Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dimény Erika : Te­met­ke­zé­si szo­ká­sok Magyarszováton


Dol­go­za­tom­ban Magyarszovát te­met­ke­zé­si szo­ká­sa­it mu­ta­tom be, különös te­kin­tet­tel vizs­gál­va a ha­lott­kul­tusz tár­sa­dal­mi vo­nat­ko­zá­sa­it. (2000-ben ha­son­ló cím­mel ír­tam szak­dol­go­za­tot, Kiss 2000.) Azért tar­tom ezt fon­tos kér­dés­nek, mert sze­rin­tem ép­pen az át­me­ne­ti rí­tu­sok so­rán raj­zo­lód­nak jól ki az iga­zi, fon­tos tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tok. Ez így van a la­ko­dal­mi szo­ká­sok­nál is, de míg ott csak azok vesz­nek részt, aki­ket a csa­lád meg­hív, a te­me­té­sen bár­ki részt ve­het, aki akar, aki fon­tos­nak ér­zi, hogy a fa­lu őt ott lás­sa. Azo­kat meg, akik nem men­nek el egy ro­kon te­me­té­sé­re, ki­be­szé­lik, meg­szól­ják.

A te­me­té­si rí­tu­sok­nak már elég sok er­dé­lyi le­írá­sa lá­tott nap­vi­lá­got. A magyarszováti te­me­tés­nek nincs jel­leg­ze­tes, csak er­re a fa­lu­ra jellemző szo­kás­ele­me; szer­ke­ze­té­ben, hi­e­del­me­i­ben nem kü­lön­bö­zik más er­dé­lyi te­le­pü­lés te­me­té­si szo­ká­sa­i­tól. Ter­mé­sze­te­sen a fel­hasz­nált, igény­be vett tár­gyak, pl. tex­tí­li­ák, ra­va­tal, vi­se­let, la­kás­kul­tú­ra ele­mei már he­lyi jel­le­gű­ek. Úgy gon­do­lom, hogy in­kább a tár­sa­da­lom struk­tu­rált­sá­ga, a he­lyi kap­cso­lat­rend­sze­rek kü­lön­böz­nek, ezek egye­di­ek, a te­me­té­si szo­ká­sok pe­dig már csak annyi­ban, amennyi­ben eze­ket a tár­sa­dal­mi kap­cso­la­to­kat tük­rö­zik. Dol­go­za­tom­ban elsősorban a kö­zös­ség és a ha­lott, a gyá­szo­ló csa­lád és a kö­zös­ség vi­szo­nyát, a ha­lál és te­me­tés mint a kö­zös­ség ko­hé­zi­ó­ját, a tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tok megerősítését szol­gá­ló ese­ményt vizs­gál­tam.

Rö­vid ku­ta­tás­tör­té­ne­ti át­te­kin­tés után a fa­lut mu­ta­tom be, majd a te­me­té­si szo­ká­so­kat kro­no­ló­gi­ai sor­rend­ben, a ha­lál be­áll­tá­tól a későbbi megemlékező mo­men­tu­mo­kig kí­sé­rem vé­gig Ba­lázs La­jos sze­rint ez a kro­no­ló­gi­ai sor­rend a szo­kás szín­já­ték­sze­rű­sé­gét su­gall­ja (Ba­lázs 1998.15), de én úgy gon­do­lom, hogy így job­ban meg­ra­gad­ha­tom azo­kat a moz­za­na­to­kat, ame­lyek­ben a ro­kon­ság fon­tos sze­re­pet ját­szik, ahol a tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tok ki­eme­lé­sé­re, ápo­lá­sá­ra ke­rül a hang­súly. Én ma­gam is be­is­me­rem, hogy né­ha ez az ese­mény va­ló­ban szín­já­ték­sze­rű, de tu­laj­don­kép­pen rep­re­zen­tá­ci­ó­ról, a kap­cso­la­tok külső kifejezéséről van szó, és ez sok­szor meg­kö­ve­tel egy­faj­ta szín­pa­di­as­sá­got. A te­me­tés va­la­meny­nyi moz­za­na­tá­nál meg­pró­bá­lom meg­ra­gad­ni a tár­sa­dal­mi vo­nat­ko­zá­so­kat, az élők és hol­tak vi­szo­nyá­ra vo­nat­ko­zó uta­lá­so­kat.

Nem ha­gyom fi­gyel­men kí­vül a te­me­tés utá­ni időszakot sem, mert a te­me­tés ko­ránt­sem a végső ha­tár, az em­lé­ke­zés, az ér­zel­mek ré­vén to­vább­ra is fenn­áll bi­zo­nyos kap­cso­lat az élők és el­hunyt sze­ret­te­ik kö­zött. Ugyan­ak­kor gyö­ke­re­sen meg­vál­toz­hat, át­ala­kul­hat a hát­ra­ma­ra­dot­tak kap­cso­lat­rend­sze­re is.

Szak­dol­go­za­tom­ban vizs­gá­lom az egy­ház­nak e je­len­sé­gek­kel kap­cso­la­tos ál­lás­pont­ját is, ugyan­is a leg­újabb egy­há­zi ren­del­ke­zé­sek ha­tá­ro­zot­tan el­len­zik pél­dá­ul a bú­csúz­ta­tót, vir­rasz­tót, ezek pe­dig igen ér­de­kes ele­mei a he­lyi szo­kás rend­sze­ré­nek, ugyan­ak­kor igen fon­to­sak dol­go­za­tom szem­pont­já­ból.

A temetők vizs­gá­la­ta is fon­tos ada­to­kat szol­gál­tat­hat a fa­lu tár­sa­dal­mi há­ló­já­ról, kapcsolatrendszeréről, de ez még to­váb­bi ku­ta­tá­so­kat igé­nyel.

A településről

Magyarszovát (rom. Suatu) Ko­lozs­vár­tól ke­let­re, 36 ki­lo­mé­ter­re fekvő köz­ség. Észa­kon Mezőgyéres (Ghiriąu Român), észak­ke­le­ten Mocs (Mociu), ke­le­ten Bot­há­za (Boteni), dél­ke­le­ten Berkenyes (Ber­chi­eąu), dé­len Arany­kút (Arancuta), dél­nyu­ga­ton Domb­­fa­lu (Dîmburi), nyu­ga­ton pe­dig Magyarkályán (Căianu) ha­tá­rol­ják (1-es szá­mú mel­lék­let). A köz­ség köz­pont­ja Szovát, köz­igaz­ga­tá­si­lag Domb­fa­lu és Arany­kút tar­to­zik még hoz­zá. Azt, hogy a Ko­lozs­vár–Mocs–Szászrégen főúttól tá­vol kezd­tek el épít­kez­ni, a szovátiak az­zal ma­gya­ráz­zák, hogy elő­de­ik fél­tek a ta­tár és tö­rök tá­ma­dá­sok­tól, de ar­ról, hogy va­ló­ban ér­te vol­na tá­ma­dás a fa­lut, nem tud­nak.

Dom­bor­za­tát (és kul­tú­rá­ját) te­kint­ve Magyar­szo­vát jel­leg­ze­tes mezőségi fa­lu. Ré­gebb a la­kos­ság el­ső­sorban ál­lat­te­nyész­tés­sel fog­lal­ko­zott (ezt bi­zo­nyít­ják a Szé­na­fű, Fü­ve­sek közt tí­pu­sú hely­ne­vek is), majd a ga­bo­na­ke­res­let nö­ve­ke­dé­sé­vel a termelő gaz­dál­ko­dás­ra tér­tek át. A fa­lu ha­tá­rá­ban több mint 70 hek­tá­ros mo­csár volt, amit az 1980-as évek ele­jén ki­tisz­tí­tot­tak és ha­las­tó­vá ala­kí­tot­tak.

Szovát első írá­sos em­lí­té­se 1213-ból va­ló, ott vil­la Zuat alak­ban je­le­nik meg (Suciu 1968.148). A to­váb­bi­ak­ban elég gyak­ran előfordult Szovát ne­ve, csak azo­kat so­ro­lom fel, ame­lyek új alak­vál­to­za­tot tar­tal­maz­nak. (Szovát hely­tör­té­ne­ti ada­ta­it Roman Alexand­ru tör­té­ne­lem­ta­nár, volt szováti is­ko­la­igaz­ga­tó szö­ve­ge alap­ján fog­la­lom össze, aki le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sok után ír­ta meg dol­go­za­tát. Kö­szö­nöm ne­ki, hogy 1980-as kéz­ira­tát rendel­kezé­semre bo­csá­tot­ta.) 1329: vil­la Zovath, 1332–1339: sacerdos de Zuach/ Snach /Suath, 1334: Johannes de Zoat, 1410: Zowath, 1467: possesionum Zeuoth, 1733: Szováth Felsö et Also, 1750: Also Szovat, Felsö Szovat, 1850: Szovatu din zsosz, Szovatu din szusz, 1854: Also-Szováth, Sovatu de Jos; Felsö Szováth, Sovatu de Sus

A név eti­mo­ló­gi­á­ja még tisz­tá­zat­lan és vi­ta­tott. Kiss La­jos ré­gi ma­gyar személynévből ere­dez­te­ti (Kiss 1988.354). Egy má­sik le­het­sé­ges ma­gya­rá­zat sze­rint a szláv ere­de­tű suhat ‘legelő’ is le­het­ne a szó ere­de­te, ezt a te­le­pü­lés tör­té­ne­te és dom­bor­za­ti kör­nye­ze­ti fel­tét­elei is iga­zol­ni lát­sza­nak (Roman 1980.12). Ezt tart­ják va­ló­szí­nű­nek Magyarszovát la­ko­sai is (An­tal Szongoth 1980.8).

Na­gyon ér­de­kes, kü­lön ta­nul­mányt kí­vá­nó té­ma Szovát de­mog­rá­fi­ai fejlődése, ezért fon­tos­nak tar­tom rö­vi­den vá­zol­ni, mert re­le­váns a tár­gyalt té­ma szem­pont­já­ból (Roman 1980. 17–21., a szerző a következő for­rá­sok­ra hi­vat­ko­zik: ąt. Pascu: Voievodatul Transilvaniei, 1972., Cluj; Documente privind istoria Ro­mâ­niei, C. Transilvania; az első Ma­gyar­or­szá­gi nép­szám­lá­lás. 1784–1787, Bp. 1960., Statistica Transilvaniei stb.).

A 13–17. szá­za­di ada­tok­ra csak kö­vet­kez­tet­ni le­het. Az első biz­tos szám­sze­rű adat az 1795-ös hi­va­ta­los össze­írás, amely sze­rint Felsőszováton 98 ház, 120 csa­lád, 585 sze­mély volt, Alsószováton pe­dig 85 ház, 106 csa­lád, 536 sze­mély. Te­hát össze­sen 1121-en él­tek Felső- és Alsószováton. 1850-ben Alsószovátnak 699, Felsőszovátnak 578 la­ko­sa volt, össze­sen 1377 sze­mély.

Az 1857-es össze­írás­ban a fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zást is fel­tün­tet­ték:

Felekezet    Alsószovát    Felsőszovát   Összesen (%)

unitárius             85                     322             407 (30,14%)

református       324                       45             368 (27,33%)

ortodox             204                      93            297 (22%)

görög kat.           31                    219            250 (18,51%)

örmény kat.          8                      -                  8 (0,59%)

zsidó, róm. kat.  17                       2               19 (1,40%)

Összesen           669                   681           1350 (100%)

A táb­lá­zat­ból is ki­tű­nik, hogy Felsőszovát, a mai Fel­szeg fa­lu­rész ma­gyar la­kos­sá­ga több­ség­ben re­for­má­tus, Alsószováté, a mai Al­sze­gé pe­dig uni­tá­ri­us. Felszegen ke­ve­sebb volt ugyan az uni­tá­ri­us, de ke­ve­red­tek. A ne­me­sek mind az Al­szeg­ben lak­tak, kü­lön ut­cá­juk is volt, ma is Ne­mes ut­ca né­ven is­me­re­tes” – ír­ja dol­go­za­tá­ban An­tal Szongoth Er­zsé­bet. A Maneszes, Tóth, Sza­bó, Szé­kely, Csete, Zsig­mond, Nagy, Bo­dor csa­lá­do­kat tart­ják a leg­ré­geb­bi­ek­nek, ál­lí­tó­lag ezek kö­zül a Maneszesek, Tót­hok, Sza­bók és Bodorok ősei ne­me­sek vol­tak (An­tal Szongoth 1980.9). A temp­lo­mok Al­szeg­ben van­nak. Itt, a re­for­má­tus temp­lom kö­rül van a re­for­má­tus temető, Felszegben, a Bircen pe­dig az uni­tá­ri­us temető. Nap­ja­ink­ban et­ni­ka­i­lag és fe­le­ke­ze­ti­leg egyik sem ho­mo­gén, te­met­kez­tek re­for­má­tu­sok az uni­tá­ri­us te­me­tő­be is, il­let­ve for­dít­va. Az egy­ko­ri gö­rög ka­to­li­kus temp­lom ma az or­to­do­xo­ké, a temp­lom kö­rü­li te­me­tő egy ré­sze is az övék, a má­sik fe­lé­be vi­szont ma­gya­rok is te­met­kez­nek. A ré­gi ro­mán temp­lom kö­rül, a Sós­kút ut­cá­ban csak ro­mán sí­rok van­nak.

Te­hát a 19. szá­zad­ban a la­kos­ság szá­ma 1350 kö­rül moz­gott. Utá­na az 1950-es éve­kig, a nagy mé­re­tű ipa­ro­sí­tá­sig fo­lya­ma­to­san nőtt: 1910-ben 2216, 1930-ban 2329, 1948-ban 2867, 1956-ban 2930, 1966-ban 2818 la­ko­sa volt Szovátnak. Ez után csak csök­kent a la­kos­ság szá­ma, mert elsősorban a fi­a­ta­lok a köny­nyebb meg­él­he­tést biz­to­sí­tó vá­ro­sok­ba köl­töz­tek: Ko­lozs­vár­ra, Tordára, Ma­ros­vá­sár­hely­re. 1992-ben 1645 em­ber la­kott Magyarszováton, et­ni­kai össze­té­te­le megközelítőleg 50% ma­gyar, 35 ro­mán és 15 ro­ma (Feischmidt 1994.120).

Mind­ez óri­á­si vál­to­zá­so­kat je­len­tett a fa­lu ar­cu­la­tá­ra, a la­kos­ság vi­lág­ké­pé­re vo­nat­ko­zó­an. Az ap­ró sár­kuny­hók he­lyén 2-3 szo­bás tég­la­há­zak so­ra­koz­nak ren­de­zet­ten. A jó­lét az élet min­den te­rü­le­tén meg­nyil­vá­nul – ír­ja 1982-ben egy magyarszováti ta­ní­tónő (Ta­más 1982.209). A meg­vál­to­zott élet­for­ma a vi­lág­kép át­ala­ku­lá­sát ered­mé­nyez­te. Töb­bé már nem volt szük­ség a ré­gi hi­e­del­mek­re, szo­ká­sok­ra, ba­bo­na­sá­gok­ra. A fi­a­ta­lok más el­kép­ze­lé­se­ket, min­tá­kat kö­vet­tek, így mély sza­ka­dék jött lét­re a fa­lu­ból ki­lé­pő mobilisabb fi­a­ta­lok és a szülőföldhöz, pon­to­sab­ban a föld­höz ra­gasz­ko­dó idősebbek kö­zött. Ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a kol­lek­ti­vi­zá­lás után a szo­ká­sok egy ré­sze ki­pusz­tult, meg­szűnt, má­sok meg meg­ma­rad­tak ugyan, de ere­de­ti je­len­té­sük ho­mály­ba vész. Leg­ke­ve­sebb vál­to­zá­son ta­lán ép­pen a te­me­té­si szo­ká­sok men­tek át, ta­lán azért, mert az em­be­rek éle­té­ben ez a leg­ti­tok­za­to­sabb, a leg­fé­lel­me­te­sebb, ez az, ami el­ke­rül­he­tet­len. Nem le­het iga­zá­ból meg­szok­ni; egy kö­ze­li ro­kon, jó ba­rát ha­lá­la min­dig fáj­dal­mas, meg­rá­zó él­mény, amit a hát­ra­ma­ra­dot­tak csak e szo­ká­sok és a kö­zös­ség se­gít­sé­gé­vel tud­nak fel­dol­goz­ni.

A te­met­ke­zé­si szo­ká­sok ku­ta­tá­sá­ról

A nép­rajz­tu­do­mány kezdeteitől a ku­ta­tók igye­kez­tek rög­zí­te­ni, be­mu­tat­ni a ma­gyar pa­raszt­ság te­me­té­si szo­ká­sa­it, a ha­lál­ra és a túl­vi­lág­ra vo­nat­ko­zó hi­e­del­me­it Rész­le­tes ku­ta­tás­tör­té­ne­ti át­te­kin­tést szak­dol­go­za­tom­ban adok, itt most csak az er­dé­lyi ku­ta­tá­sok­ra hív­nám fel a fi­gyel­met, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül, csak 2000-ig.

A he­lyi és re­gi­o­ná­lis mo­nog­rá­fi­ák­ban ál­ta­lá­ban kü­lö­nös fi­gyel­met szen­tel­nek az em­ber­élet for­du­ló­i­nak, köz­tük a ha­lál­nak, te­me­tés­nek: Hor­váth Ist­ván a Magyarózdi to­rony­al­ja cí­mű szép­iro­dal­mi jel­le­gű fa­lu­raj­zá­ban (1971); Jung Kár­oly Az em­ber­élet for­du­ló­i­ban (1978); Nagy Ol­ga A tör­vény szo­rí­tá­sá­ban. Pa­rasz­ti ér­ték­rend és ma­ga­tar­tás­for­mák cí­mű kö­te­té­ben (1982); Se­res And­rás a Bar­ca­sá­gi ma­gyar nép­köl­té­szet és nép­szo­kás­ok­ban (1984); Ujváry Zol­tán Születéstől a ha­lá­lig cí­mű mun­ká­já­ban (1993); Va­sas Sa­mu – Sa­la­mon Ani­kó Ka­lo­ta­sze­gi ün­ne­pek cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ban (1986).

Nap­vi­lá­got lát­tak már olyan mun­kák is, ame­lyek ki­mon­dot­tan a te­me­tés­sel meg a ha­lál­lal fog­lal­koz­nak. Ta­lán a legjelentősebb kö­zöt­tük Keszi Ko­vács Lász­ló A ko­lozs­vá­ri hóstátiak te­met­ke­zé­se (1944) cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ja. En­nek kü­lön ér­de­me az, hogy szé­les kö­rű össze­ha­son­lí­tó anya­got is fel­hasz­nált a szom­széd és a ro­kon né­pek szo­ká­sa­i­ból. Kiemelkedő mun­ka Ba­lázs La­jos Menj ki én lel­kem a testből... El­mú­lás és te­met­ke­zés Csíkszentdomokoson (1995) cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ja, amely egye­di­sé­gé­ben is rep­re­zen­tál­ja az er­dé­lyi ha­lot­tas szo­ká­sok mo­dell­jét. Ba­lázs La­jos van Gennepnek az át­me­ne­ti rí­tu­sok­ról ki­ala­kí­tott ka­te­gó­ri­á­it és mo­dell­jét hasz­nál­ja fel ala­pos adat­bá­zis össze­gyűj­té­sé­vel, fel­dol­go­zá­sá­val és rend­sze­re­zé­sé­vel.

Ki­sebb ter­je­del­mű, de jelentős ta­nul­má­nyok is meg­je­len­tek az utób­bi évek­ben a Kri­za Já­nos Nép­raj­zi Tár­sa­ság 3-as év­könyv­ében je­lent meg, 1995-ben: Gazdáné Olosz El­la: A te­me­tés proxemikája Ko­vász­nán, Nagy Ödön: Ha­lál és te­me­tés Hariban, Kunt Er­nő: A ha­lál ant­ro­po­ló­gi­á­já­hoz.

Ál­ta­lá­ban az mond­ha­tó el, hogy a ro­má­ni­ai, er­dé­lyi szo­kás­ku­ta­tás még min­dig sze­gé­nyes, te­rü­le­ti-föld­raj­zi szem­pont­ból is egye­net­len. Ba­lázs La­jos összegzéséből vi­lá­go­san ki­tű­nik, hogy in­téz­mé­nyek hi­á­nyá­ban a ku­ta­tó­mun­ka nem egy tu­do­má­nyos stra­té­gia je­gyé­ben fo­lyik, ha­nem vé­let­len­sze­rű, eset­le­ges, mert ál­ta­lá­ban csak azok­nak a ré­gi­ók­nak a kul­tú­rá­ját ta­nul­má­nyoz­ták, ame­lyek­nek van nép­raj­zos szü­löt­te. (Er­dé­lyi ered­mé­nyek és ta­nul­sá­gok az em­ber­élet for­du­ló­i­nak ku­ta­tá­sá­ban. El­hang­zott a KJNT meg­ala­ku­lá­sá­nak 10. év­for­du­ló­ján ren­de­zett ün­ne­pi ülés­sza­kon, Csík­sze­re­dá­ban 2000. már­ci­us 18-án. Kö­szö­nöm a szerzőnek, hogy ren­del­ke­zé­sem­re bo­csá­tot­ta a kéz­ira­tot.)

Az el­múlt év­ti­ze­dek­ben Er­dély­ben az em­ber­élet for­du­ló­i­val össze­sen 122 ta­nul­mány fog­lal­ko­zik, ezek kö­zül 42 a ha­lál­lal és a te­me­tés­sel kap­cso­la­tos. (A fel­mé­rés ada­tai tá­jé­koz­ta­tó jel­le­gű­ek, kb. 95%-ban tel­je­sek. Esze­rint a következő hely­sé­gek, ré­gi­ók, nép­raj­zi tá­jak ha­lál­lal, te­me­tés­sel fog­lal­ko­zó írá­sai lát­tak nap­vi­lá­got: Almásmálom, Bar­ca­ság, Csíkmenaság, Csíkszentdomokos, Dé­va, Er­dély, Erdőfüle, Frumó­sza, Gyímes, Hari, Ha­vad, Homoródalmás, Hosdát, Ka­lo­ta­szeg, Kovászna, Kisküküllő vi­dé­ke, Magyaró, Magyarózd, Magyarvalkó, Ma­ros me­gye, Nyárádmente, Nyárádszentimre, Szé­kely­föld, Tö­vis­hát, Új­szen­tes, Vadasd.)

Az el­múlt húsz év­ben a ko­lozs­vá­ri Babeą–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rán e té­má­val kap­cso­la­to­san mind­össze há­rom szak­dol­go­za­tot nyúj­tot­tak be: Vi­rág Mag­dol­na a szil­ágy­sá­gi (Tö­vis­hát), De­ák Fe­renc a csernátoni ha­lott­kul­tuszt vizs­gál­ta, Sántha Emőke pe­dig a ha­lot­tas tán­cot ele­mez­te a ma­gyar szak­iro­da­lom alap­ján.

A Kri­za Já­nos Nép­raj­zi Tár­sa­ság adat­tá­rá­ban ti­zen­hét olyan dol­go­zat ta­lál­ha­tó, ame­lye­ket 1996 és 2000 kö­zött amatőrök és szak­em­be­rek, a KJNT tag­jai (Bélteki Emőke, Fa­ze­kas Ló­ránd, Gál Ir­ma, Gaz­da Jó­zsef, Cs. Ger­gely Gi­zel­la, Heinrich And­rea, Ist­ván La­jos, Kán­tor Ka­ta­lin, Ka­tó And­rea, Ke­szeg Vil­mos, Kiss Eri­ka, Mi­hály Or­so­lya, Tö­rök Al­bert, Tankó Gyu­la, Va­sas Sa­mu és Zsig­mond Jó­zsef) gyűj­töt­tek, ír­tak a té­má­val kap­cso­la­to­san

Kü­lön meg­em­lí­tem az egy­há­zi tiszt­sé­get viselők te­met­ke­zés­re vo­nat­ko­zó ta­nul­má­nya­it. Köz­tu­dott, hogy a nép­rajz, mint tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi disz­cip­lí­na te­o­ló­gi­ai gyökerekből nőtt ki, hisz az első nép­raj­zi jel­le­gű mun­kák Eu­ró­pa szer­te az ősvallások re­konst­ru­á­lá­sát cé­loz­ták. A val­lá­si nép­rajz­nak sok kö­ze van az em­ber­élet for­du­ló­i­hoz, ezek nagy ré­szét ugyan­is egy­há­zi szer­tar­tás te­szi még ün­ne­pé­lye­seb­bé. Erőss Alfréd rend­kí­vül fon­tos­nak tart­ja azt, hogy a jó pász­tor is­mer­je övé­it. En­nek el­en­ged­he­tet­len fel­té­te­le az, hogy a lel­ki­pász­tor ala­po­san is­mer­je an­nak a kö­zös­ség­nek a szo­ká­sa­it, men­ta­li­tá­sát, vi­lág­kép­ét, amely­ben ép­pen szol­gál (Erőss 1988). A Re­for­má­tus Szem­lé­ben meg­je­lent sok írás ezt a nép­is­me­re­tet pró­bál­ja elősegíteni. Nagy Ödön mun­kás­sá­ga eb­ben a té­má­ban is jelentős, a Re­for­má­tus Szem­lén kí­vül a Nép­raj­zi Lá­tó­ha­tár­ban, a KJNT év­köny­ve­i­ben kö­zöl­te írá­sa­it (1988, 1992, 1995). Má­sok meg ha­tá­ro­zot­tan el­len­zik az ir­ra­ci­o­ná­lis, ba­bo­nás szo­ká­so­kat, hely­te­le­ní­tik az év­szá­zad­okon át fenn­ma­radt gya­kor­la­tok so­rá­ban a vir­rasz­tást és a bú­csúz­ta­tót.

Te­met­ke­zé­si szer­tar­tás és bú­csúz­ta­tó

Magyarszováton

Szak­dol­go­za­tom­ban a magyarszováti te­met­ke­zés aláb­bi szo­kás­ele­me­it tár­gyal­tam kro­no­ló­gi­ai sor­rend­ben: a ha­lál előjelei, ha­lál­ra vo­nat­ko­zó jós­lá­sok, hal­dok­lás, a ha­lál be­áll­ta, a ha­lál hí­rül adá­sa, a ha­lott el­ké­szí­té­se, sír­ásás, halottnézés, vir­rasz­tás, si­ra­tó, ha­lot­ti ének, te­me­té­si szer­tar­tás, bú­csúz­ta­tó, a tor, a temetők, a gyász. Több­ször hang­sú­lyoz­tam, hogy iga­zá­ból nin­cse­nek olyan szo­kás­ele­mek, ame­lyek ki­mon­dot­tan csak Magyarszovátra len­né­nek jellem­zőek, én min­den eset­ben a tár­sa­dal­mi vo­nat­ko­zá­so­kat, az élők és hol­tak, élők és élők vi­szo­nyá­ra vo­nat­ko­zó uta­lá­so­kat pró­bál­tam meg­ra­gad­ni.

Je­len dol­go­zat­ban csak egy mo­men­tu­mot, a leg­lát­vá­nyo­sab­bat a te­me­té­si szer­tar­tást és bú­csúz­ta­tót mu­ta­tom be

A ha­lott­kul­tusz rend­sze­ré­ben a te­me­té­si szer­tar­tás a leg­fon­to­sabb, leg­ün­ne­pé­lye­sebb mo­men­tum. Ahogy az ősi hi­e­del­mek egy­re in­kább el­hal­vá­nyul­nak, fe­le­dés­be me­rül­nek, an­nál kiemelkedőbbé vá­lik az egy­há­zi te­me­tés, a pré­di­ká­ció, a ha­lot­ti be­széd. Ez az a nyil­vá­nos ese­mény, ahol bár­ki részt ve­het, az ide­ge­nek is, mert itt a kö­zös­sé­gi gyü­le­ke­ze­ti jel­leg a hang­sú­lyo­sabb. Sok eset­ben a na­gyon öreg em­be­rek, akik egyéb­ként nem tud­nak el­lá­to­gat­ni a temp­lo­mi is­ten­tisz­te­let­re, mert messze van, el­men­nek a kö­ze­leb­bi szom­szé­dok te­me­té­sé­re már csak azért is, mert ott van a pap és pré­di­kál. Ál­ta­lá­ban min­den csa­lád­ból el­megy va­la­ki a te­me­tés­re, még ak­kor is, ha nem vol­tak szo­ro­sabb kap­cso­lat­ban a gyá­szo­ló csa­lád­dal, mi­vel ilyen­kor il­lik vég­tisz­tes­sé­get ten­ni.

A te­me­té­si szer­tar­tás­nak tu­laj­don­kép­pen két ré­sze van, egyik a ha­lot­tas ház­nál, má­sik a temetőben a sír­nál. A szer­tar­tás kez­de­tét a ha­ran­gok jel­zik, gyűlőt húz­nak, er­re gyü­le­kez­nek össze az em­be­rek a ha­lot­tas ház­hoz.

A szer­tar­tás Szováton rend­sze­rint dél­után egy vagy két óra­kor kezdődik a ha­lot­tas ház­nál. Ko­ráb­ban el­ké­szí­tik az éte­le­ket, el­ren­de­zik az ud­va­ron a pa­do­kat, asz­ta­lo­kat. Az ud­var­ra tesz­nek egy asz­talt és szé­ke­ket a pap­nak, kán­tor­nak és a pres­bi­te­rek­nek. Az asz­tal­ra há­rom fe­hér és egy zöld-fe­ke­te ab­rosz ke­rül, egy vá­za pá­ros szá­mú fe­hér vi­rág­gal és egy üveg­kan­csó­ba víz. Az asz­tal­tól pár mé­ter­re, kö­zép­re he­lye­zik el az egy­há­zi ra­va­talt, amit min­dig ugyan­az­zal a fe­hér-fe­ke­te csil­la­gos terítővel bo­rí­ta­nak le.

Ami­kor a pap meg­ér­ke­zik, a köz­vet­len hoz­zá­tar­to­zók a ha­lot­tas szo­bá­ban tar­tóz­kod­nak, síratják a ha­lot­tat, bú­csúz­nak tőle, és ott fo­gad­ják az érkező ro­ko­no­kat. Azok né­hány per­cig elidőznek a ha­lott mel­lett, majd ki­men­nek az ud­var­ra, hagy­ják, hogy a csa­lád ma­gá­ra ma­rad­jon a ha­lot­tal, mert a pap ér­ke­zé­sé­ig a ko­por­sót le kell zár­ni. Ez rend­sze­rint egy ko­ma fel­ada­ta. A ko­por­só le­zá­rá­sa előtt Szováton is fel­ha­sít­ják a szemfedőt, hogy az el­hunyt szu­szog­ni tud­jon és lás­son a túl­vi­lá­gon.

A tisz­te­le­tes be­megy a ha­lot­tas szo­bá­ba és az aj­tó kö­ze­lé­ben, a ha­lott lá­bá­nál rö­vid imát mond, majd egy­há­zi te­me­té­si éne­ket éne­kel­nek. (Az uni­tá­ri­us te­me­té­si szer­tar­tás tel­jes szö­ve­gét a füg­ge­lék­ben köz­löm. Azért ezt, mert uni­tá­ri­us te­me­té­sen si­ke­rült az egész szer­tar­tást rög­zí­te­nem.) Ez­után ki­men­nek az ud­var­ra. A ha­lott gyer­me­kei, uno­kái vagy ke­reszt­gyer­me­kei és ko­mái ki­vi­szik a ko­por­sót az ud­var­ra, és rá­he­lye­zik a ra­va­tal­ra. Az egész csa­lád ki­vo­nul és jól meg­ha­tá­ro­zott sza­bá­lyok sze­rint he­lyet fog­lal­nak a ko­por­só kö­rül (Tárkány-Szűcs 1981.187). Ez­után kö­vet­ke­zik a kb. egy­órás pré­di­ká­ció, istentisz­telet. Ez a re­for­má­tu­sok­nál min­dig a Te­ben­ned bíz­tunk ének­kel kezdődik, és a 286. ének első ré­szé­vel vég­ző­dik (Nagy 1992.56).

A pa­pok igye­kez­nek hang­sú­lyoz­ni, hogy a te­me­té­si szer­tar­tás elsősorban is­ten­tisz­te­let. A vi­gasz­ta­lás és fel­tá­ma­dás­ba ve­tett hit pré­di­ká­lá­sá­nak al­kal­ma, te­hát az élőkhöz szól és nem a hol­tak­hoz. Nem a si­ra­tás, a szép be­széd, a ha­lott di­csé­re­te a lé­nyeg, hisz a reformá­tus/­uni­tárius hit sze­rint az el­köl­tö­zött már csak Is­ten ha­tal­ma alatt áll, nem se­gít raj­ta a te­me­té­si szol­gá­lat. Az em­be­ri élet mél­ta­tá­sa, ki­ér­té­ke­lé­se nem a lel­kész fel­ada­ta, bár az el­hunyt éle­tét eset­leg pél­da­ként le­het em­le­get­ni a kö­zös­ség előtt. Vi­szont az em­be­rek so­ha nem tud­nak beletörődni sze­ret­tük ha­lá­lá­ba, ezért igény­lik a bú­csúz­ta­tót, di­csé­re­tet, a leg­szebb te­me­tést. A te­me­té­sen el­hang­zó ima sem köz­ben­já­rás, ha­nem fe­le­let az el­hang­zott pré­di­ká­ci­ó­ra. Oly­kor bot­rá­nyok árán, de az em­be­rek még­is ra­gasz­kod­nak a bú­csúz­ta­tó­hoz, ami érthető is, hisz végső so­ron ar­ról van szó, hogy az egész kö­zös­ség előtt mindenkitől el­bú­csú­zik a ha­lott – ez pe­dig a csa­lád­ban, a tár­sa­da­lom­ban be­töl­tött sze­re­pek, he­lyek és fel­ada­tok meg­ha­tá­ro­zá­sát is je­len­ti. A bú­csúz­ta­tó a meg­szó­lí­tá­sok ré­vén a nagy nyil­vá­nos­ság előtt ki­nyil­vá­nít­ja az el­hunyt és csa­lád­ja sze­mé­lyes kap­cso­lat­rend­sze­rét. Egy-egy jól meg­írt, vi­lá­gos szer­ke­ze­tű bú­csúz­ta­tó alap­ján meg­raj­zol­ha­tó akár az el­hunyt csa­lád­fá­ja is. Ép­pen ezért rend­kí­vül fon­tos az, hogy a szö­veg elkészítője, je­len eset­ben azok a köz­vet­len ro­ko­nok, akik a bú­csúz­ta­tót meg­ír­ják, al­kal­maz­kod­ja­nak e kap­cso­lat­rend­szer ha­gyo­má­nyok ki­ala­kí­tot­ta szer­ke­ze­té­hez, mert az ettől va­ló el­té­ré­sek jelentős tár­sa­dal­mi konf­lik­tu­so­kat okoz­hat­nak.

Igen­csak jelentős a bú­csúz­ta­tók­nak az a sze­re­pe, hogy a si­ra­tók­hoz ha­son­ló­an erős ér­zel­mi meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat vál­ta­nak ki. Nem­csak a ne­vü­kön szó­lí­tot­tak, de a gyá­szo­ló gyü­le­ke­zet egé­sze fel­fo­ko­zott ér­zel­mi ál­la­pot­ba ke­rül, azo­no­sul a gyá­szo­lók fáj­dal­má­val. A bú­csúz­ta­tó egész fel­épí­té­se az ér­zel­mek ki­vál­tá­sá­ra majd azok le­csen­de­sí­té­sé­re szol­gál, ezt a fo­lya­ma­tot szo­rít­ja ha­gyo­má­nyok szab­ta ke­re­tek kö­zé” – ál­lít­ja Bartha Elek (Bartha 1995.145), Kunt Ernő pe­dig pszi­chi­kai stra­té­gi­á­nak” ne­ve­zi a bú­csúz­ta­tót, amellyel a kö­zös­ség a gyász meg­élé­sé­ben se­gí­ti tag­ja­it.

A bú­csúz­ta­tók ter­je­del­mé­nek is tár­sa­dal­mi jelentősége volt, mi­nél előkelőbb he­lyen állt va­la­ki a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán, an­nál hosszabb és szebb bú­csúz­ta­tó­ja volt. Ko­ráb­ban Szováton is ver­ses for­má­jú bú­csúz­ta­tó­kat ír­tak, vi­szont az egy­há­zi­ak annyi­ra be­le­szól­tak, el­le­nez­ték, hogy ma már egy­ál­ta­lán nem for­dul­nak elő ilyen szö­ve­gek. Nap­ja­ink­ban egy­sze­rű­en csak fel­so­rol­ják, meg­ne­ve­zik azo­kat a sze­mé­lye­ket, akiktől a meg­bol­do­gult el­kö­szön. Áll­jon itt pél­dá­nak idős Zsig­mond Már­ton bú­csúz­ta­tó­ja, me­lyet 2000. áp­ri­lis 26-án ír­tak gyer­me­kei és uno­kái. A szö­ve­get áp­ri­lis 27-én má­sol­tam le az uni­tá­ri­us lel­kész­nél, az ere­de­ti he­lyes­írást és be­kez­dé­se­ket be­tart­va.

„Már csak né­hai Zsig­mond Már­ton szü­le­tett 1908, ár­ván nőtt fel 8 éves korátol, aki bol­dog há­zas éle­tet élt 56 évet és öz­ve­gyen élt 13 évet.

Bucsuzik gyermekeitöl, lányátol Maritol, anak gyermekeitöl Mariskátol, férjétöl Gerguctol, gyermekeitöl Mariskátol, férjétöl Attilátol és Gerguctol.

Bucsuzik Jánostol, anak feleségétöl Rozsitol, gyer­mekeitöl Jánostol és Robitol, Bucsuzik Bencikétöl, anak feleségétöl Erzsitől, gyermekeitöl Bencikétöl és Kingátol. Bucsuzik Pistátol, anak fele­ségétöl Juliskátol, gyermekeitöl Timike és Erzsébettöl. Bucsuzik Juliskátol, anak fér­je Pistátol. gyermekeitöl At­ti­la és Timeátol.

Bucsuzik Dezsőtöl, feleségétöl Ilonkátol, anak leányátol Ilonkátol. Bucsuzik Zsuzsikátol, anak gyermekétöl, Dezsőkétöl.

Bucsuzik nihai fi­á­nak feleségétöl, Anikotol, anak gyermekeitöl Mártontol, fe­le­sé­ge Annátol, gyer­me­kei Már­ton­ka és Andreátol, Bucsuzik Balázstol, fe­le­sé­ge Csillátol, gyer­me­kei Ba­lázs­ka és Noémitöl.

Bucsuzik léányátol Zsuzsikátol, anak fér­je Re­zső­töl, gyermekeitöl Zsuzsikátol, fér­je Jánostol. Bucsu­zik Rezsőtöl, anak fe­le­sé­ge Erzsitöl, gyer­me­kei Iboly­ka és Rudolftol. Bucsuzik Jánostol.

Bucsuzik fia Jánostol, anak fe­le­sé­ge Zsuzsikátol, gyer­me­kei Zsu­zsi­ka és Annamáriátol. Bucsuzik Ist­vántol, fe­le­sé­ge Gyöngyitöl. Bucsuzik fia Pistátol, anak fe­le­sé­ge Anuskátol, gyer­me­kei Pistátol, fe­le­sé­ge Gyöngyitöl, gyer­me­ke Gyöngyikétöl. Bucsuzik Joskátol, feledége Erikátol, bucsuzik Bencikétöl.

Bucsuzik fiátol Dezsőtöl, anak fe­le­sé­ge Mariskátol, gyer­me­kei Dezsőke, Fe­renc, At­ti­la és Marikátol.

Bucsuzik testvérétöl Annustol, anak gyerme­ke­i­töl, uno­kái és dédunokáitol.

Bucsuzik né­hai Zsig­mond Mar­ci gyermekeitöl, uno­kái és dédunokáitol, né­hai Zsig­mond Gyur­ka gyermekeitöl, uno­kái és dédunokáitol, né­hai Vigh Rebi gyermekeitöl, uno­kái és dédunokáitol.

Bucsuzik a fe­le­sé­ge ágárol né­hai Már­ton Já­nos gyer­mekeitöl, uno­kái és dédunokáitol.

Bucsuzik Már­ton Istvántol, fe­le­sé­ge Ankucátol, gyer­me­kei, uno­kái és déunokáitol. Bucsuzik né­hai Mar­ton Mar­ci gyermekeitöl, uno­kái és dédunokáitol. né­hai Bo­dor Sá­ri gyermekeitöl, uno­kái és déd­u­no­­ká­i­tol, Né­hai Maneszes Zsó­fi gyer­me­kei, uno­kái és déd­unokáitol né­hai Kis Ma­ris­ka gyer­me­kei, uno­kái és dédunokáitol.

Bucsuzik apatársátol, Jozsitol, anya­tár­sai Sá­ri és Maritol, anak gyermekeitöl és unoáitol.

Bucsuzik kománéitol és keresztgyermekeitöl. Bu­csu­zik az összes unokatesvéreitöl, gyer­me­ke­ik és unokáiktol, kö­ze­li és tá­vo­li rokonoktol, szomszéda­i­tol, munkatársaitol, a sirásoktol, harangozoktol.

Vé­ge­ze­tül bucsuzik az egész tisz­tes­sé­get tevő gyülekezettöl.”

Az egy­ház­zal va­ló hosszas el­len­ke­zés ered­mé­nye az lett, hogy Er­dély­ben Makkai Sán­dor püs­pök en­ge­dé­lyez­te a bú­csúz­ta­tót, mint igei üze­ne­tet, egy ige fel­ol­va­sá­sát, de to­vább­ra is kerülendőnek tart­ja a ver­ses és fel­so­rolt sze­mé­lyek­hez intézendő bú­csú­sza­va­kat. Az egyes pa­ró­ki­ák, gyü­le­ke­ze­tek gond­ja, hogy ezt ki ho­gyan old­ja meg. Magyarszováton komp­ro­misszum ala­kult ki: a csa­lád meg­ír­ja a bú­csúz­ta­tót egyes szám első sze­mély­ben, te­hát a ha­lott ne­vé­ben, és el­vi­szik a lel­ké­szek­hez. ők át­ír­ják, il­let­ve át­fo­gal­maz­zák töb­bes szám har­ma­dik sze­mély­be, és be­épí­tik a te­me­té­si pré­di­ká­ci­ó­ba. Az egy­sze­rű fel­so­ro­lás szá­raz­sá­gát igye­kez­nek költői, re­to­ri­kai esz­kö­zök­kel is fel­ol­da­ni. Az­ál­tal, hogy fel­is­mer­ték és be­lát­ták, hogy a kö­zös­ség­nek szük­sé­ge van er­re a dí­szes, sőt né­ha túl­dí­szí­tett elő­a­dás­módra, hogy ez­ál­tal va­la­mennyi­re kom­pen­zál­ják a kö­zös­sé­get az egy­ko­ri ver­ses, rí­mes, szép bú­csúz­ta­tó­kért, el­nyer­ték a fa­lu tisz­te­le­tét és tet­szé­sét. Szem előtt kel­lett tar­ta­ni­uk azt, hogy a nép szá­má­ra a val­lá­sos­ság egy­ben mű­vé­szi él­ményt is kell je­lent­sen, az egy­sze­rű val­lá­sos em­be­rek a val­lást ér­zel­mi­leg élik meg (Tánczos 2000.108), és tá­vol áll tőlük a pro­tes­táns egy­há­zak­ra igen­csak jellemző értelmező, indokló gon­dol­ko­dás­mód.

A pré­di­ká­ció után a ko­por­sót ugyan­azok, akik ki­hoz­ták a ház­ból, fel­te­szik a sze­kér­re vagy után­fu­tó­ra, ahogy Magyarszováton mond­ják remorkára, trak­tor­ra vagy te­her­au­tó­ra. Ré­gebb ru­da­kon is vit­ték a ko­por­sót, de ma már nem. Leg­in­kább az ökör­sze­kér­hez ra­gasz­kod­nak. Trak­tor­ral, te­her­au­tó­val csak ak­kor vi­szik a ko­por­sót, ha nem tud­nak sze­ke­ret sze­rez­ni. Ré­gebb a gyá­szo­ló hoz­zá­tar­to­zók, főleg asszo­nyok és gye­re­kek ül­tek fel a sze­kér­re, a ko­por­só kö­ré, és ott si­ra­tóz­tak, amíg a temetőhöz ér­tek. Ma a ko­szo­rú­kat te­szik a sze­kér­re, sőt ha nem fér­nek, ak­kor azt a gye­re­kek, fi­a­ta­lok kéz­ben vi­szik a sze­kér előtt.

A te­me­té­si me­net meg­ha­tá­ro­zott sor­rend­ben áll össze. Elöl egy fi­a­tal fiú az egy­ház gyász­lo­bo­gó­ját vi­szi. Utá­na megy a lel­kész, a kán­tor és a pres­bi­te­rek, ők ál­ta­lá­ban egész úton egy­há­zi te­me­té­si éne­ke­ket éne­kel­nek. Köz­vet­le­nül a sze­kér előtt a ko­szo­rút vivő fi­a­ta­lok men­nek. A sze­ke­ret az el­hunyt köz­vet­len csa­lád­tag­jai kö­ve­tik, elöl a fér­fi­ak (fi­úk, vők, só­go­rok, test­vé­rek), utá­nuk a női ro­ko­nok és a gye­re­kek. őket kö­ve­ti a gyá­szo­ló gyü­le­ke­zet.

Az úton min­den­ki csen­de­sen be­szél­get, csak az egy­ház képviselői éne­kel­nek. Fi­a­ta­lok te­me­té­sén is in­kább csak az asszo­nyok éne­kel­ték a Há­rom uccán há­rom an­gyal kez­de­tű éne­ket. Ilyen­kor annyi­ban kü­lön­bö­zött a te­me­té­si me­net, hogy a sze­kér előtt il­let­ve a két ol­da­lán a vőfélyek és nyo­szo­lyó­lány­ok men­tek, dí­szes, sza­la­gos vőfipálcákkal, úgy, ahogy ha­gyo­má­nyo­san a há­za­su­lan­dó if­jút kí­sér­ték a temp­lom­ba. Ha ze­né­szek is vol­tak, azok is a sze­kér előtt fog­lal­tak he­lyet a me­net­ben.

A temetőhöz ér­ve a koporsóvivő fér­fi­ak le­ve­szik a ko­szo­rú­kat a szekérről, és a sír mel­lé te­szik. Le­eme­lik a ko­por­sót is, ezt pe­dig a sír fö­lé tett ru­dak­ra, a kö­te­lek fö­lé he­lye­zik. A lel­kész mond még egy rö­vid be­szé­det, imát, majd a ko­por­sót las­san a sír­ba eresz­tik. Az asszo­nyok ilyen­kor is han­go­san sír­nak, si­ra­tóz­nak, mind­ad­dig, amíg a sírt be nem fe­dik. Ami­kor a ko­por­sót le­en­ged­ték a kö­te­lek­kel a gö­dör­be, egy sír­ásó le­megy és el­ren­de­zi a ko­por­sót, majd rá­he­lye­zi ar­ra a pad­malyt. Gya­ko­ri, hogy le­tép egy da­ra­bot a szemfedőből és a sír mel­lett ál­ló hoz­zá­tar­to­zó­nak ad­ja. Ezt a gyer­me­kek, test­vé­rek el szok­ták osz­ta­ni, el­te­szik em­lék­be, il­let­ve ab­ban az eset­ben, ha va­la­ki a csa­lád­juk­ból meg­ir­tó­zott, meg­ijedt a ha­lot­tól, ezt a szemfedő da­ra­bot el­ége­tik, és az illetőt meg­füs­tö­lik ve­le.

Amíg a sírt el­han­tol­ják, föld­del be­fe­dik, meg­ad­ják jel­leg­ze­tes for­má­ját és rá­he­lye­zik a ko­szo­rú­kat is, min­den­ki a sír kö­rül ma­rad. A pap, a kán­tor és a pres­bi­te­rek egy­há­zi éne­ke­ket éne­kel­nek, ez­után las­san, csen­de­sen be­szél­get­ve, aki akar, az vissza­megy a ha­lot­tas ház­nál szer­ve­zett tor­ba.

 Összeg­zés

A te­met­ke­zé­si szo­kás­kör te­hát kol­lek­tív ér­vé­nyű uta­sí­tá­so­kat tar­tal­maz ar­ra néz­ve, hogy mi­lyen ne­mű, ko­rú, tár­sa­dal­mi ran­gú sze­mélyt ho­gyan kell el­te­met­ni. Ren­del­ke­zik a te­me­tés ak­tív és passzív rész­ve­vőiről, az ál­ta­luk betöltendő szerepekről, ten­ni­va­lók­ról, a ha­té­kony együtt­mű­kö­dés ér­de­ké­ben. In­téz­ke­dé­se­ket tar­tal­maz az el­hunyt föl­di ma­rad­vá­nya­i­nak előkészítésére, el­ren­de­zé­sé­re, el­tá­vo­lí­tá­sá­ra, majd em­lé­ké­nek tisz­te­let­ben tar­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó­an.

Ar­ra sze­ret­tem vol­na fel­hív­ni a fi­gyel­met, hogy bár a ha­lott áll a cse­lek­vé­sek köz­pont­já­ban, leg­alább­is a ha­lál be­áll­tá­tól a te­me­té­sig, a szo­kás­kör egy­ben olyan rend­szert is je­lent, amely az élő kö­zös­ség ér­de­ke­it szol­gál­ja. Vi­sel­ke­dé­si pa­ran­cso­kat tar­tal­maz ar­ra néz­ve, hogy ho­gyan kell gon­dos­kod­ni a ha­lott köz­vet­len hoz­zá­tar­to­zó­i­ról, ho­gyan le­het vissza­ve­zet­ni őket a min­den­na­pi ke­rék­vá­gás­ba, a meg­szo­kott kö­zös­sé­gi élet­be. Ugyan­ezek a vi­sel­ke­dé­si pa­ran­csok, nor­mák a kö­zös­ség­ben be­állt krí­zis­hely­ze­tet is igye­kez­nek át­hi­dal­ni, mi­nél előbb fel­ol­da­ni a vesz­te­ség okoz­ta fe­szült­sé­get, hely­re­ál­lí­ta­ni a meg­bom­lott ren­det.

A ha­lál előjeleinek, va­la­mint a hal­dok­ló kö­rü­li teendőknek megelőző funk­ci­ó­juk van. Egy­részt a közelgő ha­lált pró­bál­ják el­há­rí­ta­ni, más­részt a hal­dok­lót és a kör­nye­ze­té­ben élőket ké­szí­tik fel a vár­ha­tó ese­mény­re. A ha­lál té­nyét köz­vet­le­nül a ha­lál be­áll­ta után ál­la­pít­ják meg, de a szo­kás fo­lya­mán több­ször meg is erősítik (halottnézés, vir­rasz­tás, te­me­tés, tor).

A ha­lott­ra elsősorban az elkülönítő funk­ci­ók irá­nyul­nak. Öl­tö­ze­te, a ra­va­tal, a „halottközpontú ri­tu­á­lis szín­já­ték” (Kunt 1987.240) haj­tó­ru­gó­ja az az igény, hogy az el­huny­tat mi­nél in­kább meg­kü­lön­böz­tes­sék és el­tá­vo­lít­sák az élők köréből. A né­pi ha­lál­kép­zet sa­já­tos­sá­ga az, hogy a ha­lált nem vég­le­ges meg­sem­mi­sü­lés­nek, ha­nem át­vál­to­zás­nak, át­ala­ku­lás­nak te­kin­tik, a ha­lot­tat is csak egy má­sik di­men­zi­ó­ban to­vább élőként tud­ják el­kép­zel­ni.

A ha­lál té­nyét ri­tu­á­lis kó­dok se­gít­sé­gé­vel hoz­zák a kö­zös­ség tu­do­má­sá­ra, hir­de­tik ki. Ez­után a kö­ze­leb­bi és tá­vo­lab­bi ro­ko­nok, jó szom­szé­dok, ba­rá­tok, ismerősök együtt ak­ti­vál­ják azt a tu­dás­hal­mazt, amely a krí­zis­hely­zet­ben az együtt­mű­kö­dést, a kö­zös mun­kát lehetővé te­szi és irá­nyít­ja. Ar­ról van ugyan­is szó, hogy a szo­ros kap­cso­lat­há­ló, amely ad­dig mű­kö­dött, egy tag hal­ál­lá­val meg­la­zult, ve­szély­be ke­rült. Ezt kell kö­zös erővel va­la­hogy rend­be hoz­ni, új­ra­ren­dez­ni az em­be­ri kap­cso­la­to­kat és vi­szo­nyo­kat. Úgy is mond­hat­juk, hogy a ha­lál meg­in­gat­ja, fel­bo­rít­ja a létező ren­det, ká­oszt okoz, majd a hát­ra­ma­ra­dók új ren­det te­rem­te­nek, ami ter­mé­sze­te­sen nem azo­nos a ré­gi­vel, eset­leg ha­son­ló ah­hoz.

Rend­kí­vül fon­tos a te­me­té­si szo­ká­sok­nak az a sze­re­pe, hogy moz­gó­sít­ja a kö­zös­sé­get a ha­gyo­má­nyos mun­ka­meg­osz­tás sze­rin­ti fel­ada­tok el­vég­zé­sé­re. A te­me­tés kitűnő al­ka­lom ar­ra, hogy egyé­nek és csa­lá­dok, na­gyobb ro­ko­ni cso­por­tok bi­zo­nyít­sák a tá­gabb kö­zös­ség előtt azt, hogy el­sa­já­tí­tot­ták a kö­zös­ség nor­má­it, azt, hogy ak­tu­a­li­zál­ni tud­ják az egye­di eset­re az ál­ta­lá­nos ha­gyo­má­nyo­kat, és leg­in­kább azt, hogy össze­tar­ta­nak, csa­lád­ként, ro­kon­ság­ként, nem­zet­ség­ként tud­nak vi­sel­ked­ni. Ter­mé­sze­te­sen ez né­ha csak lát­szat, de az ilyen ki­vé­te­les al­kal­mak­kor ezt vár­ja el a kö­zös­ség tőlük. A ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti kö­zös­sé­gek­ben ugyan­is nem az egyén, ha­nem a csa­lád szá­mí­tott alap­egy­ség­nek. A ha­lott éle­té­nek a fa­lu­kö­zös­ség ál­ta­li mél­ta­tá­sa a csa­lád­ra is ki­hat, ugyan­ak­kor az, aho­gyan a csa­lád a te­me­tést meg­szer­ve­zi, le­bo­nyo­lít­ja, aho­gyan ez el­hunyt em­lé­két ápol­ja, vissza­hat a ha­lott­ra is, oly­kor ké­pes meg­szé­pí­te­ni an­nak em­lé­két.

A te­me­tés mód­já­val ki tud­ja fe­jez­ni a csa­lád a vesz­te­ség mér­té­két. Ez min­dig an­nak függ­vé­nye, hogy az el­hunyt mi­lyen sze­re­pet töl­tött be a fa­lu­kö­zös­ség­ben, a ro­kon­ság­ban, a csa­lád­ban. Elsősorban a mun­ka­vég­zés­re ké­pes, kö­zös­sé­gi fel­ada­to­kat is vál­la­ló, utó­da­ik­ról gon­dos­kod­ni tu­dó egyé­nek ha­lá­la nagy vesz­te­ség, il­let­ve a ter­mé­szet­el­le­nes­nek ítélt erőszakos ha­lál, a fi­a­ta­lok ha­lá­la az. Az idősek ha­lá­lát be­le­nyug­vás­sal, ter­mé­sze­ti tör­vény­sze­rű­ség­ként és Is­ten aka­ra­ta­ként fo­gad­ják. Az ön­rom­bo­lást, ön­gyil­kos­sá­got szi­go­rú­an el­íté­lik, de a hát­ra­ma­ra­dot­ta­kat ugyan­úgy gon­doz­zák, mint a töb­bi gyá­szo­lót.

Ma­ga a te­me­tés gaz­da­sá­gi pró­ba­té­tel is. Ugyan­ak­kor jó al­ka­lom a csa­lád gaz­da­sá­gi lehetőségeinek a de­monst­rá­lá­sá­ra. Sze­rin­tem ez nyil­vá­nul meg az aján­dék­vi­vés­ben is, mert ez a kö­zös­sé­gi vi­szo­nyo­kat is szim­bo­li­zál­ja, mi­köz­ben a köl­csö­nös se­gít­ség­nyúj­tás ré­vén új­ra­fo­gal­maz­ni, megerősíteni és sta­bi­li­zál­ni is igyek­szik e kap­cso­la­to­kat.

A ha­lál, te­me­tés ré­vén olyan, egyéb­ként már csak rit­kán, il­let­ve meg­vál­to­zott for­má­ban tet­ten érhető in­téz­mé­nyek is mű­kö­dés­be lép­nek, mint a szom­széd­ság és a tár­sas mun­ka.

A to­váb­bi­ak­ban sze­ret­ném foly­tat­ni a Magyar­szo­váton el­kez­dett ku­ta­tá­so­kat. A fa­lu tár­sa­dal­má­nak szer­ke­ze­tét, en­nek ala­ku­lá­sát sze­ret­ném vizs­gál­ni, va­la­mint tükröződését a szo­ká­sok­ban, meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it min­den­na­pi élet­ben. A ha­lott­kul­tusz szováti jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­nek fel­tá­rá­sát csak­is a szom­szé­dos mezőségi te­le­pü­lé­se­ken vég­zett ha­son­ló ku­ta­tá­sok ré­vén tu­dom el­kép­zel­ni.

Iro­da­lom

An­tal Szongoth Er­zsé­bet

1980 A szo­kás­ba va­ló be­le­ne­ve­lés és nyel­vi as­pek­tu­sai Magyarszováton (szak­dol­go­zat)

Ba­lázs La­jos

1995 Menj ki én lel­kem a testből… El­mú­lás és te­me­tés Csíkszentdomokoson. Mo­no­grá­fia. Csík­sze­re­da

Bartha Elek

1995 Ha­lot­ti bú­csúz­ta­tók a dél-gömöri fal­vak folk­lór­já­ban. I-II. Deb­re­cen.

1995 Val­lás­öko­ló­gia. Deb­re­cen

Erőss Alfréd

1998 Lel­ki­pász­to­ri nép­rajz. Gloria. Gyu­la­fe­hér­vár

Kiss Eri­ka

2000 Magyarszováti temetkezési szo­ká­sok. (Szak­dol­go­zat)

Kiss La­jos

1988 Föld­raj­zi ne­vek eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra I–II. Bp.

Kunt Ernő

1987 Az utol­só át­vál­to­zás. A ma­gyar pa­raszt­ság ha­lál­ké­pe. Bp.

Nagy Ödön

1988 Ha­lott­kul­tusz gyü­le­ke­ze­te­ink­ben. In Re­for­má­tus Szem­le. LXXXI évf. 355–360.

1991Az egy­ház sze­re­pe ha­lot­tas szo­ká­sa­ink ala­kí­tá­sá­ban. In Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát- me­den­cé­ben. Veszp­rém. 179–184.

Roman, Alexandru

1980 Valorificarea elementelor de istorie locală în procesul instructiv-educativ. Lucrare pentru obţi­ne­rea gradului didactic I. Cluj-Napoca

Suciu, Coriolan

1967–1968 Dicţionar istoric al localităţilor din Transilvania I-II. Ed. Academiei. Bucureąti

Ta­más Irén

1982 A gyer­mek csa­lá­di hely­ze­té­nek vál­to­zá­sa (Szo­váti nép­raj­zi mo­no­grá­fia) In Ko­runk Év­könyv. Metamorphosis Transilvaniae. Kolozsvár-Napoca

Tánczos Vil­mos

2000 Né­pi val­lá­sos­ság. In Ma­gyar né­pi kul­tú­ra. szerk.: Ger­gely Csil­la, Ilniczky And­rea és Papp Lász­ló. Ko­lozs­vár. 104–141.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008