Művelődés

E. To­vább­ta­nu­lás: gyer­me­kei is­ko­láz­ta­tá­sa

Eegyik uno­ká­ja a Ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um di­ák­ja.

A fa­lu­ban élő 14 éves gyer­me­kek to­váb­bi sor­sa fel­öl (ré­gen is, ma is) az ese­tek több­sé­gé­ben a szülők dön­te­nek. En­nek kö­vetkeztében a gyer­me­kek pá­lyá­já­nak ala­ku­lá­sa hang­sú­lyo­zot­tan ma­gán vi­se­li a szülők ér­ték­rend­jé­nek a je­gye­it.

A Kiss Mihályék csa­lád­já­ban az anya volt az, aki a gyerme­kek sor­sá­ban irányt sza­bott, a lehetőségek felől tá­jé­ko­zó­dott, dön­tött, hi­va­ta­los ten­ni­va­ló­kat in­té­zett. En­nek a sze­rep­nek a vál­la­lá­sa nem­csak ha­tá­ro­zott­sá­gá­nak le­he­tett a kö­vet­kez­mé­nye, ha­nem an­nak a szel­le­mi fö­lény­nek is, amely a ma­ga­sabb is­ko­lá­zott­sá­gi fok­ból szár­ma­zott: az ő nyolc osz­tá­lyá­val szem­ben fér­jének csak négy osz­tá­lya volt.

Visában az 1960-61-es tan­év­ben – hosszú idő után új­ra – be­indult az V–VII. osz­tá­lyos ok­ta­tás is, majd nem­so­ká­ra nyolc osz­tályosra bővült. Ez­ál­tal meg­nyílt a lehetősége an­nak, hogy a 13-14 éves gye­re­kek to­vább foly­tas­sák ta­nul­má­nya­i­kat vá­ro­son. Ezek­ben az évek­ben nem­csak né­há­nyan, ha­nem a fi­a­ta­lok va­ló­sá­gos ára­da­ta in­dult el a ko­lozs­vá­ri szak­is­ko­lák­ba.

Kiss Mi­hály­nak mind­há­rom fia szak­mát ta­nult Ko­lozs­várt, de ami­kor a leg­ki­seb­bik gye­rek ta­nít­ta­tá­sá­ra is sor ke­rült, az apa már nem élt. A fi­úk is­ko­láz­ta­tá­sa jelentős anya­gi te­her le­he­tett a csa­lád szá­má­ra. A szülők tsz-tag­ok vol­tak, kiegészítő jö­ve­de­lem­for­rás a kis ház­tá­ji volt, emel­lett az ál­lat­tar­tás is viszony­lag jól jö­ve­del­me­zett. Ál­ta­lá­ban egy bivalyat tar­tot­tak, ame­lyet az asszony fér­je ha­lá­la után sem adott el, mert a tej nagy ér­ték volt. „Ebből ta­nít­tat­tam a gyer­me­ke­met.” (B)

Ez az egyes szám 1. sze­mély­ben ho­zott dön­tés nem­csak a cson­ka csa­lád­ban volt ter­mé­sze­tes, ha­nem már ko­ráb­ban is ez volt a jel­lemző.

K – Ami­kor hi­va­ta­los dol­go­kat kel­lett in­téz­ni, azt Ág­nes né­ni in­téz­te vagy a fér­je?

B – Én... én. Nem a fér­jem! A gye­re­kek is ahogy az iskolá­ba men­tek, nem tett egy lé­pést ér­tük! Én jár­tam ak­kor is... mind a két… fi­a­mat egy­szer­re in­téz­tem el, hogy be­men­tek az is­ko­lá­ba, szó­val nem hogy el­in­téz­tem, ha­nem én jár­tam az is­kolákat... hogy érdeklődni. Hogy Ár­pád be­ke­rült a Feb­ru­ár 16-hoz, oda vet­ték fel a 18 éven fe­lü­li­e­ket. Mer Ár­pád 4 évig nem járt is­ko­lá­ba, hogy el­vé­gez­te a négy osz­tályt, utánna kezd­te meg az öt, hat, he­tet... Zolti hár­mat nem járt... Együtt jár­ták ki az­tán a hét osz­tályt itt Gás­pár Bé­la igaz­ga­tó urnál... s mind a kettő eccerre ke­rült be: Zolti az épít­ke­zés­hez és Ár­pád a Feb­ru­ár 16-hoz. Én jár­tam, én érdeklődtem, én men­tem a te­le­fon­hoz ak­kor is, ami­kor te­le­fo­nált egy ta­nár, hogy na, si­került a fel­vé­te­li.

K – Mi­ért ép­pen ezek­be az is­ko­lák­ba men­tek a fi­úk?

B – Ír­ta az… új­ság, hogy ho­vá hogy vesz­nek. S ak­kor Ár­pá­dot mon­dom azér, mer a 18 éven fe­lü­li­e­ket nem vet­ték más­ho­vá. Csak ide ka­zán­ko­vács­nak ment Ár­pád. Azu­tán az­tán meg­csi­nál­ta az is­ko­lát Bu­ka­rest­ben, hogy be­ke­rült gép­la­ka­tos­nak. Ak­kor az­tán Zoltit ad­tam ide az épít­ke­zés­hez.

A leg­ki­seb­bik fiú ese­te is azt iga­zol­ja, hogy szá­má­ra na­gyon fon­tos le­he­tett az, hogy gyer­me­kei va­la­mi­lyen szak­mát is megta­nuljanak. 1967-ben Kiss Mihályné kü­lö­nö­sen ne­héz élet­hely­zet­be ke­rült. Leg­na­gyob­bik fia Bu­ka­rest­ben ka­to­na volt, a középső parkettezőként Bras­só mel­lett dol­go­zott. Meg­vá­sá­rol­ták az új ház épí­té­sé­hez szük­sé­ges anya­got, le­bon­tot­ták a ré­gi há­zat; ek­kor hir­telen meg­halt a fér­je. A leg­ki­seb­bik gye­rek 8 éves volt, és ve­lük lak­tak az asszony idős szü­lei. Ág­nes né­ni nem ke­vés büsz­ke­ség­gel me­sél­te el, hogy a te­me­tés utá­ni na­pon el­ké­szült az új ház alap­ja, öt hét alatt pe­dig fel­épült a ház. Egyik ro­ko­nuk­tól és az ak­ko­ri ta­ní­tó­tól köl­csönt ka­pott, ebből fi­zet­te ki a mes­te­re­ket, az adós­sá­got azon­ban ha­mar tör­lesz­tet­te. „Volt kö­vér disz­nó, volt bor, ta­vasz­ra nem volt sem­mi adós­sá­gom!” Né­hány év múl­va a fél ár­va leg­ki­seb­bik ugyan­úgy szak­is­ko­lá­ba ke­rült, mint a báty­jai.

Öz­vegy Kiss Mihályné ti­zen­egy uno­ká­ja kö­zül mind­össze há­rom ju­tott el az érett­sé­gi­ig, az egye­tem­re va­ló je­lent­ke­zé­sük azon­ban si­ker­te­len volt. Vi­szont György fi­á­nak az egyik gyer­me­ke je­len­leg a ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um X. osz­tá­lyos ta­nu­ló­ja. Ez azért fon­tos tény, mert 1990 óta a fa­lu­ból még a legtehetsége­sebb gye­re­kek sem ke­rül­nek be gim­ná­zi­u­mok­ba. Az oko­kat e ta­nul­mány ke­re­té­ben nem áll mó­dom­ban szám­ba ven­ni és ele­mez­ni, Kiss Csil­lá­val kap­cso­lat­ban vi­szont in­do­kolt­nak vé­lem azt a fel­tételezést, hogy ezt a fon­tos dön­tést be­fo­lyá­sol­ta a nagy­ma­ma ér­ték­ori­en­tá­ci­ó­ja is.

F. Var­ró­gép – uta­zás – le­ve­le­zés

A Gás­pár Ág­nes szo­bá­já­nak le­írá­sá­hoz hoz­zá­tar­to­zik há­rom olyan tárgy, amelyekről ed­dig nem esett szó. Ezek egyi­ke egy var­ró­gép.

A má­so­dik be­szél­ge­tés­kor Ág­nes né­ni a var­ró­gép mel­lett ült, és ami­kor erről kez­dett el be­szél­ni, sze­re­tet­tel meg­ütö­get­te. Ez ugyan­az a gép, ame­lyet 1946-ban vá­sá­rol­tak, s amely ezutáni éle­tét több vo­nat­ko­zás­ban is be­fo­lyá­sol­ta. Ab­ban az időben a varró­gép rit­ka­ság­szám­ba ment ezen a te­le­pü­lé­sen. Mind­össze kettő volt ek­kor a fa­lu­ban, az egyik ép­pen az Ág­nes né­ni apai nagy­nén­jé­nek a tu­laj­do­ná­ban. Ez a csa­lád­ban levő pél­da is ösz­tö­nöz­het­te a szülőket, akik ta­lán vi­gasz­ta­lás­nak is szán­ták ezt az ér­té­kes és kü­lön­le­ges aján­dé­kot, kár­pót­lá­sul az első vőlegényétől meg­fosz­tott lá­nyuknak.

B – 45-be men­tem férhez, 46-ba szü­le­tett Ár­pád... 46. márci­us 15-én hoz­ták ezt a gé­pet. Az a nagy­bá­tyám, Gás­pár La­jos kül­dött egy le­ve­let. S azt irta, hogy az egyik szom­széd­asszony­nak van egy var­ró­gép­je el­adó... De el­ad­ták a gé­pet! El­adták a gé­pet, de azt mond­ta a nagy­bá­tyám, ne ha­ra­gud­jon, ne bú­suljon édes­anyám, me úgy­is te­szik ki az új­ság­ba, olyan sok he­lyen le­het kap­ni var­ró­gé­pet. Ha­za­jött édes­anyám, s más­nap már hivat­ták a te­le­fon­hoz édes­apá­mat Zsukra. Mer a fa­lu­ba nem vot tele­fon. Ment édes­apám le, s azt te­le­fo­nál­ta bá­tyám, hogy „Gyer­tek be mi­nél gyor­sab­ban, mert né, az új­ság ír­ja, hogy hol van egy na­gyon jo kar­ban lévő varogép... votam és meg­néz­tem. Né­met gyárt­má­nyú... Gyur­ko... de azon­nal gyer­tek!” Édes­apám ha­za­jött, édes­anyám el is  in­dult. ő el­ment. El­ment, s meg­vet­ték a gé­pet. Ez a var­ró­gép egymilio lej vot! Már milios vi­lág vot! Na most! Miből csi­nál­junk egymilio lejt? Me hát nagy szo vot! Fi­ze­tés nem vot, nyugdij nem vot! Vet­tünk köl­csön, össze­sze­rez­tük, ahogy tud­tuk... el­ment édes­anyám, meg­vet­te a gé­pet, be­ment egy sze­kér, ez az Arszintya... s el­hoz­ták a gé­pet! Ak­kor az­tán el­ment édes­anyám... el­vit­te a staférungomat... a le­pedőimet, abrosza­imat... nagy szo vot ak­kor, ta­nár­nő, me nem vot vá­szon, me há­ború után vot, 46-ba! El­ad­ta mind a pi­a­con olyan jol! Vitt ola­jat el­ad­ni, vitt ma­jor­sá­got, amit tu­dott, a ház kö­rül min­dent össze­sze­dett! El­vit­te s el­ad­ta, s ki­fi­zet­tük a var­ró­gé­pet! Én ne­ki­fog­tam varr­ni!

A var­ró­gép élet­mód­be­li vál­to­zá­so­kat vont ma­ga után, később ki­tágította a vi­lá­gát föld­raj­zi­lag, de in­tel­lek­tu­á­lis ér­te­lem­ben is. Az ügyes ke­zű fi­a­tal­asszony ha­mar mag­ta­nult gép­pel varr­ni, s el­kez­dett dol­goz­ni a fa­lu­be­li lá­nyok­nak, le­gé­nyek­nek. Kez­det­ben a má­sok­nak vég­zett mun­ká­ért nem pénz­be­li fi­zet­sé­get kért, ha­nem mun­ka­cse­re-kap­cso­la­tok ala­kul­tak ki, kö­vet­ke­zés­kép­pen ne­ki nem kel­lett töb­bé na­po­kon vagy he­te­ken át részt ven­nie az igen ne­héz mun­ká­nak tar­tott ka­pá­lás­ban.

B – És én utánna az­tán varr­tam, úgy­hogy annyit varr­tam té­len, hogy ta­vasszal, miko ki­men­tünk ka­pál­ni, nap­szá­mo­sok­kal men­tünk ki, én nem is igen men­tem! Mer nyá­ron is dol­goz­tam, varr­tam. Ki­men­tünk, és két-há­rom nap alatt a ka­pá­lást megcsináltuk… Mond­juk, meg­varr­tam egy... va­la­mennyi ru­hát, s na, ennyi­be ke­rült, s ak­kor jüssz egy nap ka­pál­ni. Úgy­hogy Kispista Er­zsi, Ja­kab Er­zsi... Ju­lis­ka... sok le­ány­ka, né, s fi­úk... nadrá­gokat varr­tam, in­ge­ket, fér­fi in­ge­ket, akko ru­há­kat...

Fér­je ha­lá­la új sza­kaszt je­len­tett a var­ró­gép hasz­ná­la­tá­nak te­kin­te­té­ben is. Éve­kig nem volt ide­je varr­ni, hi­szen a tsz-ben, a ház­tá­ji­ban, az ál­lat­tar­tás­sal já­ró mun­kák­ban to­vább­ra is helyt kel­lett áll­nia. Újabb vál­tás az éle­té­ben 22 év­vel, ezelőtt, 1978-ban kö­vet­ke­zett be, ami­kor meg­is­mer­ke­dett Kal­lós Zol­tán­nal. A kér­dés az volt: el­vál­lal­ja-e azt, hogy ren­de­lés­re nagy mennyi­ség­ben varr­jon nép­vi­se­le­ti da­ra­bo­kat? Azon­nal dön­tött. „El­vállalom, mert adom el a bi­valyt. Ak­kor hoz­zá­fog­tam varr­ni.”

Az­óta szin­te fo­lya­ma­to­san van mun­ká­ja, elsősorban magyaror­szági tánc­együt­te­sek szá­má­ra dol­go­zik. Fon­tos jö­ve­de­lem­for­rás, sok új ismerőst, 1990 óta pe­dig az uta­zás lehetőségét is jelen­ti a var­rás. A ki­ala­kult üz­le­ti kap­cso­la­tok­ban a le­ve­le­zés illet­ve a sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás je­len­tet­te a kap­cso­lat­tar­tást. Az előbbiről el­mond­ha­tó, hogy ré­geb­ben in­ten­zí­vebb volt, mostaná­ban ke­ve­sebb a le­vél­író kedv. Eze­ket a le­ve­le­ket ter­mé­sze­te­sen ő ma­ga ír­ta, a bo­rí­té­kot is ő cí­mez­te meg, és va­la­me­lyik csa­lád­tag tet­te pos­tá­ra Ko­lozs­várt. De az íro­ga­tá­sok is rend­sze­re­sek vol­tak, ismerősei kö­zül so­ka­kat nagy sze­re­tet­tel em­le­get, vala­hogy így: „Nyír­egy­há­zá­ról V. K., Szegedről T. P. Az aranysarkan­tyút nyert az együt­te­sé­vel. A rá­di­ó­ban hal­lot­tam. Veszprémből B. K. Az meg kell jöj­jön a na­pok­ban.”

A visai és a vá­lasz­úti nyá­ri tánc­tá­bo­rok meg­hí­vott­ja­ként a var­rás csínyját-bínját ta­ní­tot­ta pe­da­gó­gu­sok­nak. Má­so­dik beszél­getésünkben öröm­mel új­sá­gol­ta, hogy mi­lyen szép le­ve­let ka­pott nem­rég két bu­da­pes­ti tanárnőtől, akik­kel a visai tánc­tá­bor­ban is­mer­ke­dett meg. A var­rás­ta­ní­tás volt a fel­ada­ta ak­kor is, ami­kor 1996-ban tíz na­pot töl­tött Ma­gya­ror­szá­gon. A ti­zen­hat visai tán­cos­pár különböző szín­pa­do­kon lé­pett fel, ez­zel egy időben Kiss Mihálynét több is­ko­lá­ba is el­kí­sér­ték, ahol pe­da­gó­gu­so­kat ta­ní­tott. Büsz­kén em­le­ge­ti a tur­né ide­jén érin­tett vá­ro­sok ne­vét: járt Bé­kés­csa­bán, Győrött, Mo­son­ma­gya­ró­vá­ron, Veszp­rém­ben, eszé­be jut két ki­sebb te­le­pü­lés ne­ve is: Ha­lá­szi és Kimle. Kimlével kap­cso­lat­ban hoz­zá­fűz­te: „Puly­ka­te­nyész­tés van ott. Ebéd­kor ak­ko­ra puly­ka­com­bo­kat tet­tek a tá­nyé­runk­ra, hogy le­ló­gott az ab­rosz­ra.”

G. Ol­va­sás – könyv­tár

Ki vagy kik, mi­kor és mi­lyen mó­don kel­tet­ték fel a Gás­pár Ág­nes érdeklődését a könyv iránt? Ezek­re a kér­dé­sek­re most lehe­tetlen pon­tos vá­laszt ad­ni, de ta­lán nem túl­zás Gás­pár Ág­nest eb­ben a tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­ben szen­ve­dé­lyes ol­va­só­nak ne­vez­ni. Szá­má­ra az ol­va­sás szó­ra­ko­zás, igen kel­le­mes időtöltés, amely mindenekelőtt esz­té­ti­kai él­ményt nyújt, ke­vés­bé je­lent informá­ciószerzést, in­for­má­ció­gyűj­tést. Szép­iro­dal­mat ol­vas, ked­venc köny­ve­it több­ször is. Men­ta­li­tá­sát jól jel­lem­zi az is, aho­gyan év­ti­ze­dek­kel ezelőtt is alá tu­dott ren­del­ni bi­zo­nyos ér­té­ke­ket a könyv irán­ti sze­re­te­té­nek, ol­va­sá­si igé­nyé­nek.

K – Mi­kor ol­va­sott Ág­nes né­ni?

B – Éj­jel! Csak éj­jel. Nap­pal nem volt idöm. De most már hogy ki­öre­ged­tem, ha nincs varr­ni valom, nap­pal is ol­va­sok.

K – Ág­nes né­ni, azok a köny­vek hon­nan van­nak?

B – Vá­sá­rol­tam. Vá­sá­rol­tam. Vagy ha Gyu­ri ment, ő is vá­sá­rolt.

K – Nem saj­nál­ta a pénzt, Ág­nes né­ni, könyv­re?

B – Nem én, nem én. A könyv­re nem!

Könyv más úton is ke­rült a csa­lád tu­laj­do­ná­ba: aján­dé­ko­zás­sal és lo­pás­sal. Az év­ti­ze­dek fo­lya­mán va­ló­sá­gos kis könyv­tá­ra ala­kult ki. Köny­ves­pol­ca nin­csen, az újab­ba­kat zárt he­lyen, a pad­lá­dá­ban tart­ja; ezek azok, ame­lyek na­gyobb ér­té­ket je­len­te­nek a szá­má­ra. A töb­bi köny­ve há­rom-négy cso­mó­ban a kony­ha­szek­rény te­te­jén áll. Szép új köny­ve­it – me­lyek­re lát­ha­tó mó­don igen vi­gyáz – egyik Ma­gya­ror­szá­gon élő uno­ká­já­tól kap­ta. Elővette, meg­mu­tat­ta őket: Szilvási La­jos: Appassionata, Szilvási La­jos: Al­bér­let a Síp ut­cá­ban, Marie Louise Fischer: Asszony vá­lasz­úton.

A ka­na­pé­ban tar­tott 4. könyv Jó­kai Mór Sze­gény gaz­da­gok cí­mű re­gé­nye. Ezt a tanítónő menyétől kap­ta aján­dék­ba. A konyhaszek­rény tetejéről a köny­vek a következő sor­rend­ben ke­rül­tek le: Nicolae Filimon: Ré­gi és új urak, Wolfgang Bühne: Lét­re kár­hoz­tat­va, Krocher Ja­kab: Rej­tett áldásutak, Gár­do­nyi Gé­za: Lát­ha­tat­lan em­ber, Cseke Gá­bor: A bo­zót, Jules Ver­ne: Vár­kas­tély a Kár­pá­tok­ban, Romain Gary: La­dy L., Re­for­má­tus imád­sá­gos könyv (fe­dél nél­kül), Nagy Ist­ván: Réz Mihályék kós­to­ló­ja, Strigaturi, Roy Vickers: Az el­szánt vőlegény, Mik­száth Kál­mán: Szent Pé­ter esernyője, Bibó La­jos: Ha­lott szerető, Mó­ricz Zsig­mond: Ro­ko­nok, Jó­kai Mór: Az arany em­ber, JA kőszívű em­ber fi­ai, Alexandre Du­mas: Monte Cristo gróf­ja, Arany Já­nos: Elbeszélő köl­te­mé­nyei és bal­la­dái, Berde Má­ria: Tü­zes ke­men­ce, Jó­kai Mór: Fe­ke­te gyé­mán­tok, Demény La­jos: A szé­ke­lyek és Mi­hály vaj­da.

A Gás­pár Ág­nes tel­jes könyv­tá­rát nem si­ke­rült szám­ba ven­ni, mert sok köny­vét a fia át­vit­te a sa­ját szo­bá­juk­ba, ugyan­is ő is sze­ret ol­vas­ni. Könyv­tá­rá­nak össze­té­te­le és a tu­laj­do­nos íz­lé­se kö­zött nem te­remt­hető egy­ér­tel­mű kap­cso­lat, hi­szen könyv­gyűjte­ményében több olyan kö­tet is van, ame­lyet gyer­me­kei kap­tak isko­lai ju­ta­lom­ként az 50-es, 60-as évek­ben. Íz­lés­vi­lá­gá­ban va­ló el­igazodásban né­mi se­gít­sé­get nyúj­ta­nak azok a rö­vid meg­jegy­zé­sek, ame­lyek el­hang­zot­tak a kö­te­tek össze­írá­sa köz­ben: „Nem min­den könyv ér­té­kes” – je­gyez­te meg az ele­jén. Az­tán A kőszívű em­ber fi­a­i­val kap­cso­lat­ban: „az is egy drá­ga jó ma­gyar könyv”, A Monte Cristo gróf­já­ról: „Jaj, mi­lyen jó könyv az! Min­den év­ben el­olvasom! Min­den év­ben!”

Az 1940–1944 kö­zött lét­re­ho­zott ma­gyar nyel­vű is­ko­la­könyv­tár ál­lo­má­nyá­nak egy kis há­nya­dát Gás­pár Ág­nes men­tet­te meg a pusztu­lástól 1944 au­gusz­tu­sá­ban úgy, hogy hazavitte. Be­szél­ge­tés köz­ben Ág­nes né­ni el­mond­ta, hogy ré­gen sok jó köny­ve volt, de köl­csönadta a fa­lu­be­li­ek­nek, az­tán nem kap­ta vissza, mi­vel a ne­ve nem volt be­le­ír­va, ezek­kel a „jó” köny­vek­kel kap­cso­lat­ban még a következőket me­sél­te: 1944 au­gusz­tu­sá­ban a vissza­vo­nu­ló né­me­tek nem zár­ták be az is­ko­lát. Szür­kü­let­kor egy szom­széd lánnyal belo­pakodott az is­ko­lá­ba, és meg­töl­töt­ték a kö­té­nyü­ket köny­vek­kel, Má­sod­szor vissza­men­ni már nem mer­tek, es­te pe­dig meg­ér­kez­tek a ro­mán ka­to­nák; még az­nap min­den ira­tot, köny­vet meg­gyúj­tot­tak, amit az is­ko­lá­ban ta­lál­tak. Most drá­ga kincs­ként őrzi Ág­nes né­ni azt az Arany-kö­te­tet, amely­ben ott áll az 1940-es évek elejéről szár­ma­zó könyv­tár­pe­csét.

A sa­ját tu­laj­do­nú köny­ve­in kí­vül köl­csön kért köny­ve­ket is szo­kott ol­vas­ni. Fi­a­ta­labb ko­rá­ban gyak­ran köl­csön­zött az isko­la könyv­tá­rá­ból, az­tán a 80-as évek­ben sok­szor kért köl­csön a fa­lu­ban szol­gá­ló Visky Já­nos lelkésztől. Mos­ta­ná­ban nem­igen kér köny­vet köl­csön, a sa­ját­ja­it ol­vas­sa, ugyan­azt több­ször is.

1990 előtt rend­sze­res előfizetője és ol­va­só­ja volt a ko­lozs­vá­ri na­pi­lap­nak, az Igaz­ság­nak, 1990 óta vi­szont nincs új­ság előfizetése. En­nek egyik oka az, hogy 1990-től nin­csen a falu­nak pos­tá­sa, más­részt ta­lán ijesztőek az új árak is.

Nyi­tott­sá­gát, élénk érdeklődését, a nyom­ta­tott szö­veg irán­ti tisz­te­le­tét jól jel­zi egy ked­ves meg­jegy­zé­se: „A me­nyem tü­zet gyújt a köny­vek­kel... én ha el­me­gyek a vé­cé­re (már bo­csánatot ké­rek), s egy új­ság­da­ra­bot ka­pok, azt is el­ol­va­som. Vagy fel­ve­szem a földről, s el­ol­va­som, mi az.”

H. Rá­dió­hall­ga­tás – té­vé­né­zés

A rá­dió és a te­le­ví­zió az a má­sik két tárgy, amely szoro­san hoz­zá­tar­to­zik a szo­ba be­ren­de­zé­sé­hez és az Ág­nes né­ni éle­téhez, ma is.

A meg­vá­sár­lás­kor nem­csak a var­ró­gép volt rit­ka­ság a fa­lu­ban, ha­nem a rá­dió­ké­szü­lék is az volt, ami­kor a fér­je meg­vá­sá­rol­ta az első rá­di­ó­ju­kat a hely­be­li ve­gyes­bolt­ban. Ez az 1950-es évek­ben tör­tént. Az Ág­nes né­ni em­lé­ke­ze­te sze­rint ilyen, difuzornak ne­ve­zett ve­ze­té­kes rá­dió­ké­szü­lé­ke ak­kor még csak a lel­kész­nek és az is­ko­la­igaz­ga­tó­nak volt. Úgy em­lék­szik, hogy há­rom adót le­he­tett hall­gat­ni: Ma­ros­vá­sár­helyt, Ko­lozs­várt és Bu­ka­res­tet. „Va­la­mi tü volt ben­ne, amit kel­lett moz­gat­ni. Az han­go­sí­tot­ta. Be­szélt jól!”

A 60-as évek vé­gén fi­ai biz­ta­tá­sá­ra vet­tek egy új ké­szü­lé­ket, most pe­dig egy kis tás­ka­rá­di­ó­ja van. Min­den­nap­ja­i­ban a rádióhall­gatás nem tekinthető szabadidő te­vé­keny­ség­nek, hi­szen min­dig va­la­mi­lyen más te­vé­keny­ség kí­sér­te. Ál­ta­lá­ban var­rás köz­ben hall­gat rá­di­ót, Ko­lozs­vár, Bu­ka­rest ma­gyar adá­sa­it vagy a ma­gyar adó­kat. A rá­dió hang­ja társ is a ma­gá­nyos­ság­ban.

K – (...) Kos­sut­hot?

B – Kos­suth is, Petőfi is, akár­me­lyik le­het. Ide­te­szem, né, az asz­tal­ra, én dol­go­zok, s ők ott be­szél­nek. Nem va­gyok egye­dül!

„Né mi­lyen ki­csi radiom van! Ez a Monica...” Az idős asszony nem ke­ve­sebb ra­gasz­ko­dás­sal be­szélt a tévéjéről sem. Ami­kor a té­vé­né­zés szo­ká­sa felől ér­dek­lődtem, öröm­mel mu­tat­ta meg a készü­léket, ame­lyet az egyik Ko­lozs­várt élő uno­ká­ja vá­sá­rolt nem­rég egy ismerős tévészerelőtől. Nem kis büsz­ke­sé­get vált ki belőle a té­vé nagy­sá­ga és a hang mi­nő­sé­ge. „Most né mek­ko­ra té­vét hoz­tak ne­kem!” Mi­u­tán el­me­sél­te a vá­sár­lás tör­té­ne­tét, megkérdez­te: „Mu­tas­sam meg, hogy hogy megy?” Öz­vegy Kiss Mihályné „kol­lektív nyug­dí­ja” 184.000 lej, igaz, a ta­ka­rék­ban ott gyűl a kis va­gyon­ká­ja azok­ból a pén­zek­ből, amit a var­rá­sért kap. Most kö­zel egy­mil­li­ót ál­do­zott ar­ra, hogy he­ten­te meg­néz­ze a ma­gyar adást és egy-egy es­ti fil­met.

B – el­rom­lott a má­sik té­vém, nem tud­tam néz­ni sem­mit! „Na, gye­re­kek, hoz­za­tok ne­kem egy té­vét!” Egy ennyit is­mer­jek én is a mun­kám után! Na, úgy­hogy hoz­ták. Két he­te múlt szom­ba­ton, hogy hoz­ták... most két he­te.

Ada­tok hi­á­nyá­ban nem vizs­gál­ha­tom rész­le­te­sen azt a ha­tást, ame­lyet két in­téz­mény és az ál­ta­luk ter­jesz­tett ideo­lógiák gya­ko­rol­tak élet­pá­lyá­já­nak ala­ku­lás­ara, ne­ve­ze­te­sen a re­formátus egy­ház, az egy­há­zi ta­ní­tá­sok, a val­lás, más­részt a kom­munista párt ál­tal ter­jesz­tett ide­o­ló­gia ha­tá­sát.

A be­szél­ge­tés ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­tá­ban a val­lás­sal, egy­ház­zal temp­lom­lá­to­ga­tás­sal kap­cso­la­tos kér­dé­sek nem ke­rül­tek a felszín­re, ez­zel kap­cso­lat­ban csak annyi hang­zott el, amit ed­dig már idéz­tem: nem­csak az is­ko­lá­ban, ha­nem kon­fir­má­ci­ó­kor is első volt, Visky Já­nos ref. lelkésztől köny­vet köl­csön­zött. Fi­gye­lem­re­mél­tó, hogy a bib­li­á­ról és a bib­lia­ol­va­sás­ról ak­kor sem be­szélt, am­i­kor a könyvekről, az ol­va­sás­ról volt szó, ho­lott sok más eset­ben ez az első könyv, amelyről a beszélgetőtársaim val­la­ni kez­de­nek.

Párt­tag nem volt. A var­ró­gép­pel kap­cso­lat­ban ju­tott eszé­be, hogy ami­kor Visában meg­ala­kult a kol­lek­tív gaz­da­ság, kényszerí­tették vol­na, hogy lep­jen be a párt­ba. Az­zal fe­nye­get­ték meg, hogy „adó alá te­szik a gé­pet”, ha nem lép be. Ak­kor azt mond­ta: Te­gyék, ha ez tör­vé­nyes, de o ak­kor sem lesz párt­tag, mert ne­ki nincs ide­je párt­gyű­lé­sek­be jár­ni. A fér­je sem lett párt­tag, ké­sőbb töb­bet nem zak­lat­ták őket.

7. Be­fe­je­zés

Tóth Ist­ván György Mi­vel­hogy ma­gad írást nem tudsz... cí­mű mun­ká­já­ban vá­laszt ke­res ar­ra az alapvető kér­dés­re is, hogy me­lyek azok a tényezők, ame­lyek be­fo­lyá­sol­ják az alfabetizáció fo­lya­ma­tát. Ku­ta­tá­sai ered­mé­nye­ként – szem­ben az ed­dig ural­ko­dó ál­lásponttal – azt a kö­vet­kez­te­tést fo­gal­maz­za meg, hogy a tár­sa­dal­mi hely­zet ki­je­löl­te tág ha­tá­rok kö­zött min­dig az egyé­ni men­talitás, a szel­le­mi igény volt a meg­ha­tá­ro­zó. Hogy­ha ez a megál­lapítás vo­nat­koz­tat­ha­tó más, is­ko­lá­val kap­cso­la­tos je­len­sé­gek­re is – pél­dá­ul a to­vább­ta­nu­lás vagy az elit­kul­tú­ra be­fo­ga­dá­sá­nak bo­nyo­lult kér­dé­sé­re –, ter­mé­szet­sze­rű­en adó­dik a to­váb­bi kér­dés: va­jon me­lyek azok a tényezők, ame­lyek be­fo­lyá­sol­hat­ják, meghatá­rozzák az egyé­ni men­ta­li­tást?

A 77 éves Kiss Mihályné élet­tör­té­net­ének elem­zé­se egy­ben az egyé­ni men­ta­li­tás kér­dé­sé­nek a meg­kö­ze­lí­té­sét is je­len­ti. A ku­tató in­kább csak kér­dez­get, anél­kül, hogy egy­ér­tel­mű vá­laszt tud­na ad­ni mind­ar­ra, ami ne­he­zen meg­vá­la­szol­ha­tó. A Kiss Mihály­né men­ta­li­tá­sa min­den­kép­pen egye­di, kü­lön­le­ges je­len­ség eb­ben a mezőségi fa­lu­ban.

(1999)

Iro­da­lom

Bür­ke Pé­ter

1991 Né­pi kul­tú­ra a ko­ra új­ko­ri Eu­ró­pá­ban. Bp.

Jakó Zsig­mond

1979 A Beth­len Kol­lé­gi­um di­ák­tár­sa­dal­ma a fe­u­da­liz­mus korá­ban. In Jakó Zsigmond–Juhász Ist­ván: Nagyenyedi di­á­kok 1662–1848. 41–80. Bu­ka­rest

Já­vor Ka­ta

1978 Kon­ti­nu­i­tás és vál­to­zás a tár­sa­dal­mi és tu­da­ti viszo­nyokban. In Varsány 295–375.

Ke­szeg Vil­mos

1993 A tar­ta­lom szerveződése a be­széd­szo­ká­sok­ban. Ko­runk IV/8. 23–30.

Ko­vács Eme­se

1978 A csa­lá­di ház­tar­tás­szer­ve­zés át­ala­ku­lá­sa. In Varsány. l73–200.

Mohay Ta­más

1994 Egy nap­ló­író pa­raszt­em­ber. Nagy Sán­dor éle­te és gaz­dálkodása a 20. szá­zad első fe­lé­ben Ipolynyéken. Bp.

Né­meth Lász­ló

1980 Ko­csik szep­tem­ber­ben. Bp.

Niedermüller Pé­ter

1988 Élet­tör­té­net és élet­raj­zi el­be­szé­lés. Klny az Ethnographia 3–4. szá­má­ból

Pszi­cho­ló­gia

1976 Szerk. Ge­réb György. Tanárképző Főiskolai Tan­könyvek, Bp.

Ortutay Gyu­la

1978 Fedics Mi­hály me­sél. Bp.

Sár­kány Mi­hály

1978 A gaz­da­ság át­ala­ku­lá­sa. In Varsány. 63–150.

Sza­bó Lász­ló

1993 Tár­sa­da­lom­nép­rajz. Deb­re­cen

Sza­bó Pi­ros­ka

1978 Az időgazdálkodás át­ala­ku­lá­sa. In Varsány. 277–294.

Tóth Ist­ván György

1996 Mi­vel­hogy ma­gad írást nem tudsz… Bp.

Varsány

1978. Ta­nul­má­nyok egy Észak-magyaror­szági fa­lu tár­sa­da­lom­nép­raj­zá­hoz. Szerk. Bod­ro­gi Ti­bor. Bp.

Ve­té­si Lász­ló

1997 „Egy öreg­em­ber min­dent előidéz...” (Egy aranyosszéki re­for­má­tus fér­fi vi­lág­ké­pe) In S. Lacko­vits Emőke (szerk.): Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát-me­den­cé­ben II. 320–344.

Zsig­mond Gá­bor

1978 Az 1960–70-es évek for­du­ló­já­nak csa­lád­tí­pu­sa. In Varsány. 151–171.