszováti temetkezés
alábbi szokáselemeit tárgyaltam kronológiai sorrendben: a halál
előjelei, halálra vonatkozó jóslások, haldoklás, a halál beállta, a
halál hírül adása, a halott elkészítése, sírásás, halottnézés,
virrasztás, sirató, halotti ének, temetési szertartás,
búcsúztató, a tor, a temetők, a gyász. Többször hangsúlyoztam, hogy
igazából nincsenek olyan szokáselemek, amelyek kimondottan csak
Magyarszovátra lennének jellemzőek, én minden esetben a társadalmi
vonatkozásokat, az élők és holtak, élők és élők viszonyára
vonatkozó utalásokat próbáltam megragadni. Jelen dolgozatban csak egy momentumot, a
leglátványosabbat a temetési szertartást és búcsúztatót mutatom
be A halottkultusz rendszerében a temetési
szertartás a legfontosabb, legünnepélyesebb momentum. Ahogy az ősi
hiedelmek egyre inkább elhalványulnak, feledésbe merülnek, annál
kiemelkedőbbé válik az egyházi temetés, a prédikáció, a halotti
beszéd. Ez az a nyilvános esemény, ahol bárki részt vehet, az idegenek
is, mert itt a közösségi gyülekezeti jelleg a hangsúlyosabb. Sok
esetben a nagyon öreg emberek, akik egyébként nem tudnak ellátogatni
a templomi istentiszteletre, mert messze van, elmennek a közelebbi
szomszédok temetésére már csak azért is, mert ott van a pap és
prédikál. Általában minden családból elmegy valaki a temetésre,
még akkor is, ha nem voltak szorosabb kapcsolatban a gyászoló
családdal, mivel ilyenkor illik végtisztességet tenni. A temetési szertartásnak tulajdonképpen
két része van, egyik a halottas háznál, másik a temetőben a sírnál. A
szertartás kezdetét a harangok jelzik, gyűlőt húznak, erre
gyülekeznek össze az emberek a halottas házhoz. A szertartás Szováton rendszerint délután egy
vagy két órakor kezdődik a halottas háznál. Korábban elkészítik az
ételeket, elrendezik az udvaron a padokat, asztalokat. Az udvarra
tesznek egy asztalt és székeket a papnak, kántornak és a
presbitereknek. Az asztalra három fehér és egy zöld-fekete abrosz
kerül, egy váza páros számú fehér virággal és egy üvegkancsóba víz.
Az asztaltól pár méterre, középre helyezik el az egyházi ravatalt,
amit mindig ugyanazzal a fehér-fekete csillagos terítővel borítanak
le. Amikor a pap megérkezik, a közvetlen
hozzátartozók a halottas szobában tartózkodnak, síratják a
halottat, búcsúznak tőle, és ott fogadják az érkező rokonokat. Azok
néhány percig elidőznek a halott mellett, majd kimennek az udvarra,
hagyják, hogy a család magára maradjon a halottal, mert a pap
érkezéséig a koporsót le kell zárni. Ez rendszerint egy koma
feladata. A koporsó lezárása előtt Szováton is felhasítják a szemfedőt,
hogy az elhunyt szuszogni tudjon és lásson a túlvilágon. A tiszteletes bemegy a halottas szobába és
az ajtó közelében, a halott lábánál rövid imát mond, majd egyházi
temetési éneket énekelnek. (Az unitárius temetési szertartás
teljes szövegét a függelékben közlöm. Azért ezt, mert unitárius
temetésen sikerült az egész szertartást rögzítenem.) Ezután
kimennek az udvarra. A halott gyermekei, unokái vagy
keresztgyermekei és komái kiviszik a koporsót az udvarra, és
ráhelyezik a ravatalra. Az egész család kivonul és jól
meghatározott szabályok szerint helyet foglalnak a koporsó körül
(Tárkány-Szűcs 1981.187). Ezután következik a kb. egyórás prédikáció,
istentisztelet. Ez a reformátusoknál mindig a Tebenned bíztunk
énekkel kezdődik, és a 286. ének első részével végződik (Nagy 1992.56). A papok igyekeznek hangsúlyozni, hogy a
temetési szertartás elsősorban istentisztelet. A vigasztalás és
feltámadásba vetett hit prédikálásának alkalma, tehát az élőkhöz
szól és nem a holtakhoz. Nem a siratás, a szép beszéd, a halott
dicsérete a lényeg, hisz a református/unitárius hit szerint az
elköltözött már csak Isten hatalma alatt áll, nem segít rajta a
temetési szolgálat. Az emberi élet méltatása, kiértékelése nem a
lelkész feladata, bár az elhunyt életét esetleg példaként lehet
emlegetni a közösség előtt. Viszont az emberek soha nem tudnak
beletörődni szerettük halálába, ezért igénylik a búcsúztatót,
dicséretet, a legszebb temetést. A temetésen elhangzó ima sem
közbenjárás, hanem felelet az elhangzott prédikációra. Olykor
botrányok árán, de az emberek mégis ragaszkodnak a búcsúztatóhoz,
ami érthető is, hisz végső soron arról van szó, hogy az egész közösség előtt
mindenkitől elbúcsúzik a halott – ez pedig a családban, a
társadalomban betöltött szerepek, helyek és feladatok
meghatározását is jelenti. A búcsúztató a megszólítások révén a
nagy nyilvánosság előtt kinyilvánítja az elhunyt és családja
személyes kapcsolatrendszerét. Egy-egy jól megírt, világos
szerkezetű búcsúztató alapján megrajzolható akár az elhunyt
családfája is. Éppen ezért rendkívül fontos az, hogy a szöveg elkészítője,
jelen esetben azok a közvetlen rokonok, akik a búcsúztatót megírják,
alkalmazkodjanak e kapcsolatrendszer hagyományok kialakította
szerkezetéhez, mert az ettől való eltérések jelentős társadalmi
konfliktusokat okozhatnak. Igencsak jelentős a búcsúztatóknak az a
szerepe, hogy a siratókhoz hasonlóan erős érzelmi
megnyilvánulásokat váltanak ki. Nemcsak a nevükön szólítottak, de
a gyászoló gyülekezet egésze felfokozott érzelmi állapotba
kerül, azonosul a gyászolók fájdalmával. A búcsúztató egész
felépítése az érzelmek kiváltására majd azok lecsendesítésére
szolgál, ezt a folyamatot szorítja hagyományok szabta keretek közé”
– állítja Bartha Elek (Bartha 1995.145), Kunt Ernő pedig pszichikai
stratégiának” nevezi a búcsúztatót, amellyel a közösség a gyász
megélésében segíti tagjait. A búcsúztatók terjedelmének is társadalmi
jelentősége volt, minél előkelőbb helyen állt valaki a társadalmi
ranglétrán, annál hosszabb és szebb búcsúztatója volt. Korábban
Szováton is verses formájú búcsúztatókat írtak, viszont az
egyháziak annyira beleszóltak, ellenezték, hogy ma már egyáltalán
nem fordulnak elő ilyen szövegek. Napjainkban egyszerűen csak
felsorolják, megnevezik azokat a személyeket, akiktől a
megboldogult elköszön. Álljon itt példának idős Zsigmond Márton
búcsúztatója, melyet 2000. április 26-án írtak gyermekei és unokái.
A szöveget április 27-én másoltam le az unitárius lelkésznél, az
eredeti helyesírást és bekezdéseket betartva. „Már csak néhai Zsigmond Márton született 1908,
árván nőtt fel 8 éves korátol, aki boldog házas életet élt 56 évet és
özvegyen élt 13 évet. Bucsuzik gyermekeitöl, lányátol Maritol, anak
gyermekeitöl Mariskátol, férjétöl Gerguctol, gyermekeitöl Mariskátol, férjétöl
Attilátol és Gerguctol. Bucsuzik Jánostol, anak feleségétöl Rozsitol,
gyermekeitöl Jánostol és Robitol, Bucsuzik Bencikétöl, anak feleségétöl Erzsitől,
gyermekeitöl Bencikétöl és Kingátol. Bucsuzik Pistátol, anak feleségétöl
Juliskátol, gyermekeitöl Timike és Erzsébettöl. Bucsuzik Juliskátol, anak férje
Pistátol. gyermekeitöl Attila és Timeátol. Bucsuzik Dezsőtöl, feleségétöl Ilonkátol, anak
leányátol Ilonkátol. Bucsuzik Zsuzsikátol, anak gyermekétöl, Dezsőkétöl. Bucsuzik nihai fiának feleségétöl, Anikotol, anak
gyermekeitöl Mártontol, felesége Annátol, gyermekei Mártonka és
Andreátol, Bucsuzik Balázstol, felesége Csillátol, gyermekei Balázska és
Noémitöl. Bucsuzik léányátol Zsuzsikátol, anak férje Rezsőtöl,
gyermekeitöl Zsuzsikátol, férje Jánostol. Bucsuzik Rezsőtöl, anak felesége
Erzsitöl, gyermekei Ibolyka és Rudolftol. Bucsuzik Jánostol. Bucsuzik fia Jánostol, anak felesége Zsuzsikátol,
gyermekei Zsuzsika és Annamáriátol. Bucsuzik Istvántol, felesége
Gyöngyitöl. Bucsuzik fia Pistátol, anak felesége Anuskátol, gyermekei
Pistátol, felesége Gyöngyitöl, gyermeke Gyöngyikétöl. Bucsuzik Joskátol,
feledége Erikátol, bucsuzik Bencikétöl. Bucsuzik fiátol Dezsőtöl, anak felesége
Mariskátol, gyermekei Dezsőke, Ferenc, Attila és Marikátol. Bucsuzik testvérétöl Annustol, anak gyermekeitöl,
unokái és dédunokáitol. Bucsuzik néhai Zsigmond Marci gyermekeitöl,
unokái és dédunokáitol, néhai Zsigmond Gyurka gyermekeitöl, unokái és
dédunokáitol, néhai Vigh Rebi gyermekeitöl, unokái és dédunokáitol. Bucsuzik a felesége ágárol néhai Márton János
gyermekeitöl, unokái és dédunokáitol. Bucsuzik Márton Istvántol, felesége Ankucátol,
gyermekei, unokái és déunokáitol. Bucsuzik néhai Marton Marci
gyermekeitöl, unokái és dédunokáitol. néhai Bodor Sári gyermekeitöl,
unokái és dédunokáitol, Néhai Maneszes Zsófi gyermekei, unokái és
dédunokáitol néhai Kis Mariska gyermekei, unokái és dédunokáitol. Bucsuzik apatársátol, Jozsitol, anyatársai Sári
és Maritol, anak gyermekeitöl és unoáitol. Bucsuzik kománéitol és keresztgyermekeitöl.
Bucsuzik az összes unokatesvéreitöl, gyermekeik és unokáiktol, közeli és
távoli rokonoktol, szomszédaitol, munkatársaitol, a sirásoktol,
harangozoktol. Végezetül bucsuzik az egész tisztességet tevő
gyülekezettöl.” Az egyházzal való hosszas ellenkezés
eredménye az lett, hogy Erdélyben Makkai Sándor püspök engedélyezte a
búcsúztatót, mint igei üzenetet, egy ige felolvasását, de továbbra
is kerülendőnek tartja a verses és felsorolt személyekhez intézendő
búcsúszavakat. Az egyes parókiák, gyülekezetek gondja, hogy ezt ki
hogyan oldja meg. Magyarszováton kompromisszum alakult ki: a család
megírja a búcsúztatót egyes szám első személyben, tehát a halott
nevében, és elviszik a lelkészekhez. ők átírják, illetve
átfogalmazzák többes szám harmadik személybe, és beépítik a
temetési prédikációba. Az egyszerű felsorolás szárazságát
igyekeznek költői, retorikai eszközökkel is feloldani. Azáltal,
hogy felismerték és belátták, hogy a közösségnek szüksége van erre a
díszes, sőt néha túldíszített előadásmódra, hogy ezáltal
valamennyire kompenzálják a közösséget az egykori verses, rímes,
szép búcsúztatókért, elnyerték a falu tiszteletét és tetszését.
Szem előtt kellett tartaniuk azt, hogy a nép számára a vallásosság
egyben művészi élményt is kell jelentsen, az egyszerű vallásos
emberek a vallást érzelmileg élik meg (Tánczos 2000.108), és távol áll tőlük
a protestáns egyházakra igencsak jellemző értelmező, indokló
gondolkodásmód. A prédikáció után a koporsót ugyanazok, akik
kihozták a házból, felteszik a szekérre vagy utánfutóra, ahogy
Magyarszováton mondják remorkára, traktorra vagy teherautóra. Régebb
rudakon is vitték a koporsót, de ma már nem. Leginkább az
ökörszekérhez ragaszkodnak. Traktorral, teherautóval csak akkor
viszik a koporsót, ha nem tudnak szekeret szerezni. Régebb a
gyászoló hozzátartozók, főleg asszonyok és gyerekek ültek fel a
szekérre, a koporsó köré, és ott siratóztak, amíg a temetőhöz értek.
Ma a koszorúkat teszik a szekérre, sőt ha nem férnek, akkor azt a
gyerekek, fiatalok kézben viszik a szekér előtt. A temetési menet meghatározott sorrendben
áll össze. Elöl egy fiatal fiú az egyház gyászlobogóját viszi. Utána
megy a lelkész, a kántor és a presbiterek, ők általában egész úton
egyházi temetési énekeket énekelnek. Közvetlenül a szekér előtt a
koszorút vivő fiatalok mennek. A szekeret az elhunyt közvetlen
családtagjai követik, elöl a férfiak (fiúk, vők, sógorok,
testvérek), utánuk a női rokonok és a gyerekek. őket követi a
gyászoló gyülekezet. Az úton mindenki csendesen beszélget, csak az
egyház képviselői énekelnek. Fiatalok temetésén is inkább csak az
asszonyok énekelték a Három uccán három angyal kezdetű éneket.
Ilyenkor annyiban különbözött a temetési menet, hogy a szekér előtt
illetve a két oldalán a vőfélyek és nyoszolyólányok mentek, díszes,
szalagos vőfipálcákkal, úgy, ahogy hagyományosan a házasulandó ifjút
kísérték a templomba. Ha zenészek is voltak, azok is a szekér előtt
foglaltak helyet a menetben. A temetőhöz érve a koporsóvivő férfiak leveszik
a koszorúkat a szekérről, és a sír mellé teszik. Leemelik a koporsót
is, ezt pedig a sír fölé tett rudakra, a kötelek fölé helyezik. A
lelkész mond még egy rövid beszédet, imát, majd a koporsót lassan a
sírba eresztik. Az asszonyok ilyenkor is hangosan sírnak, siratóznak,
mindaddig, amíg a sírt be nem fedik. Amikor a koporsót leengedték a
kötelekkel a gödörbe, egy sírásó lemegy és elrendezi a koporsót,
majd ráhelyezi arra a padmalyt. Gyakori, hogy letép egy darabot a
szemfedőből és a sír mellett álló hozzátartozónak adja. Ezt a
gyermekek, testvérek el szokták osztani, elteszik emlékbe, illetve
abban az esetben, ha valaki a családjukból megirtózott, megijedt a
halottól, ezt a szemfedő darabot elégetik, és az illetőt megfüstölik
vele. Amíg a sírt elhantolják, földdel befedik,
megadják jellegzetes formáját és ráhelyezik a koszorúkat is,
mindenki a sír körül marad. A pap, a kántor és a presbiterek egyházi
énekeket énekelnek, ezután lassan, csendesen beszélgetve, aki akar,
az visszamegy a halottas háznál szervezett torba. Összegzés A temetkezési szokáskör tehát kollektív
érvényű utasításokat tartalmaz arra nézve, hogy milyen nemű, korú,
társadalmi rangú személyt hogyan kell eltemetni. Rendelkezik a
temetés aktív és passzív részvevőiről, az általuk betöltendő szerepekről,
tennivalókról, a hatékony együttműködés érdekében. Intézkedéseket
tartalmaz az elhunyt földi maradványainak előkészítésére,
elrendezésére, eltávolítására, majd emlékének tiszteletben
tartására vonatkozóan. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet,
hogy bár a halott áll a cselekvések központjában, legalábbis a halál
beálltától a temetésig, a szokáskör egyben olyan rendszert is
jelent, amely az élő közösség érdekeit szolgálja. Viselkedési
parancsokat tartalmaz arra nézve, hogy hogyan kell gondoskodni a
halott közvetlen hozzátartozóiról, hogyan lehet visszavezetni őket
a mindennapi kerékvágásba, a megszokott közösségi életbe.
Ugyanezek a viselkedési parancsok, normák a közösségben beállt
krízishelyzetet is igyekeznek áthidalni, minél előbb feloldani a
veszteség okozta feszültséget, helyreállítani a megbomlott
rendet. A halál előjeleinek, valamint a haldokló
körüli teendőknek megelőző funkciójuk van. Egyrészt a közelgő halált
próbálják elhárítani, másrészt a haldoklót és a környezetében élőket
készítik fel a várható eseményre. A halál tényét közvetlenül a
halál beállta után állapítják meg, de a szokás folyamán többször meg
is erősítik (halottnézés, virrasztás, temetés, tor). A halottra elsősorban az elkülönítő funkciók
irányulnak. Öltözete, a ravatal, a „halottközpontú rituális
színjáték” (Kunt 1987.240) hajtórugója az az igény, hogy az elhunytat
minél inkább megkülönböztessék és eltávolítsák az élők köréből. A
népi halálképzet sajátossága az, hogy a halált nem végleges
megsemmisülésnek, hanem átváltozásnak, átalakulásnak tekintik,
a halottat is csak egy másik dimenzióban tovább élőként tudják
elképzelni. A halál tényét rituális kódok segítségével
hozzák a közösség tudomására, hirdetik ki. Ezután a közelebbi és
távolabbi rokonok, jó szomszédok, barátok, ismerősök együtt aktiválják
azt a tudáshalmazt, amely a krízishelyzetben az együttműködést, a
közös munkát lehetővé teszi és irányítja. Arról van ugyanis szó, hogy a
szoros kapcsolatháló, amely addig működött, egy tag halállával
meglazult, veszélybe került. Ezt kell közös erővel valahogy rendbe
hozni, újrarendezni az emberi kapcsolatokat és viszonyokat. Úgy
is mondhatjuk, hogy a halál megingatja, felborítja a létező rendet,
káoszt okoz, majd a hátramaradók új rendet teremtenek, ami
természetesen nem azonos a régivel, esetleg hasonló ahhoz. Rendkívül fontos a temetési szokásoknak az
a szerepe, hogy mozgósítja a közösséget a hagyományos
munkamegosztás szerinti feladatok elvégzésére. A temetés kitűnő
alkalom arra, hogy egyének és családok, nagyobb rokoni csoportok
bizonyítsák a tágabb közösség előtt azt, hogy elsajátították a
közösség normáit, azt, hogy aktualizálni tudják az egyedi esetre az
általános hagyományokat, és leginkább azt, hogy összetartanak,
családként, rokonságként, nemzetségként tudnak viselkedni.
Természetesen ez néha csak látszat, de az ilyen kivételes
alkalmakkor ezt várja el a közösség tőlük. A hagyományos paraszti
közösségekben ugyanis nem az egyén, hanem a család számított
alapegységnek. A halott életének a faluközösség általi méltatása
a családra is kihat, ugyanakkor az, ahogyan a család a temetést
megszervezi, lebonyolítja, ahogyan ez elhunyt emlékét ápolja,
visszahat a halottra is, olykor képes megszépíteni annak emlékét. A temetés módjával ki tudja fejezni a család
a veszteség mértékét. Ez mindig annak függvénye, hogy az elhunyt
milyen szerepet töltött be a faluközösségben, a rokonságban, a
családban. Elsősorban a munkavégzésre képes, közösségi feladatokat
is vállaló, utódaikról gondoskodni tudó egyének halála nagy
veszteség, illetve a természetellenesnek ítélt erőszakos halál, a
fiatalok halála az. Az idősek halálát belenyugvással, természeti
törvényszerűségként és Isten akarataként fogadják. Az
önrombolást, öngyilkosságot szigorúan elítélik, de a
hátramaradottakat ugyanúgy gondozzák, mint a többi gyászolót. Maga a temetés gazdasági próbatétel is.
Ugyanakkor jó alkalom a család gazdasági lehetőségeinek a
demonstrálására. Szerintem ez nyilvánul meg az ajándékvivésben is,
mert ez a közösségi viszonyokat is szimbolizálja, miközben a
kölcsönös segítségnyújtás révén újrafogalmazni, megerősíteni és
stabilizálni is igyekszik e kapcsolatokat. A halál, temetés révén olyan, egyébként már
csak ritkán, illetve megváltozott formában tetten érhető
intézmények is működésbe lépnek, mint a szomszédság és a társas
munka. A továbbiakban szeretném folytatni a
Magyarszováton elkezdett kutatásokat. A falu társadalmának
szerkezetét, ennek alakulását szeretném vizsgálni, valamint tükröződését
a szokásokban, megnyilvánulásait mindennapi életben. A
halottkultusz szováti jellegzetességeinek feltárását csakis a
szomszédos mezőségi településeken végzett hasonló kutatások révén
tudom elképzelni. Irodalom Antal
Szongoth Erzsébet 1980
A szokásba való belenevelés és nyelvi aspektusai Magyarszováton
(szakdolgozat) Balázs
Lajos 1995
Menj ki én lelkem a testből… Elmúlás és temetés Csíkszentdomokoson.
Monográfia. Csíkszereda Bartha
Elek 1995
Halotti búcsúztatók a dél-gömöri falvak folklórjában. I-II.
Debrecen. 1995
Vallásökológia. Debrecen Erőss
Alfréd 1998
Lelkipásztori néprajz. Gloria. Gyulafehérvár Kiss
Erika 2000
Magyarszováti temetkezési szokások. (Szakdolgozat) Kiss
Lajos 1988
Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Bp. Kunt
Ernő 1987
Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Bp. Nagy
Ödön 1988
Halottkultusz gyülekezeteinkben. In Református Szemle. LXXXI évf.
355–360. 1991Az
egyház szerepe halottas szokásaink alakításában. In Népi vallásosság
a Kárpát- medencében. Veszprém. 179–184. Roman,
Alexandru 1980
Valorificarea elementelor de istorie locală în procesul instructiv-educativ.
Lucrare pentru obţinerea gradului didactic I. Cluj-Napoca Suciu,
Coriolan 1967–1968
Dicţionar istoric al localităţilor din Transilvania I-II. Ed. Academiei.
Bucureąti Tamás
Irén 1982
A gyermek családi helyzetének változása (Szováti néprajzi
monográfia) In Korunk Évkönyv. Metamorphosis Transilvaniae.
Kolozsvár-Napoca Tánczos
Vilmos 2000
Népi vallásosság. In Magyar népi kultúra. szerk.: Gergely Csilla,
Ilniczky Andrea és Papp László. Kolozsvár. 104–141. vissza a kiadáshoz minden cikke AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke |
|||||||||
|