Művelődés

A szép­iro­dal­mon kí­vül a tu­do­má­nyos ku­ta­tás is fel­fi­gyelt a Mezőség fon­tos­sá­gá­ra, ma­da­ra­it és ha­la­it Herman Ot­tó ír­ta le, egy­ko­ri tó­vi­lá­gá­ról még Sztripszky Hi­a­dor, Ke­le­men La­jos és Orosz End­re is ér­te­ke­zett, temp­lo­ma­it és tor­nya­it raj­za­i­ban s li­nó­le­um­met­sze­te­i­ben Debreczeni Lász­ló örö­kí­tet­te meg.

Ha­gyo­má­nyai, érin­tet­len, ősi vi­lá­ga iránt a nép­rajz is be­ha­tó­an érdeklődött. Tex­tí­li­á­i­ban megőr­ző­dött for­ma­kin­cse­it, hím­zés­min­tá­i­nak meg­ma­radt em­lé­ke­it a szel­le­mi és tár­gyi nép­rajz je­les ku­ta­tó­ja és le­író­ja, Palotay Gert­rúd gyűj­töt­te össze, ír­ta le, örö­kí­tet­te meg.

A Bu­da­pes­ten, 1901-ben szü­le­tett et­nog­rá­fus szak­te­rü­le­te a vi­se­le­tek és a hím­zé­sek vi­lá­ga volt. Időben és tér­ben is nagy utat tett meg, amíg első ta­nul­má­nya helyszínétől, egy Nóg­rád me­gyei pa­lóc fa­lu felső ru­há­za­tá­nak ku­ta­tá­sá­tól el­ju­tott az er­dé­lyi Mezőség hím­zés­vi­lá­gá­nak meg­örö­kí­té­sé­ig. Az ál­ta­la be­járt út tel­jes­ség­gel érthető, íve tö­ké­le­tes sza­bá­lyos­ság­gal jellemezhető. A Nép­raj­zi Mú­ze­um tex­til­gyűj­te­mé­nyé­nek át­ta­nul­má­nyo­zá­sa so­rán meg­is­mer­ked­he­tett a tel­jes Kár­pát-me­den­cei ma­gyar anyag­gal, amely – bár­hon­nan is kezdődjék a vizs­gá­ló­dás – ki­in­du­ló­pont­já­ban és vég­kö­vet­kez­te­tés­ében ugyan­azt az ered­ményt nyújt­hat­ja. Te­gyük hoz­zá gyor­san – mun­ka­mód­szer­ét is­mer­ve – dol­go­za­ti­ban nem te­kin­tet­te meg­ál­la­pí­tá­sa­it le­zárt té­nyek­nek és to­vább nem fejleszthető ku­ta­tá­si vég­ered­mé­nyek­nek. Tör­té­ne­ti ala­pú ku­ta­tá­sa­i­ban rá­is­mer­he­tünk egy­ko­ri pro­fesz­szo­ra, Viski Kár­oly mód­sze­ré­re, az ő tu­do­má­nyos tö­rek­vé­se­i­nek foly­ta­tá­sa tükröződik ta­nít­vá­nya írá­sa­i­ban is: nép­rajz és művelődéstörténet egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­lan egy­sé­ge.

A bu­da­pes­ti Nép­raj­zi Mú­ze­um­ban őrzött hím­zé­sek, öl­tés­tech­ni­kák át­ta­nul­má­nyo­zá­sá­ból szü­le­tett meg a té­má­ban má­ig nél­kü­löz­he­tet­len ké­zi­könyv, a Ferencz Kor­né­li­á­val együtt meg­fo­gal­ma­zott Hímző­mes­terség (Bp. 1932). Mun­ká­já­ban – más er­dé­lyi táj­egy­ség mel­lett – ter­mé­sze­te­sen ki­tért a Mezőség té­ma sze­rin­ti is­mer­te­té­sé­re is: „Mezőségnek ne­vez­zük Er­dély középső, Maros–Szamos köz­ti domb­vi­dék­ét. Az it­te­ni hím­zé­sek is vá­szon ne­műk dí­szí­té­sé­re ké­szül­tek. Dur­va há­zi vá­szon­ra dol­goz­nak, ré­geb­ben gyap­jú­val, újab­ban pa­mut­tal, leg­in­kább egy szín­ben. A hely­ben hasz­ná­la­tos, jellemző var­rás- és hím­zés­tech­ni­kák kö­zül ki­emel­te az ing­rán­co­lást, a mezőségi- és a fo­nal­öl­tést, a pá­ro­sá­val át­varrt la­pos- és a ha­mis la­pos öl­tést, va­la­mint a szár­öl­tést.

A két év múl­va, 1934-ben meg­ren­de­zett Or­szá­gos Re­for­má­tus Ki­ál­lí­tás jó lehetőséget te­rem­tett a to­vább­lé­pés­re, az úri hím­zé­sek vi­lá­ga meg­is­me­ré­sé­re és be­ha­tó ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra, va­la­mint a már ku­ta­tott ma­gyar né­pi hím­zé­sek ro­kon­em­lé­ke­i­nek fel­tá­rá­sá­ra, ame­lye­ket az osz­mán-tö­rök hím­zé­sek­ben vélt fel­fe­dez­ni. A ma­gyar és a tö­rök kul­tu­rá­lis köl­csön­ha­tá­so­kat vizs­gá­ló hat­éves ku­ta­tó­mun­ká­ja ered­mé­nye­kép­pen szü­le­tett meg az Osz­mán-tö­rök ele­mek a ma­gyar hím­zés­ben (Bp. 1940) cí­mű ér­te­ke­zé­se, amely en­nek a té­ma­kör­nek má­ig leg­fon­to­sabb össze­fog­la­lá­sa. Az időszakosan össze­gyűlt ered­mé­nye­ket össze­fog­la­ló, szin­te­ti­zá­ló mun­ká­já­nak meg­szü­le­té­se előtt, rend­re ki­sebb ta­nul­má­nyok­ban ad­ta köz­re. Mi­u­tán min­den fellelhető, kéz­ügy­ben lévő úri hím­zést meg­vizs­gált, a jobb áttekinthetőség mi­att kö­zöl­te ered­mé­nyit, amint egy-egy gyűj­te­ménnyel, ku­ta­tá­si egy­ség­gel vég­zett. Így lát­tak nap­vi­lá­got az aláb­bi ta­nul­má­nyai: Tö­rök ha­gya­ték a ka­lo­ta­sze­gi hím­zés­ben (Bp. 1932), A győri re­for­má­tus egy­ház ré­gi tö­rök kendője s né­mely ta­nul­sá­ga (Bp. 1935), A deb­re­ce­ni re­for­má­tus egy­ház ré­gi terítői (Bp. 1936), A mis­kol­ci re­for­má­tus egy­ház ré­gi hím­zé­sei (Bp. 1937), Ár­va Beth­len Ka­ta fo­na­las mun­kái (Ko­lozs­vár 1940), Újabb ada­lé­kok Ár­va Beth­len Ka­ta fo­na­las mun­ká­i­nak is­me­re­té­hez (Ko­lozs­vár 1942, 1946), Ré­gi er­dé­lyi hím­zés­min­ta raj­zok (Ko­lozs­vár 1941), A ma­gyar re­for­má­tus temp­lo­mok úr­asz­ta­li terítői (Bp. 1942) Ka­lo­ta­sze­gi ke­reszt­öl­té­ses gal­lér- és kézelőminták (Ko­lozs­vár 1942), A ret­te­gi re­for­má­tus egy­ház ré­gi re­ce­csip­kéi (Ko­lozs­vár 1944).

Mun­ka­mód­szer­ében ta­lán meglepőnek tűn­het az úri hím­zé­sek­nek tu­laj­do­ní­tott fon­tos­ság. Egyik alapvető, a Tö­rök ha­gya­ték a ka­lo­ta­sze­gi hím­zés­ben cí­mű írá­sá­ban ol­vas­ha­tó meg­ál­la­pí­tá­sá­nak idé­zé­se ma­gya­rá­za­tul szol­gál­hat: „Nép hím­zé­se­ink tö­rök jel­le­gű ha­gya­té­ka nem­csak a Ka­lo­ta­szeg­ben, ha­nem az or­szág több más vi­dé­kén, így mindenekelőtt a Szé­kely­föl­dön is, úri ere­de­tű. Rész­ben az úri osz­tály bir­to­ká­ban lévő ere­de­ti tö­rök hím­zé­sek szol­gál­hat­tak min­ta­ké­pül, más­részt e ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi ré­teg­nek a tö­rök hímzésektől meg­ih­le­tett, de már a ma­ga ízlésszűrőjén át­ment mun­kái.”

A ked­velt té­ma­kör ta­nul­má­nyo­zá­sa so­rán idővel a ke­le­ti (osz­mán-tö­rök) ha­tá­sok mel­lett előtérbe ke­rül­tek a nyu­ga­ti tör­té­ne­ti stí­lu­sok be­fo­lyá­sá­nak kér­dé­se is. Hím­zés­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sa­i­nak bősége egy nagy­mo­no­grá­fia össze­ál­lí­tá­sát is lehetővé tet­ték vol­na, azon­ban éle­té­ben erről csu­pán egy össze­fog­la­ló cikk je­lent meg: Die historische Schichtung der unga­rischen Volksstickerei (Bp. 1938).

A Sza­bó T. At­ti­lá­val együt­te­sen köz­re­a­dott Is­me­ret­le­nebb er­dé­lyi ma­gyar hím­zés­tí­pu­sok cí­mű ta­nul­mány­ban (Bp. 1940) is­mé­tel­ten a bu­da­pes­ti Nép­raj­zi Mú­ze­um anya­gá­ra tá­masz­kod­tak. Aho­gyan a be­ve­ze­tő mon­da­tok­ban le­ír­ták, „nem áll mó­dunk­ban e te­rü­le­tek hím­zés­anya­gá­ra vo­nat­ko­zó hely­szí­ni ta­nul­má­nyo­kat vé­gez­ni, sem az er­dé­lyi köz- és ma­gán­gyűj­te­mé­nye­ket ilyen szem­pont­ból át­néz­ni”. Az 1930-as évek vé­gén vég­zett mun­ká­juk tör­té­nel­mi és po­li­ti­kai hát­te­ré­nek is­me­re­té­ben tel­jes­ség­gel érthető ma­gya­ráz­ko­dás­nak tűnő meg­jegy­zé­sük. Előzetes ku­ta­tá­sa­ik eredményeiről hár­mas szerzőségben – Haáz Ferenc–Palotay Gertrúd–Szabó T. At­ti­la – A Nép­raj­zi Mú­ze­um er­dé­lyi vá­szon­hím­zés-anya­ga cí­mű össze­sí­tés­ben szá­mol­tak be. A Sza­bó T. At­ti­lá­val kö­zö­sen meg­fo­gal­ma­zott ta­nul­mány­ban az is­me­ret­le­nebb er­dé­lyi ma­gyar hím­zés­tí­pu­sok kö­zött Az észa­ki Mezőség ma­gyar hím­zé­sei al­cím­mel ter­mé­sze­te­sen is­mer­tet­ték az er­dé­lyi domb­vi­dék­kel kap­cso­la­tos meg­ál­la­pí­tá­sa­i­kat is. Már elöl­já­ró­ban fon­tos­nak tar­tot­ták le­szö­gez­ni, hogy a „Mezőség észa­ki, Szolnok-Doboka me­gyé­be eső ré­sze né­pi­ség szem­pont­já­ból na­gyon ke­vert te­rü­let.” Szor­gal­maz­ták a ma­gyar, ro­mán és szász együttélésből adó­dó köl­csön­ha­tás­ok tár­gyi művelődés szem­pont­já­ból fon­tos vizs­gá­la­tát. Ha­son­ló­an fon­tos ada­lé­ko­kat nyúj­ta­na a hely­be­li re­for­má­tus temp­lo­mok úr­asz­ta­li terítőinek vizs­gá­la­ta, mely a „ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi osz­tá­lyok” műve­lő­dé­sé­hez nyúj­ta­na hát­tér-in­for­má­ci­ó­kat. A ren­del­ke­zés­re ál­ló mú­ze­u­mi anya­gok alap­ján négy köz­ség – Fe­ke­te­lak, Pujon, Szépkenyerű­szent­márton és Vi­ce – hím­zés­kin­csét ír­ták le, ame­lyek pár­na, lepedő és ab­rosz min­tá­já­ul, dí­szí­té­sé­ül szol­gál­tak. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a vizs­gált köz­sé­gek hím­zé­sei „nem al­kot­nak kü­lön tí­pust. Ehe­lyütt azért fog­tuk össze őket, mert egy egy­sé­ges és zárt területről va­lók, s vég­le­ges ér­vé­nyű meg­ál­la­pí­tá­so­kat csak na­gyobb anyag és a hely­szí­nen vég­zett újabb ku­ta­tás után mond­hat­nánk. Feltehető azon­ban, hogy e hím­zé­sek sok­fé­le­ség­ének okát az áta­dó ré­te­gek különböző­ségében kell ke­res­nünk.”

Fel­me­rül­het a kér­dés, mi­ért ép­pen Sza­bó T. Atil­la nyel­vész lett Palotay Gert­rúd szerzőtársa eb­ben a nép­raj­zi kér­dés­ben és eb­ben a táj­egy­ség­ben. Együt­te­sen meg­írt ta­nul­má­nyuk egyik lap­al­ji jegy­ze­te ma­gya­rá­za­tul szol­gál­hat: „Ugyane négy községből Sza­bó T. At­ti­la gyűj­te­mé­nyé­ben kb. 40 drb. hely­szí­nen gyűj­tött hím­zés ta­lál­ha­tó.” Ez a meg­jegy­zés ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy a nyel­vész szerzőtárs érdeklődést ta­nú­sí­tott nem­csak a szel­le­mi, ha­nem a tár­gyi nép­rajz iránt is, me­lyet gyűjtőszenvedélye még job­ban megerősít.

Palotay Gert­rúd és Sza­bó T. At­ti­la ki­tel­je­sí­tet­te, be­fe­jez­te és az Er­dé­lyi Mú­ze­um fo­lyó­irat 1942. és 1943. szá­ma­i­ban köz­re­ad­ta mezőségi gyűj­té­sét, amely önál­ló ki­ad­vány­ként Mezőségi ma­gyar hím­zé­sek cí­men (Ko­lozs­vár 1943) az Er­dé­lyi Tu­do­má­nyos Fü­ze­tek 159. szá­ma­ként je­lent meg. Ku­ta­tó­mun­ká­juk so­rán Bonchida, Fejérd-Telekfarka, Vá­lasz­út, Arany­kút, Keszű, Kolozsborsa, Magyarpalatka, Mező­kö­bölkút, Pusz­ta­ka­ma­rás, Vaj­da­ka­ma­rás, Visa, Szép­ke­nyerű­szentmárton, Vi­ce, Pujon, Bu­za, Fe­ke­te­lak, Nagy­devecser, Szász­nyí­res, Bálványosváralja, Apa­nagy­falu, Sajóudvarhely és Mezőveresegyháza te­le­pü­lé­sek hím­zé­se­it ele­mez­ték és ír­ták le. Az ala­ku­lás­tör­té­ne­tet meg­vi­lá­gí­tó, vagy leg­alább a különböző tí­pu­sok időrendi vál­to­zá­sa­it ma­gya­rá­zó ada­to­kat nél­kü­löz­ve, fejlődéstani sor­ren­det nem ál­lít­hat­tak fel. Hozzávetőleges kel­te­zé­se­ket – az év­szá­mos hím­zé­se­ken kí­vül – idősebb sze­mé­lyek ke­len­gyé­jé­nek tar­tal­ma alap­ján ál­la­pít­hat­tak csak meg. A Sza­mos és Ma­ros kö­zöt­ti domb­vi­dék hím­zé­se­ink össze­fog­la­ló jel­lem­zé­se so­rán a szerzőpáros ki­emel­te, hogy a vizs­gált da­ra­bo­kon a „leg­cse­ké­lyebb” nyo­ma sincs a ro­mán be­fo­lyás­nak. Aki pe­dig gaz­dag hímző gya­kor­lat­tal ren­del­ke­zik, meg­ál­la­pít­hat­ja, hogy a mezőségi ma­gyar hím­zés egy­más­tól „meg­je­le­nés­re, min­tá­zat­ra és ki­vi­tel­re” elütő két cso­port­ra osz­lik: kö­tött tech­ni­ká­jú, az­az ke­reszt­öl­té­ses mun­kák­ra és sza­bad­raj­zú hím­zé­sek­re. Az első cso­port­ba tar­to­zók „csip­ke­sze­rű­en fi­nom, túl­nyo­mó­részt mértanias must­rák”, míg a má­so­dik­hoz so­rol­ha­tók jellemzője két öl­tés­mód. A kör­vo­na­lak­nál (meg a szá­rak és ka­csok ese­té­ben) lánc­öl­tést, oly­kor szál­öl­tést, a fe­lü­le­tek ki­töl­té­sé­nél margitöltést, vagy át­varrt laposöltést hasz­nál­nak. A kör­vo­na­lak ki­var­rá­sa kü­lö­nö­sen hang­sú­lyo­zan­dó, mert olyan egye­di „jellemzője a mezőségi sza­bad­raj­zú mun­kák­nak”, amelyről min­den két­sé­get ki­zá­ró­an felismerhetőek. Az is­mer­te­tett két cso­port – különbözősége el­le­né­re – egy­aránt jellemző, kö­zös vo­ná­so­kat is tar­tal­maz. A mesterkét a kö­zép­min­tá­tól el­vá­lasz­tó sáv egyet­len egye­nes, vagy zeg­zug­vo­nal. A mesterkeminta a kö­zép­min­tá­hoz ha­so­nul: vagy stí­lu­sá­ban kö­ve­ti, vagy díszítőelemeiben azo­no­sul ve­le. Ál­ta­lá­nos meg­fi­gye­lé­se­ként tet­te kö­zé, hogy a mezőségi hím­zé­sen a sze­gély­csík és a kö­zép­min­ta szé­les­sé­gé­nek egy­más kö­zöt­ti ará­nya „meglepően” ál­lan­dó. A hím­zés­pél­dá­nyok szár­ma­zá­si he­lyét nem si­ke­rült egy­ér­tel­mű­en tisz­táz­ni, de azt igen, hogy a há­zas­sá­gok ré­vén sű­rűn el­ván­do­rol­tak, és a Mezőség egész te­rü­le­té­re el­ju­tot­tak.

Éle­te önál­ló­an köz­re­a­dott főműve A szolnokdobokai Szék ma­gyar hím­zé­sei cí­mű mun­ká­ja, mely Ko­lozs­várt, 1944-ben, az Er­dé­lyi Tu­do­má­nyos Fü­ze­tek 179. szá­ma­ként je­lent meg. A szé­ki hím­zést érin­tet­te a Szolnok-Doboka me­gye ma­gyar hím­zé­sei cí­mű ta­nul­má­nyá­ban, mely a Sza­bó T. At­ti­la szer­kesz­tet­te Szolnok-Doboka ma­gyar­sá­ga c. ta­nul­mány­kö­tet­ben (Dés– Ko­­lozs­vár 1944) je­lent meg. A ta­nul­mány té­mánk szem­pont­já­ból is na­gyon fon­tos, a szerző meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban: „Azt a nagy nép­raj­zi egy­sé­get, ame­lyet Mezőségnek ne­ve­zünk, ja­va­részt Szolnok-Doboka me­gye te­rü­le­te te­szi, s így az it­te­ni ma­gyar­ság hím­zé­sei a Mezőség hím­zés­tí­pu­sá­ba tar­toz­nak.” Szék köz­sé­get, mint önál­ló „tí­pus-jel­le­gű” hím­zés­cso­por­tot kü­lön is ki­emel­te. A szá­lá­ra varrt ré­gi­faj­ta hím­zé­sek­ből a „cse­re­le­ve­les”, a „vo­nós” és a „nagyfenyőágas” min­tá­it, az ala­ko­sak kö­zül a „pá­vást” kö­zöl­te. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Szolnok-Doboka me­gyé­nek a Mezőség „hím­zés­egy­sé­gé­be” tar­to­zó var­rot­ta­sai két, egy­más­tól több szem­pont­ból is elkülönülő cso­port­ra oszt­ha­tók: kö­tött tech­ni­ká­jú és sza­bad­raj­zú hím­zé­sek­re. Fon­tos meg­ál­la­pí­tást tett a ke­reszt­öl­té­ses hím­zé­sek­nek csak a Mezőségben fellelhető sa­já­tos mun­ka­mód­já­val kap­cso­lat­ban: „a na­gyobb hím­zés­fe­lü­le­tek meg­bon­tá­sa cél­já­ból min­den má­so­dik négy­zet (va­gyis ke­reszt­szem) he­lyét hí­me­zet­le­nül hagy­ják. Az így közbeékelődő fe­hér­ség kö­vet­kez­té­ben a hím­zés úgy hat, mint­ha át­tört mun­ka vol­na.” A sza­bad­raj­zú hím­zé­sek­kel kap­cso­lat­ban ko­ráb­bi meg­ál­la­pí­tá­sa­it is­mé­tel­te meg, ezek is a ré­gi úri hím­zé­sek­kel áll­nak ro­kon­ság­ban, s „gyak­ran ezek­re vezethetők vissza”. Ez a re­mi­nisz­cen­cia egyfelől nyu­ga­ti re­ne­szánsz és ba­rokk, másfelől hó­dolt­ság­ko­ri tö­rök ha­tás ered­mé­nye. Az úri mun­ká­kat a temp­lo­mi hím­zé­sek köz­ve­tí­tet­ték a nép fe­lé, a min­ták idővel sti­li­zá­lód­tak, akár a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig át­for­má­lód­tak, így önál­ló, új élet­re kel­tek. Össze­fog­la­lás­kép­pen meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a mezőségi hím­zés­nek Szolnok-Do­bo­kából is­mert kü­lön­le­ges tí­pu­sa, gaz­dag min­ta­kin­cse önál­ló ma­gyar né­pi hím­zés­faj­tát kép­vi­sel”.

A tör­té­ne­ti­sé­get el­en­ged­he­tet­len ki­in­du­ló­pont­ként szem előtt tart­va fog­lal­ta össze a tár­sa­da­lom tag­ja­ként vizs­gált em­ber vi­szo­nyát öl­tö­ze­té­hez. Az Er­dély nép­mű­vé­sze­te cí­mű ké­pes­könyv­ben (Bp. 1944) fej­tet­te ki az egyik alapvető fel­fo­gá­sát, hogy az em­ber és a kör­nye­ze­te egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­lan, ab­ból ki­emel­ve nem vizs­gál­ha­tó. „Nem sze­ret­jük a szé­pet anél­kül, hogy ne szeretnők azt, aki lét­re­hoz­ta, s meg ne ismernők, meg ne értenők a kör­nye­ze­tét, ami­nek éle­tét kö­szö­ni.”

Palotay Gert­rúd az er­dé­lyi hím­zés for­ma­kin­csé­nek gyűj­té­se, ta­nul­má­nyo­zá­sa és le­írá­sa so­rán szám­ta­lan el­mé­le­ti s gya­kor­la­ti se­gít­sé­get ka­pott tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sa so­rán kap­cso­lat­ba ke­rült hely­be­li szakemberektől. A leg­töb­bet szerzőtársának, oda­adó kol­lé­gá­já­nak, az Er­dé­lyi Mú­ze­um fo­lyó­irat szerkesz­tőjének, Sza­bó T. At­ti­lá­nak kö­szön­het­te, aki még ak­kor is pub­li­ká­lá­si lehetőséget biz­to­sí­tott szá­má­ra, ami­kor ő szár­ma­zá­sa mi­att ezt ma­gyar­or­szá­gi szak­lap­ok­ban már nem te­het­te meg. Fon­tos men­to­ra volt Ke­le­men La­jos, aki az Er­dé­lyi Nem­ze­ti Mú­ze­um csa­lá­di le­vél­tá­ra­i­nak anya­gá­ban fellelhető hím­zés­min­ta-raj­zok­ra hív­ta fel a fi­gyel­mét. Sok be­cses ada­tot ka­pott Herepei Já­nos művelődéstörténésztől, Kós Kár­oly főgondnok mel­lett a Ka­lo­ta­sze­gi Egy­ház­me­gye főjegyzőjétől, aki az 1938 és 1945 kö­zöt­ti időszakban a sep­si­szent­györ­gyi Szé­kely Nem­ze­ti Mú­ze­um igaz­ga­tó­ja volt. Erről árul­kod­nak a Herepei Já­nos­nak de­di­kált fü­ze­tes ki­ad­vány­ok, kü­lön­le­nyo­mat­ok.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után – éle­té­nek még hát­r­lé­vő, rö­vid élet­sza­ka­szá­ban – vég­re szak­tu­dá­sá­nak megfelelő ál­lás­ban, nép­raj­zos­ként dol­goz­ha­tott, és szak­te­rü­let­ében va­ló el­mé­lye­dé­sét ta­nú­sí­tó tu­do­má­nyos fo­ko­za­tát is meg­sze­rez­het­te. Ko­ráb­ban sok-sok éven át ön­kén­tes­ként, fi­ze­tés nél­kül dol­go­zott a Nép­raj­zi Mú­ze­um­ban. Er­dé­lyi nép­raj­zi kér­dé­sek­kel is fog­lal­ko­zott, a nem­ze­ti­sé­gi együtt­élés szak­tu­do­má­nyi em­lé­ke­it mu­tat­ta be Ma­gyar ha­tá­sok a ro­má­nok ru­há­za­tá­ban Ka­lo­ta­sze­gen és vi­dé­kén cí­mű ta­nul­má­nyá­ban (Bp. 1947). Elöl­já­ró mon­da­ta­i­ból ki­tű­nik, hogy az 1940-es évek első fe­lé­ben az Er­dé­lyi Tu­do­má­nyos In­té­zet meg­bí­zá­sá­ból a ma­gyar és ro­mán köl­csön­ha­tá­so­kat vizs­gál­ta Bor­sa, Kide, Bádok és Csomafája ma­gyar és ro­mán la­ko­sa­i­nak ru­há­za­tá­n.

A Köz­gyűj­te­mé­nyek Or­szá­gos Felügyelősége szak­előadójaként részt vett a keszt­he­lyi, ba­las­sa­gyar­ma­ti és pé­csi mú­ze­u­mok ki­ál­lí­tá­sa­i­nak meg­szer­ve­zé­sé­ben. 1949-ben ki­ne­vez­ték az Or­szá­gos Ipar­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um tex­til­osz­tá­lya vezetőjének. Utol­só mun­ká­ja a tex­til­tech­no­ló­gi­ai ki­ál­lí­tás meg­szer­ve­zé­se volt, mely­nek meg­nyi­tá­sát már nem ér­te meg. Bu­da­pes­ten, 1951-ben hunyt el.

Ta­nul­má­nyai, írá­sai for­rá­sul szol­gál­nak min­den to­váb­bi, a tár­gyalt er­dé­lyi domb­vi­dék­kel kap­cso­la­tos nép­raj­zi ku­ta­tás­nak. Több mun­ká­ját fel­hasz­nál­ta dr. Kós Kár­oly is A Mezőség nép­raj­za cí­mű két­kö­te­tes mo­nog­rá­fi­á­já­ban. Palotay Gert­rúd mun­kás­sá­gá­nak köszönhetően az er­dé­lyi ma­gyar hím­zés­vi­lág for­ma­kin­cse – kü­lö­nös te­kin­tet­tel a mezőségi öl­tés­for­mák­ra – nem esett ál­do­za­tul a föl­di lét min­den rész­le­té­re vo­nat­koz­tat­ha­tó és Ár­va Beth­len Ka­ta ál­tal oly gya­kor­ta em­le­ge­tett sor­sá­nak: „Mú­lan­dók ’s ha­mar el-veszthetők vóltak, ’s már oda-is vagynak”.