magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szentimrei Judit: A magyarói népviselet 1. rész


„A Ma­ros völ­gyén föl­fe­lé el­tű­nik a hegy­ol­dal­ról a szőlőtőke, a terekről a dinnyés. Szász­régenen felül pe­dig már a ha­va­si ég­haj­lat kezdődik. Hosz­szú zor­don tél, mely a ta­vaszt át­u­gor­va ren­de­sen nyár­ba szök­ken át.” A ma­gyaróiak ru­há­za­ta is a ha­va­si égh­aj­lat­nak és kör­nye­zet­nek meg­fe­lelően ala­kult és őrződött meg szin­te nap­ja­in­kig. A ha­va­son lege­lő ju­hok a té­li és felső, a Ma­ros part­ján termő és hó­fe­hér­re ázó ken­der biz­to­sí­tot­ta a leg­ré­geb­bi idők­től a nyá­ri és az al­só fe­hér­ne­műt. A szá­zad ele­ji vas­út­épí­té­sig jó­for­mán ke­vés vál­toz­ta­tás­sal őriz­­ték a Szé­kely­föld ha­tá­rán meg­ma­radt egy­ko­ri job­bágy­vi­se­le­tet. Bár főkormányszéki ren­de­let­tel be­tilt­ják a szőrős bocs­kor vi­se­le­tét, en­nek el­le­né­re még az első vi­lág­há­bo­rú után is hord­ták, ép­pen úgy, mint a ki­eresz­tett in­get vagy a dészűt, mely ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten ilyen so­ká­ig csak a csán­gó vi­dé­ke­ken ma­radt fenn.

En­nek kö­szön­het­jük, hogy jó­for­mán sze­münk lát­tá­ra ala­kul át az egy­ko­ri job­bágy­vi­se­let, a kéz­elő és gal­lér nél­kü­li bor­nyú­szá­jú vá­szon­ing, a ci­gány­bog­ra kö­tött szösz­ga­tya, a zsi­nór és zseb nél­kü­li ha­ris­nya a szé­ke­lye­ké­vel ro­kon, de a mezőségi és a Kis-Küküllő men­ti öl­tö­zet­ben még a há­bo­rú előtt is őrzött da­rab­jai egy sa­já­tos Felső-Maros men­ti vi­se­let­té.

Adatközlőink em­lé­ke­ze­te és az ok­le­ve­le­ink ta­nú­sá­ga sze­rint még él­nek a leg­egy­sze­rűbb gyap­jú és bőr ru­ha­da­rab­ok, ame­lyek va­la­mi­kor ki­sebb-na­gyobb el­té­rés­sel egész Kö­zép-Ke­let-Eu­ró­pá­ban ál­ta­lá­no­sak vol­tak.

A fér­fi­ak­nál a bő uj­jú, gal­lér nél­kü­li, elől ki­vá­gott, ga­land­dal össze­kö­tött vá­szon­ing, me­lyet tü­sző­vel le­szo­rít­va ki­ereszt­ve vi­sel­tek. A ro­má­nok ingétől elté­rően a ma­gya­ro­ké csak egy te­nyér­nyi­vel látsz­ha­tott ki az uj­jas alól. A tü­szőt nyá­ron az ing alatt hord­ták, s té­len csak az eleje lát­szott ki az uj­jas nyí­lá­sá­nál. Eh­hez nyá­ron mi­es­napon szösz­vá­szon ga­tyát vet­tek.

Az öre­gek még az 1920-as évek­ben (az 1860–70-ben szü­le­tet­tek) kör­ha­jat vi­sel­tek, s ar­ra nagy ka­ri­má­jú kürtőkalapot tet­tek. Té­len fe­ke­te báránybőr sap­kát, a ré­gi­e­ké bur­ku­sabb volt, a fi­a­ta­lok­nak már ap­róbb szőrűt ké­szí­tet­tek a szű­csök. A ré­gi öre­gek nyá­ron ga­tyá­ba men­tek s me­zít­láb, ma a ha­lá­los ga­tyák és in­gek őrzik a ré­gi 60-70 év előtti in­gek, ga­tyák em­lé­két.

Ma­gyar­ón az adatközlők em­lé­ke­ze­té­ben még úgy él, hogy a ré­gi öre­gek jó­for­mán tel­jes egé­szé­ben a há­zi­lag ter­melt ken­der és te­nyész­tett juh gyap­já­ból, bőré­ből, disz­nó és bor­nyú bőréből te­tő­től tal­pig fel­öl­töz­het­tek.

Úgy tart­ják, hogy a job­bágy­vi­lág­ban a fér­fi­ak fé­nyes­re zsí­ro­zott majd­nem vál­lig érő kör­ha­já­ra ré­gen fe­hér majd fe­ke­te bun­da­sap­kát tet­tek. Té­len a hidegtől, nyá­ron a napsütéstől, de min­den­kép­pen véd­te a fe­jet. Há­zi ken­der- vagy szösz­vá­szon­ból szab­ta a ház asszony­né­pe a fér­fi­ak egye­nes sza­bá­sú in­gét, ga­tyá­ját. Té­len a ki­eresz­tett ing­re szé­les bőrdészűt kö­töt­tek, nyá­ron az in­ga alatt vi­sel­ték, úgy szellősebb volt. Er­re még cse­pű­vá­szon gujbit is vet­tek. Zsi­nór nél­kü­li fe­hér ha­ris­nyát is há­zi­lag, de több­nyi­re a fér­fi­ak ké­szí­tet­ték. Ré­gen a fe­hér uj­jas­sal együtt csak té­len s ősszel-ta­vasz­szal vi­sel­ték. Nyá­ron ken­der, majd ele­gyes vá­szon ga­tyá­ba jár­tak, er­re vet­ték a fe­hér ol­dalt gom­bo­lós mejrevalót, s nagy hi­deg­ben vagy ün­nep­na­pon a szür­ke vagy fe­ke­te vá­nyo­lat­lan posz­tó­ból sza­bott, idővel kék gyap­jú­fo­nal­lal be­hányt szokmányt. Lá­buk­ra nyá­ron lengetég szösz­vá­szon, té­len fe­hér ha­ris­nya­posz­tó­ból láb­ujj és bo­rí­tó kap­cát csa­var­tak, és ar­ra kö­töt­ték a há­zi­lag ké­szí­tett szőrös, majd timárbőr bocs­kort. Csiz­má­ra vagy ép­pen ba­­kancs­ra csak az ud­var­bí­ró­nak fu­tot­ta. Az is in­kább kommencióba kap­ta (a szentdemeteri „ud­var­bí­ró­nak... járt esztendőre egy pár ci­pők­je” már 1774-ben). Az itt fel­so­rol­tak nem sok­ban kü­lön­böz­nek az 1723-ból fenn­ma­radt ok­irat­ban ol­vas­ha­tó Fa­ze­kas Mi­hály ma­gya­rói örö­kös job­bágy já­ran­dó­sá­gá­tól, ki­nek fi­ze­té­se az idei ökör­bor­jú, 3 vé­ka bú­za­ve­tés és 2 vé­ka zab­­ve­tés mel­lett „egy szokmány, egy szőrharisnya, egy kucs­ma, 2 ing, 2 láb­ra­va­ló” volt.

A job­bágy­fel­sza­ba­du­lás után fo­ko­za­to­san ün­nep­nap­ra a mó­do­sab­bak fel­te­szik a vá­sá­rolt ma­gas te­te­jű, szé­les ka­ri­má­jú kürtő­ka­la­pot (la­pos te­te­jű­re csak a hely­be­li ro­mán­ság em­lé­ke­zik, il­let­ve vi­se­lik a pász­to­rok még ma is), és fel­húz­zák a csak­nem tér­dig érő, lágy­szá­rú kor­do­ván csiz­mát. A hét­köz­na­pi ol­dalt gom­bo­lós mell­re­va­ló mel­lett, aki te­het­te fél­fül­pösi, elöl nyi­tott cif­ra mell­re­va­lót is ké­szít­te­tett. Az idősök to­vább hord­ják a kör­ha­jat. Így az öreg Var­ga Ferikó, aki haj­dan hu­szár volt, s még Bécs­ben is ka­to­nás­ko­dott vagy 12 évig) 1932-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig hosszú, ke­mé­nyí­tett ősz kör­ha­jat vi­selt. „Olyan szép tisz­tán járt min­dig” – em­lé­ke­zett Pal­kó At­ti­la öreg szom­széd­já­ra. A fiatalab­bak, kü­lö­nö­sen a ka­to­na­vi­sel­tek át­tér­tek a tel­je­sen le­nyírt haj­ra.

Így az 1933-ban, 72 éves ko­rá­ban meg­halt Mol­nár Ist­ván (3. kép) már le­nyí­rat­ta a ha­ját, de éle­ti­ben csak fe­hér uj­jas­ban, félfül­pösi mell­re­va­ló­ban és hosszú egy­lá­bas lágy­szá­rú csiz­má­ban ün­ne­pelt. In­gét még kör­be ki­eresz­tet­te, de már a nya­ká­ra és az uj­já­ra nyak- és kéz­gal­lér ke­rült. Eh­hez a szá­zad­for­du­lón fe­ke­te nyakken­dőt is hor­dott. Ha­ris­nyá­ját már az öreg Pónya szab­ta, s ott­hon az össze­var­rás­nál kék posz­tó­szélt il­lesz­tet­tek be­lé.

A 10-15 év­vel fi­a­ta­lab­bak már a 19. szá­zad vé­gén kék flaner sza­bad uj­jast ké­szí­tet­tek a ré­gi fe­hé­rek min­tá­já­ra. A ken­der vagy gya­pot­vá­szon ing még a gyer­me­kek­nél is ki­lát­szott egy hü­vely­kes te­nyér­nyi­re (1. kép). En­nél hosszab­bat csak a ro­má­nok vi­sel­tek (2.).

Az első vi­lág­há­bo­rút járt fi­a­ta­lok már mejjesinget vet­tek. A gaz­da­gon hím­zett ing­da­ra­bo­kat már varrónéhoz „gép­re vit­ték s az ra­kott cakkent a mejjibe”. Az ellenzős, zse­bes kék posz­tós fe­hér ha­ris­nyát is már sza­bó ké­szí­tet­te a test­hez ál­ló, pity­kés kék posz­tó mel­lény (9. kép) és uj­jas­sal egye­tem­ben. A Mol­nár csa­lád (3. kép) fi­a­ta­labb fér­fi tag­jai, így az 1894-ben szü­le­tett Fe­renc és az 1897-ben szü­le­tett Pis­ta, kor­tár­sa­ik­kal egye­tem­ben már a ha­ris­nya szű­kebb szá­rát bakancscipőre eresz­tet­te, s az in­gét elöl, akár­csak a mezőségi szé­ki­ek, be­tűr­te. Az első vi­lág­há­bo­rú után a ken­der­vá­szon in­get már csak a ha­va­si mun­ká­nál vi­sel­ték, ott­hon gyapottas, ün­ne­pel­ni meg ép­pen há­zi gyolcs, gaz­da­gon hím­zett mejjesingben ün­ne­pel­tek, ame­lyet elöl be­tűr­tek, s há­tul far­szé­les­ség­ben össze­va­sal­va ránc­ba szed­tek. Ál­ta­lá­nos­sá vált s fé­nyes pik­kely­gom­bok­kal dí­szí­tett kék lájbi és uj­jas, s a ha­ris­nyán fel­tű­nik a kék vi­téz­kö­tés, s a pi­ros és kék posz­tó­val dí­szí­tett egy, majd két zseb (9. kép).

A szá­zad ele­ji vas­út­épí­tés után már nem­csak a Ma­ros vi­ze kap­csol­ta össze a magyaróiakat a tá­vo­lab­bi vi­dé­kek­kel. Ál­lí­tó­lag a ma­­gyar nó­ták­kal is ak­kor kez­dett a fa­lu né­pe meg­is­mer­ked­ni. Ak­kor a sor alá kézülő le­gé­nyek már elöl be­tű­rik az in­get, s eh­hez mér­ten szű­kebb ellenzős ha­ris­nyát, rész­ben ke­mény, bükk­fa­szá­rú csiz­má­ba húz­ták, rész­ben a ba­kancs szá­rá­ra rá­eresz­tet­ték. Egye­­nes sza­bá­sú, elöl nagy pity­ke­gomb­bal zá­ró­dó kék lájbi és sza­bad uj­jas­ra már az egész­fül­pö­si cif­ra mejrevalót vet­ték. A re­gu­ták fő ékes­sé­ge 1910-ben a gaz­da­gon fel­dí­szí­tett se­ges­vá­ri ka­lap (5.).

Ma­gyar­ón a leg­ré­geb­bi öl­tö­zet­da­ra­bok a havasoló, erdőlő fér­fi­ak­nál ma­rad­tak fönn. Mert mi véd­he­tett job­ban a té­li fagy, a ta­va­szi, ke­zet és lá­bat fa­gyasz­tó szél el­len a bor­jú és bir­ka bőrénél s a há­zi szö­vé­sű, jó me­leg vá­nyolt posz­tó­nál. Így az­tán jel­leg­ze­tes er­dőlő, havasoló, tu­ta­jo­zó ru­ha­da­rab lett az egy­ko­ron ál­ta­lá­no­san hor­dott szőrös bocs­kor, amely­nek vi­se­le­tét már az 1770-es tör­vény­ren­de­let el­til­tot­ta. De az nem véd­te vol­na meg a lá­bat a fa­gyás­tól, ha nem csa­var­ták vol­na előbb a láb­uj­ja­kat a fél sing fe­hér posztó­darabba, a láb­ujj­kap­cá­ba, s ar­ra nem bo­rí­tot­ták vol­na rá a bo­rí­tó­kap­cát, me­lyet ré­gen még a ga­tya­szár­ra, később a fe­hér ha­ris­nya szá­rá­ra tér­dig fel­te­ker­tek. (Ezt az egy sing, 60-62 cm hosszú, 40-42 cm szé­les fe­hér posz­tó­da­ra­bot az idősebbeknek fe­ke­te, a fi­a­ta­lok­nak pi­ros, zöld gyap­jú­val hány­ták be a szé­lét, ki ho­gyan sze­ret­te. Úgy csa­var­ták, hogy be­lül le­gyen össze­té­ve, s a szőrös, majd a var­rott bocs­kor szí­ját 10-12-szer szé­pen meg­csa­var­ták. Ez a bo­rí­tó­kap­ca ép­pen olyan volt, mint a ha­ris­nya.) Az egy­sze­rű, zseb nél­kü­li bővebb fe­hér ha­ris­nyá­ra a tüszővel le­szo­rí­tott ken­der­vá­szon in­get vet­tek. A gal­lér nél­kü­li, egy­sze­rű pánt­ba fog­lalt ma­dza­gos in­get itt a ha­va­son vi­sel­ték leg­to­vább. A hétfalusi csán­gó zapusingtől csak annyi­ban kü­lön­bö­zött, hogy már nem em­lé­kez­nek bor­jú­szá­jú, csak kéz­gal­lér­ral be­fo­gott uj­jú ing­re. Bár va­ló­szí­nű, hogy a fe­hér posz­tó kar­man­tyút már a nyi­tott uj­jú ing­hez is vi­sel­ték, mely a fej­szét vagy tutajrúdat tar­tó ke­zet s az ütőereket egy­szer­re véd­te a hidegtől és az eset­le­ges sérüléstől. A fe­hér kar­man­tyút az­tán fe­hér, majd szí­nes, kö­tött kar­man­tyú vál­tot­ta fel, me­lyet a le­gé­nyek­nek az ott­hon fonogató-kö­tö­ge­tő ked­ve­sük ké­szí­tett, hogy a zor­don ha­va­si mun­ká­ban a gyap­jún kí­vül a ked­ves em­lék is me­le­gít­se. De ép­pen ilyen kar­man­tyút kö­tö­ge­tett a Kis-Küküllő men­ti, kiskendi le­ány is ked­ve­sé­nek, ez­zel pat­tog­ta­tott a tánc­ban. Így lett az erdőlő kar­man­tyú­ból szí­vet-sze­met gyönyörködtető, cif­ra ka­rá­cso­nyi ajándék (9a kép).

A szőrbocskor és a kar­man­tyú mel­lett jel­leg­ze­tes erdőlő, havasoló ru­ha­da­rab a posz­tó­kesz­tyű. Ezt há­zi posz­tó­ból zsi­nór­ral a nyak­ba köt­ve vagy a tal­pa­ló­hoz ha­son­ló­an posz­tó­szél­lel vi­sel­ték, s mi­kor a ha­va­son vagy a tu­ta­jon a ke­zük meg­fá­zott, be­lé­dug­ták. Dol­goz­ni nem le­he­tett kesz­tyű­vel, csak me­le­gí­tet­ték ben­ne a ke­zü­ket.

A szösz­vá­szon­ból ké­szült gujbit is leg­to­vább a ha­va­son hasz­nál­ták. (Há­zi, négy­nyüs­tös vá­szon­ból egye­ne­sen szab­ták, s a nya­kát fa­zék men­tén vág­ták ki, s elöl egye­ne­sen be­vág­ták, a nya­kát előbb ga­land­dal, majd gomb­bal zár­ták. Hosszú egye­nes uj­ja va­la­mi­vel hosszabb volt az ing s va­la­mi­vel rö­vi­debb az uj­jas uj­já­nál.) Ha bal­eset tör­tént, ami az erdőlésnél nem volt rit­ka­ság, hord­ágy­nak is hasz­nál­ták. Két fá­ra rá­húz­ták, s a be­te­get úgy tet­ték rá. Egy­sze­rű ke­le­ti sza­bá­sa sze­rint a leg­ré­geb­bi vá­szon ru­ha­da­rab­ok kö­zül va­ló.

Az ünneplő, gaz­da­gon hím­zett in­gek, amelyekből még nem egyet őriznek a mos­ta­ni idősök ha­lá­luk­ra, há­zi, majd bóti gyócsból varrónék ál­lí­tot­ták össze. A sza­bó ké­szí­tet­te mind gaz­da­gabb zsi­nó­ro­zá­sú két­zse­bes fe­hér ha­ris­nya el­en­ged­he­tet­len még a 30-as évek vé­gén is. Kon­fir­má­lás­ra, aki csak te­het­te a test­hez ál­ló ha­ris­nyá­hoz csil­lo­gó pity­ke­gomb­ok­kal éke­sí­tett kék lájbit és uj­jast csi­nál­ta­tott, zsebéről nem hi­á­nyoz­ha­tott vise­lőjének ne­ve és az év­szám sem. A mó­do­sabb­ja még gaz­da­gon dí­szí­tett egészfülpösi mejrevalót is var­ra­tott a hely­be­li szű­csök­kel.

A 30-as évek ele­jén hét­köz­na­pon a le­gé­nyek és a fi­a­tal há­zas­em­be­rek fél ványoltas posz­tó­ból vi­téz­kö­té­ses egész rend ru­hát csi­nál­tat­nak. Eh­hez már priccsesnadrág, lájbi, ki­csi és nagy­uj­jas ta­lál.

A 30-as évek vé­gén meg­je­le­nik a zöld ka­lap és a na­gyobb ka­ri­má­jú fe­ke­te ka­la­po­kon jobb ol­dalt vi­selt bok­ré­ta át­ke­rül a bal­ol­dal­ra (6. kép). Az idősebbek ki­pö­dört ba­ju­szát fel­vált­ja a nyí­rott ba­jusz, majd a tel­je­sen bo­rot­vált arc. Eb­ben az időben a le­gé­nyek nyá­ron ki­haj­tott nya­kú hím­zett ing­ben haj­tó­kás fe­hér, vagy tej­szín­bar­nás porcolánnadrágban (7. kép) ün­ne­pel­tek. Eh­hez a bő pan­tal­ló­hoz még fel­vet­ték a pity­kés kék laj­bit, uj­jast esős, hű­vös időben, de a csiz­mát vagy ba­kan­csot már boksz­cipő majd szan­dál vál­tot­ta föl.

A 40-es évek ele­jén rö­vid időre új­ra fel­ve­szik a hím­zé­ses mejjesingeket, a kék zsi­nó­ros fe­hér ha­ris­nyát és ke­mény­szá­rú boksz­csiz­mát. A kék lájbira és ki­csi uj­jas­ra az egészfülpösi mejrevalót vagy a kék­bár­sony haj­tó­kás nagy­uj­jast. A se­ges­vá­ri ka­la­po­sok egye­nest a Felső Ma­ros-men­te fal­va­i­nak új­ból ké­szí­tik a ré­gi se­ges­vá­ri ka­la­po­kat, de a sza­la­gok­nak és bok­ré­ták­nak már nincs a ré­gi jelentősége. Ese­ten­ként te­szi azo­kat jobb vagy bal ol­dal­ra (8. kép)

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, de kü­lö­nö­sen a 60-as évek után a ta­nu­ló, majd vá­ros­ba in­gá­zó fi­a­tal­ság ter­mé­szet­sze­rű­en át­tért a könnyeb­ben kezelhető és előállít­ha­tó vá­ro­si öl­tö­zet­da­ra­bok­ra. A kö­zép­ko­rú­ak, de kü­lö­nö­sen az öre­­gek má­ig (1977) ra­gasz­kod­nak az ő fi­a­tal­ko­ruk­ban vi­selt házi­szőt­tes ru­ha­da­rab­ok­hoz. (12. kép)

Haj­vi­se­let és fej­re­va­lók

„Még a hú­szas év­eke ele­jén is nagy­apám­nak és a ko­ra­be­li­ek­nek kör­ha­ja volt” em­lé­ke­zett Zsig­mond Jó­zsef. A 19. szá­zad vé­gén és a 20. szá­zad ele­jén jó­for­mán az első vi­lág­há­bo­rú­ig az öre­gek nagy, csak­nem vál­lig érő kör­ha­jat vi­sel­tek, amit időnként olaj­jal vagy juh­vaj­jal ken­tek, s kö­zé­pen két­fe­lé vá­laszt­va, kör­be le­fe­lé fé­sül­tek. A szá­zad­for­du­ló, a vas­út­épí­tés után, de kü­lö­nö­sen az első vi­lág­há­bo­rú alatt, va­ló­szí­nű­leg a ka­to­na­ság ha­tá­sa alatt a kör­ha­jat fel­vál­tot­ta az idősebbeknél is a tel­je­sen le­nyírt fej (1. és 3. kép). Az 1850-es évek­ben szü­le­tet­tek még őrizték a kör­ha­jat ha­lá­lu­kig, a hat­va­nas-het­ve­nes­be­li­ek már tel­je­sen le­nyí­rat­ták. A 20. szá­zad elejéről va­ló fér­fi­ak már ke­fe­fri­zu­rát (1. kép fi­a­tal­jai), azu­tán a le­gé­nyek, te­hát a há­bo­rú alatt és után már bu­bi­fri­zu­rát viseltek. Ezt bal­ol­dalt el­vá­laszt­va jobb­ra fé­sül­ték s a jobb szem fö­löt­ti csücs­két gá­csér­fa­rok­hoz ha­son­ló­an visszakondorították (3. kép fi­a­tal­jai). Majd a negy­ve­nes évek óta a leg­szí­ve­seb­ben hor­dott haj­vi­se­let.

A ré­gi öre­gek­nek hosszú, tö­mött, két­fe­lé ál­ló vagy le­ló­gó ba­ju­szuk (1. és 3. kép) volt, a szá­zad­for­du­ló tá­ján meg­je­le­nik már a pö­dört ba­jusz (1. kép). A 87 éves Ör­dög Sa­mu bá­csi még 1973 nya­rán is he­gyes­re pö­dör­te a ba­ju­szát. Ar­cuk ál­ta­lá­ban si­má­ra bo­rot­vált. A fi­a­ta­lab­bak át­tér­tek a nyí­rott ba­jusz­ra, majd a tel­je­sen bo­rot­vált arc­ra.

Kürtőkalapot vi­sel­tek a fér­fi­ak úgy az első vi­lág­há­bo­rú­ig, nagy ka­ri­má­jút s ma­gas te­te­jűt. (Kis göm­bö­lyű te­te­jű, nagy ka­ri­má­jú ka­la­pot, me­lyet a Ma­ros men­tén lej­jebb is hord­tak a ro­mán pász­to­rok őrizték meg.) Ezt a fe­ke­te ka­la­pot a vá­sár­he­lyi ka­la­pos a ma­gyaróiaknak és a péterlakiaknak ké­szí­tet­te.  Ová­li­sabb te­te­jű, szé­le­sebb ka­ri­má­jú az első vi­lág­há­bo­rú előtt kes­keny majd szé­le­sebb sza­lag volt raj­ta, s ben­ne sely­mes cak­kenszerűség. Se­ges­vá­ri ma­gas ka­la­pot tet­tek a reg­ru­ták 1910-ben, mi­kor men­tek sor alá (5. kép).   „Vót raj­ta réz, fé­nyes sza­lag, egy jó ujj­nyi szé­les. Az alá tet­ték a sorozó­cé­dulát, mi­kor vé­gig a fa­lun éne­kel­ték a Fa­lu­nó­tá­ját.” De le­sze­re­lés­kor is, ami­kor be­vit­ték a ru­há­kat, a ba­kan­csot, a fe­hér ha­ris­nyát és a szép kék flanert, be­vit­ték a ma­gas te­te­jű se­ges­vá­ri ka­la­pot is.

„Mi­kor be­hoz­ták a ru­há­mat, a ka­la­pom fel vót té­ve, fel­dí­szít­ve, ma­gas te­te­jű vót, se­ges­vá­ri ma­gas ka­lap­nak hív­tuk. Vót raj­ta réz, vót raj­ta hat bojt. Ak­kor vót egy fe­ke­te pánt­li­ka, az is le­csün­gött, s a bojt­nak a há­rom­fé­le szín. Vót raj­ta még nem­ze­ti sza­lag is, az vót a bokrétakötő, ab­ba tet­ték a bok­ré­tát. Min­den pánt­li­ka a jobb ol­da­lon csün­gött le, a lá­nyok az ilyen ka­lap­ba, ki­nek-ki­nek a szeretője, tet­tek egy szép tűt is, az­zal dí­szí­tet­ték. Mi­kor az­tán el­men­tek leánt kér­ni, mi­kor je­gyet cse­rél­tek, ak­kor a le­ány­nál ott ma­radt a ka­lap. A le­gény ka­pott egy jegykendőt, a vőlegény ka­lap­ja az­tán az első ház­ba szeg­re vót akaszt­va, cif­ra hely­re. Mi­kor már meg­há­za­so­dott, le­sze­rel­te, azu­tán az asszony dí­szí­tette.”

A se­ges­vá­ri ka­lap­nak még ma­ga­sabb volt a te­te­je, a fe­hé­re sza­lag dí­szí­tet­te. „A há­bo­rú alatt elé­vet­tük, s av­val tün­tet­tünk” –  mond­ta Szász Józsefné (8. kép).

Zöld ka­la­pok is ke­rül­tek Ma­gyar­óra, a 30-as évek kö­ze­pe tá­ján. Ezek­nek már ki­sebb volt a ka­ri­má­juk, s pu­hább a te­te­jük, s a bok­ré­tát is a bal, nem a jobb ol­da­lon hord­ták (6. kép).

Báránybőr sap­kát vi­sel­tek Ma­gyar­ón is tél­víz ide­jén (10. kép). A ré­gi­e­ké bur­ku­sabb volt. A ma­gya­rok be­tűr­ve, a ro­má­nok he­gye­sen vi­sel­ték. A fi­a­ta­labb­nak már ap­róbb szőrűt ké­szí­tet­tek a szű­csök, a ma­gya­rok ál­ta­lá­ban fe­ke­tét vi­sel­tek, a ré­gi öre­ge­ket fe­hér­rel te­met­ték. A szom­széd fa­lu­si ro­má­nok, a felsőorosziak és a ma­lom­fal­vi­ak vagy monosfalviak fe­hé­ret hord­tak. Va­ló­szí­nű­leg ná­luk egyen­ru­ha le­he­tett, mert határ­őr­vi­dék volt egy­ko­ron. Itt is el­vét­ve egy-egy ro­mán tett fe­hér bá­rány­bőr sap­kát is.

Nyá­ron nap el­len szal­ma­ka­la­pot tet­tek, de esőben is azt vi­sel­ték (12. kép).

A nők hosszú ha­jat vi­sel­tek gyer­mek­ko­ruk­tól kezd­ve. Egy majd két copf­ba fon­ták (14a-b kép). A nagy­lány­ok egy ág­ba (fo­nat­ba vagy copf­ba) fon­ták és pánt­li­kát kö­töt­tek be­le. Az asszo­nyok két fo­nat­ba fon­ták (15. kép), előbb ke­reszt­be vet­ték a két fo­na­tot (16. kép), s azu­tán „te­szik a bá­na­tot a fe­jük­re” (a kon­tyot). A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a kon­tyot már fé­sű­re csa­var­ták (18. kép), ré­gen ci­gány­fé­sű­re, alominiumra tet­ték. Az öre­gek konty­fá­ra csa­var­ták (17. kép). Nyá­ron a mezőre szal­ma­ka­la­pot tet­tek. Az öreg­asszony­ok si­ma szé­lűt, a fi­a­tal­asszony­ok hul­lá­most (19. kép).

„Mi­kor 1908-ban felkonyoltak, ak­kor fiketőt tet­tek a fe­jem­re, szép fe­ke­te csip­ké­vel. (A meg­esett as­szony nem vi­sel­het­te a fiketőt, fe­jé­re csak egy­sze­rű kon­tyot tet­tek, s ar­ra tet­ték a kendőt.) Ne­kem gyöngy­vi­rá­gos volt, ar­ra setétkék vagy fe­ke­te vi­rá­gos szőr nagykendőt kö­töt­tek, s av­val mu­tat­tak be mint új­asszonyt a ven­dé­gek­nek, s av­val mu­tat­tak be a temp­lom­ba is első va­sár­nap. A fikető vagy főkötő kék vagy zöld gyönggyel elöl, az arc mel­lett ki is volt dí­szít­ve sza­lag­gal meg gyönggyel, itt pár­tát csak a meny­asszony­ok tet­tek” – em­lé­ke­zett Ki­csi Gazsiné (szü­le­tett 1890-ben) (20a-b kép)

„A fiketőt alol tet­tük, s ar­ra a kendőt. Fe­ke­te glott volt, s fe­ke­te csip­ke a szé­lin. Bardafagra rak­tuk fel, hogy rán­cos le­gyen. Csak kétfelül, az arc­nál rak­ták, de kör­be volt csip­ke. Alól össze­kap­csol­ták, s ar­ra tet­ték a ró­zsás fikető kötőt, a kecskeszakállt (21. kép). A fiketőt nem­rég dabtuk el. Még dör­göl­tük ve­le a te­hén tőgyit, mert olyan ke­mény volt. Bor­nyú­zás után, ha ke­mény a te­hén tőgye, av­val dör­gö­lik. El volt té­ve, de ki­vit­tük a paj­tá­ba, s csak a fikető sza­lag ma­radt meg em­lé­kül” – mond­ta 1977-ben öz­vegy Vaj­da Jánosné (sz. 1890).

A fe­ke­te fikötő vagy fejkötő (22. kép) a mezőségi, szé­ki vagy hétfalusi csán­gó, il­let­ve barcaújfalusi fe­ke­te főkötő édes test­vé­re. Csak­nem az első vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig fenn­ma­radt.

Az áll alatt össze­kö­tött vagy össze­kap­csolt főkötőn át­dug­ták a kecskeszakállt, akár­csak Barcaújfaluban, mely fe­ke­te ala­pú csak­nem te­nyér­nyi szé­les­sé­gű, szí­nes vi­rág­hím­zés­sel dí­szí­tett nyak­ken­dő­szerűség volt, ami a mell­kö­zé­pig ló­gott le. „Mi­kor új me­nyecs­ke vol­tam, úgy men­tem, kecs­ke­sza­kál­lal, 1919-ben” – mond­ta Zsigmondné.

A 84 éves Vaj­da Gáspárné sze­rint a nagy­any­ján 1909-ben a ko­por­só­ban fe­hér nagykendő volt hát­ra­köt­ve s alat­ta fe­ke­te csip­ke fikötő, s a csip­kén is volt gönyerintve, és azt kieresz­tették a ken­dőn. „Fikötőnk még ne­künk is, me­nyecs­kék­nek volt. Fel­tet­tük a fikötőt, s a ken­dőt hát­ra­kö­töt­tük, hogy a csip­ke és a gyöngy látszodjék. A ke­zünk­re tet­ték az ola­jos ken­dőt első va­sár­nap, s úgy kel­lett men­jünk a temp­lom­ba.” Pi­ros volt s nagy­ró­zsás, mint Ka­lo­ta­sze­gen, de nem volt szőrből.

Szí­nes keszkenyő vagy fejkendő a szá­zad­for­du­ló tá­ján kez­dett di­vat­ba jön­ni, s fo­ko­za­tosan át­vet­te a főkötő sze­re­pét. Té­li időszakban par­két, nyá­ron pe­dig kar­ton kesz­ke­nyőt kö­töt­tek. Idővel az idősek sö­tét, a fi­a­ta­lok vi­lá­gos szí­nű­e­ket vi­sel­tek. Ün­nep­re lájbis­fer­singhez, aki te­het­te szőrkeszkenyőt, ma­gyar gyászt kö­tött. A fe­ke­te kendőt ró­zsás szél­lel, akár­csak Szé­ken, itt is nagy­ba vi­sel­ték. A keszkenyőket ál­ta­lá­ban az időseknek előre kö­töt­ték, s nyá­ron hát­ra. Az öreg­asszony­ok a kendő két csücs­két az áll alatt össze­hajtották és kétfelől alá­dug­ták (22. és 23. kép). Az idősebbek és a kö­zép­ko­rú­ak az 1970-es évek­ben is vi­sel­ték.

Fe­hér gya­pot­gyolcs kesz­ke­nyő­ről ír­nak a ré­gi ta­nú­val­lo­más­ok is, még 1826-27-ben, ami­kor „egy szol­gá­ló­nak ad­tak 40 rft. 2 új pár csiz­mát, 1 gya­pot gyolcs kesz­ke­nőt, 2 sur­cot”, de „drá­ga gyolcs fő­re­va­lójáról” ír az 1814-es ta­nú­val­lo­más is (1843-ban egy beresztelki tol­vaj­nál ta­lál­tak – töb­bek kö­zött  – „1 ve­res föl­dű, sár­ga vi­rá­gos kesz­ke­nőt, 1 kék föl­dű, sár­ga vi­rá­gos kesz­ke­nőt, 1 ola­jos vi­rá­gos keszkenőt és 1 kék föl­dű, sár­ga vi­rá­gos kesz­ke­nőt s egy ki­sebb sze­get­len ba­bos kendőt”, me­lye­ket rész­ben „újodan vá­sá­rolt por­té­kák és a From Sá­mu­el [régeni ke­reskedő] meg­ke­rült por­té­kái”. Hogy ezekből Ma­gyar­ón me­lyi­ket vi­sel­ték a 19. szá­zad de­re­kán, ne­héz vol­na el­dön­te­ni.

Fe­hér vá­szon­ru­ha

A fe­hér vá­szon­ru­ha a fe­hér­nép és a fér­fi­em­ber leg­al­só s egy­szer­smind nyá­ri öl­tö­ze­te a magyarói em­ber­nek is. Ez kí­sé­ri el, job­ban mond­va el­kí­sér­te születéstől ha­lá­lá­ig sze­gényt és gaz­da­got egy­aránt. Csak a sor­rend for­dí­tott: a szép gaz­da­gon hím­zett, so­ha vagy legfennebb la­ko­da­lom­kor vi­selt pen­delyt vagy in­get és ga­tyát tet­ték el hal­ni, s az elváslott in­gek, pen­de­lyek, ga­tyák há­tá­ból, szá­rá­ból ké­szí­tet­ték az új­szü­lött­nek a pókaruhát. De há­zi vá­szon­ba fog­ták, ab­ban nőtt fel, ab­ban dol­go­zott, ab­ban ün­ne­pelt és ab­ban pi­hent meg a ko­por­só­ban. Az idők fo­lya­mán ter­mé­sze­te­sen anya­gá­ban és sza­bá­sá­ban fej­lő­dött, felső öltözetből ala­kult al­só­vá, de az öre­gek a 19. szá­zad­ban és a 20. szá­zad ele­jén szü­le­tet­tek kö­zül még ma is so­kan van­nak, akik nem vet­tek a tes­tük­re csak az asszony ál­tal font és szőtt, sok eset­ben varrt fe­hér ru­hát. A lá­dá­ban, ha mind­ket­ten él­nek, szé­pen egy-egy keszkenőbe be­le van köt­ve a gaz­da­gon hím­zett ha­lá­los ing és ga­tya, il­let­ve pen­dely. Így őrizte az 1889-ben szü­le­tett Vaj­da Gáspárné Sza­bó Krisz­ti­na le­ány­ko­ri ünneplő in­gét és pen­de­lyét, amely­ben 1909-ben es­kü­dött. Az idős asszo­nyo­kat még a 930-as évek­ben is tisz­ta fe­hér­ben te­met­ték. Há­zi szőtt vá­szon volt az ing, a pen­dely és a fersing lájbistól.

Ré­gen az em­be­rek miesnap ing­ben s ga­tyá­ban men­tek nyá­ron, de még va­sár­nap is. „Ak­kor haztuk a gyapattat átalvetőbe, hi­tel­be és ta­vasszal men­tek az em­be­rek tu­ta­joz­ni, s meg­fi­zet­tük. Csak a má­so­dik há­bo­rú után jár­tak cse­pű­be. Ré­gen csak a sze­gé­nyek, akik­nek nem ju­tott” – em­lé­ke­zik Sza­bó Krisz­ti­na né­ni. Va­gyis még a má­so­dik há­bo­rú után is, mi­kor „szűk volt a gyapat”, ak­kor is cse­pű­ben jár­tak, mint ré­gen a sze­gé­nyek. S a gya­pot meg­je­le­né­se és ál­ta­lá­nos el­ter­je­dé­se előtt vi­sel­het­ték. Mert ré­gen fi­nom ken­der­vá­szon­ból szab­ták még a vőlegényi és meny­asszo­nyi in­get, pen­delyt il­let­ve ga­tyát, s ar­ra csak a kökörcsfekete szak­mányt vet­ték, s a de­re­ku­kon egy töröl­kö­ző­vel át­köt­ve men­tek is es­küd­ni. De miesnap a mezőre cse­pű­ben men­tek még a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után is. Az­tán cse­pű­ing vagy ing­alj ja­vá­ból, a váslottból sza­kí­tot­ták ki a póka­ron­gyo­kat, ami­kor „az asszony­nak el­jött az ide­je”, és cse­­pű­ing­ben nőtt fel fiú, le­ány egy­aránt.

Csecsemőöltözet

„Alul tet­ték a nagy ron­gyot az ing há­tá­ból, ar­ra egy ki­seb­bet a két lá­bá­nak, s egyet a kezinek hosszan. Kü­lön volt a kődeknek, olyan ara­szos hosszú, s av­val fa­csar­ták bé a kődekit, ak­kor a két lá­bát. A rongy egyik fe­lét jobb­ra, a má­si­kat bal­ra haj­tot­ták s a két lá­bát kü­lön be­csa­var­ták. Először a burikarongyot, a kődekrongyot a de­re­ka alá tet­ték, s jól le­szo­rí­tot­ták a bu­ri­káját, az­tán a két kar­ját a ke­ze ron­gyá­val. A lá­ba kö­zé tet­ték sar­ko­san a seg­ge ron­gyát. S ak­kor a lá­ba­it ki­nyúj­tot­ták s a nagy ronggyal tel­je­sen le­szo­rí­tot­ták, hogy meg se tud­jon moz­dul­ni. A fe­jé­re ren­de­sen fej­ér kesz­­kenyőt tet­tek, s azt is le­szo­rí­tot­ták ke­reszt­be a hó­na alá. Az­tán a pók­ja kötővel a vál­lá­tól meg­kezd­ték s lá­bá­ig te­ker­ték (mint sze­gény Bar­csa­i­né­nak a bal­la­dá­ban). Aki­nek mód­ja volt, vet­te a bolt­ban a szép var­ra­tos pókakötőt. Aki­nek nem, az lám­pa­bél­lel, 12-13-as­sal. Az is le­szo­rí­tot­ta. Ad­dig tar­tot­ták a pók­já­ba, amíg ki tud­ta ma­gát tép­ni, hat hét, két hó­nap, me­lyik hogy fejlődött.” Ak­kor csi­nál­tak ne­ki ja­pán in­get (1. rajz) s ad­ták rea. A gyer­me­ket pár­na­haj­ba ke­resz­tel­ték: „ilyen pár­ná­ba be­csa­var­ták s vit­ték. Ott­hon bő­csőbe tet­ték, s egy pok­ró­cocs­ká­val le­ta­kar­ták. A mezőn hin­tó­ba rak­ták, négy léc­re egy pár­na­hu­za­tot spár­gá­val rá­kö­töt­tek, s rá­tet­ték a láb­ra, s be­le a gye­re­ket, s rá egy lepedőt, egy ki­seb­bet, hogy ne süs­se a nap. Ott a gye­rek na­gyon jól aludt. Az­tán volt ülő­szé­ke, állószékje. Nem tar­tot­ták öl­be, mert az anyá­nak is dógozni kel­lett.

Az­tán mi­kor meg­in­dul­tak, ak­kor a gye­re­kek hosszú ing­ben jár­tak (2. rajz) amíg is­ko­lá­ba ke­rül­tek. Ak­kor kap­tak ha­ris­nyát és lájbis fersinget a hosszú ing­hez. Már aki járt, és aki ka­pott. Té­len kön­töst vi­sel­tek le­á­nyok, fi­úk 6-7 éves ko­rig” – em­lé­ke­zett De­me­ter Zsu­zsi­ka né­ni. „Az én ba­póm – me­sél­te Zsig­mond Jó­zsef – 1860-ban szü­le­tett. Az ő ap­ja és báty­ja hosszú ing­ben nőttek fel.” Az­tán őrizték nyá­ron a mar­há­kat, amíg kon­fir­mál­tak, 14-15 éves ko­rig. Úgy kel­tek fel az ágy­ból, s őrizték hajdonfőn az ál­la­to­kat.

A gyer­mek­ing sza­bá­sa őrizte a leg­ré­geb­bi tí­pust szin­te nap­ja­in­kig. Egy szél vász­nat össze­haj­tot­tak, a nya­kát ki­vág­ták, s elől annyi­ra be­ha­sí­tot­ták, hogy a fe­je be­fér­jen. Uj­já­nak csak egy fél szélt tet­tek s pájhát. A nya­kát s az uj­ja szé­lét ki­csit be­szeg­ték, s nyá­ron me­zít­láb s ing­ben, egy kis szal­ma­ka­lap­pal men­tek.

A gye­rek­in­gek mel­lett a ha­va­son leg­to­vább hasz­nált gujbi őrizte a leg­ré­gibb for­mát (3. rajz).

A fér­fi­in­gek, az öre­ge­sek (4. rajz) ken­der­vá­szon­ból egye­nes sza­bás­sal ké­szül­tek. Egy szél volt az ele­je, há­ta, egy-egy a két uj­ja. Bőujjú, gal­lér nél­kü­li elől nyi­tott job­bágy­in­get vi­sel­tek még a 19. szá­zad vé­gén is. A ro­má­nok to­vább őrizték a bor­jú­szá­jú, kézelő nél­kü­li for­má­ját. Ugyan­úgy ki­eresz­tett in­get vi­sel­tek, mint a ro­má­nok (2. fény­kép). A ma­gya­ro­ké mind­össze egy te­nyér­nyi­vel lát­szott ki az uj­jas alól. A ré­gi öre­gek kör­be ki­eresz­tett in­ge nya­kát csak ga­land­dal kö­töt­ték össze. Vagy zsi­nór­ral, mint a hétfalusi csán­gók. Csak később ke­rült rá a nyak­nál egy gomb és gomb­ház. Ün­ne­pel­ni a szá­zad vé­ge fe­lé már fel­vet­ték a gyapattas in­get. Az 1850 kö­rül szü­le­tett öre­gek ha­lá­lu­kig nem vet­tek mejjesinget.

A mejjesingek (5. rajz) a szá­zad­for­du­ló tá­ján kezd­tek fel­tűn­ni. Eze­ket már nyak­gal­lér­ral szab­ták (24. kép), és kis ke­rek négy­lyu­kú porcolán gom­bok­kal s cér­na­gomb­ház­zal gom­bol­ták. Vi­sel­ni gyapattas vá­szon­ból, ün­ne­pel­ni há­zi gyócs­vá­szon­ból szab­ták. „A de­rék­nak 4 versent vet­ték a hosszát (előnek-hátnak) s 3 szélt a két ujj­nak (1,5-1,5 szél). 15-ös­be szőttük a gyócsot, min­dig csak fehírrel és sár­gá­val varr­tuk – így ma­gya­ráz­ta az öreg Zsigmondné. – Ezt az in­get már elöl be­tűr­ték, de há­tul ki­ereszt­ve vi­sel­ték (25. kép). Fenn cér­ná­val húz­ták össze, egy ol­dal­ra le­rak­ták s me­leg ke­nyér­rel le­nyom­tat­ták.” Alul a két szél kö­zött, az uj­já­nál, az eresz­ték­nél és a mejjén sár­ga-fe­hér fél­ró­zsás vagy más szál­vo­nás. A vál­lon a rán­co­kat pet­re­zsely­me­sen fog­ták, s a vál­la­kat vé­ko­nyabb vá­szon­nal, hogy job­ban áll­jon és tart­son, meg­bé­lel­ték. A nyak­gal­lér­ra ké­sőbb cakkenes var­rást is tet­tek, má­sok csak egy­sze­rű­en két­szer le­tűz­del­ték. En­nek a bő, de egye­nes sza­bá­sú ing­nek is pájha volt a hó­na alatt, s picők a vál­lá­ban.

A le­gény­in­ge­ket (26. kép) kü­lö­nös gond­­­­dal varr­ták. Há­zi gyócsból, majd a 30-as évek de­re­ká­tól bóti gyócsból is ké­szí­tet­ték. Ró­zsás, fél ró­zsás vagy víz­fo­lyá­sos szál­var­rás­sal, sárgafejéres kéz­gal­lér­ral s két szé­lén len­gyel hím­mel varr­ták. A kéz­gal­lé­ron porcolángomb s cér­na gomb­ház. A mejjén a ki­csi pánt 5 gomb­bal. Az in­get össze­ál­lí­tot­ták tel­je­sen, s ak­kor a varróné cakkent ra­kott be­le. Mert bő volt az ing, le kel­lett szo­rí­ta­ni.

A vőlegényinget a meny­asz­szony ké­szí­tet­te nagy gond­dal. A sza­bá­sa ugyan­olyan volt, mint a ren­des mejjesingnek, de azt a vál­lán is meg­varr­ták, ki­hí­mez­ték. Asz­tal­lá­bas fejéres len­gyel hím s szil­va­mag dí­szí­tet­te az öreg Zsig­mond Jó­zsef in­gét 1919-ben. A nyak­gal­lé­ron is len­gyel­hím és szil­va­mag, meg ki­vá­gott lóherle­vél. Az uj­já­ban az eresz­ték s a szél kö­zött már bóti csip­ke.

Ha­lá­los in­get és ga­tyát (27. kép) szőtt és varrt az­tán a fi­a­tal­asszony mi­helyt az ura há­zá­hoz ke­rült, s ma­gá­nak in­get, pen­delyt, hogy le­gyen ha­lá­luk­ra. Ez is mejjesing volt (28. kép), s en­nek is a vál­la, melle, nya­ka, kéz- és nyak­gal­lér­ja „ki volt ki­csit varr­va”. Er­re csak egy kék flanell lájbit ad­tak s úgy te­met­ték.

Ha­lá­los ga­tyát (6. rajz) is szebb­nél szeb­bet lát­tam a lá­dák, fi­ó­kok fe­ne­kén. Eze­ket is há­zi szőtt gyócsból és 12-esből szab­ták s előbb egy, majd más­fél szélből varr­ták a szá­rát. Az egyszéjes ga­tyá­nak a négy­szö­gű ület­je, fe­ne­ke két sar­ká­ban elől és há­tul eresz­té­ket s a két lá­ba kö­zé spic­cet tet­tek. A láb­szá­ron a szé­le­ket 2-3 ujj­nyi kö­tés­sel varr­ták, s lenn lyu­kas sze­gővel szeg­ték meg len­gyel­hím­mel, s a vé­gét fél szil­va­mag­gal dí­szí­tet­ték. Sár­gá­val, fe­hér­rel, olyan krém­szí­nű sár­gá­val varr­ták, mint az in­get. Ere­de­ti­leg lúg­gal és gálickővel fes­tett há­zi cér­na le­he­tett. A 20-as évek­ben már bol­ti hímző pa­mut­tal dol­goz­tak. A 20-as évek kö­ze­pén már más­fél szélből szab­ták a ha­lá­los ga­tyá­kat, de ilyet vi­sel­tek ün­nep­nap mind. A 30-as évek­ben már csip­két is tet­tek az ol­da­lá­ba, s az al­já­ra. Lo­vász Miklósné Vaj­da Má­ria szé­les esses var­rás­sal dí­szí­tet­te a ga­tya­szá­rát a két szél, il­let­ve az egész és fél szél kö­zött. Szil­va­mag, szál­vo­nás és paráma ke­rült az al­só sze­gé­sé­re, s a cik­kely­re a trattya vagy targya fe­lé jött a jegy. A pár­kány­ba a lapas ma­dzag­gal húz­ták össze. A var­rá­sokat min­de­nütt megerősítették, dí­szít­ették.

 Esses fér­fi­ing

Ma­gyar­ón a száj­ha­gyo­mány azt tart­ja, hogy itt na­gyon ré­gen volt egy vár, s ab­ban egy nagy­úri hölgy, Alia Má­ria. A magyarói temp­lom­ban van el­te­met­ve. Ab­ban lel­te min­den örö­mét, hogy esős na­po­kon össze­gyűj­töt­te a fa­lu le­á­nya­it s asszo­nya­it, és ott mind együtt varr­tak. Leg­alább­is így me­sél­te ne­kem Szász Miklósné 1973-ban ottjártamkor. A száj­ha­gyo­mány­nak va­la­me­lyes alap­ja csak kell le­gyen, mert va­ló­ban a temp­lom ré­gi épít­mé­nyű ré­szé­nek sír­bolt­já­ba te­met­ték a felső vár úrnőjét, Alia Má­ri­át 1661-ben, s ezért a fa­lu a mai na­pig is szá­mon tart­ja.

Szalárdi Já­nos Si­ral­mas kró­ni­ká­ja sze­rint Alia Sá­mu­el ha­lá­la után le­á­nyát, Má­ri­át a fe­je­de­lem­asszony, Lorántffy Zsu­zsan­na ne­vel­te Zó­lyo­mi Mik­lós­nak „ké­szí­tet­te vala”. Lorántffy Zsuzsánna messze föl­dön hí­res szövő- és hím­­zőműhelyében, ahol a má­ig fenn­ma­radt ko­lozs­vá­ri, nagy­vá­ra­di stb. nagy ér­té­kű, mí­ves úrasztalterítők ké­szül­tek, több mint va­ló­szí­nű, „test­vér­öccsé­nek, Lo­ránt­ffy Ka­ta asszony­nak” le­á­nyát, a fél­ár­va Alia Má­ri­át is meg­ta­ní­tot­ta a szebb­nél szebb fejéresek, szál­vo­ná­sok, len­gyel és né­met hí­mek ké­szí­té­sé­re, s ki tud­ná még el­so­rol­ni va­la­mennyi hím­zés­mó­dot.

Egy bi­zo­nyos, hogy a Te­le­ki Mi­hály ak­ko­ri er­dé­lyi kan­cel­lár pa­tyo­lat­in­ge mel­lén levő esses fe­jéres hím (44. kép) erőteljesebb ki­adás­ban a múlt szá­zad vé­gén már a magyarói vőlegényi ing vál­lát dí­szí­tet­te. (45. kép)

Így Magyaró első kézből kap­hat­ta a fe­je­del­mi ud­var köz­ve­tí­té­sé­vel a kül­föl­di és bel­föl­di must­rá­kat és hím­zés­mó­do­kat, me­lyek­kel a la­ko­dal­mas vagy ha­lot­tas ru­há­in levő egy­sze­rűbb, eset­leg kul­ti­kus dí­sze­ket gaz­da­gí­tot­ta. Mert már az esses, me­lyet a sze­re­lem je­lé­nek tar­ta­nak a há­rom­le­ve­lű, a sze­ren­cse, a víz­fo­lyás az élet vi­ze, a ge­rez­des, a pogácsás,a vil­lás, a ró­zsás, a le­tö­rött szár­nyú vagy a sántafejéres mind-mind a ma­ga ide­jé­ben se­gí­tet­te vagy óv­ta viselőjét cél­já­nak el­éré­sé­ben a reá leselkedő ba­jok el­há­rí­tá­sá­ban.

A két vi­lág­há­bo­rú kö­zött a fér­fi­ak cif­ra mejjesingben ün­ne­pel­tek. Eze­ket a gaz­da­gon hím­zett in­ge­ket két szél (á 45 cm) há­zi­szőttes gya­pot­vá­szon­ból szab­ták egy­be. (2a raj­zok). Még be is bé­lel­ték, hogy a vál­la (d) szeb­ben áll­jon. Há­rom szélt szá­mí­tot­tak a két uj­já­nak (b,c) A szé­le­ket ké­zi kö­tött vagy bol­ti hím­zett csík­kal fog­ták össze és az uj­ja­kat alul-felül be­rán­col­ták, úgy erősítették a váll­hoz, s szép fejéres kéz­gal­lér­ral (3a) fog­ták össze. A fér­fi­in­ge­ket min­dig fe­hér­rel és sár­gá­val varr­ták. Az in­ge­ket elöl be­tűr­ve és há­tul ki­ereszt­ve vi­sel­ték, mint a szé­ki­ek. En­nek a bő, de egye­nes sza­bá­sú ing­nek is pájhája volt a hó­na alatt. Az in­get há­tul be­rán­col­ták, elöl a mel­lé­re a varrónő cakkent ra­kott, mert bő volt, le kel­lett szo­rí­ta­ni. A gom­bo­lás al­ját  kes­keny pánt­tal fog­ták le, a meny­asszony  a vőlegénying vál­lát is ki­hí­mez­te.

Ez a szép sántafejéres kézelő (3a) is szo­kás sze­rint fe­hér és sár­ga cér­ná­val varr­ták. Két szé­lén sár­ga len­gyel­hím van (4a)„egyszer megőtötték vé­gig, az­tán szí­nel­ték” (4a) majd egyen­ként el­ké­szí­tet­ték a cak­ko­kat (4b). Szé­ken ezt a var­rás darázsolt cif­rá­nak ne­ve­zik. Ing­nyak­ra, kézelőre a szál­vo­nás szé­lé­re varr­tak. A szál­vo­nás (5a) két szé­lén előbb meg­varr­ták a fél parámát vagy prámát (6a), ez­zel szá­mol­ták ki a szá­la­kat, min­dig egy igét, há­rom szá­lat vé­ve a tű­re. Majd ki­húz­ták a szá­la­kat a vá­szon­ból, és 3-3 szá­lat össze­fog­tak, így kö­zöt­tük nyí­lás kép­ző­dött.

A sántafejéres vo­na­lát meg­adó né­met öl­té­se­ket is sár­gá­val varr­ták. 3-3 fél ke­reszt­sze­met egy­más alá, s a meg­for­du­lás­nál két egé­szet. A fe­hé­rest (Ka­lo­ta­sze­gen vag­da­lá­sost), mint ne­ve is mu­tat­ja fe­hér­rel öl­töt­ték. Előzőleg ki­vág­ták, majd ki­húz­ták a szá­la­kat, min­dig 3 koc­ká­nak megfelelő szál­mennyi­sé­get, s azu­tán a szál­vé­ge­ket be­öl­töt­ték. Bol­ti anyag­nál jobb, ha előre varr­juk el a szá­la­kat, és azu­tán vág­juk ki, ne­hogy ki­hú­zód­ja­nak. A közbelső koc­ka be­öl­té­sé­vel pók képződik, amely na­gyon szé­pen dí­szí­ti a ki­vag­dalt fe­lü­le­tet. Az üre­sen ma­radt ré­sze­ket azu­tán szá­lá­ra varrt la­pos­öl­tés­sel, fogazással és le­ve­lek­kel töl­tik ki.

Női in­gek, ing­al­jak

A le­ány­kák is serdülőkorig, kon­fir­má­lá­sig hosszú ing­ben jár­tak, csak az első vi­lág­há­bo­rú után kap­ták a rö­vid in­get és a pen­delyt vagy ing­al­jat, később al­só­szok­nyát, a 30-as évektől még bu­gyi­gót is varr­tak há­zi vá­szon­ból.

Va­ló­szí­nű­leg a hosszú pen­de­lyes ing őrizheti a leg­ré­geb­bi for­mát, épp­úgy, mint a Mezőségen vagy a csán­gók­nál. Az adatközlők az öreg­asszo­nyos in­get tart­ják a leg­ré­geb­bi­nek (29. kép) me­lyet már 1900 előtt is csak az öreg­asz­szony­ok vi­sel­tek. Ezt vet­ték ün­ne­pel­ni még a lájbis fersinghez, s ez­zel men­tek a mezőre, a Ma­ros­ra, csak az előbbit szép vé­kony ken­der­vá­szon­ból, az utób­bit szösz-, majd gyapottas vá­szon­ból szab­ták.

Tászlis in­get (30. ­kép) vet­tek a fi­a­ta­lok már a szá­zad­for­du­ló előtt. Fic­kón még a 70-es évek­ben is hord­ták. Ezt már há­zi majd bóti gyolcs­ból szab­ták. A gárnyéros ing csak 1900 után jött di­vat­ba, s a gal­lé­ros mellesinget csak va­sár­nap vet­ték s csak huszárlájbihoz. Eze­ket kü­lö­nö­sen a var­ró­gép el­ter­je­dé­se után kezd­ték, mert leg­alább a mellét, s ha nem az egé­szet már var­ró­asszo­nyok ké­szí­tet­ték.

Ma­gyar­ón ér­de­kes mó­don a be­var­rott uj­jú ing ma­radt meg a leg­utol­só időig, s mind Palotay is ír­ja, va­ló­szí­nű­leg ez a ré­geb­bi tí­pus, mely va­la­mi­kor a fér­fi­ing­gel egyező sza­bás­sal ké­szült, csak más vi­dé­ken idővel ki­szo­rí­tot­ta a mel­lé­var­rott uj­jú ún. re­ne­szánsz ing.

A leg­ré­geb­bi asszony­in­gek­nél, kü­lö­nö­sen a viselőknél vet­tek más­fél szélt a de­re­ká­nak, más­fe­let a két uj­já­nak „nem mér­ték, csak húz­ták ki: ez a de­re­ka, ez az uj­ja, ez az eresz­ték, s csíp­ték meg. A de­re­ká­nak a vász­nat meg­haj­tot­ták mi­u­tán az eresz­té­ket hoz­zá­varr­ták, s a nya­kát ki­ke­re­kí­tet­ték, a vál­lát meg­bé­rel­ték, nya­kát, vál­lát, uj­ját meg­rán­col­ták, bé­gallérozták. Hó­na alá tet­ték a páj­hát”.

„Anyó­som a pájhát is megtódta, mert olyan fös­vény volt, hogy egy da­rab­kát el nem do­bot, azt is oda­tet­te – me­sél­te özv. Zsig­mond Józsefné még 1972 nya­rán. – Anyósomék a nya­kát egy­sze­rű­en bégallérozták, s perklivel meg­kö­töt­ték. Az ele­jén mejje nem volt, s később egy gomb­bal s gomb­ház­zal fog­ták össze.”

Ez az ing­tí­pus a Mezőségen, pél­dá­ul Magyardécsén mint két­száz év előtti ünneplő ing ma­radt fenn, mi­kor még ott is fi­nom ken­der­vá­szon­ból szab­ták, s pendely­lyel és ru­há­val együtt meny­asszo­nyi dísz­nek. Csak ott a szak­mányt pi­ros­sal szeg­ték s pi­ros élővirág ko­szo­rú­val es­kü­dött épp úgy, mint a magyarói le­ány. Az ün­nep­lő öreg­asszo­nyos in­ge­ket a szá­zad­for­du­ló előtt ép­pen így szab­ták, és a nya­ká­nál ugyan­úgy be­gal­lé­roz­ták. De azt fe­ke­te fej­tővel be­lán­col­ták. Az 5 cm-es kéz­gal­lé­ron, kézelőn már gárnyér volt. Az öreg Zsig­mond Györgyné Ko­csis Zsuzsánna (1862–1947) ünneplő in­gén pél­dá­ul az ing ele­je és a vál­la la­pos ránc­ra van tűz­del­ve, és há­rom akasztalat kö­tés az uj­já­ba. Mert az eresz­té­ket már szép kö­tés­sel, tű­csip­ké­vel kö­töt­ték össze. Az uj­ján szar­vas esses hú­zás. Az ele­jén szimp­la ki­vá­gás. En­nek sem volt mejje, csak egy gomb­bal s gomb­ház­zal fog­ták össze. A vál­lát s a nya­kát elöl la­pos ránc­ra szed­te, csak elöl, mert az job­ban lát­szott. Há­tul s az uj­já­ba ke­rek­ránc­ba, mert az nem lát­szott. A vál­lát fel­varr­ta s meg­tűz­del­te há­zi cér­ná­val. „Kis­sé krém­szí­nű volt, s olyan jól mu­ta­tott. Ez is csak in­nen s túl, s meg van szí­nel­ve elül, így van össze­köt­ve a leg­egy­sze­rűbb kö­tés­sel. Volt min­den­em­ber kö­té­se, apád­nak az in­ge is így volt, mert az erős volt – fi­gyel­mez­tet­te Kiriska né­ni Zsig­mond Jó­zse­fet, mi­köz­ben az in­ge­ket ma­gya­ráz­ta. Két­szer volt őtve s urak­ba, mert az erős volt. Volt balhakötés, de az nem volt erős.”

Tászlis in­get vi­sel­tek a le­á­nyok s az asszo­nyok az első vi­lág­há­bo­rú­ig. Ezt már háziszőttes gyócsból szab­ták. Az ele­jé­nek két, a há­tá­nak más­fél széjjet szá­mí­tot­tak úgy egy sing hosszú­ság­ban. En­nek már mejjet tet­tek elöl s tászlit az uj­já­ra.

„Hát olyan széjes mejjet tet­tem ne­ki, azér csi­nál­tam két széjből. Elöl min­den­em­ber kö­té­sé­vel kö­töt­tem össze, s még lyu­kas szegővel szeg­tem be az ajját” – így mu­to­gat­ta már a sa­ját több mint hat­van­éves in­gét Kiriska né­ni. „A mejjét szál­vo­nás­sal csi­nál­tam, s még kéz­zel is haj­to­gat­tam cakkent. Fe­hér és sár­ga szál­vo­nás­sal az uj­ját is, s alól-fe­jül lán­co­zás, hogy széjjesebb le­gyen a var­rás. Az uj­ján széjjes tászli, hím­zett gal­lér (kéz­gal­lér) ke­rek­ránc­ba. A vál­lán van cik­kely, picők, pe­dig csak fér­fi­ing­be jár, de így erősebb. A mejjén alól 10 cm hosszú pánt szo­rít­ja le a rán­co­kat, be van húz­va ke­re­ken, s alat­ta pet­re­zsely­mes ránc­cal meg­rán­col­va. Vót rüss köt­ve re­á­ja, csip­ke­rész, de le­vet­tem. Szígyeltem, hogy kezd­tem öre­ged­ni, s így fel le­gyek cif­ráz­va.”

Míg az előző tí­pus még a jobbágyingtől alig tér el egy ke­vés­sé, a tászlis ing, bár még őrzi ke­le­ti sza­bá­sát, már a rüssölt női blú­zok 19. szá­zad­be­li di­vat­já­nak né­pi vál­to­za­tát mu­tat­ják. Kü­lö­nö­sen lát­sza­nak a vett gyolcs­ból ké­szí­tett, s most már sok eset­ben ha­lá­los in­ge­ken. Mert eze­ket már egész ap­ró rán­cok­ba szed­ték, s pi­ros kék­kel vagy fe­ke­té­vel hí­mez­ték.

Már az 1910-es évek­ben az volt a szo­kás „hogy le­gyen min­den le­ány­nak majd me­nyecs­ké­nek pi­ros-kék inneplő in­ge, és kel­lett le­gyen egy fe­ke­te is, hogy­ha va­la­ki meg­hal, le­gyen” – így ma­gya­ráz­ta az öreg özv. Ko­csis Jánosné Jám­bor An­na 1972-ben 78 éves ko­rá­ban. Ezt tet­te el ha­lá­los ing­nek. Volt ele­gyes ing is, pi­ros-kék var­rás­sal. ő ezt a fe­ke­tét, ezt tet­te el ha­lá­lá­ra. Vett gyócsból szab­ta, egy-egy szél (80 cm) szé­les ele­je há­ta s fél-fél szél egy-egy uj­ja. Az uj­ja­kon a szé­lek kö­zé vett csip­két tet­tek már. Min­den­em­ber kö­tés­sel ál­lí­tot­ta össze. Nya­ká­ra gal­lért tet­tek, vál­lát meg­rán­col­ták, az­tán fel­tűz­del­ték, az uj­ját be­rán­col­ták. Az uj­ja­kat, a tász­lit köz­bül füleházi szálhuzásos pánt­tal fog­ták le. A két szé­lén egy-egy sor há­rom­ren­des és le­tö­rött szá­rú for­má­val. A tászli vé­gén még rüssel dí­szí­tet­ték, er­re kéz­gal­lért nem tet­tek. A rán­co­kat egy hím­zett pánt­tal rög­zí­tet­ték köz­bül, s ké­tol­dalt kes­ke­nyebb ránc­ba sze­dett far­mák­kal, víz­fo­lyás­sal, há­rom­le­ve­lű­vel, ge­rez­des, po­gá­csás hí­mek­kel. A pánt­ról a fé­sűs, a po­gá­csás, a szar­vas es­ses, az ap­ró hí­mecs­kék­kel vetöllős for­ma, az­tán a 20-as évek­ben át­men­tek a rakattas lepedőkre, pár­nák­ra.

Ezek a tászlis ünneplő in­gek az ezer­rán­cú­ak kü­lö­nö­sen dí­szí­tet­ték a fi­a­ta­lo­kat mi­kor vasátnap fel­vet­ték s pi­ros lájbisfersinghez a 16 cm-es rán­cos, pi­ros-kék­kel hím­zett tászlit, fel­nyom­ták a ka­ron. „Mi­kor men­tünk temp­lom­ba úgy meg­ráz­tuk az ing uj­ját, s úgy pú­po­san men­tünk” – em­lé­kez­nek fi­a­tal­sá­guk­ra az öreg­asszony­ok. Most pe­dig idős kor­ban le­húz­zák az ing­uj­jat, hogy a két sza­bad uj­jas­ból a fe­ke­té­vel hím­zett tászli gyö­nyö­rű­en ke­re­te­zi az össze­kul­csolt meg­fá­radt ke­zet maj­dan a ra­va­ta­lon is (32. a-b fény­kép).

Az első vi­lág­há­bo­rú után a fi­a­ta­lok kezd­ték a gárnyéros in­get (31a-b fény­kép). Lej­jebb a Ma­ros men­tén, pél­dá­ul Lapádon budrés ing­nek ne­ve­zik). En­nek már szé­les fo­dor dí­szí­tet­te a nyak­gal­lért, s kes­keny fo­dor szé­le­sebb hím­zés­sel a kéz­gal­lér. Itt is a fi­a­ta­lok a pi­ros kék ele­gyest vi­sel­ték, de hal­ni már fe­hér-sár­gá­val hí­mez­ték. „Ezt vet­tük fel, de csak va­sár­nap és csak lájbit, huszárlájbit hoz­zá. Nem men­tünk blúz­ba, mint most” – mond­ta az 1909-ben szü­le­tett Ko­csis Pé­ter­né. Az ing­uj­já­ba egy és egy fél szélt tet­tek, a de­re­ká­ba kettő, kettő és fél szél, elöl-hátul be­told­va a fél szél. Az uj­ján a fél szél szép kö­tés­sel vagy szál­var­rás­sal told­ták ösz­sze s a nya­ká­ra cakkenes gár­nyért tet­tek. A mejjét gép­re vit­ték, de a csip­két, a var­rá­so­kat még majd min­den le­ány vagy asszony meg­varr­ta ma­gá­nak.

Ugyan­ez­zel a sza­bás­sal, de gárnyér nél­kül ké­szí­tet­ték a fél­re­gom­bo­lós in­ge­ket a 30-as évek­ben. A nya­kát be­pán­tol­ták, s aki sze­ret­te, ki­csi csip­két is tett rá. Pet­re­zsely­me­sen rán­col­ták meg há­tul, az egész szélt az uj­ján. „Mert ott fe­szül, mi­kor moz­gas­sa”. Az idősebbek már kék-fe­ke­té­vel, s nem egy­szer sinórvarrással dí­szí­tet­ték a kézelőjét. „A ké­zi­mun­ka az enyém, csak gép­re vit­tem, hogy nyom­ja le a cakkeneket”. Mert eze­ket a mejjesingeket, va­gyis a mejjeket már varrónők ké­szí­tet­ték.

Kü­lö­nös gond­dal ké­szül­tek min­den időben a ha­lá­los in­gek (32b). A 20-as évek­ben már hal­ni is mejjesingeket ké­szí­tet­tek. Az ing­uj­ja­kon szebb­nél szebb kö­té­sek, ab­la­kos, ró­zsás, szkimbás vagy le­tö­rött szár­nyú vagy más min­tá­val. Vol­tak még szál­vo­ná­sok. „A viselőingekre né­met őtést varr­tak s prámát a szál­vo­nás szé­lé­re. Az ünneplő in­gek­re len­gyel hí­met s raj­ta bakréta.” A kéz­gal­lé­ro­kon fe­hér hím­zés, csil­la­gos min­ta, vagy paplanlepedős for­ma, ép­pen mint a cifrakendőkön.

Te­hát az idők fo­lya­mán az egy­sze­rű szösz­vá­szon asszonyingtől a ken­der- majd gyapottas vá­szon, a háziszőttes majd bol­ti gyol­csig, az öreg­asszo­nyos ingtől a mejjesingekig so­kat mó­do­sult a magyarói női ing. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után az­tán elkezdődött a kivetkőzés. Előbb a félrövid uj­jú ing, de mel­les, gal­lé­ros nyak­kal, az­tán az egész rö­vid uj­jú­ak, ki­vá­gott nyak­kal viselőingnek. De már a 30-as évek­ben kezdődött a csó­ré nyak. Ak­kor már kezd­ték az apacs­blúzt s a rö­vid uj­jat, hogy ne tö­röl­jék a port az uj­jak­kal.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008