Művelődés

Ebből a gon­do­lat­ból me­rí­tek most né­mi bá­to­rí­tást ah­hoz, hogy meg­kö­ze­lít­sek egy kér­dést, de az idé­zett gon­do­lat már a kezdet­kor ar­ra in­dít, hogy tár­gyi­la­go­san néz­zek szem­be a le­het­sé­ges hi­á­nyos­sá­gok­kal: az elem­zést sem be­fe­je­zett­ség, sem tel­jes­ség nem fog­ja jel­le­mez­ni.

2. Húsz éve új­ra meg új­ra fo­gal­ma­zó­dik ben­nem a kér­dés: Visában mi­ért nincs ér­té­ke an­nak a faj­ta tu­dás­nak, amely­re az is­ko­lá­ban le­het szert ten­ni? Mi­ért nem fon­tos? Mi az oka an­nak, hogy annyi­ra ke­vés az ered­mé­nye az is­ko­lá­ban vég­zett pe­da­gó­gi­ai tevé­keny­­ségnek? Me­lyek azok az erők, ame­lyek vissza­fe­lé húz­zák a leg­jobb ké­pes­sé­gű gyer­me­ke­ket is? Ho­gyan le­het­sé­ges az, hogy ebből a fa­lu­ból, az is­ko­lás­ko­rú­ak né­pes tár­sa­dal­má­ból a te­le­pü­lé­sen be­induló is­ko­lai ok­ta­tás kezdetétől 1980-ig mind­össze egy köz­gaz­dász és há­rom ta­ní­tó ke­rült ki? És va­jon mi az oka an­nak, hogy 1990 óta – a ki­tá­gult lehetőségek el­le­né­re – a leg­te­het­sé­ge­sebb di­ák­ja­ink jó ré­sze még az érett­sé­gi­ig sem ju­tott el, ho­lott az egye­te­mi dip­lo­ma meg­szer­zé­se ter­mé­sze­tes vágy és elérhető cél le­he­tett vol­na az éle­tük­ben?

Mind­ezek­re a kér­dé­sek­re va­jon mi­lyen mér­ték­ben ad­hat vá­laszt a fa­lu ér­ték­rend­je? Az­tán: az egyes csa­lá­dok ér­ték­rend­jét ho­gyan be­fo­lyá­sol­ja an­nak a kö­zös­ség­nek a vi­lág­ké­pe, amely­nek ma­guk is tag­jai? To­váb­bá kér­dés az is: hol van­nak a Jó Pé­te­rek? Né­meth Lász­ló gyermekhősének mezőségi tár­sai. Az erős aka­rat, az ambí­ció, a ki­tar­tás, a tu­dás­szomj.

3. Ta­nul­má­nyom­ban egy idős pa­raszt­asszony élet­pá­lyá­já­nak alakulá­sát vizs­gá­lom az élet­tör­té­net tük­ré­ben. Még pon­to­sab­ban: ar­ra fi­gye­lek, hogy az élet­pá­lya bo­nyo­lult há­ló­já­ban me­lyek azok a hely­ze­tek, ame­lyek­ben kis­gyer­mek­ko­rá­tól egé­szen az öreg­kor jelené­ig kap­cso­lat­ba ke­rült a kul­tú­ra azon vál­to­za­tá­val, il­let­ve válto­zataival, amely más mint a né­pi kul­tú­ra. Ez a „más” a különbö­ző szem­pon­to­kat ér­vé­nye­sítő kul­tú­ra­ti­po­ló­gi­ák alap­ján minősíthe­tő elit­kul­tú­rá­nak, más meg­kö­ze­lí­tés­ben hi­va­ta­los kul­tú­rá­nak (Bür­ke 1991. 1–45).

Ezen túlmenően: ho­gyan éli meg eze­ket a hely­ze­te­ket; „va­la­mint az is kér­dés: a hi­va­ta­los kul­tú­rá­val va­ló ta­lál­ko­zá­sok mi­lyen ha­tás­sal vol­tak (van­nak) a to­váb­bi élet­pá­lya ala­ku­lá­sá­ra?

Az élet­tör­té­net-ku­ta­tás gaz­dag iro­dal­má­ból Niedermüller Pé­ter el­mé­le­ti kér­dé­se­ket elemző ta­nul­má­nyát te­kin­tem ki­in­du­ló­pont­nak, amely­ben a szerző töb­bek kö­zött Kluckhohn, C. több év­ti­zed­del ko­rábbi mód­szer­ta­ni össze­fog­la­lá­sá­ra, va­la­mint Geertz, C. kul­tu­rá­lis rend­sze­rek­re vo­nat­ko­zó elem­zé­se­i­re is tá­masz­ko­dott (Niedermüller 1988).

áz élet­pá­lya ob­jek­tív tény, élet­tör­té­net vi­szont ön­ma­gá­ban nem lé­te­zik. Kü­lö­nö­sen igaz ez a meg­ál­la­pí­tás a ver­bá­lis élettör­ténetek ese­té­ben, hi­szen ezek egy mes­ter­sé­ges szi­tu­á­ció ter­mé­kei. A szö­ve­gek a ku­ta­tó és az elbeszélő („benn­szü­lött”) kö­zöt­ti be­szél­ge­tés fo­lya­ma­tá­ban ke­let­kez­nek, így nyil­ván­va­ló, hogy az ily mó­don létrejövő élet­tör­té­net nem au­to­nóm szö­veg, ha­nem nyel­vi in­ter­ak­ció, pszi­cho­ló­gi­ai, szo­ci­o­ló­gi­ai szi­tu­á­ció ter­mé­ke (Niedermüller 1988. 380–1).

Más, ha­son­ló jel­le­gű mun­kák­ra hi­vat­koz­va Mo­hay Ta­más né­hány ta­nulságot fo­gal­maz meg. A te­rep­mun­ka mód­szer­tan­ára vo­nat­ko­zik az a fon­tos meg­ál­la­pí­tás, amely sze­rint a nép­rajz­ku­ta­tó il­let­ve ant­ropológus sa­ját tu­dás­rend­sze­rét épp­úgy be­vi­szi a te­rep­mun­ka so­rán tör­tént ta­lál­ko­zá­sok­ba, mint be­szél­getőtársai, az a szö­veg (vagy tu­dás) pe­dig, ame­lyet a ku­ta­tó a sa­ját szak­ja nyel­vé­re le­for­dít, a ket­te­jük fo­lya­ma­tos egy­más meg­ér­té­sé­re irá­nyu­ló tö­rek­vé­séből szár­ma­zik. Mind­ez azt is je­len­ti, hogy az el­be­szélő és a ku­ta­tó sze­mé­lyes adott­sá­ga­ik­tól és kap­cso­la­tuk mélységétől füg­get­le­nül tör­vény­sze­rű­en fé­lig-med­dig ide­ge­nek ma­rad­nak egy­más szá­má­ra, el­ső­sorban azért, mert ugyan­azt a nyel­vet más­képp hasz­nál­ják (Mohay 1994. 36).

A mód­szer kö­vet­kez­mé­nye az is, hogy az em­lé­kek fel­idé­zé­se mind­két ol­dal­ról cso­mó­pont­ok kö­ré rendeződik. Az et­nog­rá­fus kér­dései az ál­ta­la fon­tos­nak tar­tott élet­sza­ka­szok­ra és élet­for­du­lók­ra vo­nat­koz­nak, az elbeszélő hang­sú­lyai ezek­kel rész­ben egy­beesnek, rész­ben nem. Más­részt az­zal a kö­vet­kez­ménnyel is együtt jár ez a szi­tu­á­ció, hogy az el­be­szé­lő szán­dé­ko­san vagy szán­dék­ta­la­nul el­hall­gat té­nye­ket vagy ér­té­ke­lé­se­ket (Mohay 1994. 36).

Ezek az ant­ro­po­ló­gi­ai el­vek, ame­lyek­re a fen­ti­ek­ben utal­tam, el­gon­dol­ko­dás­ra kész­tet­het­nek bár­kit, aki a né­pi kul­tú­ra kutatá­sával fog­lal­ko­zik, és ar­ra is in­dít­hat­ják a ku­ta­tót, hogy az ed­digieknél is na­gyobb kö­rül­te­kin­tés­sel fo­gal­maz­za meg ész­re­vé­te­le­it. De a mód­szer­ben rejlő buk­ta­tók el­le­né­re úgy gon­do­lom, hogy a Gás­pár Ág­nes­sel foly­ta­tott há­rom be­szél­ge­tés al­kal­má­val létre­jött szö­veg fon­tos le­het a tu­do­mány szám­ára, mert ta­lán föl­sej­lik ben­ne egy kö­zös­ség ké­pe, más­részt ta­lán egy em­be­ri élet rej­tett di­men­zi­ói, a kívülről lát­ha­tat­lan szin­tek a rá­juk eső fény­ben megközelíthetővé, bi­zo­nyos mér­ték­ben ér­tel­mezhetővé vál­nak.

4. Öz­vegy Kiss Mihályné Gás­pár Ág­nes 1923-ban szü­le­tett Visában. Édes­ap­ja Gás­pár Ist­ván mi­u­tán ha­za­ke­rült az első vi­lág­há­bo­rú­ból, sza­kí­tott első fe­le­sé­gé­vel, és új csa­lá­dot ala­pí­tott, eb­ben a há­zas­sá­gá­ban szü­le­tett Ág­nes ne­vű lá­nya, édes­any­já­nak szin­tén a má­sodik há­zas­sá­ga volt ez; első fér­je ha­di­fo­goly lett, majd – a csa­lád így tud­ja – fe­le­sé­gül vett egy orosz nőt, nem tért ha­za. Édes­any­já­nak első férjétől már szü­le­tett egy lá­nya, később az új csa­lád­ban a két kis­lányt ne­vel­ték, több gyer­mek nem szü­le­tett. Szü­le­i­nek 9 hold szán­tó­ja, 2–2 hold rét­je il­let­ve ka­szá­ló­ja volt, ezen gaz­dál­kod­tak. 6 éves ko­rá­ban édes­ap­ja be­írat­ta a Visai Ál­la­mi Ele­mi Is­ko­lá­ba, amely­ben az első négy osz­tály­ban ek­kor még a ta­ní­tá­si nyelv a ma­gyar volt, az V–VII. osz­tály­ban vi­szont már ro­mán ta­ní­tó ta­ní­tott. Az 1935-1936-os tan­év­ben fe­jez­te be a VII. osz­tályt, majd az 1942– 1943-as tan­év vé­gén bi­zo­nyít­ványt ka­pott a VI­II. osz­tály elvégzéséről is. Ek­kor a ko­lozs­vá­ri Ma­lom ut­cai Pol­gá­ri Is­ko­lá­ba sze­re­tett vol­na be­irat­koz­ni ma­gán­ta­nuló­nak, a há­bo­rús ese­mé­nyek azon­ban köz­be­szól­tak. 1945-ben férj­hez ment a szin­tén visai szü­le­té­sű Kiss Mi­hály gaz­dá­hoz. Há­rom fi­uk szü­le­tett: Ár­pád, Zol­tán és György. Leg­ki­sebb gyer­me­kük 8 éves volt, és még él­tek az asszony idős szü­lei, ami­kor 1967-ben hir­telen meg­halt a fér­je. Később mind­há­rom fia visai lányt vett fe­leségül, és mind­hár­man a fa­lu­ban él­nek. Ág­nes né­ni­nek ti­zen­egy uno­ká­ja és egy déd­uno­ká­ja van. A csa­lá­di ház­ban leg­ki­seb­bik fi­á­nak a csa­lád­já­val la­kik együtt, egy fe­dél alatt kü­lön ház­tar­tás­ban.

A kol­lek­tív gaz­da­ság fel­bom­lá­sa után a vissza­ka­pott föld­je­it (5,6 hek­tár) át­ad­ta a fi­a­i­nak, hogy ők mű­vel­jék meg; ma­gá­nak l0 ár ker­tet tar­tott meg egy kö­ze­li domb­ol­da­lon. Ezt még 75 éve­sen is ő ma­ga mű­vel­te meg. „Las­san ki­me­gyek oda, ha ki­érek, egy ki­csit pi­he­nek, az­tán már ka­pá­lok.” Két éve nem fog­lal­ko­zik sertéshiz­lalással, gaz­da­sá­gá­ban most már csak tyú­kok, csir­kék van­nak.

5. Kiss Mihályné Gás­pár Ág­nes­nél 1994 feb­ru­ár­já­ban jár­tam először. Ak­kor már ti­zen­négy éve ta­ní­tot­tam Visában, ez alatt az idő alatt sok idős em­bert meg­ke­res­tem, so­kak­kal be­szél­get­tem, elsősorban a gyer­mek­ko­ruk­ról. Vissza­gon­dol­va ezek­re az évek­re, nem sok emlé­kem van ve­le kap­cso­lat­ban. Mi­vel az is­ko­lá­hoz egé­szen kö­zel la­kik, sok­szor ta­lál­koz­tunk az ut­cán, az is­ko­la kör­nyé­kén, több­ször, be­szél­get­tünk is, de csak úgy és annyit, aho­gyan az ut­cán szo­kás. Em­lé­ke­ze­tes vi­szont az, hogy Kiss Andrásné Kiss Er­zsé­bet, aki éve­ken át igen ked­ves szom­szé­dom és szí­ves beszélgetőtársam is volt, és aki­nek Ág­nes né­ni só­gor­asszo­nya, nem egy­szer úgy em­le­get­te őt, mint aki „okos asszony”. Más­részt két me­nyé­vel vol­tam kapcsolat­ban: az egyik­kel kol­lé­gák­ként éve­ken át együtt dol­goz­tunk, a má­sik, me­nye di­á­kom volt az 1980-as évek ele­jén. Az ő megjegy­zéseikből, vélekedéseikből azt szűr­tem le a ma­gam szá­má­ra, hogy a me­nyei kü­lön­le­ges, fur­csa ter­mé­sze­tű em­ber­nek tart­ják.

Első be­szél­ge­té­sün­ket üze­net­vál­tás előzte meg. Az volt a kér­désem, hogy van-e ked­ve, ide­je ar­ra, hogy be­szél­ges­sünk. Az üze­netből az is ki­de­rült, hogy kazettofont is vin­nék ma­gam­mal, a be­szél­ge­tést rög­zí­te­ni sze­ret­ném, és a „ré­gi dol­gok­ról” kér­dez­­getném, elsősorban a gyer­mek­ko­rá­ról. A vá­lasz po­zi­tív volt, így ke­rült sor az első be­szél­ge­tés­re.

Niedermüller Pé­ter más ku­ta­tók ered­mé­nye­it is fi­gye­lem­be vé­ve meg­ál­la­pít­ja: az ed­di­gi elem­zé­sek azt bi­zo­nyít­ják, hogy az el­be­szélt ese­mény­ben, tu­laj­don­kép­pen az egész élet­tör­té­net­ben a tény­le­ges ese­mény­hez ké­pest „el­to­ló­dik” a té­ma, a tar­ta­lom, an­nak kon­tex­tu­sa. Az el­be­szélt ese­mény­ben meg­vál­to­zik a tény­le­ges tör­té­nés lá­tó­ha­tá­ra, en­nek oka elsősorban az időbeli struk­tú­ra különbözősége. Az élet­pá­lya „ob­jek­tív” igaz­sá­gát az időbeli tá­vol­sá­got át­hi­da­ló em­lé­ke­zés az élet­tör­té­net szub­jek­tív igaz­sá­gá­vá vál­toz­tat­ja át (Niedermüller 1988. 384). A gyer­mek­kor­ral kap­cso­la­tos kér­dé­se­i­met a Gás­pár Ág­nes­sel foly­ta­tott be­szél­ge­tés­ben ak­kor már so­kad­szor­ra tet­tem fel. Ál­ta­lá­ban az a ta­pasz­ta­la­tom, hogy az idős em­be­rek szí­ve­sen em­lé­kez­nek vissza éle­tük­nek er­re a sza­ka­szá­ra; hatvan­-hetven év tá­vo­lá­ból gyer­mek­ko­ri én­jük buk­kan fel a gyer­mek­kor já­té­ka­i­val és fel­ada­ta­i­val, csíny­te­vé­se­i­vel és örö­me­i­vel együtt. Szí­ve­sen em­lé­kez­nek az is­ko­lá­ban töl­tött időszakra is.

A gyűj­tés­sel kap­cso­la­tos ad­di­gi ta­pasz­ta­la­ta­im mel­lett is már az első be­szél­ge­tés ele­jén fel­fi­gyel­tem en­nek az ak­kor 71 éves asszony­nak az élénk­sé­gé­re, amellyel kér­dé­se­im­re re­a­gált. Szin­te kér­dez­nem sem kel­lett; mint­ha már rég­óta er­re az al­ka­lom­ra várt vol­na, hogy ezt mind el­mond­ja, ki­mond­ja. Már az első per­cek­ben ki­de­rült az, hogy je­lent­kez­ni „akart” a pol­gá­ri is­ko­lá­ba, nemso­kára pe­dig ar­ról kez­dett el be­szél­ni, hogy az egyik déd­nagy­ap­ja re­for­má­tus lel­kész volt. A má­so­dik be­szél­ge­tés­re több mint öt év múl­va, 1999 szep­tem­be­ré­ben ke­rült sor. Ek­kor elsősorban ar­ra fi­gyeltem, hogy kinőve az is­ko­lás­kor­ból – pa­rasz­ti ke­re­tek kö­zött él­ve ugyan – élet­pá­lyá­já­nak me­lyek vol­tak azok a pont­jai, ami­kor kap­cso­lat­ba ke­rült az elit­kul­tú­rá­val, és eze­ket a ta­lál­ko­zá­so­kat ho­gyan él­te meg. Vé­gül két hó­nap múl­va azért men­tem vissza hoz­zá, mert az ad­dig gyűj­tött anyag ki­egé­szí­tés­re szo­rult. Ez­út­tal szám­ba vet­tem a könyv­tá­rát is. (Itt sze­ret­nék kö­szö­ne­tet mon­da­ni Ke­szeg Vil­mos­nak, aki a meg­kez­dett mun­ka foly­ta­tá­sá­ra biz­ta­tott. Ta­ná­csa­i­nak, öt­le­te­i­nek köszönhetően a ku­ta­tó­mun­ká­ban olyan új szem­pont­ok fo­gal­ma­zód­tak meg, ame­lyek­re ad­dig nem gon­dol­tam.)

A gyűj­tés ide­jén első két al­ka­lom­mal mag­ne­to­font hasz­nál­tam, a szó sze­rint le­jegy­zett szö­veg 37 ol­dal­nyi, ezt egé­szí­ti ki az az anyag, ame­lyet a har­ma­dik be­szél­ge­tés­kor nem szó sze­rint je­gyeztem le, 8 ol­dal ter­je­de­lem­ben. A be­szél­ge­té­sek­re mind­há­rom al­ka­lom­mal az Ág­nes né­ni szo­bá­já­ban ke­rült sor, raj­tunk kí­vül más nem vett részt a be­szél­ge­tés­ben. A kazettofon kettőnk kö­zött volt az asz­ta­lon.

6. Ha fe­lü­le­te­sen szem­lél­jük a Kiss Mihályné élet­pá­lyá­ját, úgy vél­het­jük, hogy eh­hez na­gyon ha­son­ló szám­ta­lan van a pa­rasz­ti kö­zösségekben nap­ja­ink­ban is.

Sza­bó Lász­ló Tár­sa­da­lom­nép­rajz cí­mű mun­ká­já­ban tö­mör elem­zést ké­szít a pa­rasz­ti világképről, a pa­rasz­ti tu­dás­ról (Sza­bó 1993. 208–226). Gyűjtőmunkám fo­lya­mán azt ta­pasz­ta­lom, hogy a Sza­bó Lász­ló ál­tal so­rolt jel­lemzők (a pa­rasz­ti vi­lág­ké­pet és tu­dást a lokalitás, a szubjek­tivitás, a hal­maz­sze­rű­ség és az em­pí­ria jellemzői; a lokalitás be­ha­tá­rol ho­ri­zon­tá­li­san és ver­ti­ká­li­san, ugyan­ak­kor be­fe­lé el­mé­lyí­ti az is­me­re­te­ket) pon­to­san felfedezhetők a visai em­be­rek éle­té­ben, gon­dol­ko­dás­mód­já­ban, ma­ga­tar­tá­sá­ban, mindenekelőtt a legidősebb nem­ze­dék ese­té­ben. De ha rö­vi­den ké­ne jel­le­mez­nem Ág­nes né­nit a há­rom be­szél­ge­tés alap­ján, a következőket mon­da­nám ró­la: önál­ló­ság és ha­tá­ro­zott­ság jel­lem­zi; in­tel­lek­tu­á­li­san nyi­tott ar­ra is, ami nem a pa­rasz­ti kul­tú­ra ré­sze, en­nek kö­vet­kez­té­ben ott­ho­no­san mo­zog olyan te­rü­le­te­ken is, ame­lyek sa­ját fa­lu­ja­be­li kor­osz­tá­lya szá­má­ra is­me­ret­le­nek, ide­ge­nek. Ugyan­ak­kor sok vo­nat­ko­zás­ban ben­ne él fa­lu­ja pa­rasz­ti ha­gyo­má­nya­i­ban. Ezt jel­zi az öl­tö­ze­te és a kör­nye­ze­te is. A ház előszobaként is hasz­nált kony­há­já­ból két szo­ba nyí­lik: a felsőházban a fiáék lak­nak, az ő szo­bá­ja az al­só­ház, ab­la­ka az ud­var­ra te­kint. A szo­ba be­ren­de­zé­se egy­sze­rű: ágy (amely őrzi a haj­da­ni ve­tett ágy nyo­ma­it), asz­tal, mel­let­te a fal fel­öl pad­lá­da, kony­ha­szek­rény, ré­gi típu­sú vas­kály­ha, ru­hás­szek­rény) va­la­mint az édes­any­já­tól örö­költ kö­zel száz esztendős ru­hás­lá­da te­le sok szép szőttessel, var­rot­tas­sal. A fa­lon né­hány be­ke­re­te­zett fény­kép. A be­já­rat­tal szem­köz­ti fa­lon kö­zé­pen, köz­pon­ti he­lyen egy elismerő ok­le­vél, ez is ke­ret­ben. (Ezt az elismerő ok­le­ve­let Gás­pár Ág­nes kap­ta 1943. aug. 15-én, ami­kor az Er­dé­lyi Ma­gyar Gaz­da­sá­gi Egye­sü­let a fa­lu­ban gaz­da­na­pot szer­ve­zett. A ren­dez­vé­nyen ti­zen­két pár­na­hu­za­ta és né­hány szegikendője volt ki­ál­lít­va.)

Élet­hely­ze­tek, tör­té­né­sek, em­be­ri kap­cso­la­tok, ter­vek, vá­gyak, dön­té­sek és mo­ti­vá­ci­ók, ame­lyek va­la­mi­lyen mó­don az elitkultúrá­val va­ló ta­lál­ko­zást jel­zik, vagy en­nek nyo­ma­it tük­rö­zik.

A. Is­ko­la – is­ko­lai tel­je­sít­mény – to­vább­ta­nu­lás vá­gya – csa­ló­dá­sok

Az ed­di­gi­ek­ben már utal­tam ar­ra a tény­re, hogy Gás­pár Ág­nes már az első be­szél­ge­té­sünk leg­ele­jén igen élén­ken re­a­gált a kér­déseimre, és jól érzékelhetően szí­ve­sen em­lé­ke­zett vissza is­koláskorára, érthető mó­don, hi­szen az is­ko­lá­ba já­rás szá­má­ra si­kert, el­is­me­rést je­len­tett. El­is­me­rést még felnőtt ko­rá­ban is.

(K – kér­dés, B – beszélgetőtárs)

K – Sze­ret­ném, ha a ré­gi is­ko­lá­ról me­sél­ne Ág­nes né­ni.

B – Hogy hogy volt a ré­gi is­ko­lá­ba? Ak­kor ami­kor én jár­tam? Hát én jár­tam négy osz­tályt Bo­dor tanito úr­hoz, aki 32 évig vot it­ten ná­lunk tanito... itt is la­kott az én nagy­anyám­nál, itt né a szom­széd­ba. Négy osz­tályt nálla jár­tam, utá­na jártom há­rom osz­tályt... mer he­tet vé­gez­tem először... Restesan tanito vot a ta­nítom. Ott jár­tam, el­vé­gez­tem a hét osz­tályt. Utánna (meg tu­dom mu­tat­ni az iga­zol­vá­nyo­kat) jár­tam egyet ma­gán­úton... szó­val el­készültem, akar­tam pol­gá­ri is­ko­lát vé­gez­ni, ma­gyar éra alatt.

K – És az­tán az nem si­ke­rült?

B – Nem si­ke­rült a vizs­ga, mer jött a há­bo­rú... jött a há­bo­rú, és nem si­ke­rült a vizs­ga, úgy­hogy az­zal el­ma­rad­tam... én el votam ké­szül­ve, de nem si­ke­rült, hogy el­vé­gez­zem.

K – Sze­re­tett ta­nul­ni Ág­nes né­ni?

B – Ta­nul­tam, Jo ta­nu­ló votam... büsz­ke votam .rá, s büsz­ke vótak a szü­le­im! Nagyon… jó ta­nu­ló vol­tam... és a kon­fir­má­ci­ón is első votam... ak­kor a ta­nu­lás sze­rint vot... első votam a kon­fir­má­ci­ón is... Na­gyon jol ta­nul­tam... jo számtanista votam! A gyer­me­ke­i­met, a két na­gyob­bat hét évig kísértem... hét osztályig, aka­rom mon­da­ni, me he­tet vé­gez­tek, kisértem őket... meg tud­tam a lec­ké­jü­ket csi­nál­ni s igazitni... Tu­dom, hogy Gás­pár Bé­la igazga­tó ur azt irta az ellenőrzőjibe há­tul, hogy „Mond­já­tok meg édes­anyátoknak...”, „Ki ta­ní­tott ti­te­ket?” „Édes­anyánk.” „Édes­anyád ér­dem­li meg a jo je­gyet, nem ti! Le­gye­tek alá­za­to­sak, mint édes­anyá­tok!” Min­dig azt irta oda. Jól ta­nul­tam! Nem votam bu­ta asszony akko sem, és én ugy gon­do­lom, hogy máma sem va­gyok az! Már vén­asszony va­gyok, de… (ne­vet)

A to­vább­ta­nu­lás kér­dé­sé­vel kap­cso­lat­ban az ed­di­gi vizsgálódá­saim alap­ján az ál­la­pít­ha­tó meg, hogy Visában a 20. szá­zad 40-es éve­i­ben szin­te sem­mi­fé­le ha­gyo­má­nya nem volt an­nak, hogy a he­lyi is­ko­la el­vég­zé­se után a gyer­me­kek egy ré­sze vá­ro­si gim­ná­zi­um­ban foly­tas­sa ta­nul­má­nya­it. Ed­dig mind­össze két olyan eset­re de­rült fény, amely ki­vé­telt ké­pez. Jakó Zsig­mond ami­kor szám­ba ve­szi azo­kat a nagyenyedi tó­gás di­á­ko­kat, akik­nek a szár­ma­zá­si he­lye is­mert volt 1662–1848 kö­zött, meg­je­löl egy Vi­sá­ból szár­ma­zó di­á­kot is (Jakó 1979. 67–8). Eb­ben az eset­ben azon­ban az­zal a lehetőséggel is számol­nunk kell, hogy ez a di­ák nem a fa­lu pa­rasz­ti kö­zös­sé­géből szár­mazott, ha­nem eset­leg a te­le­pü­lé­sen szol­gá­ló re­for­má­tus lel­kész gyer­me­ke volt.

A fa­lu szó­be­li kul­tú­rá­já­ban megőrződött egy igen jó ta­nu­ló gye­rek­nek az em­lé­ke, aki va­la­mi­kor 1910 kö­rül ment el ko­lozs­vá­ri is­ko­lá­ba, vé­gül gaz­da­tiszt lett, és a száj­ha­gyo­mány sze­rint Ma­gya­ror­szá­gon te­le­pe­dett le. Ugyan­­ak­kor a visai egy­ház­köz­ség irat­tá­rá­ban is ta­lál­tam olyan ada­tot, amely en­nek a kiemelkedő ké­pes­sé­gű gye­rek­nek a sor­sá­ra vo­nat­ko­zik. Az egy­ház­köz­ség­ben a tan­kö­te­les gyer­me­kek nyil­ván­tar­tá­si köny­ve a visai ref. egy­ház­ban cím­mel nyil­ván­tar­tást ve­zet­tek 1895-tól 1913-ig. Egy 1909-es be­jegy­zés ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy Lo­vász Sán­dor (Lo­vász György ref. erdőőr és Lénárt Ju­lis­ka gyer­me­ke) 1909. szept. l-jén a nagyenyedi kol­lé­gi­um­ba ment, mi­u­tán Visában be­fe­jez­te az V. osz­tályt.

Kiss Mihályné Gás­pár Ág­nes most idős ko­rá­ban is gon­do­san őrzi a 60–65 év­vel ezelőtt ka­pott is­ko­lai bi­zo­nyít­vá­nya­it és mind­azokat az ira­to­kat, ame­lyek szük­sé­ge­sek vol­tak a pol­gá­ri iskolá­ba va­ló be­irat­ko­zás­hoz. Hogy éle­té­ben mennyi­re kö­ze­li és re­á­lis ese­mény­nek ígér­ke­zett a pol­gá­ri is­ko­lá­ba va­ló be­ju­tás, azt az ira­to­kon ta­lál­ha­tó kel­te­zés, is jel­zi; eze­ken át­ja­ví­tott dátum­ként 1943. szept. l. sze­re­pel, a fel­vé­te­li vizs­gá­ra pe­dig szep­tem­ber 4-én ke­rült vol­na sor. (Az ira­to­kon há­rom­fé­le dá­tum sze­re­pel. Az év vé­gi értesítőket 1943. ok­tó­be­ré­ben bo­csá­tot­ta ki az is­ko­la ak­ko­ri vezető­je, a töb­bi ira­ton át­ja­ví­tott kel­te­zés áll, amiből ar­ra le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy ere­de­ti­leg ta­lán már 1942-ben sze­re­tett vol­na je­lent­kez­ni a Ma­lom ut­cai is­ko­lá­ban.)

Té­ma­ori­en­tált be­széd­hely­zet­ben a beszélőkre és a szö­veg­re két­fé­le erő hat: egy cent­ri­fu­gá­lis és egy cent­ri­pe­tá­lis (Ke­szeg 1993. 29–30). A szö­veg nagy ter­je­del­me mi­att a tel­jes­ség igé­nye nél­kül szám­ba ve­szem azo­kat a von­za­to­kat, ame­lyek az első be­szél­ge­tés­ben a té­ma (is­ko­la) kö­ré gyűl­tek; azo­kat a tartal­mi ele­me­ket, amelyekből a té­ma asszo­ci­á­ci­ós szfé­rá­ja szervező­dött, meg­je­löl­ve azo­kat a von­za­to­kat, ame­lyek ese­té­ben a cent­ri­fu­gá­lis erő a be­szél­ge­tés fo­lya­ma­tá­ban kü­lö­nö­sen fölerősödött.

Az első té­ma: az is­ko­la. Az el­vég­zett osz­tá­lyok szá­ma, ered­mé­nyek, si­ke­rek, a to­vább­ta­nu­lás ter­ve értesítők. Ta­ní­tói, gyer­me­kei irá­nyí­tá­sa, ki­se­gí­té­se, uno­kái tan­anya­ga, szü­lei is­ko­lá­zott­sá­gi fo­ka, apai nagy­ap­ja és nagy­any­ja, apai déd­nagy­ap­ja. Egy is­ko­lai ku­darc em­lé­ke, a ro­mán nyelv el­sa­já­tí­tá­sa, hasz­ná­la­ta, ba­rát­sá­ga a ro­mán ta­ní­tó kis­lá­nya­i­val.

Mi­lyen is volt az is­ko­lá­zott­sá­gi fo­ka azok­nak, akik­kel a gyer­mek Gás­pár Ág­nes egy fe­dél alatt élt? Az édes­ap­ja két osz­tályt, az édes­any­ja né­gyet, fél­test­vé­re, aki 9 év­vel volt idősebb, szin­tén hét osz­tályt vég­zett. A té­ma von­za­ta apai nagy­any­já­nak az alak­ja is, akiről nem de­rül ki, hogy hány évet töl­tött iskolá­ba já­rás­sal, de a megelevenedő em­lé­kek ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy je­lentős sze­re­pe volt a gyer­mek in­tel­lek­tu­á­lis fejlődésében.

B – Em­lék­szem jol... mon­dom, a nagy­apám meg­halt ko­rán, de a nagy­anyám­ra em­lék­szem, mer nagy­­anyám ve­lünk la­kott egy szo­bá­ba. Édes­apám, édes­anyám, én és a nagy­anyám! És em­lék­szem, hogy nagy­anyám min­dig kér­dez­te, hogy mennyi 2x3. Én még olyan ki­csi­ke votam, mint a ki­csi Ba­bi­kám, né (kis uno­ká­já­ra utal, aki 6 éves)... és én ugy feleltem... Úgy­hogy min­dig fog­lal­ko­zott ve­lem. S na­gyon sze­re­tett!

K – Va­la­mi­lyen köny­ve volt a nagy­ma­má­já­nak? Nem em­lék­szik Ág­nes né­ni?

B – Nem em­lék­szem. 23-ba szü­let­tem, 34-be mi az­tán le­kö­töz­tünk ide az én édes­apám­mal és édesanyámmal, meg­csi­nál­tuk ezt a há­zat. Nem ezt, me ami ezelőtt vot. Úgy­hogy nem em­lék­szem, hogy ol­va­sott vona, de nagy­anyám... ara em­lék­szem, hogy én ahogy le­fe­küd­tem es­te... vot ami­kor nagy­anyám­mal alud­tam, vot ami­kor kü­lön ágy­am vot... min­dig meg­kér­dez­te, hogy „máma tojt há­rom tyú­kom, az egyi­ket nem kap­tam meg... na most te mit szólsz, hogy ha a há­rom­ból egyet el­ve­szünk, hány ma­radt meg?” Olyan ki­csi le­ányka votam. S ak­kor ha­mar az uj­ja­i­mon össze­szá­mí­tot­tam, egyet el­vet­tem... Kettő!” Ugy es­te... Úgy­hogy nem vot bu­ta asszon! S ak­kor az­tán kezd­te a tiztöl fel­fe­lé, úgy­hogy mielőtt én is­kolába men­tem, én már tud­tam szá­mol­ni. De mind ebből ki­fo­lyó­lag, hogy nagy­anyám ta­ní­tott.

Mi­vel rész­ben az is­ko­lai te­vé­keny­ség­hez kap­cso­ló­dik, en­nél a pont­nál tár­gya­lom az ide­gen nyelv ta­nu­lá­sá­nak, el­sa­já­tí­tá­sá­nak, hasz­ná­la­tá­nak a kér­dé­sét is.

A IV. osz­tály el­vég­zé­se után Gás­pár Ág­nes hat más tár­sa­vai együtt be­ke­rült a ro­mán tan­nyel­vű V. osztályba. Hogy kez­det­ben le­het­tek nyel­vi ne­héz­sé­gei, azt az V. osz­tály vé­gén ka­pott értesítője jel­zi – ma­ga ilyesmiről nem­igen be­szél, de a szor­ga­lom­ból és magaviseletből ka­pott 10-es után feltűnően sok 7-es osz­tály­zat kö­vet­ke­zik.

A ko­ra­be­li po­li­ti­kai hely­zet edzet­té tet­te en­nek a mezőségi fa­lu­nak a la­kó­it. Egy-két év múl­va már csak ro­mán tan­nyel­vű osz­tályok lé­tez­tek az is­ko­lá­ban, a ta­ní­tó meg­bün­tet­te azt a gyere­ket, aki szü­net­ben já­ték köz­ben ma­gya­rul szólt a tár­sá­hoz? A ma­gyar ábé­cé be­tű­it az ak­ko­ri elsősöknek a re­for­má­tus lel­kész taní­totta meg a val­lás­órá­kon.

Ág­nes né­ni szí­ve­sen és könnyen ta­nul­ta az ide­gen nyel­vet, mint mond­ta „le­vág­ta” a ro­mán osz­tály­tár­sa­it, töb­bet tu­dott, mint ők, kü­lö­nö­sen a szám­tan­órá­kon. Az első be­szél­ge­tés­ben több olyan mon­dat is el­hang­zott, amely­ben a beszélő ön­ma­gát, is­ko­lai teljesít­ményét, ké­pes­sé­ge­it minősítette, ér­té­kel­te. „Jó ta­nu­ló vol­tam... büsz­ke vol­tam rá. „A szám­tant na­gyon sze­ret­tem, s má­ma is szeretem”; „Bonc­hi­dá­ra men­tünk a VII.  osztály vé­gén... Ott is elsőt nyer­tem...”; „Nem ér­tem a mos­ta­ni szám­tant! Nem azér hogy a fe­jem bu­tult... mer egész má­sak a szám­ta­nok”; „Nem fél­tem sem­mit! Nem fél­tem én a ro­mán nyelvtől... egy­ál­ta­lán nem fél­tem!”

Mint­ha még most 70 éve­sen is büsz­ke vol­na is­ko­lai eredményei­re!

Az em­lé­ke­zés fo­lya­ma­tá­ban egyet­len olyan em­lék buk­kant a fel­színre, amely an­nak­ide­jén ku­darc volt, szé­gyent, ke­se­rű­sé­get je­lentett, de a tíz­éves kis­lány­ból nem ijedt­sé­get vagy elkesere­dést vál­tott ki, ha­nem ke­mény da­cot, amely még el­szán­tab­bá tet­te.

B – Nem fe­lej­tem el so­ha... mi­kor el­men­tem V-be, a négy osz­tá­lyig mi csak a szám­tan­ba össze­adást, ki­vo­nást, szor­zást és osz­tást ta­nul­tunk Bo­dor tanito úr­nál. S ami­kor el­men­tem az V-be, Resteşan tanito ur aszmondja:

– Na, Agneta, aszongya, sa-mi răspunzi... mond­ha­tom ro­má­nul is?

Gyűjtő – Per­sze!

B – ...să-mi răspunzi, aszmondja, cum se află suprafaţa pătratului?

Meg­áll­tam, mint a bórnyu az új ka­pu­nál! Nem tud­tam, hogy mi az. Mert te­rü­let számitásokat nem szá­mí­tot­tunk! Mon­dom:

– Domnu director, nu ştiu. Nu ştiu, că nu am învaţat!

– Proasta – azt mond­ja ne­kem. Dar cum nu ştii?

– N-am învăţat.

S ak­kor a szom­széd le­ány­ka, aki­vel egy­más mel­lett ül­tünk, azt mond­ja: „Gye­re fel dél­után hoz­zánk.” Nem volt szám­tan­köny­vem, nem tud­tam, hogy mit je­lent, és ak­kor az adott ne­kem egy szám­tan­köny­vet – igaz, hogy elég ron­da könyv vot, de nem szá­mí­tott! Más­nap mi­kor vot számtanoránk, je­lent­kez­tem.

– Suprafaţa dreptunghiului se află înmulţind baza cu înălţimea.

– Dar suprafaţa pătratului?

– Suprafaţa pătratului, înmulţim baza cu ea insăşi.

– Bra­vó, Agneta!

De ak­kor ami­kor meg­kér­dez­te, nem tud­tam... tí­zet kap­tam, így né (mu­tat­ja az uj­jai begyét)... öt-ötöt! „Na hadd el, mer nem fogsz te en­gem meg­ver­ni!” – gon­dol­tam. S nem is vert! Akár­mi­kor jött tan­fe­lü­gye­lő:

– Na, hai Agneta la tab­lă! Úgy­hogy nem fél­tem. Egy­szer se fél­tem!

Ami­kor szük­sé­ges, most is szí­ve­sen hasz­nál­ja a ro­mán nyel­vet. Sa­ját el­mon­dá­sa sze­rint nem­rég egy fürdőhelyen a beszélgetőtár­sai nem tud­ták, hogy ő „ma­gyar asszon”, annyi­ra jól be­szél romá­nul. Ter­mé­sze­tes a szá­má­ra az is, hogy ha va­la­mi­lyen is­me­ret­len ki­fe­je­zés­sel ta­lál­ko­zik, al­ka­lo­mad­tán meg­kér­de­zi a je­len­té­sét. A té­vé­ben is szo­kott olyas­mit hal­la­ni, amit nem ért, ál­ta­lá­ban egy volt is­ko­la­tár­sá­tól szo­kott se­gít­sé­get kér­ni.

B – Meg­kér­de­zem Madarasántól, ha ta­lál­ko­zunk. Pél­dá­ul mi az, hogy „principii”. Mert én aka­rom tud­ni, mi az, ha nem ér­tek va­lamit. Mert nem min­dent ér­tek.

B. Csa­lá­di és ro­kon­sá­gi kap­cso­la­tai

Kiss Mihály­né apai déd­ap­ja és ük­ap­ja is Visában re­for­má­tus lel­kész volt. Sem déd­ap­já­hoz, sem nagy­ap­já­hoz sze­mé­lyes él­mé­nyek nem fű­zik, a szár­ma­zás tu­da­ta vi­szont igen fon­tos a szá­má­ra.

Id. Gás­pár Mi­hály ref. lel­kész nem ha­gyott lát­vá­nyos nagy örök­séget Mi­hály ne­vű fi­á­ra és an­nak csa­lád­já­ra, ugyan­is ki­ta­gad­ta ezt a gyer­me­két, mert egy visai pa­raszt­lányt vett fe­le­sé­gül. Örök­ség­ként a csa­lád em­lé­ke­ket őriz.

B – Az én déd­nagy­apám Gás­pár Mi­hály vot, s a nagy­apám is Gás­pár Mi­hály volt, s az én nagy­apám meg­sze­ret­te nagy­anyá­mat még is­kolás ko­rá­ba. És mond­ta édes­apám... ma­gya­ráz­ta, hogy mond­ta nagy­anyám... el­men­tek a temp­lom­ba, s az én nagy­apám ki­állt a temp­lo­mon alól, mi­kor hal­lot­ta, hogy jöt­tek a ze­né­szek Palatká­ról... nem törődött, hogy men­jen be a temp­lom­ba, hogy hallgas­sa az is­ten­tisz­te­le­tet, ha­nem on­nan le­sza­ladt, és ment a tánc­ba! Me nagy­anyá­mat meg­sze­ret­te! S ak­kor az én déd­nagy­apám nem enged­te, hogy össze­há­za­sod­ja­nak, és az én nagy­apám­nak a test­vé­re Szováton vot pap, Ma­gyar­szováton, s az jött el, és a csa­lá­di ház­ba es­ket­te meg, mer a nagy­apám nem en­ged­te, hogy es­kes­sék meg a temp­lom­ba! Mér vett fa­lu­si lányt! Ez így volt! Összeházasod­tak! S ak­kor az én déd­nagy­apám nem adott sem­mit nagy­apám­nak... s ak­ko­ri­ba a szü­lők nem ad­tak a lá­nyok­nak föl­det. Ak­ko­ri­ba! És nagy­apám nagy­anyám­mal el­men­tek Mocsra, s be­állt bé­res­bírónak egy nagy gaz­da­ság­ba. Béresbíró vot utánna Bá­ré­ba.

Gás­pár Mi­hály és fe­le­sé­ge, Kiss Ju­lis­ka annyi pénzt gyűj­tött Mocson és Bá­ré­ban, hogy ami­kor ha­za­tér­tek Visába, 18 hold föl­det és tel­ket vá­sá­rol­tak, há­zat épí­tet­tek és gaz­dál­kod­tak. A te­lek az is­ko­la szom­széd­sá­gá­ban van, ezen áll most az Ág­nes né­ni há­za. Hat gyer­me­kük szü­le­tett, és ami­kor az édes­apa vi­szony­lag fi­a­ta­lon meg­halt, az öz­vegy gyer­me­ke­i­re tá­masz­kod­va foly­tat­ta az ad­di­gi gaz­dál­ko­dó éle­tet.

B – Kel­lett dol­goz­za­nak. Mert meg­halt a nagy­apám. Meg­halt a nagy­apám, és nagy­anyám el­ma­radt öz­ve­gyen, és az én leg­nagyobbik nagy­bá­tyám ak­ko­rács­ka volt, hogy nagy­anyám ki­csi szé­ket tett, hogy tud­ja be­fog­ni az ök­rö­ket! Itt lak­tak né, az is­kola mel­lett. Ez volt a mi csa­lá­di há­zunk, ahol Mi­si la­kik... és olyan ki­csin ma­rad­tak el... Vot egy cso­mó föld­jük... és hogy tud­ja be­fog­ni az ök­rö­ket, hogy men­jen dol­goz­ni.

A lel­kész nagy­apa azon­ban az uno­ká­i­val sem bé­kélt meg. A csa­ládi száj­ha­gyo­mány őriz még egy tör­té­ne­tet ve­le kap­cso­lat­ban.

B – Az édes­apám min­dig me­sél­te, hogy el­men­tek oda fel a nagy­ap­juk­hoz, a déd­nagy­apám­hoz ... el­men­tek oda ... és a pap – aszmondja – pi­pá­zott. Pi­pá­ja vot! El­men­tek a gye­re­kek a ka­pu­hoz, mint hát... az uno­kák. S pi­pá­val fe­nye­get­te, s nem en­ged­te be üket az ud­var­ra! Nem en­ged­te be az ud­var­ra... mér vett a fia fa­lu­si lányt fe­le­sé­gül! Na­gyon szép as­­szon vot a nagy­anyám! Gyö­nyörű szép asszon vot!

Később mind a hat gyer­mek Visában ala­pí­tott csa­lá­dot. „Vot négy fiú és két le­ány. Az­tán itt ma­rad­tak. Így ma­radt a Gás­pár csa­lád Visában”. (Gás­pár And­rás, 69 éves)

A lel­kész csa­lád más tag­jai – la­zán ugyan – de tar­tot­ták a ro­kon­sá­gi kap­cso­la­tot a ki­ta­ga­dott fi­ú­val és an­nak csa­lád­já­val. Az, hogy ez az egész csa­lád­ra vo­nat­ko­zó­an, a Visában mar­adot­tak és a fa­lu­tól tá­vol élők kap­cso­la­tá­ban konk­ré­tan mit je­len­tett, kí­vül esik a vizs­gá­ló­dás kö­rén, Gás­pár Ágnesről vi­szont a be­szél­ge­té­se­ink szö­ve­gé­re tá­masz­kod­va el­mond­ha­tó, hogy ben­ne ma is igen erős a ro­kon­sá­gi tu­dat. Lánykorában és valami­vel később is né­hány ta­lál­ko­zás is lét­re­jött, melyekből nem hiá­nyoztak az ap­ró ro­ko­ni gesz­tu­sok, és ha szük­sé­ges volt, a ko­molyabb se­gít­ség­nyúj­tás sem. Később a kap­cso­la­tok la­zul­tak, de ek­kor is fi­gye­lem­mel kö­vet­te né­hány ro­kon élet­út­ját, sor­sát. E kap­cso­la­tok fő jellemzője az ér­zel­mi tar­ta­lom, de két­ség­te­len az is, hogy az Ág­nes né­ni éle­té­ben egy­faj­ta presz­tízs­ér­té­ket is je­lentenek, így so­rol­ta a ro­ko­no­kat:

B – Azok­nak az ap­juk test­vér volt az én nagy­apám­mal. Gás­pár Zsig­mond, an­nak üzletje volt... könyv­ke­res­ke­dé­se volt, de mi­vel­hogy el­me­ne­kült Ma­gya­ror­szág­ra, itt ha­gyott mindent... Ak­kor volt Gás­pár La­jos, az a nagy­pos­tán dol­go­zott... Na. Ak­kor volt egy Gás­pár End­re, az Tordán vot, de ami­kor vot, hogy át­adták fél Er­délyt Ma­gya­ror­szág­nak, ki­vé­gez­ték. End­rét ki­vé­gez­ték Tordán. Mit tu­dom én... nem tu­dom meg­mon­da­ni az okát, de kivé­gezték. Úgy­hogy ő meg­halt... A többiekről az­tán nem tud­tuk, hogy hol van­nak. Vot Szé­ken az egyik, Gás­pár Jó­zsef, az tanito vot. S ak­kor vot Gás­pár Já­nos, az Várkuduba vot pap. Tud­tunk rolluk, hogy hol van­nak, de ők se jöt­tek, mi se men­tünk. Így tud­tuk, mer meg­mond­ták La­jos bá­csi­ék, hogy hol van­nak a nagy­apám test­vé­rei.

Is­me­re­tei hé­za­go­sak, még­is fon­tos­nak tart­ja el­mon­da­ni, hogy az a Gás­pár, aki a 90-es évek ele­jén a ma­gyar­or­szá­gi köz­élet egyik is­mert szereplője volt, ne­ki ro­ko­na.

B – Gás­pár Zsig­mond... Ma­gya­ror­szá­gon... Mi­lyen mi­nisz­ter az? De nem Zsig­mond­nak hív­ják ta­lán. Nem tu­dom. Mer annyit érdeklőd­tem, s annyit mond­tam (Kal­lós) Zo­li bá­csi­nak, hogy tud­ja meg pon­to­san a ne­vét.

A ro­ko­nok­kal va­ló ta­lál­ko­zá­sok­ról több tör­té­ne­tet is me­sélt.

K – A ro­kon­ság­gal a kap­cso­la­tot tar­tot­ták Ág­nes néniék?

B – Kap­cso­la­tot? Igen! Ez a Gás­pár La­jos bá­csi, aki a nagy­postán dol­go­zott, az jött ki a fe­le­sé­gé­vel, Ili­ké­vel, s vot egy le­ány­ká­ja, Má­ria. De nem vot sa­ját gyerekük... S a le­ány­ka ki­csi volt... Ne­kem is ki­csim vot. Ár­pit hány­szor fel­bo­rí­tot­ta Má­ria itt a bölcsőbe, né! Jött be, hogy ren­ges­se, mi kint votunk a nagy­né­ném­mel s a nagy­bá­tyám­mal... hal­lot­tuk, hogy sir a gye­rek, jöt­tünk be, ki vot boritva a föld­re, mer ... Akar­tam ren­getni, anyu­kám, s ki­bo­rult” (mo­so­lyog­va me­sé­li)

K – Ami­kor Zsig­mond bá­csi­ék el­men­tek Ma­gya­r­or­szág­ra, a könyv­kereskedésükből köny­vet nem ka­pott Ág­nes né­ni?

 B – Nem kap­tam. Nem kap­tam. (Tu­dom, hogy be­men­tem egy­szer édes­apám­mal s na, akar­tam ven­ni bo­rí­té­ko­kat, hogy le­ve­lez­tem az­zal a tanitoval, hogy nem volt itt­hon... s egy egész hogyhijjákot adott... köny­vet nem adott, de egy egész... s nem akart ven­ni fi­ze­tést... Ennyi­re em­lék­szem. Na­gyon ked­ves volt, szé­ket adott, le­ül­te­tett, s ment, miko ki kel­lett szogáljon va­lakit.

A szi­go­rú lel­kész ős csak hagy­ha­tott va­la­mi örök­sé­get a Gás­pár Mi­hály hat gyer­me­ké­re és le­szár­ma­zott­ja­ik­ra. Ezt iga­zol­ni le­hetetlen, de okom van ar­ra, hogy fel­té­te­lez­zem.

A Kiss Mihályné élet­pá­lyá­já­nak elemzésétől füg­get­le­nül, már ezt megelőzően pró­bál­tam szám­ba ven­ni mind­azo­kat, akik a hely­be­li ele­mi il­let­ve ál­ta­lá­nos is­ko­la el­vég­zé­se után vá­ro­si is­ko­lá­ba ke­rül­tek, majd kö­zép­fo­kú vagy felsőfokú vég­zett­ség­gel va­la­mi­lyen ér­tel­mi­sé­gi pá­lyát vá­lasz­tot­tak, 1970-ig az ed­dig em­lí­tett két ese­ten kí­vül (két nagyenyedi di­ák) más ilyen eset nin­csen; 1970-től 1999-ig pe­dig mind­össze tíz ilyen kö­zép­kor­út il­let­ve fi­a­talt si­ke­rült szám­ba ven­nem. Ve­lük kap­cso­lat­ban csak nem­rég fi­gyel­tem fel ar­ra a tény­re, hogy kö­zü­lük nem egyet ro­ko­ni szá­lak fűz­nek a Gás­pár család­hoz, még pon­to­sab­ban a tízből ha­tan a né­hai Gás­pár Mi­hály lel­kész ük­uno­kái il­let­ve szép­uno­kái. A ké­sei utó­dok név­so­ra a következő: (ne­vük, fog­lal­ko­zá­suk, a tan­in­téz­mény ne­ve; a dip­lo­ma meg­szer­zé­sé­nek időpontja; lak­hely)

1. Duzsárdi Zsu­zsa – óvónő; Nagyenyedi Ta­ní­tó­kép­ző; 1970-es évek; Vaj­da­ka­ma­rás

2. Fo­dor Kiss Jo­lán­ka – tanítónő; Tanítóképző Főiskola, Ko­lozs­vár; 1990-es évek ele­je; Bu­da­pest

3. Fo­dor Kiss Pi­ros­ka – val­lás­ta­nár; Vallástanárképző, Ko­lozs­vár; 1996, Ko­lozs­vár

4. Gás­pár Já­nos – köz­gaz­dász; Babeş–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem 1980. Ko­lozs­vár

5. Gás­pár Má­ria – tanítónő; Nagyenyedi Tanító­kép­ző; 1970-es évek kö­ze­pe; Ko­lozs­vár

6. Papp Má­ria – egész­ség­ügyi asszisz­tens; Ko­lozs­vá­ri Ref. Diakonisszaképző; 1995, Ko­lozs­vár

E fi­a­ta­lok dön­té­sé­be, pá­lya­vá­lasz­tá­sá­ba és a szü­lők gyer­me­ke­i­ket anya­gi­lag is tá­mo­ga­tó ma­ga­tar­tá­sá­ba va­jon mi­lyen mér­ték­ben szólt be­le Gás­pár Mi­hály? És va­jon a Gás­pár Ág­nes ér­ték­rend­jei men­ta­li­tá­sa nem rej­ti-e ma­gá­ban a déd­nagy­apai örök­ség nyo­ma­it?

C. Kap­cso­la­ta a fa­lu­ban élő in­tel­li­gen­ci­á­val (pe­da­gó­gu­sok­kal) és azok csa­lád­já­val

Gás­pár Ág­nes nem­csak a vá­ro­son élő ro­ko­nok fe­lé volt nyi­tott, ha­nem az át­la­gos­nál erősebb szá­lak kap­csol­ták a fa­lu­ban la­kó ta­ní­tók­hoz és gyer­me­ke­ik­hez. En­nek a vi­szo­nyu­lá­si mód­nak volt egy faj­ta ha­gyo­má­nya; a csa­lád­ban is, egyik meg­ha­tá­ro­zó­ja ép­pen a föld­raj­zi kö­zel­ség le­he­tett. Az is­ko­la mel­let­ti tel­ken az idők fo­lya­mán két ház is épült a test­vé­rek szá­má­ra. Bo­dor György kán­tor­ta­ní­tó, aki év­ti­ze­de­ken át ta­ní­tott Visában, fi­a­tal­em­ber­ként majd nyug­dí­jaz­ta­tá­sa előtt is né­hány évig nem az isko­lában levő szol­gá­la­ti la­kás­ban, ha­nem az is­ko­la szom­széd­sá­gá­ban, az Ág­nes né­ni nagy­szü­le­i­nél, il­let­ve később a nagy­ma­má­já­nál la­kott, így a két csa­lád kö­zött a kap­cso­lat jó­val köz­vet­le­nebb és szo­ro­sabb volt, mint a ta­ní­tó­nak más pa­raszt­csa­lád­ok­kal va­ló kap­csolatai. Va­la­mennyi­re ér­vé­nyes ez a meg­ál­la­pí­tás a ro­mán ta­ní­tó ese­té­ben is. Ez a ta­ní­tó 1940-ig élt a fa­lu­ban, fe­le­sé­gé­vel, két kis­lá­nyá­val a ta­ní­tói la­kás­ban la­kott; a Gás­pár csa­lád­dal va­ló szom­széd­sá­gi kap­cso­la­tuk igen ele­ven volt.

B – hogy Restesan tanito ur szom­szé­dunk vot, min­den es­te el­jött édes­apám­hoz be­szél­get­ni. Min­den es­te el­jött! De dur­va volt a ma­gya­rok­kal. Dur­va.

K – És az I–IV-ben mi­lyen volt?

B – Ott is jol ... per­sze, Bo­dor tanito úr­ral. Bo­dor tanito úr­ral jól votunk!

Hogy a tár­sa­dal­mi fa­lak vagy a 30-as évek po­li­ti­kai közhan­gulata oko­zott-e va­la­mi­fé­le fe­szült­sé­get e csa­lá­dok felnőtt tag­ja­i­nak kap­cso­la­tá­ban, er­re vo­nat­ko­zó ada­tom nin­csen. Az idős asszony ma is tisz­te­let­tel és el­is­me­rés­sel be­szél egy­ko­ri tanító­iról, de a bán­tó em­be­ri hi­bát sem hagy­ja szó nél­kül. Más­részt ezek a gyer­mek­ko­ri em­lé­kek úgy ele­ve­ned­nek meg, hogy köz­ben belő­lük ki­ol­vas­ha­tó az is, hogy a ta­ní­tó­ékkal va­ló vi­szony­lag szo­ros kap­cso­lat a gyer­mek szá­má­ra még rej­tett ma­gá­ban va­la­mi kin­cset: ját­szó­tár­sa­kat, barátnőket. Idős em­ber­ként most azt fáj­lal­ja, hogy ezek a ré­gi kap­cso­la­tok meg­sza­kad­tak.

B – Ma­gyar tanito csak egy vot... Bo­dor tanito ur, an­nak idejin. Egy vot, egye­dül tanitott négy osz­tályt. És mi­kor el­kezdtem jár­ni, még itt vot a fe­le­sé­ge... volt há­rom gyer­me­ke, Jenő, Olgi és Irén­ke, de az­tán Jenő be­ment is­ko­lá­ba... egye­tembe, s utánna mér­nök lett. Tésztagyárja lett utánna... igen, Szat­már­né­me­ti­be. Utánna Olgi férhez ment, és Irén­ke... a leg­jobb barátnőm vot. Ta­lán két év­vel vot idősebb, mint én... na­gyon jó jácotársok vótunk... Úgy­hogy az­tán ők is el­mentek, nem ta­lál­tam az­tán töb­bet so­ha őket. De jó vot... Res­tesan tanito ur­nák két gye­re­ke vot... Lisica és Rodica.

K – Olyan is volt, hogy há­rom ro­mán ta­ní­tó volt a fa­lu­ban?

B – Volt...volt. Tu­dom, hogy én Restesanéknál vo­tam, me na­gyon nagy barátnő votam Lizicával. Még va­sár­nap jácottunk cici-micist - ahogy mik mond­juk, szo­ba-kony­ha fel vot nyit­va... s a tanito is, szó­val az igaz­ga­tó, Restesan is s a fe­le­sé­ge is s a két le­ány­ka s én. S eccer va­la­ki ko­pog­tat!

– Da. Ii voie! – azt mond­ja a ta­nár.

S jött egy tanito... egy uj tanito! Juj, hogy vet­te le... (ne­vet) az igaz­ga­tón vot a... be­kö­tött szem­mel... hogy ke­res­se meg a cici-micit.

K – S a kis­lány­ok is men­tek Ág­nes néniékhez ját­sza­ni?

B – Per­sze! Per­sze! Mi­kor be­jött, már kér­dez­ték, hogy „Ce-ai făcut de ciná, azt mond­ja, lele Agnis?” Édes­anyám­nak... „Ce-ai făcut de ciná?” Úgy­hogy... együtt votunk... együtt ta­nul­tunk.

D. Sze­re­lem – je­gyes­ség – há­zas­ság

Én jegy­ben jár­tam egy ta­ní­tó­val – hang­zott el az első be­szél­ge­tés vé­ge fe­lé. Ak­kor egy fény­ké­pet is elővett. Életpályá­jának eh­hez a sza­ka­szá­hoz a má­so­dik be­szél­ge­tés­ben ak­kor tér­tem vissza, ami­kor a nagy­báty­já­tól aján­dék­ba ka­pott bo­rí­ték­ról és le­vél­pa­pír­ról tett em­lí­tést.

Az ad­di­gi ta­lál­ko­zá­sok­ban ha­tá­ro­zott, ma­ga­biz­tos asszonyt is­mer­tem meg, aki­nek – élet­ko­rát meg­ha­zud­to­ló­an – jó a me­mó­ri­á­ja in­ten­zív az érdeklődése; mind­ezt be­széd­mód­já­nak élénk­sé­ge, ele­vensége is mind­vé­gig tük­röz­te. En­nél a pont­nál azon­ban jól érzékelhetően meg­vál­to­zott a ma­ga­tar­tá­sa: a kér­dé­se­im­re nem jött azon­nal vá­lasz, sű­rűn rö­vid szü­ne­te­ket tar­tott, hang­ja megcsende­sedett, el­szo­mo­ro­dott. Mi­vel az em­lé­ke­zés ilyen mér­té­kű fájda­lommal járt, nem­igen mer­tem kér­dez­ni, így a je­gyes­ség idejéről nem so­kat tu­dunk, még­is felté­te­lez­he­tő, hogy en­nek a kapcsolat­nak nagy sze­re­pe volt ab­ban, hogy Gás­pár Ág­nes be akart iratkoz­ni a pol­gá­ri is­ko­lá­ba.

A 22 éves Gás­pár Ág­nes, aki egy ha­di­fo­gollyá lett ta­ní­tó­nak volt a meny­asszo­nya, erősen ki­szol­gál­ta­tot­tá vált. Szi­go­rú volt a több év­szá­za­dos rend, erős volt a szü­lői aka­rat. (Itt kö­szö­nöm meg, hogy Gás­pár Ág­nes éle­té­nek eze­ket a fáj­dalmas ese­mé­nye­it ve­lem is meg­osz­tot­ta. Megtisztelő az, hogy meg­bí­zott ben­nem. A diszk­ré­ció sza­bá­lya­it nem sze­gem meg, ezért je­gyes­sé­gé­vel kap­cso­la­tos to­váb­bi rész­le­te­ket nem köz­lök.)