magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Tánczos Vil­mos: Ar­cha­i­kus né­pi imák a Mezőségről


A ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Tan­szék 1980. má­jus 17–31. kö­zött a ma­gyar sza­kos hall­ga­tók szá­má­ra nép­raj­zi gyűjtőutat szer­ve­zett. Em­lé­ke­ze­tem sze­rint, a me­ző­ségi Magyarszováton vég­zett te­rep­mun­kán főként a har­mad­éve­sek vet­tek részt, akik egyi­de­jű­leg a he­lyi is­ko­lá­ban pe­da­gó­gi­ai gya­kor­la­tot is vé­gez­tek, de a „na­gyok­kal” együtt me­het­tünk né­há­nyan az első­é­ve­sek kö­zül is, de ne­künk di­dak­ti­kai ter­mé­sze­tű kö­te­le­zett­sé­günk nem volt.

Ma­gyar és ide­gen nyelv sza­kos hall­ga­tók lé­vén, nép­raj­zi előképzettségünk meglehetősen so­vány volt. Mi, elsőévesek ak­kor még csak Mitruly Mik­lós folk­lo­risz­ti­kai előadásait hall­gat­tuk az egye­tem első fél­év­ében, a har­mad­éve­sek pe­dig ezen felül már túl le­het­tek Pén­tek Já­nos fa­kul­ta­tív et­no­ló­gia kur­zu­sán is, ami – úgy em­lék­szem – a má­sod­év tan­terv­ében sze­re­pelt. A di­ák­csa­pat tag­jai kö­zül később töb­ben is nép­rajz­ku­ta­tók let­tek, így az „idősebbek” kö­zül Po­zsony Fe­renc, Ke­szeg Vil­mos és Zsig­mond Győző, a „ki­seb­bek” kö­zül pe­dig Hajdú-Farkas Zol­tán és ma­gam. A ta­ná­rok kö­zül ve­lünk volt Mitruly Mik­lós, Pén­tek Já­nos és ta­lán má­sok is, akik a di­dak­ti­kai gya­kor­la­tot irá­nyí­tot­ták. Em­lék­szem, a gya­kor­lat ide­je alatt egy­szer ki­jött gyűj­te­ni Kal­lós Zol­tán is, amikoris né­há­nyun­kat meg­hí­vott ma­gá­val Maneszes Már­ton prí­más­hoz és kán­tor­hoz, aki aj­ka alatt tart­va a he­ge­dűt, na­gyon szép mezőségi nép­da­lo­kat éne­kelt. Szá­mom­ra igen nagy él­mény volt a „Vág­ják az er­dei utat, / Vi­szik a ma­gyar fiúkat…” kez­de­tű ka­to­na­dal, amit ak­ko­ri­ban, a dik­ta­tú­ra kellős kö­ze­pén, csak be­csu­kott aj­tó­val le­he­tett el­éne­kel­ni. So­kunk éle­té­ben ez volt az első olyan hely­zet, ami­kor va­ló­di nép­raj­zost lát­tunk va­ló­di te­re­pen. A gyűj­té­si hely­zet­re jellemző volt, hogy Zo­li bá­csi a fa­li­ó­rát is ki­vi­tet­te a szo­bá­ból, mi­köz­ben ki­fej­tet­te, hogy csak szép ré­gi és ép dal­la­mot és csak tel­jes szö­ve­get ér­de­mes fel­ven­ni, lehetőleg tö­ké­le­tes minőségben.

Az „esz­mé­nyi” nép­raj­zi gyűj­tés­nek ezt az alap­elv­ét mi di­á­kok ter­mé­sze­te­sen nem tud­tuk kö­vet­ni, már csak azért sem, mert a mi gyűj­té­sünk tech­ni­kai fel­tét­elei rend­kí­vül sze­ré­nyek vol­tak. Ne­kem pél­dá­ul ak­kor még se mag­nóm, se fényképezőgépem nem volt, az­az csak pa­pír­ral és ce­ru­zá­val „gyűj­töt­tem”, a jegy­ze­te­im ma is meg­van­nak. Csak va­la­mi­vel ké­sőbb, a má­sod­év ele­jén, te­hát 1980 őszén si­ke­rült egy kis len­gyel ka­zet­tás mag­nót és hoz­zá va­ló mik­ro­font vá­sá­rol­nom. Utá­na az új szer­ze­mé­nyem­mel még né­hány­szor ki­men­tem Magyarszovátra is, és a má­ju­si gyűj­tés ér­té­ke­sebb­nek tar­tott ré­szét hang­sza­la­gon is rög­zí­tet­tem. A gond csak az volt, hogy ek­kor­tájt ál­lan­dó ka­zet­ta­hi­ánnyal küsz­köd­tem (köz­ben Csíkménaságra, Gyimesbe és már Mold­vá­ba is kezd­tem já­ro­gat­ni), ezért a fel­vett mezőségi szö­ve­ge­ket a le­jegy­zés után egytől egyig le­tö­rül­tem. Az ak­ko­ri hely­zet jel­lem­zé­se vé­gett meg­em­lí­tem, hogy az üz­let­ben kap­ha­tó mű­so­ros – rend­sze­rint ro­mán mű­ze­nét tar­tal­ma­zó – ka­zet­ták ára egy­sé­ge­sen 100 lej volt, a ha­vi ösz­tön­dí­junk össze­ge pe­dig 425 lej. Az, hogy va­la­hol a föld­ke­rek­sé­gen olyan új ka­zet­ta is van, amin sem­mi­fé­le mű­sor nin­csen, ne­kem meg sem for­dult ak­kor a fe­jem­ben. Csak az bosszan­tott mind­vé­gig, hogy a hang­fel­vé­te­lek rend­sze­rint gyat­rán si­ke­rül­tek, úgy­hogy a nép­raj­zi fel­vé­te­lek alatt né­hol még a má­so­dik-har­ma­dik tör­lés után is jól le­he­tett hal­la­ni az ak­kor di­va­tos éne­ke­sek – Ion Dolănescu, Ileana Ciuculete, Valeriu Sfetcu és má­sok – slá­ge­re­it.

A ka­zet­ták le­jegy­zé­se kap­csán meg sze­ret­nék em­lé­kez­ni Murádin Lász­ló nyel­vész segítségéről is. Ak­ko­ri­ban oly­kor be-be­jár­tam hoz­zá az Er­zsé­bet úti Nyel­vé­sze­ti In­té­zet­be, ahol ő di­a­lek­to­ló­gi­ai le­jegy­zés­re ta­nít­ga­tott, ami ne­kem egy­ál­ta­lán nem ment könnyen. Ami­kor már-már el­ke­se­red­tem azon, hogy nem hal­lom és kö­vet­ke­zés­kép­pen a be­tűk kö­ré írt mel­lék­je­lek­kel je­löl­ni sem tu­dom a „ki­csit la­bi­á­li­sabb”, a „ki­csit mé­lyeb­ben ej­tett” vagy a „szű­kí­tett ej­té­sű” ma­gán­hang­zó­kat, ő az­zal vi­gasz­talt, hogy a nép­raj­zi le­jegy­zés­ben vol­ta­kép­pen nincs is mind­er­re szük­ség, és hogy még a nyel­vé­szek­nek sem si­ke­rül min­dig meg­ol­da­ni az ilyen fel­ada­to­kat, lám, pél­dá­ul Sza­bó T. At­ti­lá­ról is köz­tu­dott, hogy még a zárt ë és a nyílt e kö­zöt­ti kü­lönb­sé­get sem hal­lot­ta.

Az­óta hu­szon­hét év telt el, és mind­ezen idő alatt so­ha nem gon­dol­tam ar­ra, hogy ez a ré­ges-ré­gi me­ző­ségi gyűj­tés még va­la­ha egy­szer előkerül. Most, ahogy Ke­szeg Vil­mos kol­lé­gám ké­ré­sé­re né­ze­ge­tem a sár­gu­ló la­po­kat, a kéz­írás­sal hely­szí­nen le­jegy­zett ákom­bá­ko­mo­kat és az ott­hon le­tisz­tá­zott vagy hang­sza­lag­ról le­jegy­zett vál­to­za­to­kat, azon gon­dol­ko­dom, hogy meg­ér­dem­li-e mind­ez a le­gé­pe­lést, sőt ta­lán a nyom­da­fes­té­ket is.

A pak­sa­mé­ta lap­ja­in, vi­szony­lag pon­to­san ada­tol­va, ha­lott­kul­tusz­ra vo­nat­ko­zó hi­e­de­lem­szö­ve­gek, te­met­ke­zé­si szo­ká­sok le­írá­sai, né­pi gyógy­ásza­ti tech­ni­kák el­be­szé­lé­sei, ro­mán és ma­gyar nyel­vű rá­ol­va­sás­szö­ve­gek, ka­rá­cso­nyi köszöntők kö­ve­tik egy­mást, és vé­gül van a gyűj­tés­ben né­hány ar­cha­i­kus né­pi imád­ság­szö­veg is, ame­lyek­nek fel­ku­ta­tá­sát a te­rep­mun­ka so­rán elsődleges cé­lom­nak te­kin­tet­tem, de ame­lyek­nek gyűj­té­sé­vel nem na­gyon ha­lad­tam. Er­dé­lyi Zsu­zsan­na pár év­vel ko­ráb­ban meg­je­lent nagy ma­gyar­or­szá­gi né­pi ima­gyűj­te­mé­nyét (He­gyet hágék, lőtőt lép­ék. Ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok. Bp. Magvető 1976/1978) ol­vas­gat­va, úgy gon­dol­tam ugyan­is, hogy itt­hon Er­dély­ben is meg le­het­ne pró­bál­koz­ni az ima­gyűj­tés­sel. Csak­hogy a két­har­mad rész­ben uni­tá­ri­us és re­for­má­tus ma­gya­rok, egy­har­mad rész­ben ro­má­nok ál­tal la­kott Magyarszováton nem sok ilyen imád­ság­ra ta­lál­ha­tott egy elsőéves di­ák, ezért a két hét alatt egye­be­ket is fel­je­gyez­tem. Né­pi imád­sá­gok után nyo­moz­va egy-egy al­ka­lom­mal a szom­szé­dos Mocsra, majd Vaj­da­ka­ma­rás­ra is át­gya­lo­gol­tam, ahol az imá­kat illetően ha­son­ló so­vány ered­ménnyel jár­tam, de más vo­nat­ko­zá­sok­ban so­kat gaz­da­god­tam. Az idősebbek itt is elég sok ima­köny­vi ere­de­tű imád­sá­got tud­tak könyv nél­kül is, de a He­gyet hágék... ve­re­tes szép­sé­gű, ar­cha­i­kus szö­ve­ge­i­hez ha­son­ló ke­vés akadt kö­zöt­tük. Így utó­lag la­poz­gat­va a gyűj­tést, még­is úgy lá­tom, hogy az ak­kor­tájt fel­jegy­zett ar­cha­i­kus né­pi ima­szö­ve­gek – cse­kély szá­muk el­le­né­re is – meg­ér­de­mel­nek ta­lán né­mi fi­gyel­met.

Mindenekelőtt azért, mert nem ka­to­li­kus, ha­nem pro­tes­táns vidékről szár­maz­nak, és a re­for­má­tu­sok, uni­tá­ri­u­sok kö­ré­ben fel­jegy­zett, tu­cat­nyi­nál alig több er­dé­lyi ima­szö­veg is fon­tos bi­zo­nyí­ték amel­lett, hogy az ar­cha­i­kus né­pi imád­ság mű­fa­já­nak ke­let­ke­zé­se megelőzte a re­for­má­ci­ót. Ilyen tí­pu­sú, kö­zép­ko­ri ka­to­li­kus szel­le­mi­sé­get árasz­tó szö­ve­ge­ket ugyan­is re­for­má­tus vagy uni­tá­ri­us lel­ki­pász­tor­ok, licentiátusok nem ta­nít­hat­tak. A kö­zép­kor ar­cha­i­kus ima­szö­ve­gei a pro­tes­tán­sok kö­ré­ben is bú­vó­pa­tak­sze­rű­en, a hi­va­ta­los egy­ház tud­ta nél­kül, csa­lá­di ha­gyo­má­nyo­zó­dás so­rán ma­rad­tak fenn, de ko­ránt­sem olyan mennyi­ség­ben és mű­fa­ji sok­szí­nű­ség­ben, mint egy-egy ar­cha­i­ku­sabb kul­tú­rá­jú ka­to­li­kus vi­dé­ken. En­nek bi­zony­sá­ga, hogy a Kis-Küküllő men­ti re­for­má­tu­sok kö­ré­ben Ráduly Já­nos pró­bál­ko­zott ar­cha­i­kus né­pi ima­szö­ve­gek gyűj­té­sé­vel, de ő is csak né­hány ima­szö­ve­get ta­lált („Menj el, go­nosz sá­tán”. Kibédi rá­ol­va­sá­sok, né­pi imák, le­gen­da­bal­la­dák. He­li­kon 1992. 4. febr. 14., 4–5). A mezőségi Szé­ken P. Daczó Ár­pád Luk­ács ki­fe­je­zet­ten ke­res­te ezt a mű­fajt, de csak egyet­len ún. „pén­te­ki imá­ra” buk­kant egy fü­zet­la­pon (Hosszú utak megszomorodának... Ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok, rá­ol­va­sók, szen­tes éne­kek Erdélyből és Mold­vá­ból. Bp. Ma­gyar Nap­ló, 2003. 121). Az Aranyosszék népköltészetéről szó­ló nagy mo­nog­ra­fi­kus gyűj­té­sé­ben Ke­szeg Vil­mos kü­lön fe­je­zet­ben köz­li a kéz­ira­tos fü­ze­tek­ben ter­jedt vagy könyv nél­kül is­mert – kö­zös­ség­ben fenn­han­gon, illetőleg egyé­ni­leg vég­zett – imád­sá­go­kat, de köz­re­a­dott szö­veg­kor­pu­szá­ban nem sze­re­pel ar­cha­i­kus né­pi imád­ság­szö­veg. Az a tény, hogy a ku­ta­tó a több éves ala­pos te­rep­mun­ka so­rán az it­te­ni uni­tá­ri­us és re­for­má­tus szé­ke­lyek kö­zött ez­zel a mű­faj­jal egy­ál­ta­lán nem ta­lál­ko­zott, a mű­faj éle­té­re, ha­gyo­má­nyo­zó­dá­sá­ra néz­ve so­kat­mon­dó (Ke­szeg 2004).

A mezőségi Magyarszováton a „Szól a ka­kas, Má­ri­át ki­ált...” kez­de­tű ima­tí­pus va­la­ha bi­zo­nyá­ra is­mer­tebb le­he­tett, hi­szen az egy­más­tól alig különböző szö­veg­vál­to­za­to­kat a fa­lu­ban há­rom idős asz­szony is el­mond­ta. Az egyik imát az 1908-ban szü­le­tett, uni­tá­ri­us val­lá­sú Csete Erzsébettől je­gyez­tem le, aki még a hat­van év­vel azelőtt meg­halt nagy­any­já­tól ta­nul­ta:

Ka­kas szóla, Má­ri­át ki­ált.

Kelj fel, Szűz Má­ria,

Mert a zsi­dók el­fog­ták Krisz­tus urun­kat!

He­gyes dárddal dárdolják,

Tö­vis ko­ro­ná­val ko­ro­náz­zák,

Hét csepp vé­re le­csep­pent,

Az an­gya­lok föl­szed­ték,

Áritonba el­vit­ték.

Aki ezt az imád­sá­got,

Es­te s reg­gel el­mond­ja,

Hét bűnje meg­bo­csát­ta­tik

Most és ha­lá­la órá­ján is. Ámen.

Az ugyan­csak 1908-ban re­for­má­tus csa­lád­ban szü­le­tett, de fér­je után uni­tá­ri­us­sá lett Dezső Ani­kó ne­vű idős asszony így nyi­lat­ko­zott erről az imá­ról: „Még a nagy­apám nagy­ap­ja is biz­tos tud­ta eztet. Reg­gel és es­te mond­ják. Min­den bűnje meg­bo­csá­tó­dik. Ezt imád­ko­zom, ami­kor egye­dül va­gyok.” Alább az ő vál­to­za­tát is köz­löm, és zá­ró­jel­ben uta­lok a har­ma­dik szö­veg­vál­to­zat­ra is, amely az 1904-ben szü­le­tett Csete Má­ri­á­tól szár­ma­zik, de amely in­kább csak a nyel­vi meg­fo­gal­ma­zá­so­kat te­kint­ve tér el né­hány pon­ton a má­sik imaszövegtől:

Szól a ka­kas, Márját ki­ált,

Kelj fel, kelj fel, Szent Szűzmária, (Ez a sor hi­ány­zik.)

Krisz­tus urun­kat a zsi­dók el­fog­ták,

He­gyes dárddal dárdolják, (he­gyes dár­dá­val dár­dáz­zák)

Tö­vis ko­ro­ná­val ko­ro­náz­zák!

Hét csepp vér el­csep­pent, (hét csepp vé­re le­csep­pen)

Az an­gya­lok föl­szed­ték, (fel­sze­dik)

Ár­ion­ban be­vit­ték. (áris­tom­ba be­vi­szik)

Bi­zony bi­zony mon­dom nék­tek,

Aki ezt az imád­sá­got két­szer nap­já­ba el­mond­ja, (aki hét­szer na­pon­ta el­imád­koz­za)

Min­den bűnje meg­bo­csá­tó­dik (an­nak a Jó­is­ten meg­bo­csás­sa a bűneit)

Most és mind­örök­ké örök­kön. Ámen.

A ka­kas ál­ta­li éb­resz­tés mo­tí­vu­ma és a haj­nal­ban nyug­vó Má­ria-kép két­ség­kí­vül a kö­zép­kor fény­kul­tu­szá­nak meg­nyil­vá­nu­lá­sai. A ma­gyar ar­cha­i­kus né­pi ima­anyag­ban tör­vény­sze­rű­nek mond­ha­tó, hogy az éb­resz­tés mo­tí­vu­mát a Grál-mo­tí­vum (a le­csöp­pent krisz­tu­si vért an­gya­lok vi­szik az Atya elé) kö­ve­ti. A Silling Ist­ván ál­tal köz­re­a­dott száz vaj­da­sá­gi „ka­ka­sos” ima kö­zül 97-ben(!) ez a kap­cso­lat megfigyelhető1, és a ké­pi kap­cso­ló­dás­nak ezt a tör­vény­sze­rű­ség­ét a gyimesi, a mold­vai és a szé­kely­föl­di ima­gyűj­té­sek is megerősítik.2

Egy má­sik ar­cha­i­kus né­pi imád­ság­tí­pus, az Ó, én uram, teremtőm... kez­de­tű szö­veg no­ha csak egy-egy vál­to­zat­ban, de több fa­lu­ból is előkerült. Egyik vál­to­za­tát Mocson gyűj­töt­tem, ahol az 1910-ben szü­le­tett Jan­kó Már­ton ne­vű idős fér­fi reg­ge­len­te a Hi­szek­egy­hez hoz­zá­csa­tol­va szok­ta vé­gez­ni:

Ó, én uram, teremtőm,

Mi­kor in­gem te­rem­tél,

Szent lel­ked­del sze­ret­tél,

Szent vé­red­del meg­vál­tál,

Fo­gadj hoz­zád Úr­is­ten

Ha­lá­lom­nak órá­ján,

Most és mind­örök­kön örök­ké. Ámen.

Ugyan­ez az ima­tí­pus a Magyarszováttól és Mocs­tól nem messze fekvő Vaj­da­ka­ma­rá­son is fel­buk­kant, adatközlője azon­ban – az 1924-ben szü­le­tett, ak­kor 56 éves Szé­kely Jánosné Lőrincz Er­zsé­bet – szülőfalujában, Mezőkeszűben, írás­tu­dat­lan édes­any­já­tól ta­nul­ta az imát:

Ó, én Uram Teremtőm,

Mi­kor en­gem te­rem­tél,

Szent lel­ked­del sze­ret­tél,

Szent vé­red­del meg­vál­tot­tál.

Ar­ra kér­lek, Úr­is­ten,

Ha­lá­lom­nak órá­ján

Vedd hoz­zám [így!] az én bű­nös lel­ke­met!

Az ima­tí­pus azon­ban Vaj­da­ka­ma­rá­son is élt. Egyik vál­to­za­tát ugyan­is az itt szol­gá­la­tot teljesítő Kun Ár­pád lel­ki­pász­tor je­gyez­te fel, majd tet­te köz­zé a ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Szem­le 1979/2-es szá­má­ban há­rom má­sik imád­ság­gal együtt, ame­lyek kö­zül csak az „Én Is­te­nem őrizz meg...” kez­de­tű fo­hász első fe­le le­het még né­pi ere­de­tű. Az adatközlő, a 62 éves özv. Ku­tas Samuné, még 1920 tá­ján, te­hát alig két-há­rom éves ko­rá­ban ta­nul­ta az imá­kat édes­any­já­tól, Or­bán Jánosné Ju­hos Sá­rá­tól:

Ó, én Uram Teremtőm,

Mi­kor en­gem te­rem­tet­tél,

Szent Lel­ked­del, sze­re­tet­tel [így!]3

Szent vé­red­del meg­vál­tot­tál,

Kér­lek Uram té­ge­det,

Fo­gadj hoz­zád en­ge­met

Ha­lá­lom­nak órá­ján.

A teremtés–megváltás–üdvözítés hár­mas egy­sé­gét tar­tal­ma­zó, Mocson, Mezőkeszűben és Vaj­da­ka­ma­rá­son va­la­ha élt fen­ti ima­szö­veg azért is fi­gyel­met ér­de­mel, mert éne­kelt ima­ként csak­nem szó sze­rint eb­ben a for­má­ban hang­zott el az észa­ki csán­gók kö­ré­ben is: „Én Uram Teremtőm, / mi­kor in­gem te­rem­tél, / én Uram Teremtőm, / mi­kor in­gem te­rem­te, / szent lelkedvel sze­ret­tél, / szent véredvel meg­váj­tál, / szent lelkedvel sze­ret­tél, / szent véredvel meg­váj­tál. / Fogadzs hoz­zám (!), Urisztenem! / Fogadzs hoz­zám, Urisztenem!” (Sza­bó­fal­va).4

 A mo­tí­vum kis­sé cson­kább for­má­ban vagy más szövegegyégek ré­sze­ként más mold­vai csán­gó fal­vak­ban is előfordul.5

 To­váb­bá igen fon­tos kö­rül­mény­nek lát­szik a hal­dok­lás ide­jé­re va­ló rend­kí­vül kö­vet­ke­ze­te­sen meg­va­ló­su­ló uta­lás is („fo­gadj hoz­zád Úr­is­ten, ha­lá­lom­nak órá­ján”, „fo­gadj hoz­zád en­ge­met ha­lá­lom­nak órá­ján”, „ha­lá­lom­nak órá­ján vedd hoz­zám [így!] az én bű­nös lel­ke­met”), hi­szen az észa­ki csán­gó éne­kelt ha­son­ló vál­to­za­tok­ról tud­juk, hogy hal­dok­ló mel­lett vég­zett „ha­ló imád­sá­gok” vol­tak, ame­lyek meg­könnyí­tet­ték a hal­dok­ló szen­ve­dé­se­it.6

 A szö­ve­gek szim­bo­li­kus ké­pi lo­gi­ká­ja tel­je­sen vi­lá­gos: az Úr­is­ten, aki meg­te­rem­tet­te az em­bert, sa­ját lel­két ad­ta ne­ki, majd szent vé­ré­vel meg­vál­tot­ta, és most – a hal­dok­lás pil­la­na­tá­ban – vé­gül vissza­fo­gad­ja őt a menny­or­szág­ba.

A fen­ti szö­veg kap­csán vé­ge­ze­tül meg­em­lí­tem, hogy nem le­het szö­veg­rom­lás a mezőkeszűi vál­to­zat „vedd hoz­zám [így!] az én bű­nös lel­ke­met” szo­kat­lan sze­mé­lyes név­má­sa sem, in­kább a „hoz­zád” ala­kok tűn­nek mai „ér­tel­me­sí­té­sek­nek”. Emel­lett szól, hogy a mold­vai csán­gó vál­to­za­tok­ban is – minde­nek­előtt az észa­ki csán­gó ima­szö­ve­gek­ben! – ha­son­ló nyel­vi for­má­kat ta­lá­lunk: „szent vé­ri­vel meg­vál­tott, / fogadzs hoz­zám, Uriszten!” (Jugán)7; „szent vé­redvel meg­váj­tál, / fogadzs hoz­zám, Uriszte­nem!” (Sza­bó­fal­va)8

A mai fül­nek szo­kat­lan von­zat ér­tel­me­zé­se nyel­v­­tör­té­ne­ti ta­nul­mány­ba kí­ván­koz­nék.

Anél­kül, hogy a mezőségi és az észa­ki csán­gó archikus imák ké­pe­i­nek, sa­já­tos nyel­vi for­má­i­nak ha­son­ló­sá­ga­i­ból ki­in­dul­va me­rész kö­vet­kez­te­té­se­ket fo­gal­maz­nék meg, meg­em­lí­tem, hogy Benkő Lo­ránd nyel­vész a mold­vai csán­gó nép­cso­port 14–15. szá­za­di alap­ré­te­gét, így mindenekelőtt az észa­ki csán­gó­kat – elsősorban fo­ne­ti­kai jel­le­gű nyel­vi azo­nos­sá­gok­ból ki­in­dul­va – az er­dé­lyi Mezőségről szár­maz­tat­ja.9

A két táj­egy­ség ren­del­ke­zés­re ál­ló ar­cha­i­kus folk­lór­ada­ta­i­nak össze­ve­té­sét min­den­kép­pen cél­sze­rű vol­na el­vé­gez­ni.

Az 1980-as mezőségi gyűj­té­sem­ben van vé­gül né­hány olyan de­fen­zív cé­lú es­ti ima is, ame­lyek ere­de­tü­ket te­kint­ve két­ség­kí­vül a kö­zép­ko­ri ar­cha­i­kus ima­ha­gyo­mánnyal áll­nak kap­cso­lat­ban. Az Ó, én Uram Teremtőm... szö­veg­tí­pus egyik adatközlője­ként fen­tebb már em­lí­tett mezőkeszűi szü­le­té­sű Szé­kely Jánosné Lőrincz Er­zsé­bet (szül. 1924.) mond­ta el a következő imát, amit ugyan­csak az édes­any­já­tól ta­nult:

Én Is­te­nem Uram őrözz meg

Nagy tűztül, nagy víztül,

Hir­te­len haláltul,

Gyalázattul, kárhozattul,

Bűn­be va­ló eséstül,

Mar­há­in­kat döghaláltul,

Go­nosz em­ber szándékátul,

Vadtul,

Édes Jé­zus Krisz­tus ál­tal. Ámen.

Az es­ti de­fen­zív ima vál­to­za­ta Kun Ár­pád négy vajdakamarási szö­ve­ge kö­zött is sze­re­pel, de va­ló­di ar­cha­i­kus né­pi imá­nak csak az ima első fe­le te­kint­he­tő, a má­so­dik – rí­mes – rész min­den bi­zonnyal ké­sőb­bi, egy­há­zi ere­de­tű be­tol­dás. Adatközlője özv. Ku­tas Samuné (szül. 1918), aki az édes­any­já­tól ta­nul­ta 1920 tá­ján ezt az ima­szö­ve­get:

Én Is­te­nem, őrizz meg

Tűztől, víztől, hir­te­len ha­lál­tól,

Kétségbeeséstől,

Go­nosz em­be­rek szán­dé­ká­tól,

Az ör­dög­nek csa­lárd­sá­gá­tól.

Nyisd meg uram az ege­ket,

Hajtsd hoz­zám szent fü­le­det,

Hall­gasd meg az én könyörgésemet,

Has­son fel hoz­zád az egek­be,

Te szent fel­sé­ged elé­be.

Az ilyen tí­pu­sú szö­ve­gek fo­hász-sze­rű­sé­gük­nél, kérő jel­le­gük­nél fog­va va­la­mi­lyen meg­szö­ve­ge­zés­ben, eset­leg kibővítve később be­ke­rül­het­tek a ka­to­li­kus és pro­tes­táns ima­köny­vek­be vagy kéz­ira­tos ima­gyűj­te­mé­nyek­be is, így a ter­je­dés és ha­gyo­má­nyo­zó­dás út­ját, illetőleg az elsődleges vagy má­sod­la­gos ora­litás kér­dé­sét ma már ne­héz tisz­táz­ni. Min­den­kép­pen a szö­veg­tí­pus ré­gi­sé­gé­re utal az, hogy ilyen imák nagy szám­ban for­dul­nak elő a mold­vai csán­gók orá­lis ima­ha­gyo­má­nyá­ban, és hogy sok igen ar­cha­i­kus mo­tí­vu­mot, kö­zép­ko­ri men­ta­li­tás­kép­ze­tet (pl. a hir­te­len ha­lál­tól va­ló fé­le­lem, a bűntől va­ló iszo­­nyo­dás, a csa­lárd ördögtől va­ló ret­te­gés stb.) is tar­tal­maz­nak. A fen­tebb kö­zölt – sa­ját gyűj­té­sű – vajdakamarási ima­szö­veg ha­gyo­má­nyo­zó­dá­sá­ra vo­nat­ko­zó, több ge­ne­rá­ci­ó­ra visszamenő em­lé­ke­zet sem őriz olyan ada­tot, ami írá­sos ter­je­dés­re, il­let­ve egy­há­zi ere­det­re utal­na: „(Kitől ta­nul­ta?) Édesanyámtul. (Mi­kor?) Gye­rek­ko­rom­ba. Ki­csik vótunk és min­de­nik test­vé­re­met megtanította. (Az édes­any­ja tu­dott ol­vas­ni?) Nem tu­dott ol­vas­ni so­ha. Egy betűt nem is­mert! (A fa­lu­ban még imád­koz­nak ilye­ne­ket?) Le­het, hogy imád­koz­nak, de hogy ő hon­nan ta­nul­ta, az édesanyjátul-e vagy kitül, nem tu­dom, de ő eze­ket ne­künk mind el­mond­ta. (Mi­lyen val­lá­sú volt?) Re­for­má­tus. (...) Eze­ket az imá­kat ő tud­ta, mert édes­any­játul ta­nul­ta, és ő eze­ket megtanította. (Ezt szok­ta ma­ga imád­koz­ni es­te is?) Ezt. Igen, igen!”

*

Az ar­cha­i­kus né­pi ima nem kö­zös­sé­gi folk­lór­mű­faj, bár va­la­ha, sok-sok év­szá­zad­dal ezelőtt bi­zo­nyá­ra az volt. A gyer­mek­kor­ban ta­nult, csak jól-rosszul ér­tett, nap mint nap me­cha­ni­ku­san mor­molt szö­ve­ge­ket csak né­hány sze­mély – rend­sze­rint el­fe­lej­tett öre­gek – em­lé­ke­ze­te őrzi, és leg­több­ször az egyén­nel együtt hal­nak meg. Hű­sé­ges őrizőik, akik hasz­nál­ták őket és aki­ket cse­ré­ben ők meg­tar­tot­tak egy éle­ten át, rend­sze­rint el­vi­szik ma­guk­kal a sír­ba ezt a tu­dást. Így tűnt el ap­rán­ként az ar­cha­i­kus né­pi imád­ság mű­fa­já­nak haj­dan­volt fé­nyes gó­ti­kus ka­ted­rá­li­sa, hi­szen a kö­zép­kor el­múl­tá­val las­san­ként fel­osz­lott az időben, fok­ról fok­ra sem­mi­sült meg a szá­za­dok zu­ha­ta­gá­ban, és vé­gül a fé­nyes, nagy­sze­rű kö­zép­kor szel­le­mét hor­do­zó mű­faj­nak nyo­ma sem ma­radt. Mind­ez ter­mé­sze­tes, hi­szen az em­be­ri kul­tú­ra ál­ta­lá­ban olyan, mint a palimpszeszt, amiről új­ra és új­ra ki­va­kar­ják vagy le­áz­tat­ják az írást, de az új­ra­írt be­tűk alatt a ré­gi – vagy csak a ré­gi va­la­mely tö­re­dé­ke? – fel­sej­lik még egy ide­ig, míg az­tán vé­gül örök­re el­tű­nik. Vagy olyan mind­ez, mint a ré­gi kö­zép­ko­ri temp­lo­mok fres­kói, ami­ket le­ka­par­tak, le­me­szel­tek, majd szá­za­dok vagy csak év­ti­ze­dek múl­tán új­ra és új­ra meg­is­mé­tel­ték a rom­bo­lás­nak és az al­ko­tás­nak ezt a mű­ve­le­tét, de nagy­rit­kán előfordul még­is, hogy a mész­ré­te­gek alól – épen vagy cson­kán – fel­de­reng még az ere­de­ti szép­ség nyo­ma.

Jegyzetek

1 Silling Ist­ván: Ka­ka­sok szó­lal­nak, Má­ri­át ki­ál­ta­nak. Tóthfalu, 1997

2 A két kép kap­cso­ló­dá­sá­nak ma­gya­rá­zá­sá­ra a Nyiss ka­put, an­gyal! c. köny­vem­ben tet­tem kí­sér­le­tet (B­p., 2001. 87–90.)

3 A lel­ki­pász­tor itt min­den bi­zonnyal „ér­tel­me­sí­tet­te” a „szent lel­ked­del sze­ret­tél” ima­sort. A „sze­ret” igé­nek ugyan­is a ré­gi nyelv­ben volt egy ’va­la­mi­vel el­lát’ je­len­té­se. A Tör­té­ne­ti Eti­mo­ló­gi­ai Szó­tár ada­tai: „5. [va­la­mi­vel sze­ret] 1519?: ’valamivel el­lát, meg­aján­dé­koz, va­la­mi­ről kész­sé­ge­sen gon­dos­ko­dik’ (Jordáky Kó­dex 226.), 1525: ’ua.’ ” (3. köt.). Így a kér­dé­ses ima­sor je­len­té­se: ’szent lel­ke­det ad­tad ne­kem’. Lásd még: Tánczos V.: Nyiss ka­put..., 93–94.

4 Tánczos Vil­mos: Gyön­gyök­kel gyö­ke­rez­tél. Gyi­me­si és mold­vai ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok. Csík­sze­re­da, 1995. 245–250.

5 Lásd: Tánczos V.: Nyiss ka­put..., 184–185.

6 Egy ide­vá­gó sza­bó­fal­vi adat: Tánczos Vil­mos: Csap­do­só an­gyal. Mold­vai ar­cha­i­kus imád­sá­gok és élet­te­rük. Csík­sze­re­da, 1999. 21. és 23.

7 Tánczos V.: Csap­do­só..., 29.

8 Tánczos V.: Gyön­gyök­kel..., 246.

9 Benkő Lo­ránd: A csán­gók ere­de­te és te­le­pü­lé­se a nyelv­tu­do­mány szemszögéből. Ma­gyar Nyelv 1989. LXXXV. 271–287, 385–405. (Meg­je­lent még: A Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság Ki­ad­vá­nyai 188. B­p., 1990.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008