magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Géza: Írás, zene, rajz. Beszélgetés Demeter Józseffel


– Rengeteg irányba tájékozódó művész vagy. Írsz, festesz, de hosszú pályafutásod során még Bukarestben a Petőfi Házban is tanítottál táncolni fiatalokat. A Ki kicsoda igencsak széles skálán mozgat téged, de te minek neveznéd inkább magad? Íróemberként Pomogáts Bélavagy pedig népművészként, festőként – netán sportemberként határoznád meg önmagad? Esetleg ezeket a rétegeket el sem választanád?

– Ahogy ezt említetted, most már valóban úgy gondolom, hogy nem választanám szét mindezt. Pár pillanattal korábban még úgy éreztem: ez is egy kicsit, az is egy kicsit; igazából ez sem, az sem teljesen és kizárólagosan. Hagyom, hogy a toll vigye a kezem. Élje a saját életét! Amióta betegnyugdíjba vonultam, és lényegében a sport világából is kiléptem, megengedhetem magamnak azt, hogy azzal foglalkozzam, ami iránt pillanatnyilag épp indíttatást érzek. Írok egy verset, de abbahagyom, mert nekifogok festeni. Aztán zenélek. Ami a leggyorsabb műfaj a maga nemében, az természetesen a portré. A vonalrajz. Ez pillanatok műve. Amikor több időt kell ráfordítanom, az már biztos, hogy rossz lesz. Sokszor el is dobom a munkát. A vonal vagy él, vagy sem. Vagy kifejezi a karaktert, vagy abba kell hagyni az egészet. Mindig az arc jellegzetességét próbálom megfogni. Újságíró pályám elején teszteltek: miért akarok újságíró lenni? Akkor ezt írtam: azért, hogy az egyszerű embereket nagyszerűvé tegyem, egyénítve kiemeljem őket a tömegből. Prózában, versben is ezt követem. Egy időben szabadulni akartam az egyszerű emberek világától, de Székely János szerencsére leintett.

– Miért akartál szakítani ezzel a világgal?

– Nem tudom. Erőltettem. Eleinte kötött verseket írtam. Aztán következtek a szabad versek. De ezzel párhuzamosan változott a témavilág is. Emlékszem, még Egyed Péternek is tetszett annakidején az „Eliot-vonalam”. Párhuzamosan írtam meg Eliot és Dózsa sorsát. Érdekes, hogy az Eliot-témát megkedveltem én is, de Dózsa már nem jött be nálam sem. Nem szabad erőltetni semmit. Rájöttem, hogy mindent papírra kell vetni, ahogy jön, aztán következhet a csiszolás. Kivétel a portré. Ott nem lehet módosítani. Ha vastagítunk a portré vonalain, akkor minden megváltozik. A vonalvezetés más lesz, nem dinamikus már. Ehhez hasonló, de nem ennyire érzékeny az akvarell. Azt se lehet túl sokat javítgatni.

– Ott azért mégiscsak jócskán van lehetőséged utólagos módosításokra.

– Persze, hiszen színekkel dolgozom, és ha nagyon akarom, akkor a színek összefolyhatnak, rétegesen lehet felvinni a festéket stb. Ugyanezt nem lehet megtenni a vonallal. Mózes AttilaCsak egy ideje tértem rá a grafitra, azelőtt szándékosan csak golyóstollal rajzoltam. Azért, hogy radírozni se tudjak! Mindig azt nézem, hogy elsősorban a karaktert adja ki a rajz. Másodlagos az, hogy tényleg hasonlít-e a portré a valós hús-vér személyhez. Ha mindkettő összejön, az külön öröm.

– A rajznak élnie kell, csakhogy arra is gondolnunk kell, hogy egy-egy ábrázolt hírességet személyesen ismersz. Vagyis nemcsak akármilyen idegen arcként ragadod meg, hanem belé tudsz vinni olyan dolgot is a műbe, ami egy harmadik, egy kívülálló számára nem létezik. Visszatérhetnénk történeted legelejére, amikor is Vásárhelyen Markó Béla mutatja be Forrás-köteted – aztán ellejthetnénk a ma irányába, amikor is novelláskötetedhez Lászlóffy Aladár ír fülszöveget.

– Erdélytől elszakadva, Budapesten, majd Kecskemét mellett, Ballószögön is tarthatók a régi szálak. Ezek soha nem törölhetők ki. Alinak mutattam meg először azokat a portrékat, amiket most négy-öt éve a Tokaji Írótáborban készítettem. Felét tízesre osztályozta. Amikor jó formában vagyok, több sikeres darab lesz egy adott sorozatban.

– Ugyanez a helyzet a zetelaki rajzokkal. Néhány kitűnő portrét készítettél, másokat, ha nem volna odaírva a név, senki sem ismerne fel…

– Tudom. Persze, néhányat tábortűz mellett rajzoltam, éjszaka. Még a szemüvegem sem volt kéznél. Aztán érezni is kell ezeket a rajzokat, az embereket. Volt olyan író vagy költő, aki nem is akart megállni, hogy lerajzoljam! Mózes Attila például nem akart modellt állni, az istenért sem.

 – Az egyik legsikerültebb rajz egyébként épp Mózesről készült.

– Volt olyan, akit emlékezetből kellett lerajzolnom. Mert kértem ugyan őket, hogy később szakítsanak annyi időt, amíg portrét rajzolok róluk, de vagy ők, vagy én, valaki mindig elfelejtette az egészet. Más esetben az alany olyan távolt ült tőlem, hogy képtelenség lett volna portrét készítenem.

– Volt-e valaki Zetelakán, aki határozottan megtiltotta, hogy róla portrét készíts?

– Nem, senki. Sőt. Erről eszembe jutnak a hasonló kecskeméti kalandok. Nyáron a törzshelyünkön ki szoktam ülni a teraszra. Időnként magammal viszem a mappát és a ceruzát, és ha olyan kedvem van, akkor felütöm a mappát, és egy-egy érdekesebb figurát megrajzolok. Anélkül, hogy tudná. Amelyik portré sikeresebb, azt odaadom a pincérnek, vigyeKirály László át a másik asztalhoz. Három-négy ilyen esetem volt. Egyszer németeket találtam lerajzolni. Azonnal odajöttek hozzám – de én sajnos nem tudok németül. A pincér tolmácsolt: ötezer forintot, tízet akartak adni. Mondom: de hát uraim, én nem azért készítettem a portrékat! De igen, ők ragaszkodnak ahhoz, hogy kifizessék! Végül Azt mondta a pincér: uram, tegye el, vagy én veszem el!

– Hasonló hangulat alakul ki Zetelakán is. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy összegyűl pár napra az erdélyi magyar írótársadalom java, hanem találkozni lehet rég nem látott barátokkal, ismerkedni, beszélgetni lehet a feltörekvő fiatalokkal... Te miként kerültél kapcsolatba ezzel a színes társasággal?

– Közvetlenül az áttelepedésem előtt, valamikor 1989 közepén a Román Írószövetség lajstromba vett, de az áttelepülés miatt nem léptettek be. Aztán 2004-ig nem történt velem semmi ilyen téren. Míg egy nap levelet kaptam Sántha Attilától, az EMIL-től, hogy lépnék be az erdélyi írószövetségbe. Ekképpen fordultam meg Zetelakán tavaly. Egyébként Zetelakán másodszor jártam. Először Gálfalvi Györggyel voltam ott, amikor folyóiratot terjesztettünk.

– Mesélj erről a periódusról, az Igaz Szónál eltöltött éveidről.

– A Maros megyei Vörös Zászlónál dolgoztam 15 évig. Az taposómalom volt. Amikor átigazoltam, a folyóiratnál sem igazán tudták, hova is tegyenek engem, hiszen akkoriban egészen a sportnak éltem. Fiam, Lehel háromszoros magyar bajnok. Tulajdonképp érte költöztünk át Magyarországra.

– Kanyarodjunk vissza Zetelakára!

– Nem ismertem ezeket a fiatalokat. Orbán János Dénest, Sántha Attilát, Fekete Vincét lényegében ott helyben ismertem meg. Tehetséges egyéniségek. Olvasgatom őket, mert mindig is érdekeltek a fiatal tollak. Sőt, nekem a legjobb kritikusaim is fiatalok. A fiaim, Jocó szerkeszti a könyvemet, vagy Lehel, a sportoló is olyasmit vesz észre sokszor, ami nekem fel sem tűnne. Eltekintve attól, hogy nem szakmabeliek, mégis ők a legmegbízhatóbb kritikusaim. Ha rajtuk, ezen a szigorú szűrőn átmegyek, és a feleségem szűrőjén is, akkor vállalható írásokat adok ki a kezemből. Balázs Imre JózsefÉs a visszajelzések, a lapokban megjelent kritikák pozitívak voltak. Annyi megjegyzést tettek, hogy igen metaforikusak, túlbonyolítottak egyes verseim. Mostanra már egyszerűbbek, szinte lecsupaszítottam őket. Na nem azért, mert a kritikusok ezt akarták volna, hanem azért, mert így fakadt belső valómból. Munkáimat a fiatalok világában teszteltetem. Régebb tíz versem közül kettőt fogadtak el. Most, amióta kizárólag fiatal szerkesztőkhöz, rovatvezetőkhöz fordulok, egy versemet sem utasítják vissza.

– Szemben azzal, hogy milyen kiválóan alakult a kapcsolatod az EMIL-lel: a magyarországi, a „nagy” írószövetséggel nem volt ilyen felhőtlen a viszonyod.

– Amikor átköltöztünk, már volt két kötetem, és megjelent, immár Magyarországon a harmadik is. Nem akartam belépni semmilyen szövetségbe, egyetlen pártba se. Kissé aztán mégiscsak elkezdett bosszantani, hogy a Magyar Írók Szövetségének nem ismerem a programját, nem szerzek tudomást a rendezvényeikről stb. Tehát: kérvényeztem a tagfelvételt. Olyan ajánlóim voltak, mint Lászlóffy Aladár, Bella István, Bágyoni Szabó István és Pintér Lajos. Mégis visszautasított az írószövetség. Másodszor Ali mondta, hogy menjek már, és kérvényezzem a tagfelvételt. Nem. Ha nem voltam jó először, akkor másodszor nem tolakodom. Ahol szólnak, ahová hívnak, oda szívesen megyek.

– Képeidből nem szívesen adsz el. Pontosabban: áron alul nem adod el magad. Ezt nem sokan engedhetik meg magunknak. Szerencsés alkat vagy ilyen szempontból?

– Ha nem engedhetném meg magamnak ezt, talán akkor is így járnék el. De vannak olyan képek, amelyektől nem is tudok megválni. Szívemhez nőttek. És úgy semmiképp sem adnám el, hogy csak felelőtlenül elkótyavetyélem. Vannak érdekes történeteim. A Gyászcsárdást például Pávai István barátom kérte. Telefonálgatott, sürgetett, hogy adnám neki. Lehel fiam találta ki a megoldást: adjam neki, és kérjek cserébe egy hegedűt.

– Nem a rossz szándék mondatja velem, de tényleg kissé szokatlanul erősen kötődsz a képeidhez. Ami érhető persze, hiszen minden alkotásodnak saját drámai története van. Az egyik legmegrázóbb történet számomra az Utolsó verbunk.Vida Gábor

– Ez az életem. A cigányprímás, A bodzafapuskás kisfiú, mind-mind egyéni sorsot ábrázol. Nagyapámtól, édesapámtól, de főleg apai nagyanyámtól tanultam a magyardellői népdalokat, és ezek történeteit festem meg. Változatokat. Hol rusztikus, hol klasszikusabb formában, attól függ, milyen a hangulatom. De minden egyes képhez saját történetem is hozzátapad. Amikor meghívnak előadást tartani egy-egy iskolába, akkor a hegedűn kívül verseket és öt-hat képet is viszek. Erre a változatosságra a diákok rendkívül fogékonyak. Még a portrérajzolás közben is meglátom egy-egy régi emlékképemet. Amikor valakire ránézek, szinte azonnal be tudom azonosítani. Hoppá, ő Csuti Jóska bácsihoz hasonlít! Meglátom bennük a vonalakat és a kontúrokat. Az a faluközösség, amelyben én egykor felnőttem, mára teljesen megváltozott, de akkoriban íratlan törvényszerűségeit mindenki következetesen betartotta. Ebben a régi magyardellői világban akadtak mulatságos pillanatok is: például havat kaszáltak a férfiak. Ugyanúgy kellett kaszálniuk a havat, mint nyáron a rendet. Ha hosszú volt a hórend, a kaszát két-három sor után meg kellett fenni. Hat rend után meg kellett verni: leterítették az ujjast a hóra, rákönyököltek, beütötték a kaszaüllőt a földbe, elővették a kalapácsot a tarisznyából és kalapáltak. A végén boglyába is hordták a lekaszált havat! Ilyen virtuskodó versenyekbe fogadásból mentek belé! Amit az előbb mondtál, az Utolsó verbunkról, az is igaz. Életemben először a székely himnuszt Bözödi György temetésén hallottam: Czine Mihály kezdte el. Magyardellőn, amikor a magyar himnuszt először elénekeltük, Pista bácsi rosszul lett a templomban, és meghalt…

– Ez mikor is történt?

– 1990 elején. Vagy… mikor is volt az a bizonyos forradalom? 1989 decemberében? Hát, akkor lehet, hogy nyolcvankilenc végén történhetett.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008